belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Szabó Imre

Aki hegedűszóban tudott prédikálni

Nehézy Károly Sárbogárdon


A JÖVŐ-MENŐ EGYHÁZ

Amikor számadást készítettünk 33 évi bogárdi szolgálatunkról, nem hagyhattuk ki a különböző vendégszolgálatokat sem. A vendégszolgálat alatt egyszerűen azt kell értenünk, hogy a papok kölcsönösen elmennek egymás gyülekezetébe igét hirdetni, evangelizálni. Régebben ez nem volt szokásban, sőt az ellenreformáció évtizedeiben egy-egy prédikátort vagy léviát még a helyi szolgálathoz is súlyos megszorítások kötötték.
A vendégeskedés a múlt (XX.) század elején kezdődött, amikor a poros ortodoxia áporodott légkörébe friss fuvallatok hatoltak be: a lelki ébredés tavaszi hullámai és áradásai. Olyan nagyhírű evangélisták jöttek Magyarországra, mint Mott János, Modersohn Ernő, Stuart Jakab (aki világhírű angol futballistából lett laikus evangélista, és ezrek előtt tett bizonyságot a fasori templomban), s erősítették a már itthon is sarjadó lelki megújulást. Ebben a megújulásban tűntek fel újra a vendégszolgálatra járó papok és bizonyságtevő laikusok.
Azért mondom, hogy újra, mert olyan jelenség volt ez, amellyel először az őskeresztyénségben találkozunk. Az őskeresztyének ugyanis úgy gondolkoztak, hogy a nagyobb mértékben megáldott karizmatikus szolgálattevőket nem birtokolhatják maguknak egyes gyülekezetek, hanem az egész egyetemes egyház közkincsévé kell őket tenni, tehát menniük kell gyülekezetről gyülekezetre. A vándor apostoloknak, prófétáknak és evangélistáknak nagy tekintélye volt, kézről-kézre adták őket. Az ősegyházat túlzás nélkül jövő-menő egyháznak nevezhetjük.
És ilyen volt az egyház a keresztyénség később történelme során is, valahányszor ébredés támadt valahol, ott mindig nagy jövés-menés támadt. A második világháború után a Szentlélek Isten hatalmas lelki ébredést támasztott hazánkban, szinte felekezeti különbség nélkül, de leginkább a református egyházban. Ennek során a vendégszolgálatok oly mértékben megnövekedtek, hogy szükségesnek bizonyult egy szervezetbe tömöríteni, amely Misszió Munkaközösség címmel be is töltötte hivatását. Mi is tagjai voltunk ennek a munkaközösségnek. Mint „egyházkerületi lelkész", én vasúti bérlettel szó szerint bejártam Tolnát-Baranyát, feleségem pedig asszonyok és leányok közt végzett evangelizációs szolgálatokat, s eljutott még Szabolcs megyébe is.

A TEMPLOMBA ZÁRT EGYHÁZ

A missziói jövés-menésnek egy csapásra véget vetett az az állami beavatkozás, amely jóformán betiltott minden missziói tevékenységet, és az egyház működését szinte kizárólag a templomi istentiszteletre korlátozta. Éppen ennek a megszorításnak a nyomán kellett nekünk is feladni „missziói státusunkat", s eljönni Bogárdra gyülekezeti lelkésznek. (Természetesen tudatában voltunk annak, hogy ez is nagy kegyelem számunkra.) Megfigyelőnk, aki persze „jó barátunk" volt, sűrűn látogatott bennünket, de mindig csak egy kérdés érdekelte: mikor, hol jártunk? Szerettük volna, ha Juli lányunkat a Pestről Bujba száműzött nagyapja kereszteli meg, de még ehhez sem kapott engedélyt.
Az 56-os forradalom után megenyhült a helyzet. Eleinte csak úgy suttyomban, aztán egyre nyíltabban és bátrabban újra megindultak a vendégszolgálatok. Mint fentebb említettem, szolgálatunk végén elkészítettem a vendégszolgálatok mérlegét is. Igen meglepődtünk annak eredményén. Ugyanis az derült ki, hogy ittlétünk alatt 143 igehirdető járt a bogárdi eklézsiában, köztük külföldiek is, Hollywood-tól kezdve Honkong-ig, mi pedig 144 alkalommal hirdettünk igét más gyülekezetben. Sokszor egyedül, máskor a feleségemmel együtt, ismét máskor ő ment egyedül.
Talán nem szerénytelenség, ha egy pap szolgatársai közül némelyeket nagy neveknek mond, hiszen úgy van itt is, mint más hivatásban: különböző képességű emberek szolgálják az evangélium ügyét. Vagy, hogy pontos bibliai kifejezést használjak, különböző kegyelmi ajándékaink, karizmáink vannak. Szóval olyan nagy nevek is megfordultak itt, mint Joó Sándor, Gyökössy Endre, Farkas József, Dobos Károly, Nagy Gyula, Ablonczy Dániel stb. És Nehézy Károly. Számunkra személyesen ő még a nagyoknál is többet jelentett, mert olyan mély hatást gyakorolt ránk, amely nemcsak személyes hitéletünket, hanem szolgálatunkat is meghatározta.

KI VOLT NEHÉZY KÁROLY?

Egyszerű falusi pap. De nem akármilyen, Zsindelyné Tüdős Klára „Csizma az asztalon" című könyvében így ír róla: „Mikor a csehek elkezdték Csallóközt magyartalanítani, Nehézy Károlynak is ott kellett hagyni Kisújfalut és a lévai árvaházat, a felvidéki ébredés fészkét. Bereczkynek teológustársa és hitben valóságos testvére volt ez az igen eredeti és különleges kegyelmi ajándékokat kapott falusi pap."
„Nefelejcs-szemű, göncihordó formájú kis ember volt ez a Nehézy, a legeredetibb evangélista, akivel találkoztam. Nagy múltja volt Belvidéken. Sorba zárták be a kocsmákat, amerre járt, s a közösségeikben az emberek nemcsak a szívüket, de a zsebüket is megnyitották egymás számára. Ő maga megtette azt, hogy egyik fiatal kollegájának, akinek sok szórványa volt, s nagyon sóvárogva bámulta Nehézy új kocsiját, a markába nyomta a slusszkulcsot azzal, hogy „vigyed, a tied", - és ő maga járt tovább gyalog. Félelmetes humora volt, és mint a foxi a macskának, úgy ugrott neki minden nagyképűségnek, humbugnak, üres konvenciónak."
A magam részéről sokkal kevésbé láttam őt joviális „gönci-hordónak", amikor először találkoztam vele Őrszentmiklóson, ahova őt és családját Klára néni, az akkori református nőszövetség elnöke elhelyezte egy kis kúriába, amelyet a nőszövetségnek kiutaltak. Külső megjelenésében pontosan olyannak találtam, amilyennek elképzeltem: mintha márványból faragták volna, az arcából pedig a pátriárkák higgadt és szelíd bölcsessége sugárzott. Azért írom, hogy olyannak találtam, amilyennek elképzeltem, mert Farkas József akkori missziói lelkész úgy csalt ki hozzá néhányunkat, fiatal lelkészeket, mint valami szent emberhez és nagy tanítóhoz.
A vele való majdnem egész napos beszélgetés azonban nagy csalódást jelentett számomra. Ugyanis Károly bátyánk csak egy témáról volt hajlandó társalogni velünk, mégpedig bizonyos miskolci tímárról, akinek a mesterségét a legapróbb részletekig ecsetelte, - a vele járó bűz szinte naturalista érzékeltetésével. Hiába próbáltuk mi a beszélgetést magasabb szintre emelni, a teológia nyelvére fordítani, ő makacsul visszatért a tímárhoz.
Végül is a „példázatból" az jött ki, hogy milyen kívánatos és nagyszerű volna, ha mi fiatal lelkészek Jézus Krisztus jól kicserzett bakancsaivá válnánk. „Ebben volna nagy fantázia!" -kiáltott fel ismételten lelkesen. „Mert nézzétek csak, sok pap szívesen lenne Jézus kalapja, mások meg örömmel öltenék magukra Jézus díszmagyarját, viszont Jézusnak sokkal inkább bakancsra volna szüksége. Hiszen ő a nyáj után kíván menni, és azt szeretné gondozni. De hogy érhetné el a nyájat bakancs nélkül, amikor ahhoz legtöbbször csak süllyesztő sáron, tócsákon, szemétdombokon keresztül lehet eljutni? Nem akartok Krisztus bakancsai lenni?!" - tette fel a kérdést, miközben szúrósan a szemünkbe nézett. Nem tetszett nekem ez a stílus, túl primitívnek és mesterkéltnek találtam. Évek múltán azonban rájöttem, hogy nem a stílussal volt nekem bajom, hanem a kérdéssel. Tökéletesen megvilágosodott előttem az ő bakancs jelképe, és megértettem, hogy Jézus bakancsának lenni a legmagasabb pásztori ideált jelenti. Megpróbáltam ehhez igazodni, és ezzel mérni magamat.

HEGEDŰS, NEM A HÁZTETŐN, HANEM A HARANGOZÓ HÁZBAN

Hosszú évek teltek el az őrszentmiklósi beszélgetés után, míg újra találkoztunk Nehézy Károly bátyánkkal, és közelebbről is megismerhettük egymást. Presbiteri hetet rendeztünk, amelyre azonban minden férfit meghívtunk. Miután az Olvasókört elvették az egyháztól, a templomon kívül csak egyetlen helyiség állott rendelkezésünkre, egy nagyobb szoba a harangozó ház hátsó részében. Merészen Nehézy Károlyt hívtuk meg szolgálni. És ő 1958 februárjában öregen és fáradtan is eljött.
És mi olyan napokat éltünk át, mint addig soha. A gyülekezeti terem zsúfolásig megtelt presbiterekkel és férfiakkal. Károly bácsi belépett, és öt perc múlva olyan élénk és kedélyes beszélgetés töltötte be a termet, mintha a mi „csizmás magyarjaink" (mert akkor még csizmát viseltek a bogárdi férfiak) nem is egy „szent helyen" volnának, hanem jó bor mellett a kocsmában. Már bocsánat a hasonlatért (Károly bácsi biztosan nem haragudna érte!), de eddig úgy tudtuk, hogy a magyar ember csak a bor mellett oldódik fel. Annál inkább bezárkózik, ha vallási kérdésre kerül a sor, mert - úgymond - a magyar ember túl szemérmes ahhoz, hogy legbensőbb érzelmeiről és hitéről beszéljen. Viszont most itt, Károly bácsi előtt egyáltalán nem mutatkoztak szemérmesnek, hanem teljes felszabadultsággal beszéltek a hit kérdéseiről. Hogy csinálta ezt Károly bácsi? - Nem tudom. Ez volt az ő titka.
Tény az, hogy tudott „hegedülni". Ezt a mondást tőle veszem. Elmondta ugyanis, hogy káplán korában egyszer az esperese elküldte az egyik gyülekezetbe, hogy ott valami ügyet rendbe hozzon. Induláskor az öreg így szólt utána: „Csak arra ügyeljen, kedves öcsém, hogy hegedűszóba adja be nekik." Ez azt jelentette, hogy a magyar nép lelki karaktere, észjárása szerint.
Amikor erre gondolok, mindig Erdősi Sylvester János sorai jutnak eszembe, amelyeket az első magyar nyelvű újtestamentum előszavául írt: „szól vala rigen, szól néked az itt magyarúl, minden népnek az ü nyelvin". Nehézy Károly nemcsak magyar nyelven, hanem magyar módon is tudta az evangéliumot hirdetni.

