ISMÉT BEMENTEK JERUZSÁLEMBE. MIKOR PEDIG A TEMPLOMBAN KÖRÜLJÁRT, ODAMENTEK HOZZÁ A PAPIFEJEDELMEK, AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS A VÉNEK, ÉS ÍGY SZÓLTAK HOZZÁ: MICSODA JOGON CSELEKSZED EZEKET? VAGY KI HATALMAZOTT FEL TÉGED, HOGY EZEKET CSELEKEDD? JÉZUS VISZONT ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: ÉN CSAK EGYET KÉRDEZEK TŐLETEK, ÉS TI FELELJETEK MEG NEKEM, AKKOR ÉN IS MEGMONDOM NEKTEK, MILYEN HATALOMMAL CSELEKSZEM EZEKET. JÁNOS KERESZTSÉGE MENNYBŐL VOLT-E, VAGY EMBEREKTŐL? FELELJETEK NEKEM! AZOK PEDIG TANAKODTAK MAGUK KÖZÖTT ÉS EZT MONDTÁK: HA AZT MONDJUK MENNYBŐL, AZT FOGJA KÉRDEZNI, AKKOR MIÉRT NEM HITTETEK NEKI? VAGY MONDJUK AZT: EMBEREKTŐL? – FÉLTEK AZONBAN A NÉPTŐL, MERT JÁNOSRÓL MINDENKI AZT TARTOTTA, HOGY VALÓBAN PRÓFÉTA VOLT. EZÉRT ÍGY FELELTEK JÉZUSNAK: NEM TUDJUK. EKKOR JÉZUS IS EZT VÁLASZOLTA NEKIK: ÉN SEM MONDOM MEG NEKTEK, MILYEN HATALOMMAL CSELEKSZEM EZEKET.

Író-olvasó találkozóra készülve, elolvastam a vendégül érkező költő néhány versét. Megfogott a hangja, azt éreztem, benne van a szóban, nem csupán ő, hanem az is, ami érintette:

BOGDÁN JÓZSEF


SZEPTEMBER

Vak napraforgók
hajtják kerek arcukat
a föld ölébe.

DECEMBER

A fagyos föld most
Fogva tart egy kavicsot.
Holnap engem is.

Várakozás volt bennem, de nyomát se igen leltem annak, akivel a versekben találkoztam. Pedig ott ült velem szemben. Beszélgettem is vele, de hiába, nem az volt, aki megszólított.

Miből következik a jelenlét? Mivel találkozunk, ha nem találkozunk? Mi választ el, és miért? Miképp kéne jelen lenni, hogy találkozhassunk egymással? Mi múlik rajtunk, mi a másikon?

Tábor Bélának van egy érdekes gondolatmenete a jelenlétről a Személyiség és Logosz c. kötetben. Miért nem tud, illetve miért fél az ember jelen lenni? Véges időben élve vagyunk jelen az öröklétről való tudással. Az emberek többsége védekezik, az időbe zártság miatti félelmét el akarja feledni… pedig a felejtés az időt idézi, nem oltja ki a félelmet, sosem lesz belőle jelenlét…a létezés tiszta transzcendencia. Az időbenlét kínjának ellenszere a jelen-lét, nem fakadhat az idő félretolásából… Egyetlen lehetőség az emlékezés, a múlt történé-seire, és a mán átsejlő, örökkévalóra... A jelenlét két mozdulata: kinyílni és befogadni… Nem könnyű mozdulat… „Létezni annyi, mint túlkergetni magunkat önmagunkon…” T. Béla

ISMÉT BEMENTEK JERUZSÁLEMBE. MIKOR PEDIG A TEMPLOMBAN KÖRÜLJÁRT, O-DAMENTEK HOZZÁ A PAPIFEJEDELMEK, AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS A VÉNEK, ÉS ÍGY SZÓLTAK HOZZÁ: MICSODA JOGON CSELEKSZED EZEKET? VAGY KI HATALMAZOTT FEL TÉGED, HOGY EZEKET CSELEKEDD?
Jézus, egész élete során jelen van: Azok, akik azzal állnak elé, ami miatt vergődnek, akármi legyen az, azok számára szíve-lelke nyílik, befogad. Újra meg újra rácsodálkozom, Ő mindig arra felel, aki éppen eléáll. Jelen mer lenni mások számára. Szavával nyit és kész befogadni.

A templomba megy, az előző napon történtek után. Az árusok kisöprése után. Oda mer menni, ahol A PAPIFEJEDELMEK, AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS A VÉNEK az urak, s nyilván tudnak arról ami történt. Jézus vállalja, ami tett, s azt is, amit ők épp felelni akarnak rá. Így lehet jelen.

A nép által tisztelt szerepkörben lévők, a pénzzel, hatalommal bírók előtt áll, s szívükbe lát. Azok nem látnak attól az indulattól, ami bennük van. Miért nem látnak jól? Mit nem látnak? Már ahogy kezdik: MICSODA JOGON CSELEKSZED EZEKET? Nem azzal kezdik, hogy nem értik, érteni akarják, nem okot keresnek, mit és miért tett? Nekik elmarasztaló véleményük van, nem értenek egyet, nekiszegzik felháborodásukat… Milyen alapon merik tenni? Igazolt igazuk tudatában… s hozzá övék a hatalom, övék a pénz, övék az ítélő szerep…

Mit kérdeznek? MICSODA JOGON CSELEKSZED EZEKET? VAGY KI HATALMAZOTT FEL TÉGED, HOGY EZEKET CSELEKEDD? Vajon elmondhatja nekik? Vevők arra, befogadók arra, hogy Jézus valót, igazat mondjon? Érdekli őket a válasz? Változtathat azon, amit eddig felőle gondoltak? Semmit. A szívük- lelkük zárva, nem találkozni akarnak, nem érteni, hanem önmagukat igazolni, s a köreiket zavarót elítélni.

Nekik lenne Jézusra szükségük, az ő isteni látására, tisztaságára, igazságára… de nem érzik, nem látják, s úgy gondolják, csak bajt okoz jelenléte, nincs szükség rá. Likvidálódott tudatukból mindazt, ami igazolná, mellette szólna, nem emlékeznek, nem remélnek, nem akarnak érteni. Úgy tűnik, mindegy mit válaszol Jézus. Kizáró igyekezetük van csupán jelen.

A hét elején sírva telefonált valaki… Az anyósa felhívta, s a tudomására jutott, szóra sem érdemes történések alapján, számonkérte, vádolta, minősítette… hogyan gondozza, neveli kicsi gyermekét. Ő, aki egykor szüleire bízta egyetlen gyerekének gondozását, nevelését… Menye a gyermek érkezésekor mindent abbahagyott, hogy igazi anya lehessen, kinek jöttére régtől, s mindennél jobban vágyott… Számomra megható látni odaadását, és szeretettel teli igyekezetét, hogy azt kaphassa az a gyermek, ami a legjobb neki. Miért, mi jogon, s miféle alapon támadta meg most az anyósa? Okot keres, talál és igazol? Ráadásul észre sem veszi, hogy maga ellen dolgozik, vagy ha igen, akkor sem képes önmagát megállítani benne… Mintha féltékeny lenne arra, aki teszi azt, amit ő nem akart, vagy nem tudott? Akar emlékezni erre? Úgy tűnik, nem, és mert nem akar emlékezni, az van jelen, amit menye ellen érez.

Aki nem képes látni önmagát, amit, és akit láthatna, az nem kinyit, hanem bezár, nem befogad, hanem kilök…Nem tud mást. Mi kényszeríti erre? Az önmagáról, múltbéli történésekről való tudni nem akarás. Keserves neki kívül lenni, kívül maradni, de mert nem régtől ismert önmaga tudásával nem képes, csak igazolt érzéseivel és jogaival akar jelen lenni.

Egészen másféle ember volt az én férjem édesanyja. Mégis. Látta önmagát, de kevesellte, elfogadhatatlannak érezte, ezt élte. Nehéz élete volt, korán árva lett, nővéréért rajongott,de neki terhére volt, s egy házasságba menekült. Három fiát szerette, de ragaszkodásuk jeleit mindig kevesellte, mert a várvavárt, csecsemőként elveszített kislánytól remélt ragaszkodást várta volna tőlük. A menyeitől is, de hát nekünk mindegyikünknek ott volt saját édesanyánk… Szüntelen gyötörte, hogy keveset kap, egy életen át vergődött, hogy ő szeret, de hiába, mert benne csak a rosszat látják, nem szeretik. Mi, körülötte élők, többnyire arra eszméltünk, hogy vert helyzetbe kerültünk. Félt tőlünk, rebbent, begubózott... Aki szeret adni, azt ez a magatartás blokkolja, épp az adásvágyat oltja ki... Mintha csak miattunk lett volt szorongó, szomorú, pedig azt hiszem, kevesellt önmagát zárta ki, és magát a lehetőséget adta fel, még mielőtt…

A napokban váratlanul előkerült egy naplóféle, amit épp akkortájt írt anyósom, mikor a családba kerültem. Talán 20 oldalnyi írás, mindössze pár évet ölel át tartalma, de majd a szívem szakadt, ahogy olvastam. Hogy mit gondolt a dolgokról, mit érzett, mit látott a történések közepette gyerekeiről, párjaikról, önmagáról… Sejtettem, tudtam valamiképp mindazt, ami ebben leíródott, mégis… Keserves nehéz a visszavonhatatlanul lezárt múlttal szemben lenni…

PILINSZKY JÁNOS TALÁLKOZÁSOK

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsúzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdulva, mozdulatlanul
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!