Istentisztelet 2018. február 4-én

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: 1Móz 32,23-33

Textus: 1Móz 32,28-29

 

Szeretett Testvérek!

 

Húsz év után hazafelé tart Jákób. Húsz éve nem találkozott a bátyjával, Ézsauval. Nem mondhatni, hogy könnyes búcsút vettek egymástól. Éppen ellenkezőleg: Jákób az életéért futott.

Két évtizeddel korábban, anyja tanácsára és segédletével becsapta vak apját. Kecskegida bőrét húzta a karjára és a nyakára, hogy olyan szőrös legyen, mint a bátyja. Aztán olyan menüt kínált elhomályosult szemű apjának, amit a szeretett bátyja, Ézsau szokott elé tálalni. Így aztán ő, Jákób elnyerte a visszavonhatatlan atyai áldást. Ézsau, a néhány másodperccel korábban született, vagyis elsőszülött ikertestvér hoppon maradt. Ordítva kisírta magát, aztán elhatározta, hogy megöli az öccsét. Elege volt Jákóbból. Korábban is kihasználta már. Akkor fáradt volt és éhes. Nem tudott gondolkodni, és a tányérnyi lencsefőzelékért cserébe rávette, hogy mondjon le az elsőszülöttségi jogáról. Megtette. Most meg apjuktól, Izsáktól is kivette az áldást. Kész, vége. Megöli.

Jákób elszökött előle. Messzire. Keletre, a sivatag felé. El, egészen odáig ahol anyai nagybátyja birtokolta, védte az értékes kutakat. A nagybácsi rendesen kihasználta a hozzá szökött rokongyereket. Évekig dolgoztatta, de végül Jákób volt az okosabb. Húsz év elteltével, két feleséggel, két ágyassal, fiaival és lányával, szolgákkal, és temérdek haszonállattal indult haza. Vissza, arra a földre, amit még nagyapjának és utódainak ígért Isten.

Közel vannak már. A Jabbók folyó gázlójánál éri őket az este. Jákób megtudja, hogy testvére, Ézsau kisebb hadsereggel, négyszáz emberrel megy elé. Mi lesz ebből? Villámgyorsan felméri a helyzetet. Harcolni nem tud. Esélye sincs rá, hogy megvédje magát és családját. Vagyonnal felérő, válogatott minőségű és értékű állatokat válogat a szerzeményéből. Megparancsolja szolgáinak, hogy mint ajándékot hajtsák Ézsauhoz a szarvasmarhákat, kecskéket, juhokat, szamarakat, tevéket. Előretekintő intézkedéssel két részre osztja a táborát. Támadás esetén valamelyik talán megmarad. Éjszaka a folyó gázlóján mindenkit átküld a túlsó partra. Ne találgassuk, hogy miért. Tény az, hogy Jákób egyedül marad.

Megjelenik valaki, és a sötét folyóparton elkezdenek birkózni. Jó sokáig; hajnalhasadtáig. A támadó ekkor taktikát vált, és az addigi fogások helyett, jól irányzott mozdulattal kiüti Jákób csípőjének forgócsontját. Jákób borzalmas fájdalmat él át, és harcképtelenné válik.

Milyen különös! Vége a küzdelemnek. Jákób a földön fekszik, és nem ő, hanem a támadó férfi kéri a tehetetlen ellenfelétől: „Bocsáss el, mert hajnalodik!" Igazából arra akarja rávenni Jákóbot, hogy küldje el. Jákób, a mozgásképtelen, kificamodott csípőjű sérült nem hagyja magát. „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz." Nem küldelek el, nem eresztelek el, nem engedlek el, mert szükségem van az áldásodra. Nem megyek neki a holnapi napnak addig, amíg meg nem áldasz. Nem akarok Ézsauval találkozni addig, amíg meg nem áldasz.

Átéltétek már? Valami előtt megtettétek a szükséges előkészületeket. Aztán egyedül maradtatok. Magatokkal. Csak Isten volt a társaságotok. Ő, aki valamilyen formában, ami semmihez sem hasonlítható, megjelent előttetek, megjelent bennetek. És elkezdődött a tusakodás. A lelkiismeretetekkel, az emlékeitekkel, a tehetetlenségetekkel. Mi lesz holnap? Mi lesz velem? Mi a következménye annak, amit tegnap, amit öt éve, amit két évtizeddel ezelőtt tettem? Ide-oda csapkodó gondolatok. Fojtogató képek. Fájdalmas, gyomrot, szívet szorító emlékek. Harc magatokkal, az emberekkel. Harc magával az Istennel. Kimerítő küzdelem. Aztán valami visszazökkentett az életbe. Múlófélben volt a birkózás a sötétben. Még egy éles fájdalom, és tudtad, hogy vége van. Na, de hát az a bensődet megvilágító erő, az Isten Lelke nem hagyhat ott „csak úgy"! Megragadtad, és rákiáltottál: Nem küldelek el, de nem is engedlek! Mondj valamit, mielőtt tovább folytatódik a napom, az életem, a küzdelmeim! Áldj meg! Áldj meg, mert a nélkül nem akarok tovább menni, tovább élni!

Mikor történt ez az egész ott, a Jabbók folyónál? Akkor, amikor Jákób végre megszabadult. A nagybátyjától, aki fondorlatos módszerekkel próbálta magánál tartani a tehetséges rokont. Jákób összeszedte mindenét, és az őt egykor befogadó nagybácsi (Lábán) nyomasztó környezetéből kiszabadulva, elindult hazafelé. A kiszámíthatatlan jövő felé. Testvére, Ézsau felé. Aki húsz évvel azelőtt meg akarta gyilkolni.

Jákób két harc között állt. Az egyiknek vége volt. A másikra számított. Ekkor kellett megküzdenie Istennel. Isten, férfialakban megjelent angyalával.

Jákób harca a sötétben az életünk kondenzált, tömörített, összesűrített eseménysorozata. Megvívjuk a csatáinkat, és a következő ütközet előtt megpihenünk. Jákób befejezte a küzdelmeit a nagybácsival, Lábánnal. Aztán megpihent. A következő összecsapás előtt. Mielőtt Ézsauval találkozott volna. És mi történik az éjszakai pihenő során, a Jabbók gázlójánál, a másnapi találkozás előtt? Isten kihívja. Harcoljon vele is.

Jákób már küzdött emberekkel. Most jön Isten! Mert két földi párbaj között Isten az edzőtermébe hívja azokat, akikkel terve van. Akiket benevezett. Akik a mennyben kiírt versenyek résztvevői.

Tudjátok, miért csinálja? Azért, mert mindig elfelejtjük. Kimegy a fejünkből, hogy minden egyes, emberekkel folytatott küzdelmünk, valójában egy-egy Istennel lejátszott viadal. Rangadó a saját akaratunk és az Isten akarata között. A tét pedig nem kevesebb, mint: legyőzni az emberi tényezőket, és legyőzni az Istennel szembeni ellenállásunkat.

Jákób kificamodott csípővel követeli az áldást. Az a bizonyos férfi-angyal-Valaki megkérdezi tőle: „Mi a neved?" „Jákób." Azt jelenti: a másik helyébe lépett. Az Ézsaut kiszorító, az atyai áldást kicsikaró szélhámos.

Az őszinte választ követően Jákób új nevet kap: Jiszráél. A névadás indoklása: „mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél." Az Izráel nevet eddig senki nem merte hitelt érdemlően lefordítani. Szerintem ez így van jól. Az indoklás fontosabb, mint a név!

Jákób küzdött emberekkel. Az elsőszülött jogaiért kifinomult csellel harcba szállt a bátyjával. Az atyai áldásért megküzdött az apjával, Izsákkal. Átvágta. Küzdött a nagybátyjával, aki a nászéjszakán a menyasszony helyére becsempészte a másik lányát. Évekbe került, de genetikusokat megszégyenítő manőverezéssel túljárt az eszén.

