Fény a rácsokon (5)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! (Hetente kerül új rész a honlapra. Legközelebbi frissítés: november 29.)

XII.

"Mit mondtak a rajonnál?" - kérdezte Szablyár Kornél a székelyhídi parókián. "Azt, hogy menjek Semjénbe, jelentkezzem a milícián, és az ott kapott iratokkal jöjjek ide vissza." (Aradra kaptam segédlelkészi kinevezést, ott be kellett jelentkeznem, hoznom kellett a kijelentőmet. Kiadják-é? Vagy visznek a szüleim után?) "Tégy egy üres levélborítékot a zsebedbe - mondta Szablyár Kornél -, és Semjénben mondd azt az őrsön, hogy ezt a borítékot innen adták, hogy tegyék bele az iratokat" Megértettem. Ez volt a jel. Aki borítékot visz, az rendben van, aki nem, az elfogandó.

Határzóna volt Semjén is. Az állomáson zsandárok álltak. "Ki vagyok? Csiha Kálmán" "Aia Csiha? Az a Csiha?" "Aia." Gyerünk az őrsre. Jó. Nekem is épp ott van dolgom. Az őrsparancsnok elárulja magát: "Borítékot hozott?" "Igen, a rajonnál adták." (Egy fehéret és egy kéket vettem. Nem tudtam, a szín számít-é. Majd találomra egyet odaadok, ahogy az Isten adja.) A belső zsebemből az asztalára tettem. Mosolyra derül az arca: rendben. Aradra hivatalos iratokkal utazom.

XIII.

Molnár Károly kivitt az UTA-ig. Gáj felé fordult, és azt mondta: "Ettől kifelé szervezd meg. Legyen egy új parókia." Nehéz helyzetben volt akkor az aradi eklézsia. Az előző lelkipásztor fegyelmi alatt volt. Az esperesi vizitáció alkalmával szívszélhűdést kapott a szószéken, úgy halt meg. Molnár Károlyt Telegdről úgy választották meg papjuknak. Becsületes, szorgalmas, nagy tudású lelkipásztor volt, tőle tanultam a családlátogatás fontosságát. Szegénység, bizonytalanság és félelem ült a lelkekben, de az emberek még beszélni mertek. Az egyháznak nem adtak kongruát, csak nagyon elvétve. Molnár Károlynak három gyermekével és feleségével 800 lej volt a fizetése. Nekem 400. Igaz, nekem a lakásomat is fizetnem kellett, az öreg Czeiler néninél a félmagasságig vizes falú kicsi szobájáért 100 lejt havonta. Február 28-án fűtöttem be először ajándékba kapott fával (köszönet a Piscoreanu családnak érette!), tavaszra már foltot kaptam a tüdőmre, s a 37,3-37,5-től nem tudtam megszabadulni, s éjfél körül egy kicsit izzadni is kezdtem. Czeiler nénit - aki szerint ha nem romlok el, még püspök is lehet belőlem - ott kellett hagynom, s a főgondnok nővérének száraz szobájába költöztettek. Szedtem hát a gyógyszereket, s a PAS-t, a foltból nem lett kaverna, de a lázam megmaradt. Még a börtönbe is magammal vittem, valahol ott veszthettem el a Duna-delta és Szamosújvár között.

Gájban volt egy kicsi imaház - valamikor egy külvárosi bankfiók irodája volt, és egy rakás vályog. De a városban renoválták a színházat, s a kőlépcsőket kidobálták. Megszerveztük hát a gazdákat (a kollektivizálás akkor még nem ment végbe), s a lépcsőtörmelékeket a szekeresek a vályograkás mellé szállították, Virágos bácsi, a gondnok vezetésével.