A KIRÁLY LOVA

Már az első este megtapasztalhattuk ezt. Károly bácsi nem beszélt az embereknek, hanem beszélgetett velük. A hit által való megigazulás kérdése került a középpontba. Ennek megvilágítására aztán előhozott egy találós mesét. Egy főúr pazar istállót tartott, amelyben saját lovai között ott volt a király lova is. Egy alkalommal, amikor megmutatta vendégeinek az istállót, feltette nekik a kérdést:
- Ki tudja megmondani, melyik a király lova? Találgatták, csak találgatták hosszú ideig, de nem tudták megmondani. Hát ti ki tudjátok-e találni, melyik volt a király lova? - kérdezte a bogárdi atyafiaktól Károly bácsi. Derűs morajlás hullámzott végig a termen. - Hát az volt a király lova, amelyik a legszebb volt. - mondta egy fiatalabb férfi. - Mindenkinek lehet szép lova. -válaszolt Károly bácsi. - Az volt, amelyik a legszebben volt lecsutakolva. - Az volt, amelyiken aranyszerszám volt. - Az volt... - Sorban peregtek a további válaszok, de Károly bácsi mindegyikre csak nemet mondott. Már csaknem elfáradt a társaság, amikor a beálló csendben megint egy fiatalabb férfi így szólt: - Hát az volt a király lova, amelyiknek a passzusa a király nevére volt írva. - Igen, így van, magának van igaza! -kiáltott nevetve Károly bácsi, és vele együtt kacagott az egész terem. Milyen egyszerű, hát persze, hogy így van!
És az megint Károly bácsi nagy titka volt, hogy ebből a humoros, voltaképp gyermekded meséből egyből át tudott kapcsolni a keresztyénség egyik legnagyobb és legvitatottabb kérdéséhez: a megigazulás tanához. Amelynek az a lényege, hogy Jézus Krisztus a vérontásával a kereszten megvásárolt bennünket, az ő tulajdonai vagyunk, nem a mi jócselekedeteinkért, hanem az ő áldozatáért nyerhetünk bűnbocsánatot és örök életet. Az üdvösség: ajándék. De ahogy minden ajándék csak úgy válik a miénké, ha elfogadjuk, úgy ez is. Amikor elfogadjuk Jézust Megváltónknak, akkor „íratik az életünk a király nevére".

NINCS BŐR A POFÁMON!

Miután 60-70 férfi volt együtt a harangozó ház szobájában, a hely elég szűknek bizonyult. Még Károly bácsi is szoros gyűrűbe került velem együtt, nyomkodtak bennünket mindenfelől. Károly bácsi ott tartott, hogy a hithez bátorság is kell, amikor tehát Jézus magához hívogat bennünket, akkor ne féljünk, hanem bizalommal és bátorsággal induljunk el követésére. Ebben a pillanatban egy hozzánk egészen közelülő férfi, felrántotta a fejét, és jól hallhatóan ezt vágta Károly bácsi arcába: „Így biztattak bennünket a tiszt urak is, amikor a Don-kanyarnál rohamra vezényeltek bennünket". Elállt bennem a lélegzet erre a rosszmájú összehasonlításra, de érezhető volt, hogy feszültséget váltott ki másokban is. Félve tekintettem fel Károly bácsira, attól tartottam, hogy abbahagyja a beszédét, talán még a teremből is kivonul sértődötten. De ő nyugodtan, rezzenés nélkül beszélt tovább, mintha semmit sem hallott volna.
Nem tudtam túltenni magamat a dolgon, s alig hogy hazaértünk, rögtön megkérdeztem: „Károly bátyám, nem vettél észre semmit, nem hallottad azt a durva megjegyzést?" „Dehogyisnem."- felelte nyugodtan. „És?" Mire így felelt: „Látom, hogy te még nem ismersz igazán engem. Még nem tudod, hogy nekem nincs bőr a pofámon." „Hát akkor mi van?" -kérdeztem szinte dadogva. „Kova." - felelte méltóságteljesen. „Nem olvastad soha az igét? Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő." (És. 50:7)
De sokszor idéztem fel Károly bácsinak ezt a szavát, és kívántam kigyógyulni érzékenységemből. Megbocsátani később mindig tudtam, de a sértéseket és vádakat végig hallgatni szemrebbenés nélkül, bizony ma sem igen bírom, s most látom csak igazán, milyen nagy lelki ereje volt Károly bácsinak. De azt is tudom már, hogy ez nem valami lelki tréningezés kérdése, hanem a Szentlélek gyümölcse, amelyet buzgó imádságok érlelnek meg. Károly bácsi nagy imádkozó volt.

ANYJUK, BETÉRT A SZERENCSE HÁZUNKBA!

A férfi evangélizáción nemcsak olyan találós kérdéseket tett fel Károly bácsi, mint a király lova, hanem egészen személyes és életbevágó kérdéseket is. Nyíltan és egyenesen felszólított a megtérésre, a Krisztus melletti döntésre. Döbbent csend telepedett a teremre, amikor még azt is hozzátette: Aki befogadja Krisztust Megváltójának és Urának, az álljon fel. Még az emberek visszafojtott lélegzését is érezni lehetett. Végül egy középkorú férfi hirtelen felállt, mintegy felugrott, s kurtán, de hangosan így szólt: „Én befogadom." Más nem is jelentkezett azon az estén.
Károly bácsi megkérdezte tőle: „Hogy szokta otthon úgy maguk között a feleségét szólítani?" „Hát csak úgy szoktam neki mondani, anyjuk." - hangzott a válasz. Mire Károly bácsi így folytatta: „Hát akkor most, amikor hazamegy, akkor legyen szíves így szólni a feleségéhez: Anyjuk, betért a szerencse házunkba."
Aztán persze néhány mondattal elmagyarázta, hogy miért mondta ezt a megtérő atyafinak: „Az Úrnak átadott életen Isten áldása nyugszik meg minden vonatkozásban, anyagilag is." És valóban így is történt. Haláláig végig kísérhettem ennek az egyháztagunknak az életét, s bizonyíthatom, hogy kulák származása ellenére jó alkalmazásba került és anyagilag is meggyarapodott.
A minap egy könyvben a következő mondatot olvastam: A hívő emberek MENTHETETLENÜL meggazdagodnak. Az előző eset jutott rögtön eszembe. Lám, Károly bácsi ezt biztosan tudta. De ha belegondolunk egy kissé, akkor nem is olyan nagy titokkal állunk szemben. Mert hiszen arról van szó, hogy ha egy ember komolyan Krisztus követőjévé válik, akkor nem iszik (részegeskedik), nem dohányzik, nem nőzik, nem dobja ki a pénzét piramis játékokra, nem flancol, stb.stb. Tehát egészen természetes, hogy meggazdagodik. És annál inkább, minél nagyobb adakozóvá válik.

A KERESZTYÉN ÖLTÖZET

Károly bácsinak nagyon sok története, vagy ahogy ma mondanánk: sztorija volt. Egyike így hangzott: Egy afrikai misszionárius kihirdette bennszülött hívei között, hogy hitmélyítő konferencia lesz a városban, amelyre európai vendégek is jönnek. A törzs még a régi hagyományok szerint ágyékkötős mezítelenségben élt, de most úgy érezték, hogy illendő volna felöltözniük. Mikor aztán megjelentek a konferencián, óriási kacagás fogadta őket. Mert hát az történt, hogy egyik csak egy cipőt vett a lábára, a másik csak kalapot tett a fejére, a harmadik pedig inget öltött magára, de semmi többet, s így végig, mindegyiken volt valami, de csak egy darab. Ugyanis derék afrikai testvéreink úgy gondolták, hogy elég, ha az európai ember öltözékéből csak egy darabot felvesznek, ezzel már eleget is tettek a civilizációs követelményeknek.
„Tulajdonképpen eszerint a logika szerint gondolkozunk mi európaiak is." - mondotta Károly bácsi. Mert vannak, akik fontosnak tartják, gyermekük megkeresztelését, de ugyanakkor nem tartják fontosnak az élő egyháztagságot, vannak bibliaolvasó keresztyének, akik azonban semmiféle szolgálatot nem vállalnak, stb. stb. Egyszóval lelki öltözékünk éppen olyan hiányos, mint azoké az afrikaiaké volt. Sokszor Krisztus karikatúrái vagyunk.
Károly bácsi nem mulasztotta el, hogy azonnal ne konkretizálta volna keresztyén lelki öltözékünket. Ez 5 darabból áll: 1. minden vasárnap részt kell vennünk az istentiszteleten, 2. hétköznap a bibliaórán, 3. minden nap olvasnunk kell a Bibliát, 4. valamilyen szolgálatot kell végeznünk a gyülekezetben, 5. komolyan kell vennünk az adakozást, egészen az önkéntes tizedig.

