AMIT AKARTOK, HOGY AZ EMBEREK VELETEK CSELEKEDJENEK, TI IS UGYANAZT CSELEKEDJÉTEK VELÜK. MERT EZ A TÖRVÉNY ÉS A PRÓFÉTÁK.

________________________________________________________________________

A mai igerész egyetlen mondat, amit mind jól ismerünk, tán kívülről is el tudjuk mondani, de vajon jól értjük, megéljük, amit közvetít? Vagy csak elfogadjuk, mint elébünk tett igazságot?

Magyar szakos lányunk, iskolája támogatásával elvégzi az etika szakot. Találtam számára egy középiskolásoknak készült szöveggyűjteményt. Belelapoztam, nagyon érdekelt, miféle írásokat tartalmaz ez a kötet? Az egyik először roppant egyszerű felvetésnek látszott, de utóbb elgondolkodtatott. Ezt idézem, tán segít jobban érteni önmagunkat.

A haszidok szerint (Misna - Az apák mondása), az embernek négyféle hozzáállása lehet:

- Ami az enyém, az az enyém, és ami a tiéd, az is az enyém – a gonosz ember (minden, amit meg tudok szerezni magamnak, bárki tulajdona volt, immár az enyém)

- Ami az enyém, az enyém, és ami tiéd, az a tiéd – ez az átlagos hajlam (van, amink van, tartsuk tiszteletben egymás tulajdonát )

- Ami az enyém, az a tiéd, és ami a tiéd, az az enyém - az egyszerű nép szava (belátható, ha adni tudsz, az másé, szóval az enyém, s én is, ha adni tudok, az másé, szóval, a tied,

- Ami az enyém, az a tied, és ami a tiéd, az a tiéd – a szent (haszid) ember – (mindenem Istené, ha kell, a tiéd, nem várok viszonzást )

Mi módon vagyunk jelen, mit érzünk, hogyan élünk mi a kegyelemből élők, Krisztus követői, tanítványai? Úgy, mint akik mindenkin átlépve maguknak gyűjtenek? Netán úgy, mint akik készek mások tulajdonát tiszteletben tartani, ha az övékét tiszteletben tartják? Avagy úgy, mint akik képesek belátni, hogy egymásra utaltak vagyunk, egymásra szorulunk? Vagy úgy, mint akik tudják, mindenük, egész életük Istené?

Ne feledjük, még mindig a hegyi beszéd mondandóján, üzenetén gondolkodunk, mindazon, amit Jézus Krisztus a tanítványainak tanított. Azoknak, akiket kiválasztott, akiket követésre szólított, akiket később szerteküldött, hogy bizonyosságot tegyenek arról, amit míg közöttük volt, láttak, hallottak, megértettek, megtapasztaltak…

AMIT AKARTOK, HOGY AZ EMBEREK VELETEK CSELEKEDJENEK, TI IS UGYANAZT CSELEKEDJÉTEK VELÜK. MERT EZ A TÖRVÉNY ÉS A PRÓFÉTÁK.

Akik a Szentírást lefordították, fontosnak tartották e mondatot külön kiemeléssel címkézni:

A második táblán való parancsolatoknak summája (az eredeti Károli fordítás szerint), az aranyszabály (rev. Károli fordítás), A törvény és a próféták summája (Ravasz féle fordítás).

Hogyan értelmezzük ezt az aranyszabályt, az isteni törvény summáját? ? Egyenlőnek tartjuk azzal, hogy igyekszünk nem bántani, nem megalázni, nem sérteni, nem rosszat tenni, nem okozni olyan dolgokat, amit magunk számára se kívánunk, megvetendőnek tartunk? Ez a keresztyén magatartás, így tartjuk tisztességesnek? De vajon erről van itt szó? És ha melléteszem Jézus másik összegzését a parancsolatokról, vajon többet látunk abból, amit ez az aranyszabály közvetít? „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Lukács 10:27) Lehetséges? És ha lehetséges hogyan, mikor, ki által valósul? Nem itt vagyunk tévedésben? Mi csupán felelni akarunk arra, ami történik, ha lehet tisztességesen, s nem azzal kezdődik, amit mi lépünk…Mit akarunk? Mire vágyunk? Mit szeretnénk? Lépéseink abból adódnak, abból következnek, amit eddig gondoltunk, eddig éltünk, eddig láttunk, ami eddig volt? Kezdődhet valami egészen új, valami sosemvolt, amivel Isten ajándékozhat meg minket?

Múlt szombatra meghívást kaptunk, én meg a párom. Ő azt mondta nem jön, mert aki hív, az bántóan viselkedett, majd mindig, sokszor, legutóbb is… Nekem is kedvem lett volna itthon maradni, de úgy éreztem, én nem tehetem. Hogy miért nem, azt egyáltalán nem tisztáztam, megfogalmazás nélküli belső késztetés volt. Közben itt volt a lányunk, a két apró gyerekkel, s pénteken busszal készült hazamenni, Sárszentmihályra. Autóbusszal, melyről közben át kell szállni egy másikra. Amit legutóbb majdnem lekésett…Mikor kiderült, hogy magával akarja vinni az itt kapott futóbiciklit is (a két gyerekkel, s az egyhetes pakkal együtt), azt mondtam, nem engedem, menjünk inkább együtt. Ha egy nappal korábban indulok, akkor segíthetek neki az átszállásnál. A páromat kértem, álljon mellém. Akkor, mint ami magától értetődő, ő kijelentette hogy elvisszük őket hazáig, s mi onnan megyünk tovább. Addigra már félre tudta tenni mindazt, ami akadályozta abban, hogy másnap velem tartson? Mi győzte le?

AMIT AKARTOK, HOGY AZ EMBEREK VELETEK CSELEKEDJENEK, TI IS UGYANAZT CSELEKEDJÉTEK VELÜK. MERT EZ A TÖRVÉNY ÉS A PRÓFÉTÁK.

Hogyan ír erről Pál apostol? „Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Mert aki szereti felebarátját, az a törvényt betöltötte…A szeretet nem tesz rosszat a felebaráttal, azért a törvény teljes betöltése a szeretet.” (Róm.13:8-10.) E kijelentés nem tesz különbséget aközött, hogy előtte jó, avagy gonosz volt velem az én felebarátom! Miért nem? Mert nem ott kell kezdeni, nem a másik korábbi lépésénél, hanem nálam, aki Isten előtt áll érte, és lehetőséget kap arra, hogy ne arra válaszoljon, ne azt folytassa…

Szeretném itt Bonhoeffer szavait idézni a Követés című kötetből, azt ami pontosan ideillik:

„Jézus egy egyszerű szabályt ad a tanítványnak, amellyel a legegyügyűbb is személyesen vizsgálhatja meg, hogy kapcsolata a másikkal helyes-e, vagy helytelen: csak az ÉN és a TE viszonyát kell megfordítania, önmagát a másik helyére és a másikat a saját helyére kell tennie: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük” Ugyanabban a pillanatban a tanítvány elveszít mindenféle előjogot a másikkal szemben, hiszen önmagát nem mentegetheti azzal, amit a másiknak felró. Olyan kemény most a magában levő gonoszsággal szemben, mint a másikban levő gonoszsággal szemben szokott lenni, és a másik gonoszságával szemben olyan elnéző, mint amilyen elnéző önmagával szokott lenni. Mert gonoszságunk ugyanolyan, mint a másik gonoszsága… egy ítélet, egy kegyelem, egy törvény van. Így a tanítvány a másik emberrel mindig csak olyan valakiként találkozik, akinek bűnei meg vannak bocsátva, és aki mostantól fogva egyedül Isten szeretetéből él. Ez a törvény, és ezt tanítják a próféták, mert ez semmi más, mint maga a nagy parancsolat: Istent mindennél jobban szeresd, és felebarátodat, mint magadat!„

Miért nehéz e pontig visszamenni, újra meg újra innen indulni, hogy nincs jó és igaz ember, egy sem, s hogy a szeretetem önféltéssel, önzéssel mérgezett, gonosz és ítéletre méltó?

„ …A tanítványnak egy nem tanítvánnyal történő találkozása sohasem két ember szabad összecsapása, akik közvetlenül vonultatják fel nézeteiket, mércéiket, ítéleteiket egymás ellen. Ellenkezőleg, a tanítvány a másikkal csak olyasvalakiként találkozik, akihez maga Jézus jön. Itt egyedül Krisztusnak a másikért folytatott harca, hívása, szeretete, kegyelme, ítélete kerül előtérbe. A tanítvány tehát nem olyan állást foglal el, amelyből megtámadhatja a másikat, hanem Jézus szeretetének őszinteségével, a közösség feltétel nélküli ajánlatával lép oda a másikhoz… Éppen ez a feltétel nélküli szeretet – amelyet a Jézust követő tanítványoknak gyakorolniuk kell – viszi véghez azt, amit megosztott, saját megítélés és saját feltételek szerint ajándékozott szeretettel sosem tudnánk megvalósítani: a gonosz gyökeres elítélését…Amikor a tanítványok ítélkeznek, akkor jóról, rosszról állítanak fel mércét… Jézus Krisztus azonban nem mérce, amelyet másokra alkalmazhatnék. Ő az a személy, aki engem ítél el, és jóságomat, mint teljesen gonoszat leplezi le. Ezzel azonban meg van tiltva nekem, hogy a másikra alkalmazzam azt, ami rám sem érvényes. Sőt, a jóról és rosszról való ítélkezéssel a másikat éppen gonoszságában erősítem meg: hiszen ő is aszerint ítél. Nincs tudomása azonban jósága gonoszságáról, hanem azzal igazolja magát… Ha megítélem őt gonoszságában, úgy igazolódik látszólagos jóságában, ez persze sohasem Jézus Krisztus jósága, és éppen így lesz kivonva Krisztus ítélete alól, s kerül emberi ítélet alá. Én azonban magamra vonom Isten ítéletét, mert most már nem Jézus Krisztus kegyelméből élek, hanem a jónak és a gonosznak ismeretéből, és azon ítélet alá esem, amelyhez igazodom. …”

Íme, amit kiindulási pontként mond. Feltétel nélküli szeretet! Ha nincs feltétel, ha nincs elvárás, ha nincs szemrehányás, akkor kezdődhet valami úgy, hogy ami az enyém, az Istené, (irgalma szabaddá tett, legyőzte szívemet), ezért tiéd a lehetőség, hogy újat kezdhess..

„Az ítélkezés a másik ember meg nem engedett megszólása. Szétrombolja az őszinte szeretetet… nem azt tiltja meg, hogy gondolkodjam a másikról, hogy bűnét észrevegyem…a megbocsátásra és feltétel nélküli szeretetre ad alkalmat, amelyet Jézus tanúsít irántam. A másikra irányuló ítéletem visszatartásával nem a „tout comprendre c’est pardonner” (mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani) elv lép hatályba, nem arról van szó, hogy a másiknak lesz valahogy igaza. Sem nekem nem lesz igazam, sem a másiknak, hanem egyedül Istennek, az ő kegyelme és az ő ítélete lesz kihirdetve. Az ítélkezés vakká tesz, a szeretet látóvá. Amikor ítélkezem, vak vagyok a saját gonoszságommal és a másikra vonatkozó kegyelemmel szemben is… Ha az ítélkezésnél valóban a gonoszság megsemmisítése lenne a cél, úgy a gonoszságot ott keresnénk, ahol valóban fenyeget, éspedig önmagamnál. Ha viszont a gonoszságot a másikban keresem, úgy éppen ebben válik nyilvánvalóvá, hogy az ilyen ítélkezésben is a saját igazamat keresem, hogy gonoszságomban én magam bűntelen akarok maradni azáltal, hogy a másikat ítélem el. Ezért minden ítélkezésnek az a rendkívül veszélyes öncsalás az előfeltétele, hogy Isten igéje rám nézve másként érvényes, mint a felebarátomra. ”

Vajon számolunk azzal, hogy vakká, igazságtalanná, gonosszá, méltatlanná tehet minket önigazságunk? Mi a jele? Mások felett való ítélkező magatartásunk? Észrevesszük?

„De nemcsak az ítélet szava tilos a tanítványnak, hanem a másik felé irányuló, megbocsátó, szabadító igének is van határa. Jézus tanítványának nincs hatalma, nincs joga arra, hogy bármikor, bárkire rákényszerítse. Hiábavaló és veszélyes minden szorongatás, lótás-futás, térítő szándék, minden kísérlet, hogy saját erővel vigyen véghez valamit a másikon. Hiábavaló – mert a disznók nem ismerik fel a gyöngyöt, amelyet az ember eléjük vet; veszélyes, mert így nemcsak a megbocsátás igéjét szentségtelenítik meg, itt nemcsak a másik, akinek szolgálni akarok, válik a szentély megszentségtelenítőjévé, hanem az igehirdető tanítványok is abba a veszélybe kerülnek, hogy szükségtelenül és haszontalanul kell kárt szenvedniük…

A tanítványi gyülekezet sürgető nyugtalansága, amely működésének semmilyen határát nem akarja ismerni, a buzgalom, amely nem veszi figyelembe az ellenállást, egy győztes eszmével téveszti össze az evangélium szavát. Az eszme fanatikusokat követel, akik nem ismerik, és nem veszik figyelembe az ellenállást. Az eszme erős. Isten szava azonban gyenge, megengedi, hogy az emberek megvessék és elvessék...(enged választani)… Ez kemény felismerés: az eszmék számára nincs lehetetlen, az evangélium számára vannak lehetetlenségek… Ha az igét minden körülmények között, minden eszközzel rá akarnák kényszeríteni a világra, úgy eszmét csinálnának Isten élő szavából, és a világ joggal védekezne egy olyan eszmével szemben, amely semmit sem tud segíteni neki… Ez a „gyenge” ige - amely elszenvedi a bűnös tiltakozását -, ugyanaz, mint az egyedül erős, irgalmas ige, amely visszafordítja a bűnösök szívét… Ha leplezetlen erővel jönne az ige, úgy itt lenne az ítélet napja. Óriási feladat az, ami a tanítványok előtt áll: fel kell ismerniük megbízásuk határait…”

JÓZSEF ATTILA

         TANÍTÁSOK (részletek)

Lesznek, akik majd kinevetnek.
Ti ne hallgassatok azokra…

És lesznek, akik elszörnyülködvén
Ilyesféléket beszélnek egymásnak:
Miket össze nem fecseg ez az ember!
Hisz ez bolond, zárjuk el hamar,
Lázas hitét lehűti majd a magányosság.

Erre pedig csak azt mondhatom,
Az én akarásom nem bolondság,
Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek
Még csak csirázó búzaszemeknek…

Az én hitem a földnek melegsége
És miként a föld szétosztja melegét
Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt,
Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek…

Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre
És meg ne vessétek őket:
Mindannyian és egyformán
Testvéreim vagytok.

Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát a rosszat?

…Ha kegyetlenek vagytok,
Fiaitok is kegyetlenek lesznek.
Ha valamely bokron tövis terem,
Sarjadékán is tövis terem.
S elszaporodván tövestül kitépi
És kemencére veti a gazda…

Ó, jaj azoknak, akik
Nem másszák meg a magasságokat
S úgy kerülik szavamat, mint a szakadékot,
Mert az anyák teje könnyekké változott,

Testvéreink elhulltak úgy,
Mint jégzivatarban a gyümölcsök,
Amelyeket senki, senki, senki
Kosarába többé nem szed össze…

Isten országát hirdetem néktek.

Szelíd lehelete megsimogat minket
És a börtönöket elsodorja.
Fölméri örökeddigi szenvedésünk
Fájdalmunk végtelen homoksivatagját.
Hiába hullott verítékünkkel…

Mikor raktok parazsakat
Már-máron látó szemetekbe,
Hogy ne csak lássanak,
Világítsanak is!