Huszonöt lejünk volt, amikor nekikezdtünk az építésnek. Demeter mérnök kijött, kijelölte az alapot, mi imádkoztunk és nekifogtunk kiásni. Legtöbbet talán a presbiter-pénztáros Garai néni dolgozott. Százéves döngölt falú tiszta házban laktak. A család lelke betegnyugdíjával Garai néni volt, parókia alapját ásó csákánnyal a kezében, mindig kedvesen és mindig vidáman. Hogy jutott ide? Súlyos tüdőbaja volt. Lemondtak róla az orvosok. Hazaküldték meghalni - mondta. "Otthon elővettem az énekeskönyvemet, hogy imádkozzam belőle, s arra az énekre nyitottam ki: »Az áldott orvos közeleg, a drága főpap Jézus.« Abban a percben tudtam, hogy engem Jézus meggyógyít. Felkeltem az ágyból, és énekelni kezdtem. Az orvosom, amikor meglátott, megmondta, hogy már régen halott kellene hogy legyek. Ő nem tudott Jézusról" - mondta Garai néni.

A parókiaépítésben segíteni már nem tudott, de a ruháimat ingyen mosta ki a kicsi szobájában. Varsányi Rudival, a másik belvárosi segédlelkésszel ebédre sokszor meghívott Erzsi néni, az öreg mosónő aki hatvanéves korában tanult meg olvasni azért, hogy olvashassa a Bibliát. És ha tudta, meghívatott máshova is, s amikor tiltakoztam, hogy nem kérek már többet, Erzsi néni a helyzetre lecsapott: "Nem baj, lelkem, becsomagoljuk!" Én persze szégyelltem magam, s próbáltam visszautasítani, de Erzsi néni tudta, hogy csak a kantinebédre van pénzem és jó egy kis "becsomagolás".

Az első szerelem fénye ragyogott az aradgáji évek felett. Isten kegyelme, a Szentlélek járt velem s ajándékozott meg az ő csodáival és adott áldott munkatársakat. Presbitereim s a missziói bizottság tagjai jó munkát végeztek. Az evangélium fényébe kerülő, egyedül élő Jucika néni s a mélyen evangéliumi lelkületű kántornő, Anna testvér, akivel sokat imádkoztunk az új gyülekezetért. Bibliaórát már csak palástban volt szabad tartani (az evangéliumi élet leépítésének első jelei kezdtek jelentkezni), de a parókia épült. Először hirdettük, hogy ki mennyit adakozott, azután egy bibliaórán azt olvastuk, hogy "Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt". - Hát akkor hogyan vállaljam én, a lelkipásztor a kürtölést? Ezentúl csak az összegeket olvastuk, név nélkül. A parókia mégis emelkedett. Egyelőre persze csak szoba-konyha, kamara volt és egy kicsike terasz. De mi nagyon boldogok voltunk benne. Ide hoztam Emesét egy különös, véres naplemente után, amikor az egyik nyugatra néző utcát - emlékszem - teljesen betöltötte a lemenő, különösen hatalmas piros napkorong.

Beiktatásomat s egyben a parókiaszentelést Arday Aladár püspök végezte. Fiatal teológus korunkban behódolt püspöknek tartottuk, mert híre járt, hogy az első világháború után, az első kommün idején otthagyta a papságot. Később megváltozott róla a véleményem. Beiktatásom alkalmával kedves, közvetlen volt hozzám. Legátuskorából ismerte nagyszüleimet. "Tudod - mondta -, próbáltak hívni békepartizánnak (akkor ilyen megtisztelő címeket is adományoztak), de én azt mondtam: Én nem politizálok, én csak püspök akarok maradni - és azóta még ,ők' is, úgy látom, többre becsülnek."

Minden embernek más-más tapasztalata lehet. De Arday Aladár mondása sokszor eszembe jutott, amikor hasonlót tapasztaltam börtönön kívül és börtönön belül is. A gerincteleneket eltaposták, s akinek volt bátorsága nemet mondani, azt lehet, hogy börtönbe zárták, de még ők is többre becsülték. (A vallató tiszt özvegy felesége mondta el nekem férje rólam való véleményét húsz év múlva - férje sírja mellett, ahova elhívott imádkozni -, "mert tetszik tudni, pap nélkül temették el szegényt".)

