belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Sípos Ete Álmos

Hol kezdjük a reformációt?

A reformáció nem csak évente visszatérő ünnepe, de örökzöld témája is a protestáns egyházaknak. Érdemes lenne felmérni, hogy a "reformáció" szót hallva, mire gondolnak lelkipásztoraink vagy egyházunk tagjai.

A nagy többségnek - talán - Luther Márton 1517. október 31-én, a wittenbergi templom ajtajára szegezett tételei jutnak eszébe, esetleg még az, hogy a pápa kiátkozta Luthert az egyházból, mire ő válaszként az átokbullát nagy nyilvánosság előtt elégette. Vagyis a reformáció általában a múltat, a történelmet eleveníti fel.
Ugyanakkor egyre többen vannak, akik a "reformáció" szót hallva, a ma működő egyházak megújítására, esetleg teljes átalakítására gondolnak. Szinte valamennyi, ún. történelmi egyházban találkozhatunk olyan mozgalommal, amely az egyházi struktúra (szervezet) reformját sürgetve szeretné megváltoztatni a régi szertartásokat, az egyházi tisztségeket, vagy demokratizálni a belső irányítást, eltörölni az egyházi hierarchiát, a megválasztott lelkipásztor életfogytig tartó helyben maradásának lehetőségét stb.
Azonban minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy ezek a reformszándékok hazánkban rendre meghiúsultak, és lényeges változást nem eredményeztek. A reformerek ezután vagy elhallgattak, vagy pedig az egyházi és állami hatóságok közös erővel elhallgattatták őket.
De van a reformációnak egy olyan formája, amiről jóval többet kellene beszélnünk, mert több eredménnyel kecsegtet, mint a struktúra és a szertartások megváltoztatásának sok, eddig hiábavaló kísérlete. Ez pedig a helyi gyülekezeti élet reformációja.
Mit is értünk tulajdonképpen ezen? Változást! Mozgást! Előrelépést! A változás és mozgás, a megállás és mozdulatlanság ellentéte. Ugyanis a gyülekezeti élet nagy veszélye az, ha üres hagyománnyá merevedik, és ezzel az egyházi élet hagyományőrzéssé silányul. Mert a beteg gyülekezeti életből nő ki mindig az egyház romlása. Hiába szeretnénk reformációt elérni az egyház alkotmányában, törvényeiben, szervezeti felépítésében, a hierarchiában, ha közben a gyülekezeti élet halálosan beteg. A rendszerváltás óta sok minden megváltozott: új törvénykönyv született, új tisztségviselőket választottunk, itt-ott új liturgiát vezettek be, tataroztunk, építettünk, szerveztünk, konferenciáztunk, de a gyülekezetek belső élete, a templomlátogatók száma, az ifjúság jelenléte, bizony nem változott; sőt!
Úgy tűnik, mintha egy hagyományőrzésre és ápolásra berendezkedett egyház nem kell sem az ifjúságnak, sem az idősebb nemzedéknek. Immár nyílt titok, hogy országosan egyre kevesebben járnak templomba, vagy kérnek egyházi temetést, a keresztelést igénylőkkel beszélgetve pedig kiderül, hogy a szülők, nagyszülők abban csupán szép hagyományt, illetve mágikus szertartást látnak. Ha egy-egy gyülekezeti tag valahol hitre jut és megtér, akkor a legtöbbször csatlakozik valamelyik kisegyházhoz, neoprotestáns közösséghez, esetleg szektához, mert talán még arra sincs lehetősége, hogy kiálljon a gyülekezet elé, és bizonyságot tegyen öröméről - nemhogy hitben növekedni tudjon. Mert ez nem szokás nálunk.
A bibliaórák egyre több helyen "kis istentiszteletek" lettek, ahol néhány résztvevő előtt a lelkipásztor egyszemélyes monológot tart. Azt a közösséggyakorlási formát, ahol beszélgetni lehet az Igéről, vagy a hit dolgairól, esetleg együtt imádkozni a gyülekezet ügyeiért, ahol emberek elmondhatják megtérésük történetét, megbeszélhetnék az őket igazán foglalkoztató kérdéseket, alig ismerik.
A gyülekezeti élet egyéb, fizikai munkával járó teendőit pedig sok helyen a lelkipásztor és családtagjai végzik. Ez is immár legalább 50 éves hagyomány egyházainkban. Az is elfogadott lett, hogy a gyülekezeti élet a lelkipásztor személye körül forog. Abban az esetben, ha szelíd és gyenge egyéniség, akkor mindent maga végez el, ha pedig erőszakos, akkor az ő parancsai szerint kell történnie a dolgoknak. Ő a mindent tudó, aki egy személyben tervez, engedélyez vagy tilt, egyszóval a gyülekezet "pápája". Annak pedig, aki a lelkész prédikációját bírálni, netán korrigálni szeretné, olyan "hagyományos korlátokat" kellene áttörnie, amik évszázadok óta ennek a kísérletnek keményen ellenálltak. Márpedig az igehirdetések nagy része érthetetlen és unalmas.
Ezt a minősítést nem e cikk írója teszi, hanem azok a protestáns tömegek, akik a mozdulatlan gyülekezeti életre nem vevők, inkább elhagyják az egyházat, vagy immár a tájára se mennek. Sem az "álló", mozdulatlan gyülekezeti élet, sem az ott hangzó, alig érthető "szokványos" prédikáció nem vonzza többé az embereket. Mintha újra érvényes lenne egyik egyház- történészünknek a 19. század kiürült templomainak okát indokoló mondása: "a nép megunta a száraz beszédet."
Egyre többen vannak azon a véleményen, hogy ideje lenne a helyi gyülekezetekben elkezdeni egy olyan reformációt, aminek lényege a mozgás, a változás. A biblikus reformációnak mindig a fejben, a szívben, a szemléletben kell kezdődnie. Azon kellene egyre többeknek fáradozni, hogy a helyi gyülekezetnek a templomba még eljáró tagja, de a lelkipásztor és a presbiterek előtt is világos legyen az új reformáció iránya. Vagyis az, hogy merre kellene mozdulni. Mert mozdulni kell! Nem Isten Igéje szerint való az, ami és ahogyan most van.
Mozdulni kell az olyan gyülekezeti élet felé, aminek középpontjában nem a lelkipásztor, esetleg nagyobb anyagi befolyással bíró presbiter, vagy magát extra hívőnek valló csoport, hanem az élő Jézus Krisztus és Igéje, a Biblia áll! Az Ige tekintélye előtt hajoljon meg mindenki, és kezdjék el keresni a gyülekezet tagjai azt, hogy mit mond a Biblia az Istennek tetsző gyülekezeti életről! Keresse először a lelkipásztor, majd pedig hirdesse meg bátran. A gyülekezet pedig követelje meg tőle ezt!
A passzív, csak a templomban ülő egyháztagok pedig - kegyelmi ajándékaik szerint - épüljenek össze szolgáló közösséggé, mert a biblikus gyülekezet Istent imádó közösség, s az imádatban mindenkinek helye és feladata van! Olyan, szeretetet gyakorló közösséggé kell formálódnia gyülekezeteinknek, ahol egyrészt egymást segítik, másrészt ahova készek mást is befogadni. Kezdjék talán azzal, hogy havonta egy-egy vasárnapi istentisztelet után kávé, tea és néhány szelet sütemény mellett beszélgetnek. De vigyázzanak, hogy ne lelkészük legyen itt is a főszereplő!
Változtassunk a bibliaórák monoton és unalmas együttlétein is! Legyen ez olyan alkalom, ahol a lelkész legfeljebb húsz (!) percet beszél, majd megfogalmaz néhány kérdést, amiről beszélgethetnek a résztvevők. Ezután pedig közösen imádkozzanak!
A változtatást segíti az is, ha nem csak a lelkész készül az igehirdetésre, de a gyülekezeti tagok is, amikor az istentisztelet előtt - akár hosszabb - imaközösséget tartanak. Szembesítse a lelkipásztor az imádkozó közösségét ezzel a lehetőséggel, úgy, mint egy komoly feladattal!
Válasszon hitben elöl járó presbitereket a közösség! Mert Istennek tetsző, biblikus döntéseket kell majd hozniuk, ehhez pedig szükséges az újjászületett életű vezetőség. Ne az legyen legfőbb törekvésük, hogy elégséges mennyiségű pénzt tároljanak a kasszában, vagy, ha nincs, akkor hogyan szerezzenek, illetve a többletet mire költsék - sajnos, ugyanis a presbiteri gyűlések legfőbb témái mindig ezek -, mert a presbiterek felelőssége sokkal nagyobb ennél; Isten Igéje és akarata szerint kell kormányozniuk a gyülekezetet.
Ehhez a reformációhoz olyan tagokra és presbiterekre van szükség, akik jól ismerik a Bibliát, és az evangélium lényegét mások felé is egyszerűen meg tudják fogalmazni. Az igehallgató közösségtől tovább kell lépni az igét hirdetni képes gyülekezet felé. Ennek az útja a bibliaiskolai tanfolyamokon, az ún. csendes heteken és gyülekezeti konferenciákon át vezet.
Örvendetes, hogy egyházunkban már vannak olyan gyülekezetek, ahol ezeket már gyakorolják néhány éve, bibliaiskolai tanfolyamokat szerveznek, csendes napokat tartanak, csendes hétre mennek a gyülekezet kisebb nagyobb csoportjával. Fontos lenne a jó tapasztalatokat közreadni, és legalább ilyen fontos lenne ezeket a tapasztalatokat meghallgatni, megbeszélni.
Ha a reformáció megerősödik egyházainkban, akkor elérkezhet a "felüdülés ideje", mert - ebben a sötét és erkölcsi rendjében felbomlott világban - úgy lehet jelen a keresztyén gyülekezet, mint "hegyen épített város".
Kezdje tehát a reformációt először minden lelkész és presbiter a saját gyülekezetében, beszéljen róla, dolgozzék, tusakodjék és imádkozzék érte!

Sípos Ete Álmos

További cikkek:
2018. január 16., kedd,
Gusztáv napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 7143
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39419760

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat