1. rész

Akár fontosságot tulajdonítunk nekik, akár nem, vezetéssel kapcsolatos kérdések mindig meghatározták különféle szervezetek és intézmények életét, beleértve az egyházakat és szemináriumokat. Noha ez már-már közhelyként hangzik, ezidáig sem ószövetségesek sem újszövetségesek nem tanúsítottak nagy érdeklődést e kérdésben, sem nem próbálták a bibliai történeteket a vezetés témája felől értelmezni. Az Izráel három első királyának szentelt tanulmányomban ezt a mulasztást igyekszem pótolni: Saul, Dávid és Salamon felemelkedését és uralmát fogom vizsgálni a karizmatikus vezetés szemszögéből. Mivel mára a történet-kritikai módszer (diachronic approach) mellett az irodalom-kritikai módszer (synchronic approach) teljes polgárjogot nyert az exegézis tudományában és mert én ezt a módszert fogom követni, törénelmi és háttér-kérdésekkel nem fogok foglalkozni, hanem kizárólag arra fogok választ keresni, mit mond a szöveg, explicit vagy implicit módon. Továbbá a szöveget egy olyan szemüvegen keresztül fogom olvasni, mely a karizmatikus vezetés kérdését hozza fókuszba, hogy élesen lássam, az elbeszélő szerint karizmatikus vezetőket Isten Lelke hogyan ruház fel karizmával. Hogyan nyerik el karizmatikus megbízatásukat, majd, miután bizonyították karizmájukat, ez hogyan nyer megerősítést? Mik fenyegetik a karizmatikus vezetést; milyen változáson megy az át? Hogyan teszi érthetőbbé a bibliai elbeszélés a karizmatikus vezetés témáját, és hogyan világítja meg a karizmatikus vezetés témája a bibliai szöveget?

Mivel személyiségkérdések létfontosságúak a vezetés területén, s mert Erich Auerbach kitűnő tanulmányában rámutatott arra, hogy a héber elbeszélesekben mennyire hangsúlyosak lélektani folyamatok és indítékok, külön figyelmet fogok szentelni a cselekmény és személyiség fejlődései lélektani dimenziójának. Robert Alter szerint a Dávid-elbeszélésben fontosak a lélektani motívumok. Mivel azonban a Sámuel-Saul-kapcsolatban lélektani motívumok életbevágóak, Alter megfigyelését a Saul-elbeszélésre is alkalmazni fogom.

Ha úgy látszik kívánatosnak, az exegézistől (close reading) egyfajta strukturalista értelmezésre fogok váltani, amelynek segítségével különösen is hangsúlyozni kívánom a „régi" és „új" közti bináris ellentétet. Ez ellentét felismerése nagyrészt kelet-európai élményeimmel magyarázható.

Kívánatosnak tűnik néhány módszertani kérdés rövid megvitatása. Van néhány előfeltevés, mellyel hadilábon állok. Ezek a következők:

1. Héber szereplők lényegében statikusak. Ezt így senki nem jelenti ki, de öntudatlan előfeltevésnek tűnik, mely az értelmezésben kap hangot. Ahogy elsőként Auerbach megfigyelte, a héber jellemábrázolás, szemben a göröggel, dinamikus, azaz ószövetségi szereplőkre külső tényezők hatnak. Annak ellenére, hogy ezt mindenki elismeri, a változás érthetetlensége és követhetőségének hiánya vagy értelmetlenné (pl. Saul érthetetlen változása az 1Sám 11 és 13-15 közt; Dávidé a 2Sám 11-re; Salamoné az 1Kir 11-re), vagy statikussá (pl. Saulank mindig alantas szándékai voltak). Célom nem az, hogy felmentsem Sault, hanem hogy megértsem a szöveget, a cselekmény és jellemek fejlődését. Az olvasók kíváncsiak a történetben olvasott változás okaira, amit egy jó elbeszélő explicit vagy implicit módon megemlít. Ám a legtöbb magyarázó adós marad a cselekmény koherens voltát felmutatni, mint ahogy Saul, Dávid és Salamon jellemváltozásaira sem derítenek fényt, noha valamilyen változást feltételeznek vagy észre vesznek. Az említett mulasztás, gyerek-istentiszteleti tanítás és a meghatározó keresztyén erény, az alázatos engedelmesség következtében hajlamosak vagyunk Sault bűnbaknak tartani, és még csak nem is mérlegelni, hogy Sámuel is tevékenyen hozzájárulhatott elvetéséhez. Amennyiben a változásokat nem tesszük követhetőkké, megakadályozzuk azt az élményt, hogy hús-vér szereplőkkel van dolgunk, mely élmény az elbeszélés egy jelentős alkotóeleme. Én törekedni fogok a koherens értelmezésre, valamint arra, hogy a szereplőket dinamikusan ábrázoljam, azaz annak fényében, ahogy különböző megjelenésükkor egymáshoz viszonyulnak és ahogy az események hatnak rájuk és formálják őket.