Az imaház mellé irodát toldottunk - jó nagyot. Szénsalakból öntöttük két deszka közé a falat mésszel keverve, a régi vályogfalak mintájára. Kijött megnézni a vallásügyi inspektor is a néptanács megbízottjával. "Megengedem - mondta. - De engedélyem nélkül itt semmit változtatni nem lehet. És az irodát nem szabad összevágni az imateremmel. Megértették?" "Meg - mondtam. - De legalább egy ajtót mégis engedjen nyitni, hogy ha esik az eső, ne kelljen palástosan körbe járjak." "Egy ajtót, azt lehet." Nem is csináltunk többet, csak egy ajtót. Egy összecsukható harmonikaajtót egyik faltól a másikig. Így aztán elfértünk az imaházban.

Családlátogatás: "Asszony, adjál a tisztelendő úrnak" - rendelkezett Antalfy, a katolikus mészáros, aki világi kedvességgel fogadta a látogatást s olyan katolikus házszentelésfélére gondolt - a családi kasszából tíz lejt akart kiutaltatni nekem. Valahogy megmagyaráztam, hogy nem erről van szó. "Templomba járni?" Igazán kedves vagyok (ők is azok voltak), de arra nincs idejük. Viszont meghívtak egy vasárnapi ebédre. Kedvesen eltűrték a rövid áhítatot is. "Nem, most már igazán nem kérek többet." "Nem baj, lelkem! Becsomagoljuk" csapott le rá Erzsi néni. Pár hónap múlva Antalfy néni megjelent a templomban. És azután mindig ott volt. Verseket kezdett írni Krisztusról (és elég szép verseket). Valami különös változáson ment keresztül, tele lett lélekkel. "Mi történt?" - kérdeztem. "Rendeztem otthon, s egy régi fiókban megtaláltam Szikszay imádságos könyvét. Ahogy az asztalra tettem, kinyílt arra az oldalra, amelyre az van írva: A keresztyén szülőnek imádkoznia kell gyermekéért. Édesanyám tizenöt éve halott. Mennyit kellett imádkoznia érettem, hogy a könyv még most is oda nyílt ki! Édesanyám most utolért, és Istenhez tértem! Nem hiábavaló az imádság. Tizenöt év után is hatása van." (Milyen jól tetted, öreg Szikszay, hogy megírtad azt a könyvet!)

*

"Hát, tiszteletes úr, engem úgyis hiába hív! Én már elértem azt az életemben, hogy minden délben megiszom egy üveg sört!" - Hát az igények változóak.

Külvárosi, disznótoros vacsora. Imádkozik az asztalfőn Tóth presbiter, a házigazda: "Köszönjük, édes Istenünk, hogy megsegítettél, meghizlalhattuk a disznót és most egész évre van ennivalónk. Kérünk Téged, segíts meg minden szegény embert, hogy ne éhezzék senki sem ebben az esztendőben!" (Ott tanultam meg az asztal mellett, mit jelent: a mi mindennapi kenyerünket, nem csupán az enyémet.)

*

A munkásigazgató: "Én már Marxban, Engelsben és Leninben hiszek. A lelkemre már nem számíthatnak, de a pénztárcámra igen. Mert én a Bethlen Kollégiumba jártam, és ott annyi szépet kaptam, hogy én azért mindig adós maradok!" "És vallásórára jöhet Ferike?" "Hát, ha akar." És Ferike eljött. És egyszer odabújt hozzám, és azt súgta: "Tiszteletes bácsi, én már tudom, hogy van Isten! Mert én az este imádkoztam és azt kértem Istentől, hogy feleljek tízest számtanból, és tízest feleltem." (Gedeon már nagyobb volt, mint Ferike, mégis jelt kért a gyapjújával - és kapott is.) Isten egy szorongó, kicsi szív imádságát is meg tudja hallgatni, és Ferike szérűjén vizes lett a gyapjú.

*

"Tessék beszélni Pistával, a fiammal, mert azt mondja, hogy nincs Isten, és nem akar templomba járni!" "Nézd Pista, tudom, neked azt tanították az iskolában, hogy nincs Isten! Vasárnapig írd le, honnan tudod, hogy nincs, és akkor megbeszéljük. Én elmondom, honnan tudom, hogy van, te, hogy honnan tudod, hogy nincs. Ha neked lesz igazad, kilépek a papságból."

Vasárnap: "Leírtad-é, Pista?" "Hagyjuk, tiszteletes úr" - legyintett, és azután minden vasárnap ott volt a templomban.

*

Jöttek az adományok az építésre szépen. "Én Aradgájon is meglátogattam! Nem emlékszik arra az ismeretlenre, aki az 500 lejes adományt adta, és akivel elbeszélgetett?" - kacagott a vallató tiszt a marosvásárhelyi szekuritátén. "Jól meg akartam nézni, hogy kivel lesz dolgom!"

"Hiszi-é, hogy Jézus most is, magát is meg tudja gyógyítani?" "Hiszem" - felelte a harminc év körüli, ágyban fekvő asszony. (A gutaütött meggyógyítását olvastam neki.) "Akkor meg fog gyógyulni - mondtam. - Imádkozzunk." Az édesanyja kísért ki a kiskapuig. "Mi a baja a lányának?" (Odabent nem adtak egyenes választ.) "Méhrákja van. Legyengült, nem lehet operálni, hazaküldték." (Hogyan is mondhattam olyan bátran, hogy meggyógyul? De úgy éreztem, ezt mondanom kell.) - És ő is mély hittel mondta, hogy hiszi. Két hét múlva felkelt, és újra dolgozott a gyárban. Meggyógyult. Addig részeges férje is megváltozott. Templomba, dalárdába jártak. Boldogok voltak. Később a férje kimaradt, visszatért a régi társasághoz. Meglátogattam. A tíz bélpoklos meggyógyítását olvastam neki. Miért nem jön? Jézus utána kérdez, mint a hálátlan bélpoklosoknak. Vigyázzon. Jézus csak annak az egynek mondta, hogy meggyógyult, amelyik visszajött hálát adni! - Kikacagott. Egy hónap sem telt el, eltemettem. Futva ment a Maros-partra felakasztani magát. Nem lehet tréfálni Istennel.

Tőkés Istvántól levelet kapok. Írjak prédikációt a Szemlének. Nagy megtiszteltetés ez nekem, fiatal lelkipásztornak. Beküldöm az utolsó szolgálataim közül az egyiket. Hágár történetét.

Kolozsvárra megyek a magiszteri vizsgákra (közben kárpitosmunkát vállalok, hogy kijöjjön az útiköltség). Tőkés István hívat. "Ezt a prédikációt nem lehet leközölni - mondja. - Én nem tudom, hogy prédikáltok ti ott Aradon? A pusztaságban vándorló Hágár és a mi életünk! Írjál inkább arról: Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!" "De parancsszóra nem lehet örülni! Hágárt nem tudom megtagadni. Inkább nem írok most." (Húsz év múlva, a Szemle-mellékletbe, mégis becsempésztem.)

XIV.

Nem. Semmiféle szervezkedésről nem beszéltünk. Várta az édesanyját Magyarországról, azért jött hozzám. A nyomozó tiszt fáradt volt és csendes. "Sajnálom, hogy nem teljesítette állampolgári kötelességét - mondta. - Ez súlyos következményeket fog vonni maga után." "Még van körülbelül két hónapom" - mondtam Emesének, amikor elment. Fodor Pál ellen kellett volna terhelő nyilatkozatot adnom, aki pár nappal azelőtt vendégünk volt. Előzőleg Márton Áron püspöknél járt Gyulafehérváron. Beszélgetésüket valószínűleg lehallgatták. Utána pár ferencesrendi szerzetest (régi osztálytársakat) látogatott meg, és engem. Követték.

"Mondd, tudsz aludni éjszaka?" - kérdezte Molnár Károly. "Igen, csak azt hiszem, nem sokáig hagynak" - kacagtam. "Én nem. A szekuritátétól már jöttek, hogy írjam össze a betánistákat. Azt mondtam, itt nincsenek ilyenek. Vannak jól vagy rosszabbul dolgozó papok. Különböző életstílusú hívek is vannak. De itt mindenki református." Huszonhat év múlva, amikor marosvásárhelyi esperes koromban azzal vádolt a szekuritáté, hogy pártolom a betánistákat s ezt Pap László püspök ösztönözte (a betánisták üldözése tőle indult ki), én is ugyanezt válaszoltam.

Az útra két útravalót kaptam. Egyet Argay Györgytől, az evangélikus püspöktől: "Az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Az én gondolataim nem a háborúságnak, hanem a békességnek a gondolatai." Isten békességes gondolata volt a hetvenéves "babilóniai fogság, és Isten békességes gondolata volt a kereszt" - mondta Argay. Sokszor eszembe jutott odabent.

Egy gyötrődő estén kinyitottam találomra a Bibliámat: "Megőrzi Isten a te lábadat a fogságtól" - olvastam. Bevált? Nem vált be? - A lábamat nem, de a lelkemet csodálatosan megőrizte Isten. A börtön - belül - soha nem tudott hatalmába keríteni.

*

"Hogy hívjuk majd, ha megszületik?" "Kálmánnak." "És ha leány lesz?" "Emesének, de biztosan fiú lesz." Három hónapos terhes volt Emese, amikor lejárt a megjósolt két hónapom.

"Két bőrkabátos férfi keres" - jött be a kicsi szobába Emese. Ennek a kicsi szobának az ablaka a teológia udvarára s a szemben levő másik szárny ablakára nézett. Amikor a 29-es szobában laktam, sokat integettünk át egymásnak. Ez a fürdőszobától deszkafallal elválasztott kicsi leányszoba sok kedves emléket őrzött. Most ketten laktunk benne apósoméknál, pár napra, amíg a magiszteri vizsgák letételére feljöttem. Ebbe a kicsi szobába jött be sápadtan, suttogva Emese. A két bőrkabátos a konyhában várt. (Ott volt a kijárat.) Intettek, hogy menjek. Az autóban várt a harmadik. Bemutatkoztam nekik, valamit mormoltak, és szótlanul vittek magukkal. Eszembe jutott Várad, ahol diákkoromban meseautónak becéztük azt a félelmes feketét. Most a meseautóban ültem. A szekuritáté hátsó kapuja magától nyílt és csukódott. Az irodában egy pillanat alatt megmotoztak, a sebtében zsebembe tett kicsi Bibliámat azonnal elvették. "Pap vagyok!" - tiltakoztam. "Gura!" (Fogd be a szád!) Cipőfűző, nadrágszíj, töltőtoll és más egyebek egy perc alatt az asztalon maradtak, s már vittek is le a pincesorba. Rajtam kívül hárman voltak még a cellában. A negyedik emeletes ágy ma reggel ürült meg, László Dezső volt benne, mondták, amikor megtudták, hogy pap vagyok. Megilletődve feküdtem be a László Dezső ágyába. Megtiszteltetés volt számomra. Úgy éreztem, egy kicsit otthon vagyok.

Az ajtó lappancsa felcsattant, s a kicsi tégla alakú résen egy alumíniumsajka jelent meg. Hozták az ételt. Az első gondolatom az volt: mindent megenni, hogy kibírjam, hogy hazamehessek. (Később erre az ételre mint vágyálomra gondoltam vissza. Mert ez sűrű volt. Ebben megállt a kanál.) Aztán este lett. Az első este: pár száz méterre a teológiától, Emesétől, a magiszteri vizsgáktól, mégis mérhetetlenül messze. Imádkoztam... Azon az éjszakán kezdtem írni az első börtönversemet. Gondolatfoszlányok kavarogtak bennem:

Hány erdő, hegy és hány rét kint maradt!
Kizárták a hóborított fákat
S az életet - egy félóra alatt.

Kizártak mindent, hogy egyedül legyek,
De Őt kizárni nem lehet soha!
Elsüllyedhetnek erdők és hegyek,
Halálba hullhat téli fák sora,

Az Isten él! Kizárni nem lehet!
Meglátogatja vak cellák ölét,
Győz a szívek s börtönök felett.

Belealudtam a versbe. Nem tudtam, hogy már itt nem fogom befejezni.

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993