AZ ARANYMONDÁSOK

Hogy a „szent öltözéket" mindenütt viselték, ahol Károly bácsi szolgált, arra sokféle példát lehetne felhozni. Az volt a szokás, hogy ha két hívő találkozott az utcán, akkor nemcsak köszönni volt illő egymásnak, hanem az aznapi igét iS közölni egymással. Ezt aranymondásnak nevezték. Így adódhatott egy olyan jelenet, hogy a szénásszekér tetejéről az egyik atyafi odakiáltja a kapuban álló másik atyafinak: „Egy János három, tizennégy". Esetleg még a tartalmát is elmondja ennek a bibliai helynek: „Mi tudjuk, hogy a halálból általmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket, aki nem szereti testvérét, az a halálban van." (I. Ján. 3:14) Az sem volt megbotránkoztató, ha valaki megkérdi: „Mi volt a mai igéd?" Így aztán olyan csodák történtek, hogy a piacon az asszonyok nem pletykára dugták össze a fejüket, hanem azt tárgyalták meg, hogy ki mit értett meg a reggeli áhítaton a Bibliából.
A szolgálat és az anyagi terhek hordozása terén is maga Károly bácsi járt elöl jó példával. Elmondta nekünk, hogy amikor eljegyezte menyasszonyát, tisztában volt azzal, hogy igen sok, anyagiakban is megnyilatkozó áldásra lesz szükségük az esküvőhöz és a házas élet elindulásához. Ezért elhatározta, hogy megduplázza a tizedét. Nem mintha üzletet kívánt volna kötni Istennel, hanem azért, mert tudta, hogy minden áldás áldozatból születik.

ÉN IS ZSIDÓ VAGYOK

Károly bácsi száz százalékig Isten kegyelméből élő embernek tekintette magát. Teljes szívvel vallotta az efézusi levél igéjét: „Kegyelemből van üdvösségetek, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez." (Ef. 2: 8) Isten törvényét mégsem vette félvállról, ahogy azt a következő eset is bizonyítja.
Amikor Marcelházára került, elődje figyelmébe ajánlotta azt a zsidó kereskedőt, aki minden évben meg szokta venni a lelkészi díjlevélhez tartozó rét kaszálási jogát. „Ne alkudozz másokkal, rendes ember az." - mondta neki. Az illető hamarosan meg is jelent, egy vasárnapi istentisztelet után kopogott be a parókia ajtaján. Károly bácsi tisztelettel fogadta, de ugyanakkor mereven csak ennyit mondott neki: „Kérem, én is zsidó vagyok."
És a zsidó testvérünk azonnal megértette, miről van szó, hogy tudniillik a nagytiszteletű úr is éppen olyan komolyan veszi a vasárnap megszentelését, mint ő a szombatot. Zokszó nélkül távozott, hogy másnap, hétfő reggel nagy tisztelettel újra megjelenjen, és megkösse az üzletet.

A PAP ÉS A KURÁTOR

Aki ismeri a népegyházi keresztyénséget, az tudja, hogy legnagyobb gyengesége a rítus és a hétköznap különbözőségéből áll. Más az, ami a templomban megy végbe, és megint más az, amit kinn az életben csinálunk. Ott benn szeretet és bocsánat van, itt kinn pénz és hatalom. Károly bácsi ebbe nem tudott belenyugodni.
Volt neki egy kedves kurátora (gondnoka), aki azonban csak vallásos ember volt, és nem hívő. Minden héten egyszer bejött a parókiára „megcsinálni a pénztárt" ahogy általában szokás volt ezt mondani. Ilyenkor miről is lehetett, sőt kellett is beszélni? Semmi másról, mint az egyház pénzügyeiről. Károly bácsi szenvedett ez alatt a kényszer alatt, és sokat imádkozott azért, hogy bátorságot nyerjen a bizonyságtételre. Mikor végül megkapta, így szólt: „Kurátor úr, én olyan régen szeretnék magával a maga üdvösségéről beszélni." A kurátor pedig így válaszolt: „Én is, nagytiszteletű uram."
Ezzel a történettel pedig arra kívánt rámutatni Károly bácsi hogy sokszor balga módon azt tételezzük fel, hogy az embereket nem érdeklik a lelki dolgok. Ez merő látszat. Csak tudnunk kell őket megközelíteni, vagyis - mondom én most itt - hegedűszóban megszólítani.

