ÉN, NEBUKADNECCAR, BÉKÉBEN ÉLTEM A HÁZAMBAN, BOLDOG VOLTAM PALOTÁMBAN. DE EGYSZER ÁLMOT LÁTTAM, AMELY MEGRETTENTETT ENGEM, ÉS AZOK AZ ÁLOMKÉPEK, AMELYEKET A FEKHELYEMEN LÁTTAM, MEGRÉMÍTETTEK MEGPARANCSOLTAM AZÉRT, HOGY VEZESSÉK ELÉM A BABILONI BÖLCSEKET MIND, ÉS AZOK MAGYARÁZZÁK MEG NEKEM AZ ÁLMOT. AMIKOR ELJÖTTEK A MÁGUSOK, A VARÁZSLÓK, A CSILLAGJÓSOK ÉS A CSILLAGÁSZOK, ELMONDTAM NEKIK AZ ÁLMOMAT, DE ŐK NEM TUDTÁK NEKEM MEGMAGYARÁZNI. VÉGÜL MEGJELENT ELŐTTEM DÁNIEL, AKINEK A NEVE AZ ÉN ISTENEM NEVE UTÁN BALTAZÁR, AKIBEN SZENT, ISTENI LÉLEK VAN, ÉS ELMONDTAM NEKI AZ ÁLMOMAT : BALTAZÁR, TE NAGY MÁGUS ! TUDOM, HOGY SZENT, ISTENI LÉLEK VAN BENNED, ÉS NINCS OLYAN TITOK, AMIT NE TUDNÁL MEGFEJTENI. MAGYARÁZD MEG AZT A LÁTOMÁST, AMELYET ÁLMOMBAN LÁTTAM ! A LÁTOMÁS, AMELYET FEKVŐHELYEMEN LÁTTAM, EZ VOLT: LÁTTAM EGY FÁT A FÖLD KÖZEPÉN, AMELY IGEN MAGAS VOLT. A FA NŐTT ÉS ERŐSÖDÖTT, OLYAN MAGAS LETT, HOGY AZ ÉGIG ÉRT, ÉS MÉG A FÖLD SZÉLÉRŐL IS LÁTHATÓ VOLT. SZÉP LOMBJA VOLT ÉS SOK GYÜMÖLCSE, TÁPLÁLÉKOT NYÚJTOTT MINDENKINEK. ALATTA MEZEI VADAK TANYÁZTAK, ÁGAIN ÉGI MADARAK FÉSZKELTEK, RÓLA TÁPLÁLKOZOTT MINDEN ÉLŐLÉNY. MAJD LÁTTAM FEKVŐHELYEMEN LÁTOMÁSBAN EGY SZENT ANGYALT LESZÁLLNI A MENNYBŐL. HANGOS SZÓVAL ÍGY KIÁLTOTT: VÁGJÁTOK KI EZT A FÁT, ÉS VAGDALJÁTOK LE ÁGAIT, TÉPJÉTEK LE LEVELEIT, ÉS SZÓRJÁTOK SZÉT GYÜMÖLCSEIT! MENEKÜLJENEK ALÓLA A VADAK, ÉS ÁGAIRÓL A MADARAK ! DE A TÖVÉT GYÖKERESTÜL HAGYJÁTOK A FÖLDBEN, VAS- ÉS RÉZBILINCSBEN A MEZŐ FÜVE KÖZÖTT! HADD ÁZTASSA AZ ÉG HARMATJA, ÉS EGYE A FÖLD FÜVÉT, MINT AZ ÁLLATOK! BORULJON EL EMBERI ELMÉJE, ÁLLATI ÉRTELEM MARADJON CSAK BENNE, HÉT IDŐSZAK TELJÉK EL ÍGY FÖLÖTTE! AZ ANGYALOK HATÁROZATA EZ A RENDELET, A SZENTEK PARANCSA EZ A VÉGZÉS. HADD TUDJÁK MEG AZ ÉLŐK, HOGY A FELSÉGES URALKODIK AZ EMBEREK KIRÁLYSÁGA FÖLÖTT: ANNAK ADJA, AKINEK AKARJA, ÉS A LEGALACSONYABB SORSÚ EMBERT IS TRÓNRA EMELHETI. ÉN, NEBUKADNECCAR KIRÁLY, EZT AZ ÁLMOT LÁTTAM, TE PEDIG, BALTAZÁR, MAGYARÁZD MEG, MERT ORSZÁGOMNAK EGYETLEN BÖLCSE SEM TUDTA MEGMAGYARÁZNI NEKEM. DE NEKED TUDNOD KELL, MERT SZENT, ISTENI LÉLEK VAN BENNED.
_____________________________________________________________________

Miről hallottunk legutóbb? Az aranyszoborról és a tüzes kemencéről. Mit értett meg, mit látott akkor a Mindenható Isten felől Nebukadneccár király? És vajon ettől az értéstől, és az ennek nyomán általa elrendelt tiszteletet parancsoló rendelettől változott-e benne, körülötte valami? Akkor olyan fontosnak gondolta, hogy kiadatott egy rendelet, és halálbüntetést ígért azoknak, akik nem tartják be… Megváltozott? Nem. Maga a rendelet is erről szól, hisz ugyanúgy mint előtte a bálványisteneknél, az aranyszobornál, avagy önmagára nézve, másokra kényszeríti az imádó tiszteletet. De az mit ér? Nem szív által diktált imádat, nem fejet hajtó mozdulat az előtte megmutatkozó egy igaz Isten felé. Akkor nem rendelkezne, hanem lelke imádata által indítana imádatra. Ő még mindig parancsol. Fenyegetőn elváró üzenet birodalmának népe felé. Az ő királyi hatalmától függő életük megtartásának szükségszerűségből felveendő új szokás. Sajnos, minden maradt, ahogy volt… Ebben a részben a maga nevében beszéli el…

ÉN, NEBUKADNECCAR, BÉKÉBEN ÉLTEM HÁZAMBAN, BOLDOG VOLTAM PALOTÁMBAN. DE EGYSZER ÁLMOT LÁTTAM, AMELY MEGRETTENTETT ENGEM, ÉS AZOK AZ ÁLOMKÉPEK, AMELYEKET A FEKHELYEMEN LÁTTAM, MEGRÉMÍTETTEK.

Mi ijesztette? Mi rémítette? Volt veszíteni valója? Fogalmazhatnék úgy is, hogy más se volt?
Erőszakkal szerzett hatalmas birodalma, szavát leső szolgahad, hadsereg, palotái, kincsei…
Minket mi ijeszt? Mitől reszketünk? Mi az, ami fájdalmasan érint? Gondolkoztunk már rajta?
Miért csak testi javaink, egészségünk vesztésekor, avagy az életünket fenyegető történések közepette állunk meg felfelé tekinteni, többet, mást látni, mint addig? Miért nem ijeszt minket az, ha nem érezzük Isten közelségét, és már csak tudjuk, amit élni érdemes? Mi ébreszthet rá annak hiányára, hogy régóta nem szól hozzánk Isten? Fáj nekünk hallgatása?

Egy filmet láttam nyáron. Egész véletlenül, már elkezdődött, nem is a legelejétől néztem, de ez éreztette velem, mit jelent vágyni, keresni, harcolni a lehetőségért. (Maratoni a csodáért)

Egy tizenéves fiú édesanyja balesetet szenved, kómába esik, hangtalan mozdulatlan fekszik a kórházi ágyon, hiába megy hozzá a fia, hiába szólítja, könyörgi szavát, mosolyát, ő hallgat, nem felel, nem mozdul. Nincs más vágya a fiúnak, mint hogy újra hallja édesanyja szavát, újra érezze ölelését. Azt, ami volt, s ami most nincs… Az orvosok nem biztatják, az egyházi iskola igazgatója pedig intézeti elhelyezése, gyámsága ügyében fordul az illetékesekhez… A fiú kétségbeesett, ő nem akar mást, csak hogy az édesanyja gyógyuljon meg! Azt mondja ott, egy korházban dolgozó lánynak, bármit megtenne érte! Az azt tanácsolja, imádkozzon érte. De ő nem hisz, feleli. Akkor is. De mert fontos neki, elmegy a templomba, könyörög is érte, de nincs válasz. Tégy valami nagyot, feszítsd meg minden erődet, úgy imádkozz, hátha akkor! A fiú elhatározza,hogy futni fog. Érte. Mindent félretéve: kedvtelést, tanulást… annyit gyakorolni, edzeni, a győzelemért, a lehetőségért! És fut, fut, fut. Le és fel az iskolai lépcsőn, a pincétől a legfelső emeletig, oda és vissza, aztán hazáig, körbe a parkban, ki a városból, egyre nagyobb távot, magát nem kímélve, fáradtságát megtagadva fut, hogy megnyerhesse a következő évi országos maratoni versenyt. A társai kimosolyogják, csúfolják is, de ő nem törődik vele. Édesanyja egykori szavának, mozdulatának hiánya kényszeríti futni. Megszólítja egyik paptanárát, kiről megtudta, futott maratonit. De hiába, az közli, neki, mint papnak, tilos, már, le kellett mondani róla… de látja a fiú óriási akarását, nekigyürkőzését, úgy dönt, segít neki. Az igazgatója azzal fenyegeti, hogy kirúgja, ha a fiúban olyan reményeket ápol, aminek nincs semmi alapja… Közben a fiú nap mint nap bemegy a kórházba, mondja édesanyjának, mi történt vele, és szólítja, kérdezi, de ő csak fekszik, hallgat, arcizma se rezdül, szavaitól, könnyeitől… Fut tovább, nem adja fel, nem bírja feladni, mert semmi se olyan fontos, mint hogy megtörténjen a csoda, s úgy legyen, mint régen… És az első helyi verseny jól sikerül, mindenki ámulatára megnyeri. Még nagyobb erőbedobással edz a tanárával. Az igazgató azt mondja nekik, ha elmennek az országos versenyre, a tanárt kirúgja, őt pedig intézetbe küldi, s nem maradhat itt az édesanyja közelében. Minden fenyegetés hiába, nem tud lemondani a lehetőségről, s hogy visszanyerje édesanyját, szavát, ölelését, mosolyát. És jön a verseny napja. Hogy fogja győzni? Imádkozz! – mondja a tanára. Nem tudok, feleli rá a fiú. Amaz azt feleli rá, hogy félidőtájt, mikor eljön a pillanat, mikor úgy érzi, nem bírja a lábát se mozdítani, akkor kiáltson segítségért. Elindul, s kiderül, nem hiába gyakorolt annyit, együtt fut azzal, aki korábban bajnok volt. Hol ő, hol a másik van elől. Mikor a táv feléhez ér, és tényleg azt érzi, nincs tovább, akkor kiált, Istenhez, és fut tovább. Végigfutja a maratoni távot. Másodikként érkezik a célba… Mindenki éljenez, de ő kétségbeesett, mert amit akart, az nem sikerült…
Nem lettem első, nem voltam rá képes, mindenkinek igaza lett, aki ellene szólt, lebeszélt, tiltott, kinevetett. Szomorúan érkezik vissza a városba… Megy az iskolába, lesz ami lesz… Meglepve látja az őt fogadó, éljenző diákok sorfalát, s még inkább meghökken, az igazgató megbecsülését kifejező szavaitól . Mi ez? Kiderült, mind érte imádkoztak, érte hittek, neki szorítottak, aki mert remélni, hinni, lépni, erőfeszítést tenni…Mikor ennek örömével megy vissza a kórházba, akkor ébred az édesanyja… Ki győzött? Kiért? Mi győzött? Miért?

Ha mi így, ilyen állhatatosan, hűségesen, mindennél jobban vágynánk, hinnénk, áhítanánk Isten jelenlétét, szavát, mozdulását! Addig, míg felel, addig, míg szólít, addig, míg mozdul…
Semmi se sok érte.

MEGPARANCSOLTAM AZÉRT, HOGY VEZESSÉK ELÉM A BABILONI BÖLCSEKET MIND, ÉS AZOK MAGYARÁZZÁK MEG NEKEM AZ ÁLMOT. AMIKOR ELJÖTTEK A MÁGUSOK, A VARÁZSLÓK, A CSILLAGJÓSOK ÉS A CSILLAGÁSZOK, ELMONDTAM NEKIK AZ ÁLMOMAT, DE ŐK NEM TUDTÁK NEKEM MEGMAGYARÁZNI.

Nem tudták megmagyarázni. Nem először. Miért őket hívja? Hát még mindig nem tudja? Hányszor kell még álmodni, megijedni, nem érteni, hogy rögtön a Mindenható Istent, és a vele szüntelen szoros kapcsolatban élő, vele beszélő viszonyban álló, Isten üzeneteit értő, megmagyarázni tudó embert keresse?

Valaki elmondta, hogyan rontotta el az életét hamis kötelességérzetből. Pedig akkorra már nem volt benne biztos, már nem hitte, hogy az az ő dolga, az az ő útja. De kínos lett volna, elmondani mit érez, talán szégyellte is azok előtt, akiket korábban nem akart megkérdezni, tőlük tanácsot elfogadni…Így csak évekkel később, mikor már nem bírta tovább, azt amibe belement, akkor kereste őket nyomorúságával. Önérzet? Hiúság? Kivagyiság? Mind ilyenek vagyunk ? Miért nem magától értetődő odafordulni a Mindenekfelettvaló Úrhoz? Miért emberi szinten keresünk először megoldást, segítséget, lehetőséget? Miért nem fordítva?

VÉGÜL MEGJELENT ELŐTTEM DÁNIEL, AKINEK A NEVE AZ ÉN ISTENEM NEVE UTÁN BALTAZÁR, AKIBEN SZENT, ISTENI LÉLEK VAN, ÉS ELMONDTAM NEKI AZ ÁLMOMAT: BALTAZÁR, TE NAGY MÁGUS! TUDOM, HOGY SZENT, ISTENI LÉLEK VAN BENNED, ÉS NINCS OLYAN TITOK, AMIT NE TUDNÁL MEGFEJTENI. MAGYARÁZD MEG AZT A LÁTOMÁST, AMELYET ÁLMOMBAN LÁTTAM!

Kiderül, a király tudja, amit tudhat. Nem abban van a hiba. Miféle készség jelenléte az, mikor már nem csupán tudom, ami fontos, hanem lépni kényszerít? Miféle erő győz le, és mit győz le bennem? A hit nem tudása a lehetségesnek, hanem a lehetségesről való tudás lépni kényszerítő ereje. Az önmegtagadás lépés, az Istenbe vetett hit mozdulata, mikor léphetném, de nem lépem a magától értetődő, a kínálkozó emberi lehetőségeket, emberi kényszerítéseket.
Dicséri, magasztalja Dánielt a király. Miért? Neki van szüksége rá, hogy hinni tudjon benne? Ébreszteni akarja Dániel együttérzését, Isten titkai iránti fogékonyságát?

Voltunk már ilyen helyzetben? Mikor megdicsértek, elismertek, mert vártak tőlünk valamit, számítottak ránk, mint akik Istennel kapcsolatban állnak, értik szavát, s megfejthetik titkait? Veszedelmes helyzet, félelmetes dolog bárki embert isteni magasságban hinni és látni. Sok elkötelezett, mások által becsült embert láttam, ki az elismeréstől megnőtt, kit aztán Isten engedett botlani, vagy elbukni. Mert elhitte, amit mások mondtak, vártak, hittek felőle…

„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” I.Kor.10:12.

Mert igen, először semmivé kell lenni az embernek, s szívében mindannak, amit addig tudott, látott, gondolt…hogy befogadhassa, érthesse azt az újat, amit épp akkor akar mondani Isten. Úgy olvastam valahol, hogy akit Isten szeret, azt nem megkíméli a bajtól és nyomorúságtól, hanem választottja többet láthat belőle, többet sejthet meg rendelésére, akaratára nézve…

A SZÍVEM
(ismeretlen szerzőtől)

A csillagok, igaz, még fölöttünk vannak mindannyian,
de Isten hallgat, nincs szava ránk.
Vége nincs a sűrű sötétnek, nem támad föl a fény.
A szívem – égő könyv, sirató
hazám közepén.

A LÁTOMÁS, AMELYET FEKVŐHELYEMEN LÁTTAM , EZ VOLT : LÁTTAM EGY FÁT A FÖLD KÖZEPÉN, AMELY IGEN MAGAS VOLT. A FA NŐTT ÉS ERŐSÖDÖTT, OLYAN MAGAS LETT, HOGY AZ ÉGIG ÉRT, ÉS MÉG A FÖLD SZÉLÉRŐL IS LÁTHATÓ VOLT.
SZÉP LOMBJA VOLT ÉS SOK GYÜMÖLCSE, TÁPLÁLÉKOT NYÚJTOTT MINDENKINEK.
ALATTA MEZEI VADAK TANYÁZTAK, ÁGAIN ÉGI MADARAK FÉSZKELTEK, RÓLA TÁPLÁLKOZOTT MINDEN ÉLŐLÉNY. MAJD LÁTTAM FEKVŐHELYEMEN LÁTOMÁSBAN EGY
SZENT ANGYALT LESZÁLLNI A MENNYBŐL. HANGOS SZÓVAL ÍGY KIÁLTOTT: VÁGJÁTOK KI EZT A FÁT, ÉS VAGDALJÁTOK LE ÁGAIT, TÉPJÉTEK LE LEVELEIT, ÉS SZÓRJÁTOK SZÉT GYÜMÖLCSEIT! MENEKÜLJENEK ALÓLA A VADAK, ÉS ÁGAIRÓL A MADARAK! DE A TÖVÉT GYÖKERESTÜL HAGYJÁTOK A FÖLDBEN, VAS- ÉS RÉZBILINCSBEN A MEZŐ FÜVE KÖZÖTT! HADD ÁZTASSA AZ ÉG HARMATJA, ÉS EGYE A FÖLD
FÜVÉT, MINT AZ ÁLLATOK! BORULJON EL EMBERI ELMÉJE, ÁLLATI ÉRTELEM MARADJON CSAK BENNE, HÉT IDŐSZAK TELJÉK EL ÍGY FÖLÖTTE!

Az álom először örömteli, szívet elevenítő, boldogító képet láttat a királlyal. Egy hatalmas fa mely a világ minden tája felől látható, s az égig ér. Valószínű, a király örömmel ismerte fel benne saját királyságát… Ám amit utána látott álmában, azzal már nem tudott mit kezdeni.
Miért nem? Mert képtelen volt magára venni. Kérdések rémítik. Hozzá jött az angyal? Miért mondja, hogy vágják ki a fát, Miért parancsolja azt, hogy vagdalják le ágait, tépjék le leveleit, szórják szét gyümölcseit? És ha meghagyják a földben a gyökereit, mire marad ott, addig - ameddig RÉZBILINCSBEN A GYÖKÉR? Kihajthat még? Élni fog? Ki őrzi, meddig, mire őrzi?

TÚRMEZEI ERZSÉBET

           ÉLETED ÉS BILINCSED (részlet)


…Fa vagy, s az Isten ide ültetett.

A fák nem kelnek útra,
ha esőtlen a nyár, vagy zord a tél.
Kiállják. Várnak esőt és tavaszt.
Életük és bilincsük a gyökér.

Fa vagy te is. Ínség tépázza lombod…

Indulsz és titkos gyökerek szakadnak.
Csak arra felelj, ne nekem, magadnak:
mi vár a fára, ha gyökértelen?!


Különös vers, és mintha nem igen illene ide. És mégis. A gyökerével megkötött fa. Ami újra kihajthat, ha él az a gyökér. Ott, ahol van, ha eljön az idő. Isten olykor megengedi, hogy egy nép vesszen, a másik emelkedjen, aztán eltelik az idő, s jön egy másik, és ha úgy akarja, ha a gyökeret (tán bilincsben) meghagyta, kapott még időt, egyszer még kihajthat...

És mi köze a megbilincselt gyökérhez az állatoknak, akik füvet esznek? És kinek-minek elméje borul el hét időszakra? Mi értelme ennek az egésznek? Kiért, miért rendelik ezt az angyalok, a szentek? Mit kell megtudni az embereknek? Kiknek? Csak neki? Miért így?

AZ ANGYALOK HATÁROZATA EZ A RENDELET, A SZENTEK PARANCSA EZ A VÉGZÉS. HADD TUDJÁK MEG AZ ÉLŐK, HOGY A FELSÉGES URALKODIK AZ EMBEREK KIRÁLYSÁGA FÖLÖTT: ANNAK ADJA, AKINEK AKARJA, ÉS A LEGALACSONYABB SORSÚ EMBERT IS TRÓNRA EMELHETI. ÉN, NEBUKADNECCAR KIRÁLY EZT AZ ÁLMOT LÁTTAM, TE PEDIG, BALTAZÁR MAGYARÁZD MEG, MERT ORSZÁGOMNAK EGYETLEN BÖLCSE SEM TUDTA MEGMAGYARÁZNI NEKEM. DE NEKED TUDNOD KELL, MERT SZENT, ISTENI LÉLEK VAN BENNED.

A király az ijesztő álomkép után hallja azt is, hogy az ANGYALOK, A SZENTEK PARANCSA EZ A VÉGZÉS… Igen, de mit akarnak így? Mi is lesz ővele? Országának egyetlen bölcse se volt képes mindezt megmagyarázni…Hiszi, hinni akarja, hogy Dániel tudja: TUDNOD KELL, MERT SZENT, ISTENI LÉLEK VAN BENNED… Vajon érti Dániel, s ha igen, vajon el meri neki mondani? Hisz ha valaki, ő tudja, tapasztalja, látja hogy A FELSÉGES URALKODIK… Hiszen itt állhat, ő az idegen, a fogoly, mégis tőle vár és kér feleletet ez a korlátlan emberi hatalommal bíró király. Milyen különös és félelmetes érzés lehetett látni és hallani, ennek a parancsoláshoz szokott úrnak, őbenne hinni akaró bizonykodó bizonyosságát…