Isten ismét csodát tett

Néhány hónapja történt, hogy látogatásra indultam egy családhoz, és ilyenkor mindig viszek néhány kis Bibliát és traktátusokat magammal, számítva arra, hogy az Úr majd idejében megmutatja, hogy kinek is szánta. Ők egy társasházban laknak, ahová nem volt egyszerű bejutni, mert éppen akkortájt elromlott a kapunyitó. Amikor megérkeztem, telefonon szóltam nekik, hogy itt állok a kapu előtt és így beengedtek. Sokat beszélgettünk énekeltünk és imádkoztunk az Ige körül, és eltelt az erre szánt idő. Szeretettel elbúcsúztunk egymástól, és mikor kimentem az utcára, akkor vettem észre, hogy a nyakamban hordott kistáskát, - ahol a telefonom is hordom - ott felejtettem. Átgondoltam, hogy mit is tehetnék. Sajnos a kézenfekvő megoldás nem jöhetett szóba, mert a kapucsengő éppen rossz volt. A telefonszámukat nem tudom fejből, hogy egy fülkéből hívhatnám, a telefonom pedig bent maradt. Eddig jutottam a gondolkodásban és éppen elkeseredésnek indult volna a hangulatom, amikor eszembe jutott, hogy hiszen a saját telefonszámomat tudom, és nyilván felfigyel a család az ismeretlenül hangzó csörgésre, ha felhívom. Már csak a megvalósításra kellett kieszelnem valamit, mert ma már nem pénzbedobósak a telefonok, arról nem is beszélve, hogy nem tudtam, hogy errefelé hol is van ilyesmi egyáltalán. A néptelen hegyvidéki területen egyszerre csak egy fiatalember fordult be a sarkon, és felém tartott. Nekibátorodva megszólítottam, és néhány szóban elmondtam tehetetlenségem történetét, megkérdezve, hogy egy telefon felhívása erejéig segítene-e rajtam. Szívesen kötélnek állt, és máris pötyögte a számomat , ahogy mondtam neki, a készülékbe, majd miután elindította a hívást, készségesen a kezembe adta telefonját. Hosszú időnek tűnt amíg bekapcsolt a rögzítőm, ami azt jelentette, hogy nem vették fel. Újabb ijedelem futott át rajtam , - vajon lenémítottam a telefonom? Még egy próbálkozásra kértem engedélyt, és már a második kicsengés után felvette barátom a telefont, azonnal kinyitotta a kaput és máris szaladtam az ottfelejtett kistáskáért. Előtte azonban még megköszöntem a fiatalembernek segítségét, és egy előre elkészített kis Bibliát adtam neki ajándékba. Láthatóan örömmel fogadta. Miután visszaértem az utcára, híre-hamva sem volt már, nem lehetett látni merre ment el. Bandukoltam a menetrend szerint járó villamos végállomása felé és örömmel fedeztem fel újdonsült segítőtársamat, amint a végállomáson áll, és hathatósan tanulmányoz valamit, - persze tudtam a kis Szentírás lesz a kezében. Telefonon elújságoltam feleségemnek, hogy milyen csodát tett az Úr, hogy egycsapásra megoldotta balga szolgája gondját-baját. Éppen mire befejeztem a beszámolót befutott a jármű is, és miután kiszálltak a most érkezettek, mi, az ott várakozók kezdtünk beszállni. Határozottan odaléptem ismét a fiatalamberhez, és megköszöntem újra kedvességét ajánlva egyben, hogy mivel láthatóan egyfelé utazunk még egy ideig, beszélgethetnénk, ha nincs más dolga. Mondtam neki, hogy bármit kérdezhet Istennel, hittel, Bibliával kapcsolatban, szívesen válaszolok rá, ha valamit tudni akar. Most legalább konkrét választ kaphat, ha valami kérdés feszíti ebben a témakörben. Biztattam, mondva, hogy missziósként azt tapasztalom, hogy mindenkit érdekel ez a témakör, még ha nem is mernek előhozakodni az emberek ezzel, mert hát olyan cikinek tűnik ez a mai modern világban. Hallottam, hogy munkatársai is így vannak ezzel a munkahelyen, de munka után egy kis közösség alakul, beülnek valahova, és akkor előbb - utóbb mindig előjön ez a téma, mert hát valami elképzelése mindenkinek van a dologról. Jót beszélgettünk, tán 20 percig is, sok fontos alapkérdést sikerült tisztázni, és felajánlottam, hogy szívesen beülök a kis közösséggel én is ha igényelnék legközelebb valamikor. Ilyen csodálatos Istenünk van , aki minden dologból kihoz valami jót, hogy egyre többen hallják az örömhírt, mindazok , akiket Ő előre kiválasztott az örök életre. Azt még el sem mondtam, hogy nagyon megköszönte a kis Bibliát, mert éppen olyan élethelyzetbe került, hogy kapaszkodónak kellett, és többször is hangsúlyozta beszélgetésünkkor, hogy nincsenek véletlenek!



Préd 3.1

Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. - olvassuk a Prédikátor könyvében a Bibliában, öröm betölteni a rendelt időben Isten akaratát, dicsőség Őnéki.

Mr Genor

Ez nem saját történet, levélben kaptam, de nagyon lélekemelő:

Néhány évvel ezelőtt a dél-londoni Crystal Palace egyik baptista gyülekezetében a vasárnapi istentisztelet után egy ismeretlen ember felállt a tömegben, felemelte a kezét és ezt kérdezte: „Elnézést, lelkipásztor úr, elmondhatnék egy rövid bizonyságtételt?” A lelkipásztor az órájára nézett és azt mondta, kap rá három percet. A férfi pedig belevágott a történetbe:
„ Nemrég költöztem ide, ezelőtt London egy másik részében laktam. Ausztráliából, Sydney-ből származom és nemrégiben, amikor hazamentem meglátogatni a rokonaimat,elmentem a George Street-re.” Ez az az utca, amely Sydney-ben az üzleti negyed szívében található. Így folytatta: „ Egyszer csak egy különös, alacsony, ősz hajú kis ember lépett ki egy üzletből, egy szórólapot nyomott a kezembe és így szólt hozzám: „Elnézést uram, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a mennyországba kerülne?” A férfi így folytatta: „Teljesen elképedtem amikor ezt meghallottam, mert ilyet még sosem mondott nekem senki. Udvariasan megköszöntem,
de egész úton, - a repülőn - ezen járt az eszem. Felhívtam egy barátomat, aki ezen a környéken lakik, és aki hála Istennek, keresztény. Ő vezetett az Úrhoz, így most már keresztény vagyok és ide szeretnék gyülekezetbe járni.” Mivel a baptisták szeretik az efféle bizonyságtételeket, mindenki tapsolni kezdett és szeretettel üdvözölték a gyülekezetben.

A lelkipásztor a következő héten elutazott Ausztráliába, ahol tíz nap múlva, egy adelaide-i baptista gyülekezet három napos rendezvénye közepén az egyik hölgy lelki tanácsadásért fordult hozzá. A pásztor meg szerette volna tudni, milyen lelki háttere van a nőnek és kérdezgetni kezdte. Ő ezt mondta: „Eredetileg Sydney-ből származom, és pár hónappal ezelőtt visszamentem, hogy meglátogassam a barátaimat. Éppen vásárolgattam a George Street-en, amikor az egyik üzletből egy idősödő, különös, alacsony, ősz hajú kis ember lépett elő, odanyújtott egy szórólapot és így szólt hozzám: „Elnézést hölgyem, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a mennyországba kerülne?” Nagyon felkavartak a szavai. Amikor visszaértem Adelaide-be, elmentem egy közelben lévő baptista gyülekezetbe és a lelkipásztorral elfogadtam Krisztust. Ezért most már hívő vagyok.”

Nagyon meglepődött a londoni pásztor. Két hét leforgása alatt immáron kétszer hallotta ugyanazt a bizonyságtételt. Ezek után elutazott Perth-be, a Mount Pleasant baptista gyülekezetbe. Amikor a előadás-sorozata véget ért, a gyülekezet egyik vezetője meghívta ebédre, és miközben ettek, ő megkérdezte tőle: „És mondd csak, te hogyan tértél meg?” A férfi ezt mondta: „15 éves korom óta ebben a gyülekezetbe járok, de
sosem hoztam döntést Krisztus mellett. Csupán belekerültem a hívő körforgásba, mint oly sok más ember. És mivel tapasztalt voltam az üzleti életben, ezért a gyülekezetben is elég hamar vezető lettem. Egy napon, éppen három évvel ezelőtt Sydney-ben jártam üzleti úton, amikor egy furcsa kis ember lépett elém egy üzletből, ideadott valami vallásos papír fecnit, és nekem szegezett egy kérdést: „Elnézést uram, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a mennyországba kerülne?” Megpróbáltam megértetni vele, hogy vezető vagyok az egyik baptista gyülekezetben, őt azonban ez nem érdekelte. Hazafelé egész úton szinte forrt bennem a méreg. Elmeséltem a történetet a lelkipásztorunknak, remélve hogy majd megért engem. A lelkipásztorunknak akkor már évek óta nyomta a lelkét a sorsom, mert tudta, hogy nincs kapcsolatom Istennel. És akkor, három évvel ezelőtt, elfogadtam az Urat.”

Ezt követően a londoni lelkipásztor visszautazott Angliába, és egy környékbeli gyülekezet vendégelőadójaként a tanítás végén elmesélte az előbbi három történetet. A végén négy idősebb lelkipásztor ment oda hozzá és ezt mondták: „Mi is mindannyian annak hatására tértünk meg az elmúlt 25-35 évben, hogy a George Street-en ez az ősz hajú kis ember megszólított bennünket és szórólapot adott.”A londoni lelkipásztor következő állomáshelye egy Karib-szigeteki gyülekezet volt, ahol misszionáriusoknak tartott előadást. Itt is elmesélte a történeteket. A tanítás végén három misszionárius állt fel és ezt mondták: „Mi is úgy fogadtuk el Krisztust, hogy 15-25 évvel ezelőtt találkoztunk ezzel az idős emberrel, aki tőlünk is ugyanezt kérdezte Sydney-ben, a George Street-en.”

A lelkipásztor ezután hazafelé vette az utat, de közben megállt Atlantában, hogy az ottani Naval Chaplin’s közösségben beszéljen. Egy három napos előadás sorozatot tartott itt is, ahol a hallgatóságból több, mint ezer ember az evangelizálásban szolgált. A előadások végén a közösség vezetőjével ebédelt, és tőle is megkérdezte: „Hogy lettél keresztény?” Így válaszolt: „Csodával határos módon. Eléggé vad életet éltem akkoriban, a haditengerészetnél szolgáltam, és éppen egy kikötőben állomásoztunk, Sydney-ben. Amint kikötöttünk, totál részegre ittam magam. Véletlenül rossz buszra szálltam és a George Street-en szálltam le...és amint leszálltam, hirtelen mintha egy szellem lépett volna elém. Egy kis öregember ugrott az orrom elé, a kezembe nyomott egy szórólapot és ezt mondta: „Elnézést uram, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a
mennyországba kerülne?” Abban a pillanatban elöntött az istenfélelem, a sokktól rögtön ki is józanodtam,
visszarohantam a kikötőbe, megkerestem a tábori lelkészt, és elfogadtam Krisztust.Ezután hamar elkezdtem a keresztény szolgálatot, és most itt vagyok, egy több mint ezer fős tábori lelkészcsapat vezetőjeként.”

A londoni pásztor egy fél évvel később Észak-Kelet India egy eldugott szegletében 5000 indiai misszionárius előtt tartott előadást. A végén, a konferenciát szervező egyik misszionárius, egy alázatos kis ember meghívta őt az otthonába, egy egyszerű kis lakásba egy egyszerű ebédre. A lelkipásztor meg kérdezte tőle: „Ön, mint egykori hindu, hogy lett keresztény?” Ezt felelte: „Igen kiváltságos helyzetben voltam. Az indiai diplomataként bejártam a világot és annyira hálás vagyok Krisztus bűnbocsánatáért és véréért, mert máskülönben nagyon szégyelleném magam az emberek előtt azért, amibe keveredtem. Éppen Sydney-ben, a George Street-en jártam, játékokkal és ruhákkal megpakolt szatyrokkal, amikor egy udvarias, ősz kis emberke lépett hozzám, nekem adott egy szórólapot és megkérdezte: „Elnézést uram, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a mennyországba kerülne?” Én köszönetet mondtam neki, de eléggé zavarónak találtam. Amikor hazaértem, fel is kerestem egy hindu papot, aki segíteni ugyan nem tudott, de ezt tanácsolta: „Csak hogy a kíváncsiságod megnyugodjon, itt van az utca végében egy kis keresztény missziós központ. Beszélj az ottani misszionáriussal.” Ez a tanács megváltoztatta az életem. A misszionáriussal való beszélgetés után ugyanis megtértem, azonnal felhagytam a hinduizmussal, és elkezdtem készülni a keresztény szolgálatra. Felmondtam a diplomáciánál, most pedig itt vagyok, és Isten kegyelméből egy missziós szolgálatot vezetek, ahol több százezer ember tért már meg Istenhez.”

Nyolc hónappal ezután a Crystal Palace-i baptista lelkipásztor éppen Sydney egyik déli külvárosában szolgált, ahol megkérdezte a helyi baptista gyülekezet vezetőjét: ”Hallottál már egy idős, ősz hajú kis emberről, aki a George Street-en osztogat traktátusokat?” „Igen,” felelte az, „Mr. Genor-nak hívják, de szerintem már abbahagyta, mert túl öreg és gyenge.” A lelkipásztor ezt mondta: „Szeretnék találkozni vele.” Két nappal később elmentek a kis ember lakásához, bekopogtak hozzá, és egy aprócska, törékeny, gyenge emberke nyitott ajtót. Behívta és leültette őket, csinált nekik egy teát, bár annyira gyenge volt, hogy a teás csészéből minduntalan kiöntötte a teát a keze remegése miatt. Amint elkezdtek beszélgetni, a londoni lelkipásztor elmesélte neki
az összes történetet, amit az elmúlt három évben róla hallott. A kis öregember pedig csak ült és közben könnyek csorogtak végig az arcán. Aztán ezt mondta: „Nos, az én történetem így szól: „Egy ausztrál hadihajón teljesítettem szolgálatot és meglehetősen kicsapongó életet éltem. Aztán egyszer, amikor nagyon nehéz helyzetbe kerültem és teljesen kétségbe estem, akkor az egyik munkatársam, akivel egyébként állandón
kötözködtem, meghallgatott és segített. Vele tértem meg, és az életem 24 óra leforgása alatt szinte teljesen megváltozott. Mivel annyira hálás voltam Istennek, megígértem Neki hogy attól kezdve nagyon egyszerűen, de naponta legalább tíz embernek bizonyságot fogok tenni, ha Isten erőt ad hozzá. Néha persze beteg voltam és akkor nem tudtam végezni ezt a szolgálatot, de más napokon behoztam. Nem lettem paranoiás miatta, de több, mint negyven éven keresztül csináltam. Miután nyugdíjba mentem, a legjobb helynek a George Street tűnt, mivel ott több száz ember megfordul. Sokan elutasítottak, sokan viszont elvették a traktátust. A negyven év alatt azonban egyetlen emberről sem hallottam, hogy megtért volna közülük, egészen mostanáig.”

Tudják, ez az igazi elkötelezettség. Amikor pusztán a Jézus iránti szeretetből szolgáljuk őt, miközben nem látunk eredményt. Utána számoltunk a dolognak, és kiderült, hogy ez az egyszerű, nem karizmatikus kis baptista hívő körülbelül 146100 ember életére lehetett befolyással és vihette őket közelebb Jézushoz. És biztos vagyok abban, hogy amit Isten ennek a lelkipásztornak megmutatott, az csak a jéghegy csúcsa. Isten tudja mennyien lehetnek még azok, aki így tértek meg és most hatalmas munkát végeznek a misszióban!

Mr. Genor két héttel később meghalt. El tudják képzelni, milyen jutalom várta őt a mennyben? Erősen kétlem, hogy valaha is a Karizma magazin címlapjára kerülhetett volna. Sőt, valószínűleg képes riport sem készült volna vele Billy Graham „Döntések” című újságjában, bár mindkettő remek kiadvány. Sydney déli részében élő néhány
baptistától eltekintve senki sem tudott Mr. Genor-ról, de az biztos, hogy a mennyben híres a neve. A mennyben ismerték Mr. Genort. El tudják képzelni, amint kiterítik előtte a vörös szőnyeget és megszólalnak a trombiták, amint hazatér...?

Egy napom

Drága feleségem éppen csak megzizzentett, amikor 3/4 7-kor elment otthonról, azzal a két finom puszival, amit kaptam tőle. Negyed nyolckor felébredtem, és először gyorsan kiválasztottam a napi Igéket arra a 3 helyre az interneten, ahová rendszeresen megírom, majd közzé tettem. Reggeli áhítat következett - rövid imádság, a Biblia olvasása, hosszú imádság - öröm az Úrban :-)

Következett a testről való gondoskodás - nem jobban, mint kell, - majd reggeli, és elindultam egy kedves testvérhez, akinek számítógépes segítséget ígértem, ő pedig adomány ruhacsomagot készített. Azt mondta, összeköti a kellemest a hasznossal. Miközben megoldódik gondja, megszabadul a sok, egyébként jó minőségű ruhától, miegyébtől.

Miután ezt sikerült elintézni elindultam a következő elképzelt programpont felé, a Kálvin kiadó könyvesboltja felé. Útközben elment mellettem sok autó az autópálya bevezető szakaszán. Észrevettem egy ezüst színű kombi BMW-t, amelyiknek a bal hátsó ajtókilincsénél és a mögötte lévő sárvédő idomon volt egy kb. tenyérnyi sérülés. Kicsit elgondolkoztam hogyan is keletkezhetett, és sajnáltam a tulajt, hogy egy ilyen szép autó így megsérült. Néhány percre rá megszólalt az egyik telefonom, éppen akkor érkeztem meg a kiadóhoz és leálltam. Amikor felvettem a telefont, egy férfihang szólt bele és azt mondta:

- Néhány perce mentem el egy autó mellett, arról írtam le ezt a telefonszámot, mert megfogott a kocsin látható felirat. Zavarhatom? - kérdezte

- Igen, mondtam, - hiszen éppen ezért van felmatricázva az autó.

Majd kb. 20 percet beszélgettünk lelki dolgokról, és mindketten az Úr dolgairól való beszélgetéstől felbuzdulva tudtuk folytatni napunkat. Körülbelül 3. hete van felmatricázva az autónk, és ez volt a második jó beszélgetés. Már megérte, gondoltam magamban. Szóval ettől feldobódva léptem a kiadó eladóterébe, ahol egy korombeli férfi üdvözölt széles mosollyal:

- Szerbusz Takács Feri, te biztosan nem emlékszel rám, de 1994-ben Neszmélyen találkoztunk oda vittél le kocsival, és útközben jót beszélgettünk. (Itt van a Pasaréti református gyülekezet konferencia telepe, ahol nyaranta sok lelki hét zajlik folyamatosan)

Tényleg nem emlékeztem, de jó volt találkozni egy kedves élő hitű testvérrel és jót beszélgettünk, elmondhatta örömét - bánatát, és szóba kerültek közös ismerősök is, kivel mi történt. Emlékeztünk Stefi nénire, aki a Moszkva téri lakásában biztosított lakhatást sokféle kétes egzisztenciának, akik közül sokan elindultak az Úr felé. Örömmel újságolta, hogy újra presbiteri tisztségre javasolták. Beszámolhattam neki friss élményemről, hogy milyen jót beszélgettem valakivel, aki útközben olvasta le a telefonszámot a kocsimról. Közben kiderült az is, hogy már csak néhány példány ez évi Bibliaolvasó kalauz van - amiért jöttem, - de azok sincsenek most éppen itt. A másik raktárból néhány nap múlva hozzák vissza.

Közben befutott egy pakolni való autó, nekem pedig az jutott eszembe, ha már itt vagyok, fellépek a Reformátusok lapja szerkesztőségébe - egy épületben vannak, - és megkérdezem a főszerkesztő urat, hátha szükség van egy olyan emberre, mint éppen én. Nagyon kedves volt, hogy minden előzetes bejelentés nélkül fogadott, és nem bíztatott semmi jóval, nekik is szűkek a lehetőségeik, mint sokfelé az egyházban és az országban, de azért várja az önéletrajzom e-mailen. Lefelé menet láttam, hogy véget ért Feri testvérem autópakoló munkája és éppen az udvaron tesz-vesz, hogy minden szép lehessen. Megkértem, hogy a körülbelül 50 méterre álló autómhoz kísérjen el, mert szeretnék adni egy kis missziói anyagot neki, és kérdeném véleményét az autó feliratozásáról.

Ugyanazzal a széles, örömmel teli mosollyal mondta, - amikor meglátta a kocsit, - hát igen ez az, erre volna szükség, hogy az emberek azt tegyék ki az autójukra (is) ami a szívükben van. Így is lehet, és kellene is hirdetni az evangéliumot, hiszen erre szól a mi megbízatásunk Urunktól. Megkértem Ferit hogy lefényképezhessem, álljon oda a kocsi mellé, majd szeretettel megöleltük egymást, és indultam a rám váró következő feladat felé. Vezetés közben egy szépen mosolygó piros almát tettem kívülről belülre. Egy utánfutó kölcsönzősnél kötöttem ki, sikerült gyorsan el is jönni tőle, és mögöttem már vígan ugrándozott az utánfutó, mint valami kiscsikó. Egy idős házaspárnak igyekeztem segíteni, hogy elvigyem nagy ágyukat a pici lakrészükből, illetve a szembeni felújításra váró lakrészből, mert már vettek egy kisebb méretűt, hogy több helyük legyen. Őket egy trükkel megfosztottak lakásuktól, eljárás folyik az ügyben. Az V. kerületi Polgármesteri hivatalvezetés sietett a segítségükre még tavasszal és kedvezményesen biztosítottak elhelyezést számukra az egyik nyugdíjasházban. Jó, hogy van még segítőkészség, a Hivatalokban is találkozhatunk érző szívű emberekkel, bár ez sajnos egyre szokatlanabb ebben az Istentől, egymástól elhidegítő világban. Csoda számba veszem, hogy éppen most túrták fel az utcában a járdát a szemközti oldalon, ezért egy autó sem állhatott le parkolni. Elkerítették az egész utca hosszában a járda melletti parkolósávot, így nem volt probléma a duplahosszú szerelvényemmel beállni. A nyugdíjas otthonnal szembeni részen még nem dolgoztak éppen, csak az elkerítést függesztettem fel egy rövid időre. Közben felhívtam Jenci barátom, aki 10 percre átugrott a szomszéd utcából, hogy segítsen nekem lehozni a heverőt. Gyorsan túljutottunk a feladaton, mert szerencsésen befért a liftbe több darabban. Mire beraktuk az utánfutóba, éppen ott kezdtek dolgozni, sajnos egy kicsit útban is voltunk nekik.

Elhúztam, mint a villám, majd - megint egy csoda - ahová vittem a heverőt, a bútorbolt elől éppen akkor indult el egy ott parkoló autó a saroktól, az utolsó helyről, így máris beállhattam oda. Hála az Istennek, hogy ennyire apró hétköznapi dolgokban is odafigyel szükségünkre, és megoldja. A behordásban is kaptam segítséget, kettőt is :-) Csípőprotézisem sem rakoncátlankodott, remélem estére sem fog jobban fájni a szokottnál. Némi hivatalos procedúra az átvétel körül, és a segítő fiatalember is kapott egy kis missziói anyagot. Hátha....

Ahogy elindultam, és talán kétszáz métert mehettem amikor drága feleségem hívott, hogy néhány perce végzett munkahelyén. Nagyon megörültünk egymásnak, mert pont ott voltam két sarokra megvártam, és egy puszira beült egy kicsit mellém. Átbeszéltük a nap folytatását, és mentünk utunkra, hálát adva, hogy találkozhattunk, ha csak egy rövid időre is. A kölcsönzősnek kifizettem a kétórás használatot, és őt is megajándékozta Urunk néhány róla szóló traktátussal és az Evangéliummal. Felhívtam azt a testvért akinek a még hátsó ülésen utazó két hatalmas zsáknyi ruhacsomagot szántam, -ezt kaptam reggel - és megbeszéltük, hogy ő ugyan nincs most otthon, de mire odaérek hozzájuk, felesége Ági, valószínűleg éppen haza ér.

Szóval, ha megbeszéltük volna órára, percre, akkor sem tudtunk volna ennél pontosabban találkozni vele. Begurultam a ház elé ahol laknak, kiszálltam a kocsiból, és kb. 40 méterre voltam az éppen hazaérkező feleségétől. Kiszedtem óvatosan az egyik nagy zsák ruhát, és mondtam neki, hogy a kezében levő cuccokkal menjen fel a lakásba, és üres kézzel jöjjön vissza, mert nehéz, és majd ketten felvisszük. Ebben a pillanatban érkezett velük lakó fia, és így fel is vitték a zsákokat. Ági nagyon örült a ruháknak, mert nemcsak saját szükségletük - három gyerek, kettő már házas, egyiküknél már 2 unoka is szaporítja az örömöket, - hanem ózdi rokonaik, akik nagy szegénységben élnek kapnak ezekből. Éppen most a hétvégén tervezik, hogy oda utazzanak rendbe rakni kicsit az elődök sírját, és akkor elviszik a sok ruhát, cipőt stb.

Miután megkönnyebbült az autóm és elbúcsúztam tőlük, megültem egy kicsit a kocsiban és hálát adtam az örömökért, szolgálatokért. Megkérdeztem Uramat, hogy most - du 5 körül - hova is induljak, mi is a feladat.

Persze tudtam, hogy vissza kell mennem a nyugdíjas otthonba, mert megígértem János bácsinak, hogy megtanítom a digitális fényképezőgép használatára, amit előző nap adtam oda neki, és akkor erre nem volt idő. A kérdés inkább az volt, hogy merre induljak, mi lesz út közben, lesz-e valami felülről rendelt dolog. Éreztem, tudtam, hogy valami nem tervezett ügy vár még rám, csak nem tudtam mikor és hol. Mindenesetre el kell indulni és, és ahogy eddig is mindent Rá bízni. Ahogy odaértem a Városliget határához, már biztos voltam benne, hogy jobbra, az Állatkert felé vezető részre kell kanyarodnom, és miután arra indultam egyszer csak eszembe jutott kedves gyülekezeti testvérnőm Marcsi, akinek ott van egy kis pavilonja. Éppen vele szemben volt az egyetlen parkolóhely 200 méteres távon belül, vajon miért is ? :-)) Láttam, hogy a pavilonja mellett, egy széken ülve olvas. Mellé álltam, és elkezdtem - kicsit illetlenül, - beleolvasni a könyvébe, mire felnézett és örömmel mondta, mikor megismert:

- Te Feri, éppen most imádkoztam, hogy milyen jó lenne, ha küldene az Úr egy testvért, mert annyira magam alatt vagyok, és erre itt vagy.

Mosolyogva mondtam, hogy ma már voltam egy párszor, pár helyen angyal (angelos=küldött). Vagy egy órát beszélgettünk, nemcsak vele, hanem a szomszéd pavilon tulajdonosa is meglátogatott bennünket. Hirdettük az evangéliumot, kenegette az Úr a lelki sebét, és már egy boldogabb, örömmel jobban teli embertől búcsúzhattam el úgy, hogy tudhattam, ez volt a nem számított mai program, de az Úr szervezésében benne volt.

János bácsiékhoz megérkezve útközben még láttam néhány embert, aki olvasta az autómat, és találkoztam Száva Robival, aki már vagy 7- 8 éve ismeri az Urat és igyekszik az Ő útján járni, ha nem is mindig sikerül neki.

Mindenesetre nagy öröméről tett tanúságot, amikor meglátott és felkiáltott:

- Ferikém, hát te vagy az!!! De jó testvérem hogy látlak, mi van veled, mesélj!

Éveken keresztül jártam hozzá Igével, hol a börtönben , hol odahaza, mikor hol volt éppen. Azután messzebbre költözött, és így kiesett látókörömből, bár szoktam érte (is) imádkozni.

Hát nem volt lehetőségem ott többet beszélni vele néhány szónál, mert egy szűk utcában, - jobb és bal oldalon tele parkoló autókkal, - álltam meg a közlekedő sávban a piros lámpa erejéig. Azért örültem, hogy láttam.

János bácsi szomorúan mondta, amikor megérkeztem, hogy a tegnap készített 8-9 felvételt véletlenül kitörölte a gépből, mert nem tudta, hogy mit nyomogat meg.

- Majd a netről keresek használati utasítást, - mondtam neki, és akkor könnyen megtanulja, hogy mi mit jelent a gépen, hogyan kell kezelni. Megtanulta már a LED-es tv-t is kezelni, ne féljen ez sem lesz bonyolultabb. Tudja használni a pendrive-ot is. 81. évében van. Túl élt sok mindent, ezen is túl leszünk.

Most mindjárt elviszem a pendrive-ot a közeli másolós szalonba, mert erre másoltam rá a közelmúltbeli fényképeket, amiket az otthonban készítettem róluk egy ünnepség kapcsán. Megbeszéltük, a tv képernyőjén látva a képeket, hogy melyikből hány darab papírkép kellene, mert ennek-annak szeretne adni belőle.

Ahogy odaértem, láttam, hogy éppen az üzlettel szemben van egy jó hírű pizzéria, ahonnan ínycsiklandó illatok érkeztek, és elindították a reakcióimat. Jó ötletnek tűnt, hogy amíg a képek elkészíttetésével bajlódom, elkészítsenek számomra, valami finom pizzát. Az elméletet gyakorlat követte, és már azzal a biztos tudattal szerkesztgettük a képeket, hogy odaát majd vár rám a kész pizza. Nemcsak képek készültek, hanem, ha már itt vagyok felkiáltással, névjegyet és missziói kis cetliket is készíttettem. Egész jó kapcsolatba kerültem többekkel, még névrokoni hasonlóság is felszínre került. Nagyon sajnáltam, hogy az idősotthon előtt hagytam a kocsimat benne sok, jó missziói anyaggal, így most csak az internetes honlapot tudtam ajánlani missziói céllal, de talán majd máskor tudok adni kézzelfogható olvasnivalót.

Mire minden elkészült - 24 fotó, 100 névjegy 500 missziói cetli - kissé kihűlt a pizza a szemben, de többet ért, hogy odaadhattam az első missziói cetlit a pizza bárban.

János bácsiéknak tetszettek a képek, hát igen, más az amikor az ember a kezében tarthatja. Biztosan tudnának a pszichológusok erre egy jó magyarázatot. Szerintem a valóságos világ és a virtuális világ közötti különbség talán így mérhető le azonnal érzésben. Este 8 elmúlt, mikor megörvendeztettem feleségem, hogy nemsokára, kb 15-20 perc múlva színről-színre láthat, és egy finomnak tűnő pizza is jön velem. Örömmel ugrott a nyakamba, a pizza nem volt olyan vonzó a számára, és még néhány órát fent voltunk, miután hálaadással Urunk kezébe tettük éjszakánkat. Volt még némi éjjeli, vagy inkább hajnali esemény, amely a mértékletességről kellett, hogy elgondolkodtasson, mindenesetre eldöntöttem, hogy még egyszer egy 32 centi átmérőjű pizzát nem fogok megenni egyedül este 9-kor.

Remélem, hogy sikerült egy kis örömet szereznem napommal másoknak is, szeretettel, Feri

Isten áldjon Benneteket!

Útközben

Hazafelé, Budapestre tartottam a 10-es úton tegnap - pénteken, - késő délután. Persze senki ne gondolja, hogy valamilyen gyors tempóról lehet szó ebben az időben, éppen, hogy csak haladtunk - araszolgattunk autóstársaimmal az úton. Valahol Solymár után Pilisborosjenőn az egyik buszmegállóban állt türelmesen várakozva egy édesanya 10 év körüli kislányával. Hosszú perceket álltam úgy a forgalomban, hogy volt alkalmam szemügyre venni őket. A filigrán anyuka kezében egy igen nagy szatyor, a kislány hátán egy hozzá mérve nagyobb hátizsák, és az ő kezében is még egy tornazacskó féle bugyor. Csak ők ketten álltak a megállóban. Lehet, hogy nemrégen ment el a busz? Vagy ebben a csúcsidőben teljesen felborult menetrend miatt, késik a jármű? Miközben ezen gondolkoztam, átfutott az agyamon, hogy vajon hány autó mehetett el előttük már lépésben vánszorogva, és talán mindegyik vezető felvehette volna őket, de nem tette. És ők csak ott álltak szelíden, várva, hogy valahogy megoldódjon már a bejutásuk lehetősége. Éppen indult az autósor, amikor megérett bennem a döntés, felkínálom a lehetőséget, hogy elviszem őket, hiszen aki itt áll, az csak arra mehet amerre én is.

Sajnos az ablakot nem lehet leengedni, de kézzel integettem, és talán az a tény, hogy a többi autó elindult, én meg csak ott állok, felhívta a figyelmüket. Először a kislány vett észre. Vékonyka, szőke, búzavirágkék szemű, mint amilyennek egy gyermekangyalt képzel az ember. Rám nézett, majd feltekintett anyukájára és ismét rám nézett, akkor az anyuka is megértette, mire gondol a kicsi lánya, aki nagyon vágyakozott már valahova, ahogy ez később az együtt utazás során kiderült. Szinte látni lehetett, ahogyan megfogant az édesanyában az elhatározás, lesz, ami lesz, beülnek az idegen kocsiba. Lassan mozdult az autó felé, de nem lépett még, én pedig éreztem a feszültséget, ami azért volt, mert még nem indultam el és az előttem járó, már körülbelül 30 méterre eltávolodott. Vártam, hogy mikor dudál a mögöttem levő, de csodák csodájára nem sürgetett senki. Eközben végre elindultak az autó felé és megtették azt a négy-öt lépést, hogy beszállhassanak a kocsiba. Mire odaértek kinyitottam az ajtókat, ők pedig örömmel ültek be, a kislány hátra, az anyuka előre. Vicces volt, hogy a hátsó ülésen éppen a hátizsák alá került egy óra,- ezt vettem egy vak néninek - amelyiknek a tetején volt egy gomb, ami ha megnyomódott, akkor bemondta, hány óra van. Szóval valahonnan a mélyből egy érthetetlen hang beszélt folyamatosan - a kislány háta mögül, és először nem értettem mi is lehet ez. Persze azután megoldódott az eszemre kötött bog, és rájöttem mitől is van ez, mintha a rádió szólna halkan. Közben el is indultam, és kicsit megkönnyebbültünk mindannyian. Ők azért, mert végre haladni tudnak a céljuk felé, én pedig mert nem dudáltak rám, és persze nem volt részem egy kellemetlen elutasításban sem.

Megköszönte az anyuka, hogy felvettem őket, kihangsúlyozva, hogy nem szoktak beülni ebben a mai kétes biztonsági helyzetben idegen autóba, de most valahogy nem érezték veszélyben magukat fényes nappal egy olyan személyautóban, ahol csak egyedül ültem a kocsiban, ők pedig ketten vannak. Fél hat volt éppen, és mint kiderült, fél hétre Pestszenterzsébetre kellene érniük, mert akkor indul autóval a testvére 200 km-re édesanyjukhoz, és ha addig odaérnek, elviszi a kislányt is. Ő pedig nagyon szeretett volna találkozni a nagymamával és fontos dolog volt még, hogy ott élt a kislány kiskutyája is vele együtt. Így már érthető volt a sok holmi, amit magukkal kellett, hogy cipeljenek, mert hosszú hétvégére kellett a minden időre alkalmas ruha, cipő. Közben a gyermek kibányászta a beszélő órát és végre abba maradt a géphangú kántálás. Utazás közben sok minden kiderült még, és kaptak ajándékba egy kis lelki olvasni valót is. Isten csodálatosan oldotta meg az időhiány okozta nehézséget a számukra. Beszélgetésünk közben az autós testvér telefonált és azt javasolta, hogy a Kispest - Határ úti metrómegállónál találkozzanak és így elhárult az a veszély, hogy a kislány itt marad. Ettől fogva egycsapásra megváltozott és láthatóan felszabadultabban viselkedett. Jó volt együtt örülni velük és külön öröm volt számomra, hogy amiért ez így létrejöhetett, abban nekem is adott feladatot Uram, akinek engedelmes voltam. Érdekes volt észrevenni azt is, hogy amióta felvettem őket, azóta egycsapásra megváltozott a forgalom, és szinte repültünk a cél felé. Útközben megtudtam még azt is, a kislánynak saját gyermek Bibliája van, amit már teljesen kiolvasott, és nagyon szereti a történeteket belőle újra is elolvasni. Az Úrnak gondja van az övéire, és ez most teljesen nyilvánvalóan bebizonyosodott. Valamivel háromnegyed hat után már az Árpád hídi metró megállóhoz értünk, és már csak azt tudtam meg, hogy ha a gyerek el tud utazni, akkor ő - az anyuka - egyedül marad a lakásban, és ez most különösen fontos számára, mert másnap kell vizsgáznia informatikából, és bizony van még tanulnivaló bőven. A tanuláshoz pedig nem árt a csend és a nyugalom. Szívből mondott köszönet után sietve kiszálltak, és azzal a biztos örömmel, hogy a lehetetlen számukra most lehetségessé vált, integetve szaladtak az aluljáróba. Már ez is elég lett volna aznapra, de még sokkal több öröm ért már előtte is.

Kezdődött azzal, hogy délelőtt 10-től kb. három órát beszélgettem két emberrel, gazdasági dolgokról kezdve a beszélgetést, de Istenhez, Jézus Krisztushoz, a hit dolgaihoz érkeztünk el hamar, és komoly érdeklődés volt bennük ebben az irányban. Hiszem, hogy részükre adott könyvek még jobban eligazítják őket a hit dolgaiban. Azután ahogy kijöttem onnan, a kocsiba ülve észrevettem, hogy egy forgalmas útrészen kiesett egy kocsiból kanyarodás közben egy mobiltelefon, - négy darabra esett - és az utána következő arra járó autók valami csoda folytán, nem mentek rá egyik darabjára sem. Mire odaértem az autóval legalább hét - nyolc autó ment el a darabok felett, némelyik egyenesen hajtott a kereszteződésből arra, némelyik kanyarodott, de mindegyik a kerek közé - mellé vette a nyilvánvalóan már nem telefonnak látszó darabokat. Miután megálltam, úgy, hogy ne tudjon már más rámenni egyik darabra sem - forgalmi akadályt képeztem egy rövid időre, - mert kiszálltam és összeszedtem a darabokat. Kis helyszíni várakozás után kiautóztam Pilisvörösvárra, ahol akkorra lett kész egy-egy konyhabútorunkba illő homokfújt üvegablak. Menet közben hívott egy hívő testvér, aki beszélgetni szeretett volna velem és csoda , hogy éppen a környéken lakott? Játszottam még gyerekekkel, vigasztaltam egy elhagyott feleséget, és utat mutattam egy lehetetlen helyzetből valakinek. Mind-mind, mint Isten előre megszervezett programjait tudtam végig csinálni, egyik jött a másik után, és semmi sem volt előre megbeszélve, leszervezve emberileg. Miután este hazaértem nemcsak nekem örült drága feleségem, hanem miközben elmeséltem mennyi minden történt, kicsomagoltuk a szép üvegeket, amelyek végre bekerülhetnek méltó helyükre, a konyhai komód felső szekrényének ajtóiba, és még mindig nem ért véget a nap. Összeraktam a szétesett telefont, és úgy működött, mint aminek sohasem volt semmi baja. Kikerestem néhány telefonszámot a telefonkönyvéből és felhívtam egy hölgyet, akiről gyanítottam, hogy az élete párja annak, aki elvesztette a készüléket. Egykettőre felvette, és már tudott a telefon elvesztéséről, így ő is nagyon megörült, már csak azért is, mert majd százezer forintos csúcstelefonról volt szó. Néhány perc múlva, újabb örvendező ember hívott, akié e mobilkészülék volt, - és nagyon örült, hogy meglett a ketyere, nemcsak az ára miatt, hanem a benne levő adatok voltak fontosak, szinte pótolhatatlanok a számára. Újabb egy óra múlva, már át is vette, mert eljött érte azonnal, és én is gazdagabb lettem a becsületes megtalálónak járó 10 százaléknyi összeggel. Nem csoda hát, hogy minden este van miért hálát adni az aznap történtekért, és boldogan tenni életünk Isten kezébe éjszakára, hogy reggel megébredve se vegyük vissza a saját kezünkbe, hanem Vele járjuk utunk itt a földön. Jézus Krisztus megváltottait az Atya gyermekévé fogadja, és ekként vezeti, igazgatja, ajándékozza, feddi minden napon. Légy hát készen, tudva, hogy ha eljön az utolsó földi teendő, és ha megtettük, amit kellett, akkor Ő vár színről színre, juthatunk örömről örömre, és majd megláthatjuk azt a sokkal több esetet, ahol észre sem vettük, hogy Útkészítőnk volt.