Mielőtt visszatért volna a családnak ígért földre, meg kellett küzdenie Istennel. Ki kellett követelnie tőle az áldást. Követelni? Istent semmire sem lehet kényszeríteni. Isten akkor enged, amikor az ember bevallja, hogy nélküle nem akar élni. Se feleségekkel, se ágyasokkal, se szolgákkal, se vagyonnal. Semmivel, ami megszerezhető. Semmivel, amit Isten nélkül lehet élvezni. Csak azzal, ami Isten áld meg. Jákób ezért küzdött. Az Isten áldásáért. És győzött. Megértette, és elkérte, kiharcolta az isteni áldást. Új nevet kapott, és az isteni Jelenés megáldotta őt. Ehhez azonban végig kellett harcolnia egy éjszakát.

Isten nem ad áldást egy csettintésre. Most például végig kell ülnötök az egész istentiszteletet, míg a végén elhangzik az áldás... Végig kell hallgatnotok, imádkoznotok, énekelnetek azt az időt, amit Isten az áldás elhangzásáig kér tőletek. El lehet menni előtte is, de akkor lemaradtok valamiről. Arról a harcról, amire nem neki; nektek, nekem van szükségem. Isten a jól elvégzett munkát áldja meg. Isten a vele eltöltött időt áldja meg. Isten megáldja a vele lefolytatott tusakodásaidat. Harcolhatsz. Lehetsz az ellenfele. Kiizzadhatod, kivérezheted, kisírhatod az áldását. Megadja. De kíváncsi rá, mennyit harcolsz érte.

Jákób eleget hallgatta a családi krónikákat, amik a nagyapjának, Ábrahámnak szóló isteni ígéretről regéltek. Figyelte az apjáról, Izsák születéséről mesélt történeteket. Jákób emlékeiben ott volt Isten, de a szívében még nem. Akkor sem, amikor szaladt, és menekülése közben kőre hajtotta a fejét, úgy aludt el a létrán közlekedő angyalokat vetítő álom előtt. Amikor felébredt, olyan fogadalmat tett, ami feltételeket szabott Istennek. Hitt, de nem bízta magát az Úrra. Ezért kellett vele birkóznia.

Isten azóta is ezért hirdet meg meccseket. Aki csupán hallott az Isten dolgairól, az tudomásul veszi Őt. Nem igényli az áldását, csak azt, ami azzal jár. Amit élvezni lehet. Maga az Isten, a vele átélt, szünet nélküli kapcsolat nem fontos. Aki ezzel szemben, nem csak hall róla, de ringbe száll, és tusakodik Vele, az megismeri Őt. Annak mindegy, mi történik utána, a küzdelmük után, de az áldáshoz akkor is ragaszkodik. Mindegy mi vész el, mi marad. Magához Istenhez ragaszkodik. Ami a folyón, a gázlón túl van, az már a ráadás.

Isten örül annak, hogy itt vagyunk a templomban. Örül annak, hogy részt veszünk az istentiszteleten. Örül annak, hogy kíváncsi vagy rá. Örül annak, hogy a múlt harcai után, és a rád következő kihívások előtt egyedül akarsz lenni. Vele.

A következő gázló, a következő találkozás előtt felkeres téged. Küzdelemre hív. Felveszed a kesztyűt? Megharcolod Istennel a harcodat? Remek. Az a kérdés, te mit teszel utána? Elengeded, vagy megragadod azt az olvasott, azt az elhangzott, azt az imádra válaszoló üzenetet, ami kiütött, és áldást kérsz?

Ha igen, tudd meg: győztél! Ha kell neked Isten, ott, a földön, még hajnalhasadás, még a következő kihívás előtt, akkor, igenis: győztél!

Nem az emberek felett, és különösképpen nem az Istennel szemben. Azt nyerted meg, amiért belementél a küzdelmekbe. Elnyerted az Isten jóindulatát. Történjék bármi a nagy gázlón, az életválasztó vonalakon túl: Istené vagy, és Ő a tiéd.

 

Ezt az áldást kérd el, ez vezessen az utadon! Ámen.