AZ EGYETLENEGY

Ennek a történetnek édes testvére az a másik, amely a Tompa utca sarkán esett meg. Ahogy mentünk át a parókiáról a harangozó házba, egyre csak azon siránkoztam, hogy nem tudom, lesznek-e ma este is annyian, amennyien eddig voltak. Károly bácsi csak hallgatta egy ideig, aztán a sarki kútnál hirtelen megállt, szembefordult velem és keményen ezt kérdezte: „Te komolyan beszélsz? Mert ha igen, akkor nagyot csalódtam benned. Ha tudom, hogy ilyen hitvány alak vagy, akkor el se jövök Sárbogárdra." „De hát miért bűn az, kedves Károly bátyám, ha én azért aggódom, hogy eljönnek-e, és ma este is tele lesz a terem?" - kérdeztem kétségbeesetten.
„Hát ide figyelj," - szólalt meg csendesen - „sohasem olvastad a Bibliában, hogy Jézus, aki állításod szerint a te urad, egyetlenegy asszonnyal órák hosszat beszélgetett a tűző napon? Hát te nagyobb akarsz lenni a te uradnál? Neked csak akkor van kedved prédikálni, ha sokan vannak? A kevés, az egy neked derogál? Hányan lesznek ma este a teremben? Micsoda kérdés ez? Tanuld meg, hogy egyetlenegy embernek hirdetni az evangéliumot ugyanazzal a lelkesedéssel kell, mintha ezer embernek beszélnél." (Ján. 4: 1-40)
Ez bizony nagy és nehéz lecke volt. Mert jöttek a szűkös esztendők, jött a szekularizáció, fogyott a nyáj. Meg kellet tanulni, hogy a „kevesen is hű" legyen az ember. Minden egyes lelket megbecsüljön és szeressen. A gyülekezet kollektív kategóriája mellett az individuális kategóriát is fontosnak tartsa. Sok lelkipásztor számára jelentett mély krízist az idők változása. Nekem Károly bácsi intése a sarki kútnál sok segítséget jelentett.

ITT SZERETETET NE VÁRJ!

Károly bácsi szeretett tréfálkozni, bár folytonosan hangoztatta: „Én sohasem tréfálok." Klára néni szerint félelmes humora volt. Hadd tegyem hozzá: de ez szent humor volt. Az emberek jól ismerték ezt az adottságát (vagy ha szabad mondanom: karizmáját), teljesen nyitottak voltak rá, sőt szinte várták következő „csínytevését".
Egy hitmélyítő konferencia alkalmával a vendégeket különös felirat fogadta a bejárati kapun. Ez volt kiírva: „Itt szeretetet ne várj!" Rögtön tudták, hogy itt megint Károly bácsi tréfájáról van szó, csak még nem tudták, mit akar ezzel mondani.
Amikor aztán bent az udvaron megkérdezték tőle, mit jelent az a felirat, akkor így szólt: „Nézzetek hátra, a kapu belső oldalán is van egy felirat." Amikor megfordultak, ezt olvashatták: „Hanem hozz!" Vagyis együtt így szólt a felirat: „Itt szeretet ne várj, hanem hozz!" Ez igen jól jellemezte Károly bácsi keresztyénségét. A Krisztus követésének nemcsak egy kapok, hanem egy adok oldala is van, s ha a kettő nem fonódik egybe, akkor olyan eltorzulttá válik a keresztyénségünk, mint az elkényeztetett gyermek lelki világa.
A szeretetet mindig csak vételezni kívánó hívők nem érezték jól magukat Nehézy köreiben. Annál inkább otthonra leltek itt olyanok, akik megértették, hogy a keresztyén élet szépsége és öröme a szolgálatban és az áldozatban van elrejtve.

HOL VAN JÉZUS?

