Istentisztelet 207. május 7-én

Hang: Kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 16,20-24

Textus: 2Móz 20,12

Szeretett Testvérek!

Amikor az édesanya életet ad az első gyermekének, gyakorlatilag két szülés ér véget. Az anya láthatóvá teszi azt a kislányt, vagy kisfiút, akit addig testében hordott, de elkezdődik egy másik élet is: az anya-élet.

Nem azért jöttünk templomba, mert anyák napja van, de miközben Istent tiszteljük, és neki adunk hálát, Őt kérdezzük meg, hol fonódik össze a mi kettős; földi és mennyei életünk. A találkozási pont: az édesanyánk. Akár él még, akár nem; akár ismertük őt, akár nem; akár szerettük őt, akár nem. Ő az, akit Isten választott ki arra, hogy mi megszülessünk, végigjárjuk azt az időt, amit erre a földre szánt nekünk az Úr, majd megkezdjük azt a semmihez sem hasonlítható, csodálatos életet, amit Jézus Krisztus érdeméért öröklétig élvezhetünk.

Édesapánkkal együtt ezért tiszteljük édesanyánkat. Mindenek előtt azért, mert biológiai életünkre vonatkozóan ő Isten elsődleges munkatársa. Azok az anyák is, akik erről nem így gondolkodnak. Azok az anyák is, akik nem tartottak igényt a gyermekükre. Ha megszülték a gyermeket, elvégezték azt, amire Isten választotta őket. Ezt szem előtt tartva, ezt a tiszteletet, a kiválasztottságból fakadó tiszteletet senki el nem veheti tőlük.

A kőtáblára vésett, majd lemásolt, és évszázadok óta kinyomtatott parancsolaton nem az áll, hogy „szeresd", hanem az, hogy „Tiszteld apádat és anyádat"!

Amikor Mózes először látta meg a vésett utasítást, amit aztán a szövetség ládájában őriztek, de eltűnése óta is látható a másolata minden zsinagóga bejáratánál vagy belsejében, három mássalhangzót olvasott a próféta: k b d. Így mondta ki, és ejtik ki azóta is: kabbéd (כַּבֵּ֥ד). Ezt értik alatta: Adj neki súlyt! Tartsd fontosnak! Legyen nyomatéka! Isten ezt bízza ránk. Így tiszteld a ma ünnepelt édesanyákat, amikor rájuk gondolsz, róluk beszélsz, velük töltöd az időt. Éreztesd velük az Istennek, rajtuk keresztül megadott adott tisztelet súlyát, fontosságát, nyomatékát!

Az édesanyák megítélése a gyermeke korával változik. A három éves száj azt mondja: „Anyu bármire képes" Az iskolás megkockáztatja: „Anyu sem tud mindent." A szemtelen tinédzser: „Anyu semmit sem tud!" A húsz éves: „Anyu nem halad a korral." A házassága első éveit élő: „Hm. Anyunak azért pár dologban igaza volt." Még mindig ugyanaz, immár a saját gyerekét nevelő „gyerek", mondjuk 35 éves korában: „Mielőtt döntenénk, kérdezzük meg anyámat." Tíz évvel később: „Ebben is igaza volt anyunak." És még egy-két évtized elteltével: „De jó lenne beszélgetni anyuval!"

Eltérő erősséggel, de néhány pontján hasonló szereplői voltunk, vagyunk ennek a folyamatnak. Van, aki még változtathat rajta, de sokan vagyunk itt, akik már csak őszinte bűnbánattal és hálaadó bocsánatkéréssel fordulhatunk Istenhez. Az édesanyánknak elfelejtettük bevallani, hogy hibáztunk, engedetlenek voltunk, nem tiszteltük eléggé, azt csak behelyettesítettük a virággal, az ajándékkal, aztán a lelkiismeret által megfaragtatott sírkővel.

Jézus hogy viselkedett Máriával?

Tizenkét éves volt, amikor Jeruzsálemben járt a család. A zarándoklat végén József és Mária szépen összepakoltak és elindultak a karavánnal vissza, Galileába. A gyerek biztos a többi sihederrel rohangál, játszik. Nem. „A gyerek" ott maradt a városban. A szülők egynapi gyaloglás után visszafordultak, majd három napig kérdezősködtek utána. Jézus a templomban volt és a tudásán csodálkozó tanítómesterek között találták meg. Mária próbálta számon kérni. Jézus annyit válaszolt: „Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem? ... ezután elindult velük, elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja mindezeket a szavakat megőrizte szívében". (Lk 2,49.51) Jézus jelezte a szüleinek mire készül, és finoman érzékeltette anyjával, hogy neki erről tudnia kellene. Aztán hazament és engedelmeskedett nekik. Mária jól megjegyezte mi történt.

Kánában együtt vesztek részt valami családi esküvőn. Mária immár tudatosan, a megoldási lehetőségeket sejtve jelezte a fiának, hogy elfogyott a bor. Jézus először visszakérdezett: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?" (Jn 2,4) Utána közel 5 hektoliter, kiváló minőségű borrá változtatott hat kővederben álló vizet. Figyelt az anyjára, de azt is jelezte, itt az, és úgy történik, ahogyan ő azt megbeszéli az Atya Istennel. Tisztellek, de az Atyára hallgatok.

Úgy tűnt azonban, hogy Mária mégiscsak félreértette ezeket a történéseket, hiszen Jézus testvéreit maga mellé véve, a család erejének szemléltetésével akarta hazahívni elsőszülöttjét, amikor az már ténylegesen elkezdte az evangélium hírül adását, és a betegek gyógyítását. Jézus ekkor kijelentette, hogy a látható, vér szerinti kötelékeken túl létezik más rokonsági kapcsolat is: „aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem és az én anyám." (Mt 12,50)

Mi változott ezzel? Jézus megtagadta Máriát, vagy Mária kitagadta a fiát? Nem. Mária a keresztig követte Jézust és Jézus ott sem feledkezett el gyermeki kötelességéről. Jézus (az előbbi Ige alapján) tudta, ki cselekszi majd mennyei Atyja akaratát, ezért ily módon a testvérévé vált, a kereszt mellett Máriát támogató János apostolra bízta azt az asszonyt, aki méhében hordta, majd 33 évvel azelőtt megmutatta neki a csillagfényes éjszakai eget Betlehemben.

A názáreti Mária, a Fiát hol értő, hol meg nem értő asszony vállalta a fájdalmat azért, mert Isten anyának hívta el őt. Az alig nővé cseperedett fiatal lány csak annyit mondott az áldott állapotát bejelentő angyalnak: „történjék velem a te beszéded szerint!" (Lk 1,38) Aki még teheti, kérdezze meg az édesanyját, mit érzett, amikor örömteli ijedtségében már biztos volt benne, hogy gyermeke lesz! Hogy te leszel a gyermeke. Az első, a középső, az utolsó.

Jézus, amikor a tanítványaitól búcsúzva felkészítette őket a halála utáni fájdalmat felváltó örömre, az édesanyák példájára emlékeztette őket: „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra." (Jn 16,21)

A világra született emberrel a szülőknek tengernyi feladata; iránta töméntelen kötelessége van. Hitünk szerint a legfontosabb: bemutatni neki, a világra érkezettnek - Istent. Ennek része az is, hogy elmondjuk nekik, de még inkább: oda éljük eléjük, hogyan is kellene működni a mi szülő-gyermek kapcsolatunknak. Hogyan alakul ki és formálódik ki ez a különös rend közöttünk.

Szeretném azt mondani, hogy én találtam ki, de nem így van, ezért hivatkozom Farkas József lelkészre, akit helyénvalónak tartok idézni. Most, amikor arra gondolok, hogyan könnyíthetik meg az édesanyák gyermekeik számára azt, hogy tiszteljék őket. Mert ugye, könnyebb arra hivatkozni előttük, hogy „az Isten is megkívánja, hogy tisztelj engem", de miért ne tennénk valamit azért, hogy ez természetes módon alakuljon ki bennük? Szóval, az idézet:

„... az Isten Rendje: ha a szülő meghajlik egy magasabb tekintély előtt, és ezt a gyerek látja, akkor lesz a szülőnek is tekintélye a gyerek előtt. ... Ha az Istennek nincs tekintélye a szülő előtt, készüljön fel rá, hogy neki sem lesz tekintélye a gyermek előtt. ... 'Tiszteld apádat és anyádat' azt jelenti, hogy szabad neked jobb világot építeni, mint amilyet apád és anyád épített, szabad neked magasabb rendű, tisztultabb emberi életet kiformálni, mint amit apád és anyád élt. Közben majd megtanulod becsülni: apád és anyád miben küszködött, amíg a maga világát felépítette. Szabad neked a saját gyermekedet jobban nevelni, mint ahogyan apád és anyád téged nevelt. ... Csak az tudja megvetni az előzőket, aki semmi újat, jobbat nem alkotott. (De) Aki látja, hogy nem megy, aki azt mondja: a gyermekemet jobban akarom nevelni, mint ahogyan anyám engem nevelt; az kezdi mélyen megbecsülni, és szeretni apját és anyját."

És mi a helyzet, ha ez nem így van? Ha a szülő előtt nem volt tekintélye Istennek? A nem hívő szülőknek adandó tisztelet alól felmentést kapnak a gyerekek, vagyis: mi? Szó sincs róla! Az ötödik parancsolatnak nincs ilyen záradéka.

Kizárt dolog, hogy bárki is kiiktassa az életéből a szülei iránt érzett tiszteletet, és ezzel együtt azt mondja, hogy legalább Istennel jóban van. Istennek, Jézusban véglegesen a szívünkbe írt akaratából nem lehet lefarigcsálni. Szilánknyi darabkát sem. Csak az lehet jóban Istennel, aki tisztelni akarja a szüleit.

Mi több: ha már Jézust ismerjük, a tiszteletet (ha csak annyi van) megtoldhatjuk a szeretettel. Azt sem könnyebb igazán művelni! Látszatra, rutinból megy, de azt éppen az édesanyák kifinomult receptorai érzékelik a leginkább!

Ne spóroljuk hát meg az ünnepen túli jó szót, az ölelést, a könnyes és cinkos összenézést, a figyelmet, a hálát; azt a bőkezűséget, amivel ők viseltettek irántunk!

A köszöntés előtt, az együttlétek közben, és ha ma este integettünk nekik, vagy már azon a szomorú napon évekkel ezelőtt elbúcsúztunk tőlük, összegezzük magunkban a hála gondolatait abban az imában, amit Isten előtt mondunk el. Mert tőle kaptuk édesanyánkat, és oly sok mindent rajtuk keresztül. Ámen