2. Az elbeszélés bizonyos szakaszai lényegtelen epizódok, csekély vagy semmi kihatással a megelőző vagy következő cselekményre vagy jellemábrázolásra. Ezen döntő szempontok figyelmen kívül hagyása révén értelmezők semmibe veszik az elbeszélés szabályait. Jó példa erre McCarter, aki szerint az 1Sám 14 „a királyról és fiáról szóló fontos anekdota", ám elfelejti szemléltetni, miben áll e fontosság. Olvasatomban az 1Sám 14 célja egy, a 13.r. eseményei következtében megbénult király ábrázolása. A fejezet eseményei és jellemábrázolása hatással lesz a 15.r. eseményeire és jellemábrázolására.

3. Saul bűnössége. A legtöbb tanulmány ezt kiindulópontnak veszi, noha azt a kérdést, hogy mitől vált Saul gonosszá, magyarázók még nem tárgyalták kielégítően. A 16:14-et - mely a vízválasztó a „rossz" és „jó" Saul közt - megelőző elbeszélés nem utal hirtelen jellemváltozásra. Hasonló következetlenség figyelhető meg Dávid-magyarázatokban. Sternberg 2Sám 11-hez fűzött megjegyzése jellegzetes: „A könyv szerkesztésében ezért ez egy központi fejezet, mivel rámutat arra, hogy Dávid szerencséje hol és miért változott meg." Hogy Sternberg nem képes kimutatni „Dávid szerencséjének változását", annál is furcsább, minthogy észre veszi, a kérdéses fejezetet „egy következetesen kedvező Dávid-jellemzés előzi meg, melyben Dávid az istenfélő, sikeres és győzelmes király" és „a szerencsétlenségek és tragédiák hosszú láncolata követi". Polzin tömören foglalja össze a népszerű és máskülönben helyes véleményt Dávid változásáról: „Nem sok történet van a Bibliában, mely egy szereplő hírnevét oly hirtelen és hatékonyan meg tud semmisíteni, mint a 2Sám 11". Természetesen szereplőket hírnevükkel együtt egy pillanat alatt meg lehet semmisíteni. Ám ha az olvasó, aki koherens cselekményre és jellemábrázolásra számít, nincs előkészítve, össze lesz zavarodva. Amit tehát megkérdőjelezek, nem Dávid jellemének és szerencséjének változása. A változás hirtelenségét, jobban mondva váratlanságát kérdőjelezem meg, mely cselekményt és szereplőt megfoghatatlanná tesz. Salamon-értelmezésekkel hasonló nehézségeim vannak. Az 1Kir 11-re Salamon nyilvánvaló változáson ment át. Magyarázók azonban adósok maradnak azzal, hogy a történet mely pontján és, ami még fontosabb, miért változott meg Salamon. Magyarázók ezt észlelik, de ami a cselekmény és jellemábrázolás koherensségét illeti, nem magyarázzák meg. Hasonlóan, az 1Kir 3:7-12 magyarázatakor Salamon bölcsességének célját ritkán veszik számításba.

4. Sámuel próféta minden gyanú feletti jelleme. Noha manipulációit magyarázók felfedték, Sámuel személye még mindig túl pozitív elbírálás alá esik. Erre még az egyébként oly kitűnő magyarázónál is találunk példát, mint Bar-Efrat.

A szereplők által értékelt tettek közt külön helye van a próféta ítéleteinek. Isten követeként különleges státuszt élvez, s ezért bármit mond, igen súlyos, és feltételezhetjük, hogy a szerző teljesen a próféta nézetén van. Erre rengeteg példát találunk, mint amilyen Saul tetteinek Sámuel általi elítélése, Nátánnak Dávidéi, Illésnek Ahábéi.

5. Magyarázók nem különböztetik meg az elbeszélő véleményét szereplőkétől, legyen az Isten, Sámuel vagy egy hírnök.

Végül a karizma meghatározása. A karizma egy vezető rendkívüli képessége, melyet a bibliai történetben az elbeszélő és különböző szereplők természet- és emberfelettiként ismernek fel. Ezt nevezhetjük hitelesítésnek. Karizmája segítségével a vezető megoldást kínál egy adott válságra. Remélem, e tanulmány az olvasó számára nem csupán világos lesz, hanem segítséget nyújt a karizmatikus vezetés megértéséhez, valamint hogy a bibliai elbeszélést szereplőivel, cselekményével és minden részletével együtti átfogó egységben lássa.