A Nehézy Károly szolgálata nyomán kialakult ébredés gyönyörű gyümölcse volt a kiskoszmályi árvaházi mozgalom. Erről egy füzet is megjelent „Kősziklára épített ház" címen.
Ebből megtudhatjuk, hogy az árvaház „ötlete" egy marcelházi bibliaórán született meg, amikor arról az „aranymondásról" kezdtek beszélni, hogy „Hol van a zsidók királya, aki megszületett"(Mt.2:2). Valóságos élményt jelent végigkísérni azt a gondolatmenetet, amin végül eljutnak a Márk ev.9:37 verséig: „Aki e gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, az engem fogad be", s ezt úgy értelmezik, hogy „valahányszor elhagyott kisgyermeket látnak, ezek alakjában maga Jézus jár test szerint itt a földön". De ki fogadja be? És sorra megszólalnak: „Én adok neki szállást. Én adok neki élelmet. Én gondozom. És ezzel megszületett az árvaház." - olvassuk a füzetben. Két gyerekkel kezdték, aztán több árvaház létesült, melyeket teljesen önkéntes adományokból tartottak fenn, egész életüket odaszentelt munkásokkal, diakonisszákkal.
Nekünk abban a „szerencsében" volt részünk, hogy egészen közelről megismerhettünk egy ilyen teljesen odaszánt lelket Acsay Irma személyében. Egészen fiatalon, virágzó leánykorában, mindent odahagyva beöltözött diakonisszának és hűséges munkása lett annak a lelki közösségnek, amely az árvaházak terhét hordozta. Nehézy Károly családjával együtt ő is átjött Magyarországra 1947-ben. Mi később találkoztunk vele, 57-58-ban rövidebb-hosszabb ideig nálunk lakott, azután hetedik gyermekünk születése után végleg hozzánk költözött. Teljesen beilleszkedett családunkba, átvette a kántori szolgálatot feleségemtől, kijárt Töbörzsökre bibliaórákat tartani és teljes szívvel osztozott sorsunkban. Tíz felejthetetlen évet töltöttünk együtt, jelenleg is él Komáromban, s áldott lelkigondozói szolgálatokat végez még fiatalok között is, holott Isten kegyelméből a 88. életévében jár.

MAGYAR KEGYESSÉG

álunk is, mint Itáliában mindenütt, pietistáknak (kegyeseknek) nevezik, vagy inkább csúfolják azokat, akik komolyan igyekeznek Krisztust követni. Külföldi hatások nyomán nálunk angolszász és német kegyességi típusok alakultak ki. Legalább is így minősítettek egyes hívő közösségeket.
Nehézy Károlyt lehetetlen volt bármelyik irányzatba besorolni. Azt kell mondani, hogy egyéniségében és stílusában szinte nem is volt semmi, amit kegyességnek szoktak nevezni, nem beszélte a kánaáni nyelvet, nem ragyogott állandóan szent mosoly az arcán, és természetes volt minden mozdulata. Viszont, ha hitére és szolgálatára gondolunk, akkor mégiscsak azt kell mondanom, hogy nagyon is kegyes ember volt, s talán nem magyarkodás, ha azt mondom, hogy az ő kegyessége sajátosan magyar volt. Ezt illusztrálja az alábbi magyaros lelkigondozása is.
Ittléte alkalmával az egyik napon kisebb baráti társaság jött össze asztalunknál. Feleségem ilyen alkalmakra mindig fánkot sütött, mert ahhoz nagyon értett. Most azonban mentegetőzve kezdte behordani az illatos tálakat: „Sajnos, ezúttal nem úgy sikerült a fánkom, ahogy szerettem volna." Amikor aztán enni kezdtek volna, Károly bácsi rászólt Ablonczyra: „Dani, ne nyúlj hozzá, nem hallottad hogy ez a fánk rossz, maga a nagytiszteletű asszony mondta." Az én drága Évám elpirult, és csak annyit mondott: „Köszönöm, Károly bácsi." Mert mindnyájunkkal együtt ő is megértette, hogy ez a szúrás hiúságának szólt. Mert hát azért szólta le ő a fánkját, hogy a vendégek annál inkább feldicsérjék.
Nehézy Károly 1964-ben hunyt el. Temetésén nem lehettem ott. Mulasztásomat ezzel az írással kívántam pótolni. „Az igazak emlékezete áldott." (Pld. 10:7)

Szabó Imre

2024. március 29., péntek,
Auguszta napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 1463
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57520568

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat