belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Kádár Péter

Egyházunk elmúlt évtizede a lelkipásztor szemével

Feladatomat úgy értelmezem, hogy azt nem értekezés formájában oldhatom meg, hiszen az én asztalom itt nem a társadalom- vagy történettudomány és nem is a hittudomány, legalábbis az egzakt és diszciplináris értelemben, hanem inkább reflexió és vallomás, confessio a hitvallás és a bűnvallás értelmében, a szabadabb esszé műfajában. Ezzel vállalnom kell a töredékesség és a szubjektivitás esendőségét. Mivel külön előadás foglalkozott az elmúlt évtized történeti, vallásszociológiai és teológiai folyamataival, ezeket a területeket legfeljebb érintőlegesen hozom szóba. Mondanivalómat a tárgyszerűség kedvéért múlt időben fogalmazom meg, de a befejezett jelen értelmében, vagyis úgy, hogy csak az évtized múlt el a maga kairoszaival, ám a tanulságok leszűrésének, a jobbításnak vagy legalább a bűnbocsánatnyerés és a folytatás kegyelméért való könyörgésnek a kairosza még nem múlt el.


Amikor egy korszakot vagy akár egy rövidebb időszakot, egy évtizedet körülhatárolunk egyházunk félmúltjában, a történelem és üdvtörténet, a világ és egyház együttlétezésének ill. elkülönülésének sokat tárgyalt problémájával találkozunk. Milyen mértékben lehet egy egyházi dekádot a társadalom átalakulásából levezetni, ill. mennyire lehet attól függetleníteni ?
Mielőtt ennek az eltelt időszaknak a taglalásába fognék, hadd hívjak segítségül néhány elvi támpontot. Az alább idézett szövegek a múltból érkező voltunkra hívják fel a figyelmünket. Hiszen történelmi léptékben nincs még olyan messze mögöttünk, hogy az egyház népe a huszadik század két istentelen gigászának a küzdőterén haladt át, maga is küzdve és el-elbukva, az ellenállás és megadás dilemmájának súlya alatt.

Az első paradigmatikus gondolatsort Ravasz Lászlótól hallgassuk meg: „A keresztyénségnek a világhoz való viszonyát két éles tulajdonság jellemzi. Az egyik az, hogy lényegesen különbözni akar a világtól, tehát szemben áll vele. A másik az, hogy ebben a világban kíván megvalósulni, tehát nemcsak összefér, hanem elegyedik vele. Mind a kettő lényeges tulajdonsága az evangéliumnak. Ha nem volna más, mint a világ, felesleges volna, nem volna értelme és életcélja. Ha pedig nem kapcsolódnék a világgal, hanem rajta kívül rendezkednék be, sohasem lenne keresztyén élet, hanem üres ábránd és terméketlen tűnődés. A keresztyénségnek kell a világ, hogy csináljon belőle valamit, a világnak kell a keresztyénség, hogy legyen belőle valami. Ha egy régi magyar kifejezéssel élünk, amelyet a kodexek irodalmából veszünk, azt mondhatjuk, hogy a keresztyénség kétféle, ezvilági és másvilági, s ez a kétféle keresztyénség egymással lényegesen szemben áll, annyira, hogy a történelem minden feszültségét és változását meg lehet ebből magyarázni." 1
A másik fontos szempontot Vályi Nagy Ervinnek abban a kritikai elemzésében találjuk meg, amelyet az 1950-ben kibocsátott „Testvéri Izenet"-ről írt2 . Ő Barthra utalva3 azt tanítja, hogy „...az egyháznak az ő sajátos rendeltetéséből eredő specifikus színe nem beleolvad az egységes emberi élet spektrumába, hanem inkább elüt attól. Az Isten egyháza - a Jézus Krisztus evangéliumával megbízottan - nem egyik összetevője az egységes emberi életnek, mint azt a liberalizmus gondolta, hanem inkább határa. Határa minden rendnek és rendetlenségnek, minden forradalmi aktivitásnak és minden reakcionárius tespedésnek... Az egyház a népért van, de nem azt, hanem egyedül Isten igéjét szolgálja. Rendeltetése folytán pedig éppen akkor szolgál a népnek, amikor az Isten igéjét szolgálja közötte. Mint Isten igéje, a Jézus Krisztus evangéliuma szolgáinak kell érte valónak lennünk, azzal tehát, ami a megbízatásunk. Nemcsak Isten, de a népünk ellen is vétkezünk, ha vállalunk olyan ideálokat és feladatokat, amelyek nem a mieink. Ez a mi feladatunk pedig nem rendelhető alá vagy mellé más feladatoknak, melyek igényelnek bennünket... Egy biztos: amint Isten Jézus Krisztusban egészen az emberért való Isten, úgy az egyháznak, a magyar református egyháznak és szolgáinak egészen a magyar református népért valónak kell lennie." Majd, Barthot idézve, ezzel pontosítja közlendőjét: „ ...nemcsak Isten, hanem a nép ellen is vétkeznénk, ha a néppel akarnánk menni, ahelyett, hogy a népért lennénk". 4
Azonban a különlét és a belül-lét kettőssége mindaddig elmélet marad és nem ad hasznosítható programot a ma egyházának, amíg nem tisztázzuk az idői sorrendiség kérdését a világ és az egyház közötti dialógusszituációban. Ez pedig közönségesen prófétai küldetésünket érinti.

I.

Az egyház prófétasága az ige hirdetésében, a Krisztus evangéliuma szolgálatában áll. Prófétaságunkkal a korábbi egyházkorszakban sem az volt a baj, hogy ne tudtuk volna, mit kell mondanunk. Varga Zsigmond mondotta, hogy olykor nincs nagy különbség az igaz és a hamis próféta mondanivalója között. Az igazi eltérés az időzítésükben rejlik. A mögöttünk levő időszakban is meg kellett válaszolnunk azt a kérdést, hogy az egyház a Toynbee-féle „kihívás és válasz" 5 logikáját kövesse, tehát a teológiája reflexív, a cselekvése reaktív műveletté legyen, vagy pedig vállaljuk a szóban előrejelző, tettben pedig kezdeményező szerepet. Időben szólok-e ? Az igehirdetés ugyanúgy tempushoz kötött, mint az igeragozás. Ebben rejlik az igaz prófétai szolgálat lényege.
A prófétai munkához és sorshoz persze - az igaz prófétaság bibliai tartalma szerint - szorosan hozzátartozik a reflexió, az érvényes válaszadás a kor kihívásaira és kérdéseire, míg a hamis próféta is kész anticipálni valamit, amikor nem fukarkodik a feltétlen üdvös jövőképpel. Az más kérdés, hogy előre borítékolni lehet, ,nem jön be neki'. Szóval, félre ne értsen valaki, az igaz és hamis prófétáskodás nem behelyettesíthető egy az egyben a challange - response alternatívájával. Azonban a kezdeményezésben feltételezhető a hit bátorsága, szemben a folyton kivárók pókerarcú cinizmusával. Épp ezért hajlok rá, hogy elfogadjam Bogárdi Szabó Istvánnak nyolc év múltán is érvényes látleletét, mely szerint, nemcsak a református egyház, hanem a magyar protestantizmus is ma alapvetően „reagens" helyzetbe szorult, ahelyett, hogy az „ágens" pozícióját igyekezné elfoglalni. 5 Mint láttuk, eltelt évtizedünk problémái javarészt ebből az ismeretelméleti lépéshibából adódtak. Lehet, hogy az ilyen hiba is több, mint bűn?
Ha tehát a korrekció szándékával eszmélődünk az elmúlt tíz évről (szabad lenne-e nekünk másképp emlékeznünk?!), mindenképpen lépést kell váltanunk mind a teológiai, mind a gyakorlati munkában.

a.) Az elmúlt tíz év típushibája prófétai szolgálatunkban leginkább a múlt idő használatában keresendő. Múlt időn a közelmúltat, és történelmi múltunkat együttesen értem. A múlt feldolgozásának igénye mellett kielégítetlenül hagytuk azt az igényt, amelyről pedig - az évtized elején világos szavak hangzottak el: „Mai helyzetünket furcsa ellentmondásosság jellemzi. Egyfelől a társadalom szinte messianisztikus reménységgel tekint az egyházra, s vár tőle egyedül üdvözítő megoldásokat. Egyértelműen megnőtt az egyház nyilvánosság-karaktere. A felkínált feladatokat az egyház csak népegyházi keretben tudja elvégezni. Ez olyan visszatérés lenne, amely nem számol a teljes mai és holnapi realitással. Igaz, hogy az egyház nem e földi realitásból él, de még kevésbé élhet a múlt intézményrendszerének felélesztéséből. Belső tisztázódás nélkül nem lehet hitelesen hozzákezdeni az új vagy újra felkínált feladatok végzéséhez." 7
A rendszerváltozás körül sokan jöttek elő rejtekükből és keresték az egyház valaha hallott, vagy csak ösztönösen várt, hiteles hangját. S ekkor elkezdtünk az elmúlt negyven évről beszélni. Ezzel nem az a gond, hogy egy letűnt diktatúrát ne kellene feldolgozni, kritikusan kiértékelni, és annak a kritikának a tanulságaival továbbhaladni. Ezt a munkát a történeti tanulmányok, visszatekintések, személyes számadások formájában bizonyos mértékig az egyháznak is el kellett, el kell végeznie. Egyik nagy adósságunk, még mindig, éppen a kommunista egyházkorszak egyháztörténeti feldolgozatlansága.
A világi történetírás és a politikai közösség, jól-rosszul, elkezdte a múlttal való tisztázódást, mert úgy nem is lehet igazán rendszert változtatni, hogy ne jussunk valamiképpen - megküzdötten - nyugvópontra a múlttal kapcsolatban. A politikai közösségnek ez feladata volt és ezt nem is szabad feladnia. A sza-bad-ságnak fel kell nyitnia és közzé kell tennie a múlt titkait. A levéltárak, kuta-tóintézetek, sajtóorgánumok és a közgondolkozás a diktatúra gúzsából szabadulva arra hivattak, hogy feltárják az istentelen és embertelen rendszer tényeit. A közhatalmi intézményeknek és a társadalomnak pedig le kell vonnia. a személyi és strukturális konzekvenciákat.
Azzal tehát, hogy a megváltozott rendszerben a múlt ellen prédikáltunk, szereptévesztésbe kerültünk. Ráadásul úgy tettük ezt, hogy nem tisztáztuk férfiasan a részvételünket ebben a múltban. Másrészt, ezzel azt állítottuk, hogy a negyven év alatt nem lehetett kimondanunk az igazságot. A „negyven év" bűnei ellen a negyven év alatt kellett (volna) szólnunk. Akkor miről prédikáltunk a szószékeinken? A retrospektív kritika gyarló bölcsesség. ,Na, nem megmondtam ?!' Még ha megmondtuk volna, akkor is rossz pedagógusok lennénk, ha erre hivatkoznánk. Az isteni bölcsesség, amely megadatik az egyháznak, ha él vele, előre szól. Utakról beszél, és irányokat mutat meg. A bibliai boldogság-fogalom is ehhez kapcsolódik. Asré ha-ís: boldog, vagyis jó célra tartó az az ember, aki az Úr útján jár. Az Isten beszéde útmutatás, messzire látszó nyíllövés a sivatag homokdombjai között. Isten az igéjével szeret. Aki szeret, az időben figyelmeztet.
Attól tartok, nem ríttunk ki annyira a Kádár-rendszerből gondolkodásban és saját egyházi rendszerünk működtetésében, hogy utólag eljátszhassuk a mártír és a szent szerepét. Az Úristen kegyelme, hogy tudtunk mutatni legalább magunk helyett olyanokat, akik szóltak és ezért mártíromságot szenvedtek. Az egyház maradék hitele és tekintélye Isten után jórészt nekik köszönhető, meg azoknak, akik csendes ellenállással, hűségesen végezték szolgálatukat a beszorítottság évtizedeiben. Mert még mindig van valami, amiért a társadalom jelentős része elismeri az egyháznak az elmúlt rendszertől elkülönülő egzisztenciáját. (Talán azért, mert a diktatúra akkor is gyanakodott az egyházra, amikor már szinte oka sem volt rá.)

Másrészt, a ma nemzedéke a mai helyzetében várt, vár igei eligazítást az egyháztól. Egyházunk akkor tudott volna a jövőbe mutatni - jóslások nélkül -, ha az Eljövendőre mutat. Nem én, hanem Ő, Ő az, aki számít. Mintha túl sokat mutattunk volna magunkra. Lélektanilag érthető, ha a több évtizedes bezártságból felszabadult tudat meg akar nyilvánulni. Csakhogy, ez átcsaphat egyfajta lelki exhibicionizmusba. Gerhard Sauter mutat rá, hogy míg a hamis prófétizmus abszolutizálja a történelmet és annak adott pillanatát, hogy a saját fontosságát igazolja, az igazi prófécia Isten jövőjéről és ígéreteiről tanúskodik mint már jelenvaló erőről, és ezt önmaga múlandóságának tudatában teszi. 8 Ráadásul, magamutogatásunkban történelmi énünkkel dicsekedtünk.(Ez a múltról szóló beszédünk másik tónusa). A reformátorok és a gályarabok pedig nem arra valók, hogy satnya hitű utódnemzedékek rájuk hivatkozva követeljék meg nem érdemelt jussukat. Ők azért prédikáltak és azért haltak bele közülük sokan a prédikálásba, hogy a nyáj példaképeiként (tüpoi ginomenoi tou poimniou) Krisztus követhetőségére mutassanak, arra, hogy nem lehet hivatkoznunk a körülményekre, ha nem akarjuk vállalni a követés következményeit. A világi intézményeinket és szolgálattevőinket ellehetetleníthették, de a Krisztus-követést soha nem lehetett közömbösíteni.

b. Prófétai szolgálatunk szerves része az igazság és az igazságosság érvényesítése az egyházban. Nem érvényesült az igazság ott, ahol a bűnvallás inkább kötelező rutinnyilatkozatban merült ki, mint valódi megbánásban és újrakezdésben. Csak részlegesen érvényesült az igazság ott, ahol az új alkotmányt és a zsinati törvényalkotást személyileg részben folytonos adminisztráció készítette elő. Nem érvényesült az igazság ott, ahol a traditores és lapsi nem neveztettek nevükön, és sérült az igazságosság ott, ahol ezek nem különböztettek meg sem egymástól, sem a fideles9 -től. Nem érvényesült az igazság ott, ahol az egyháztagság kritériumait továbbra is csak a deklarációk és a törvénybe foglalt általánosságok szabták meg, de annak az egyetemes érvényesítése elmaradt. A korlátozott működésből való felszabadulásunk indokolttá tette volna egy, a háború utánihoz hasonló, egységes, egyéni hitvalló nyilatkozat közrebocsátását, amely a lelkipásztor, a presbitérium és a gyülekezet számára végrehajthatóvá tette volna az egyháztagságok megújítását. Az igazság csorbult ott, ahol a sigla verae et falsae ecclesiae csupán jól hangzó tétel maradt a minősítő vizsgán, és alig jutott érvényre az egyházközségek egységes követelményrendszerében. Ennek hiányában az egyháztag egyik gyülekezetben ma puhább követelményekkel szembesül, mint a másikban. Az egyik lelkész hiába igyekszik megtartani a sákramentum és a kazuális szolgálat kiszolgáltatásának evangéliumi feltételeit, ha a másik szombat délután kapásból megkeresztel, összead, megkonfirmál bárkit, csak érjen földig a lába. Ez aligha igazolható a kongregacionális eszmével, inkább azt tükrözi vissza, ami Darányi Lajos óta Tiszáninnenen közismert szállóigévé vált : „az egyházban mindenki úgy bigézik, ahogy tud".
Isten igazsága azt kívánta volna, hogy rehabilitáljuk az Ő igaz igéje hirdetésének elsőbbségét, a gyülekezeti istentisztelet központi szerepét, a keresztség és az úrvacsora szentség-voltát és a diakónia természetes gyülekezeti funkciójának jellegét a gyülekezetépítésben. 10
A személyes lelkigondozás fontosságát ezek után és ezek feltétele alatt lehet szóba hoznunk. A pasztoráció kihagyhatatlan eleme a lelkipásztori munkának, ám nálunk is számolnunk kell az individualizmus és a nyomában járó ún. civil vallásosság elterjedésével; éppen ezért fontos, hogy megőrizzük a közösségi (kérügmatikus - igehirdető) és személyes cura animarum (lelkigondozás) egyensúlyát.
Az egyszemélyes rendszer, a mindenes lelkipásztor abszurditásának továbbélése, sőt, a megszaporodott feladatok miatti kivirulása azt eredményezte, hogy szolgatársaink inkább hasonlítottak építési vállalkozóra, mint tiszteletes és tudós prédikátorra, minthogy a cementvásárlás és a földhivatali ügyintézés után hogy is maradhatna elég idő a Szentírás és a szent tudományok elmélyült tanulmányozására, a prédikációra való tisztességes felkészülésre. Bűnvallással kell kimondanunk, hogy a szabadság feltételeivel nem jól éltünk, mert nem volt apostoli bátorságunk és erőnk, hogy elhárítsuk magunktól a közönséges teendőket, mondván, „nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. Hanem válasszatok ki magatok közül hét férfit..., mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett" (ApCsel 6, 2a.3a.4). Tapasztalatom szerint a gondnokok, presbiterek és a gyülekezet aktív tagjai leszoktathatók a közösségi munkáról, ha azt látják, hogy lelkipásztoruk úgyis mindent megcsinál, mert ő mindenhez jobban ért. Le kellene végre számolni a polihisztorság rögeszméjével és torz lelkészi eszményével, mert ez a szükségkorszak végtermékeképpen felszínes, semmihez igazán nem értő lelkészi típust és passzív gyülekezetet éltet tovább, ezenkívül eltorzítja a lelkipásztori személyiséget a pótolhatatlanság kényszerképzetével és a hiperakti-vitással. Ugyanakkor arra is láthatunk példát, hogy ahol a lelkész jól tételezte küldetését, ott előbb-utóbb kialakult a munkatársi közössége, még akkor is, ha először magányosan kellett munkához látnia.
Súlyosan sérült az igazságosság ott, ahol sokgyermekes lelkipásztorok szégyenteljesen alacsony fizetéssel szűkölködtek a rendszerváltozás után is a „szent" kizsákmányolás jegyében, és orcapirítóan igazságtalan, hogy a négy évtizedes szolgálat után huszonötezer forint nyugdíjjal vonulhatott vissza az a lelkész, aki mindvégig fizette a nyugdíjjárulékát. A múltbeli igazságtalanságok nem jóvátehetők, de a kárenyhítés eszközei rendelkezésre állnak. Ennek a zsinati rehabilitációk, a szimbolikus fájdalomdíjak és a nyugdíjba vonulók lakásszerzésének támogatása adták jelét. Egy méltányosabb javadalmazási rendszer és egy átláthatóbb, gazdaságosabb nyugdíjintézet kialakítása oldaná föl ezt az átöröklött injuriát.
Mindezek ellenére, az Egyház Ura ott is érvényre juttatja az igazságot és az igazságosságot, ahol azt mi, az egyházi szolgák akadályozzuk vagy csak közömbösen tűrjük: megtartó kegyelmével és a halandóság törvényével lehetőséget teremtett az egyházi szolgálatok felfrissítésére, újragondolására, s ebben a világi egyháztagok mind aktívabban részt akarnak venni. Erről majd a későbbi fejezetben szólunk részletesebben.

c.) Prófétai szolgálatunkhoz hozzátartozik a tanítás feladata. Aki Krisztus uralma, az Ige és a Szentlélek kormányzása alatt tudja az egyházat és a világot, az nem akarja egymástól elszigetelni a hitbeli ismeretet és a közismereteket. A tanításon - a szó újszövetségi értelmében -elsősorban persze a szent tudományok művelését kell értenünk, a teológiai oktatást és a katechézist. Ez utóbbi terén a legtudatosabbaknak a gyermek- és ifjúsági munkában bizonyultunk. A lelkipásztorok jó érzékkel találták meg ebben a gyülekezeti munka kitörési irányát. A közegyházi koordináció azonban ezen a területen sem lett volna felesleges. Joggal követelte egyik neveléstudományi szakértőnk, hogy a gyülekezeti, iskolai és egyesületi ifjúsági misszió országos összehangolására önálló lelkészi státuszt, státuszokat kellene fenntartani. 11
A rendszerváltozás első két évében erőteljes igény mutatkozott az iskolai hitoktatásra, ami azután alábbhagyott, s ma állandósult szinten működik. Ennek a viszonylagos megtorpanásnak az okát már sokan vizsgálták szakfolyóiratainkban, s ki a szakemberhiányra, ki az önkormányzati intézmények passzív ellenállására, ki a diákok túlterheltségére, ki pedig a szülők felelőtlenségére vezette azt vissza, vagy ezek együtthatójára. Annyi bizonyos, hogy a lelkészi kar előbb lelkesedésből, majd anyagi szükségből is kiemelten foglalkozott a hitoktatással. A katechéta-képzés azonban a szükséges kompetenciák, jogosítványok és fizetett állások hiányában eddig nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Mint arra Isépy Gábor az évtizedet értékelő, átfogó és kitűnő elemzésében12 találóan rámutat, a lelkészek ellenérdekeltté lettek a katechéták alkalmazásában. Ebben részint a lelkészi fizetés szűkössége hat, részint az a lelkipásztori igény, hogy a gyermekeken keresztül könnyebb megismerni és bevonni a családokat a gyülekezeti életbe.
Azokkal értek egyet, akik a református egyházat a templom és az iskola egységében tételezik, ezen belül a nevelést és az oktatást egységes feladatként tartják számon. Az elmúlt tíz évben nem azzal követtünk el hibát, hogy túl sok iskolát igényeltünk volna, hanem, hogy mindezt nem arányos és országos rendszerben gondolkozva, összehangolt intézményhálózat kialakítását célul tűzve tettük, hanem olykor presztízsszempontok, egyéni érdekek szerint vagy a versengés szellemétől vezérelve. Így lefedetlenül maradtak Biharnyi területek, miközben pl. a Kiskunság közepén négy, egymás vonzáskörzetét átfedő iskola működik. Az sem használt az evangélium és szolgálatunk hitelének, ha nagy múltú, sőt a kommunizmus alatt is kiemelkedő színvonalú alma materünk átvétele után mind szakmailag, mind morálisan látványos zuhanórepülésbe kezdett a helyi egyházi potentát hatalmi mámorának és pénzéhségének köszönhetően. Nomina sunt odiosa.
Hibát vétettünk akkor is, amikor mindenáron az épületet követeltünk vissza, ahelyett, hogy az értékén korszerű létesítményeket építettünk volna a jövő egyházának. Fontosabbnak tartottuk saját heroikus szerepünket ebben, mint a holnap nemzedékének dolgozó kálvinista pragmatizmust. 13 Vannak természetesen jelképértékű iskoláink (a Baár-Madas, Békés, Csurgó, Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Miskolc, Sárospatak, Pápa református gimnáziuma, stb.), amelyek nem hiányozhattak új oktatási intézményrendszerünkből. A „megszentelt falak" száz-mil-liós költségeit azonban most kell megfizetnünk. Vajon segítenek-e ebben azok a nosztalgiázó, tengerentúlra szakadt véndiákok, akik annyira verték az asz-talt, hogy a zsinat elnöksége ne a kártalanítást, hanem a lelakott épületet kérje? Cleveland West Side-on fennkölt érzés dagaszthatja az emlékező kebleket, de lehet, hogy a nyolcadik kerületben ez még nem oldja meg az elavult és drága fűtési rendszer problémáit (csak találomra példálózom).
A tantestületek összeállításában megfigyelhető itt-ott a kontraszelekció romboló hatása, amelyet a világos egyházi követelményszint kezdeti hiánya és az előző kormányzati ciklus kiéheztető politikája együttesen eredményezett. Öröm-mel figyelhetünk viszont a tárgyalt időszakban „belülről" felépült iskoláinkra, ahol rátermett vezetés és elkötelezett pedagógusgárda igyekszik megfelelni a református iskola történelmi és mai követelményeinek. Hála Istennek, 1998-tól a kormány és az egyház megállapodásának hatására a kontraszelekciós folyamat megfordíthatónak látszik. Ezt segítené elő a zsinat oktatásirányításának és az ORTE pozitív törekvéseinek összehangolódása, valamint az új egyházi tanító- és tanárgeneráció kinevelődése nagykőrösi és debreceni főiskoláinkon. Jó irányba mutatnak az új hitoktatási és közismereti kiegészítő anyagok, ugyanakkor az áttörő református pedagógiai programalkotás még várat magára. Mindenesetre oktatáspolitikánk iskolapéldája az egyházban jelenlevő erőforrások, morális tartalékok, és gyengeségek együttes hatásának.
Teológiai oktatásunk a külső kihívások, a felsőoktatási játékszabályok és lehetőségek erőterében, hozott anyagból folyt, azaz, abból arat, amit a letűnt egyházkorszak vetett. A korai exmisszió és a szakemberképzés hiánya a lelkészi szolgálatban máig érvényesülő „áthúzódó hatás", nemkülönben a tudósutánpótlás nevelésének a hézagossága is most érleli keserű gyümölcsét, amikor a már visszavonult professzornemzedéket némelyütt közvetlenül a frissdiplomás tanársegédek (kellő gyülekezeti tapasztalat nélkül) követik a katedrákon. A tudósképzés az egyház prófétai „munkaágai" közül a leghosszabbra nyúló, ám ezért a leglassabban is kifejleszthető. A négy teológiai intézményünk közül kettő szinte valamennyi diszciplináris területen nélkülözte a javakorabeli, a kutatásban és tanításban legalább két évtizedes gyakorlattal felszerelt szakembereket, (ami a megelőző évtizedek szűkös oktatói létszámából egyenesen következik) másrészt a teológiai tanárok adminisztratív terheiktől lekötötten csak keveset tudtak fordítani szakterületük művelésére, amit a rendszeresen publikált professzorok viszonylag szűk köre mutat. Sárospatak kezdeti nehézségei után most érleli ki tanáregyéniségeit, Pápa beindulása pedig komoly szakmai kihívást jelent a két „nagy" intézménynek, s ez jótékony hatást gyakorolhat a tudományos munkára és a képzésre egyaránt.
Fokozottabban figyelnünk kell az oktatás szakmai színvonalának, kegyességi megalapozottságának és gyülekezetszerűségének az egyensúlyára ! (Míg az előző rendszerben a harmadik összetevő dominált, addig az eltelt évtized állami tudománypolitikai követelményei - természetüknél fogva - csak az elsőt részesítették előnyben, miközben bizonyos kegyességi körök hajlamosak arra, hogy csak a középsőt kérjék számon tanintézményeinken.) Az utóbbi években előtérbe kerültek olyan dilemmák, hogy teológiáink csak lelkészképzést vagy teológusképzést is folytassanak, és hogy miként oldjuk meg a kisközségi lelkipásztorok elhelyezkedésének gondját, másoddiplomával vagy központi illetménytámogatással. Felsőfokú oktatási intézményeink az akkreditáció küzdelmeiben még nem tudtak kellő súlyt fektetni a lelkipásztori szakirányú (tábori lelkészi, börtön-, kórház-, és szociális lelkigondozói, stb.) szolgálatokra való felkészítésre, ugyanakkor továbbra is kidolgozásra vár egy olyan átfogó program, amely elébe menne a „lelkész-túltermelés" és rút ikerpárja, a lelkészi munkanélküliség mind közelebbi veszélyének. A „felhasználói oldal" (pl. a BVI - állományba sorolás felkínált lehetősége) rendre megelőzi a mi felkészülésünket, amiben továbbél a társadalmi kihívások iránt reaktív egyházi magatartásunk.

II.

Az egyház másik krisztusi feladatköre Fejének főpapi szolgálatából való részesedése. Ez abban ölt alakot, hogy az egyház élő hálaáldozatként önmagát adja, másrészt, Krisztus közbenjárásával megvalósítja az egyetemes papságot. A keresztyének egyenként és közösségeikben a Krisztuséi. Ez egyben azt feltételezi, hogy az egyház nem önmagáé, amit tesz és ami az övé, azzal mindenestől Krisztushoz tartozik. Ennek a szempontnak kellett volna megfeleltetnünk az egyház új belső szervezeti rendjét és gazdálkodását.
A rendszerváltozás az 1949-es alkotmány módosításaival és a lelkiismereti és vallásszabadságról valamit az egyházakról alkotott (ún. 90. évi IV. törvénnyel) mondta ki az egyház és az állam elválasztását és az egyházak szervezeti és gazdálkodási autonómiáját. Az előző rendszerben nem az akadályozta az egyház szabadságát, hogy az ne lett volna elválasztva az államtól, hanem, hogy az állam nem vált le az egyházról14 ; kettős garanciával15 biztosította az egyházi ügyek fölötti ellenőrzését (ami jóval túlterjeszkedett a ius supreme inspectionis körén, oly módon, hogy a hivatalnokai útján középszinten is megjelenítette ezt a felügyeletet - pl. az ÁEH megyei titkárainak jelenlétével a lelkésztestületi gyűléseken, kiemelkedő egyházi eseményeken), másrészt, az állam az ún. fordulat évében és az azt követő években drasztikusan elkülönítette az egyházat a társadalomtól, majd a puha diktatúra alatt igyekezett ezt a távolságot fenntartani.
A polgári demokrácia egyik első intézkedésében (1991. évi XXXII. tv.) megkezdte az egykori egyházi javak részleges kárpótlását, amelyben a functio elvét helyezte a restitutio in integrum igénye elé16 . Ez a folyamat az időközben végbement változásokkal (pénzbeni kártalanítás kötelező erejének feloldása, járadékoltatás, a tulajdoni rendezés végrehajtási idejének tíz évről húsz évre történő megnyújtása) a tárgyalt időszakban jelentősen meghatározta az egyházi gazdálkodás külső feltételeit. Ugyanakkor, az állam a szervezeti rend és a személyi (egyházvezetői) változások kérdését teljes mértékben visszautalta az egyház közösségének, ill. jogi képviseletének, amelynek csupán regisztráltatnia kellett a fontosabb módosításokat a bíróságon.

a.) Hogyan éltünk szabadságunkkal egyházunk bibliai, református-pres-biteriánus jellegét tekintve? A zsinat először a magasabb egyházi tisztségek betöltésének, majd a lelkészválasztásnak a rendjét szabályozta, végül hatályba léptette a gyülekezet világi tisztségviselőinek az általános tisztújítását. Ebben (is) automatizmusként hatott a lelkészi elem dominanciája és az egyházi felépítmény hierarchikus pozíciója mint a (földi értelemben) felülről távvezérelt, papi egyház működéséből átöröklött szellem és gyakorlat. Még mindig messzire elmaradtunk a valódi paritás presbiteriánus elvétől ugyanúgy, mint a Krisztus fősége alatti gyülekezeti szuverenitás kálvini eszméjétől. A „gyülekezeteiben élő egyház" jól hangzó elvének hangoztatása így nem valódi paradigmaváltást tükrözött, inkább azt, hogy a közegyház - szétosztható pénze fogytán, vagy a felmerülő helyi problémák súlyát érzékelve - aligha tudott maradéktalanul megfelelni lelki-orientáló, szervezeti-koordináló, és pénzügyi-menedzselő feladatának. Másfelől az is igaz, hogy sok lelkésztársam izolálta a gyülekezetét és a saját szolgálatát, egyfajta ösztönös independens szellemben. 17 Példa rá a lelkésztovábbképző tanfolyamok elnéptelenedése. Ezt a tendenciát erősítette az is, hogy a világiaknak csupán csekély része (az is többnyire a tisztségviselők közül való) kísérte figyelemmel a közegyház eseményeit, 18 s csak a copulium Dei nagyságrendjével mérhető azoknak a nem-lelkészi egyháztagoknak a száma, akik igazítani is igyekeztek az anyaszentegyház külső állapotán. A közelmúltban lezajlott vita19 a hivatalos egyház és a református értelmiség viszonyáról azt tükrözte, hogy még mindig bennünk maradt az egyirányú kommunikáció reflexe.
Üdítő színfoltot mutattak az ún. lelkészi kiskörök, amely összejöveteleken alkalmanként családosan találkoztak egymással a lelkipásztorok. A presbiteri konferenciák és az egyházépítő célú egyesületi megmozdulások (Presbiteri Szövetség, Nőszövetség) világosan megmutatták, hogy az egyházat nem szabad papi üggyé leszűkíteni, s hogy maradtak még kiaknázatlan erőforrásaink a világiak és a nők körében.
A gyülekezetek találkozására a magyar református világtalálkozók seregszemle-jelleggel biztosítottak teret. Ezeknek a jelentősége négy vonatkozásban értékelhető: egyrészt, a „sokan vagyunk" élményével erősítették a magyar reformátusság öntudatát, másrészt a személyes és gyülekezeti szálak szorosabbra fűzésére teremtettek alkalmat, harmadrészt, a határon túli és a nyugati szórványmagyarság hitvallásos és nemzeti azonosságtudatát építették, és nem utolsósorban demonstrálták azt a providenciális tényt, hogy a magyarság önszervező, közösségépítő munkáiban feltétlenül számolni kell a református nép jelenlétével. Ezen túlmenően az ünnepélyes hangulatú nyilatkozatok nem közvetítettek igazán új, konkrét és időszerű üzenetet a magyar társadalomnak, s ez a találkozók számával egyenesen gyarapodó deficitünknek könyvelhető el.

b.) Mennyire érvényesült a kálvini egyház zsinati (közösségi vezetési) elve ? A gyülekezetek, az egyházmegye, a kerület és a zsinat viszonya az egészségesnél nagyobb mértékben a tisztségviselők irányultságának, aktivitásának és rátermettségének a függvényeként alakult, személyhez kötötten és ad hoc jelleggel. Akadt olyan egyházmegye, ahol szinte hetente tartottak lelkészgyűlést, a lelkipásztorok évente negyvenhat esperesi körlevelet kaptak és minden lépésüket sub speciae senioritatis tették meg, míg másutt a megyei adminisztráció működése gyakorlatilag szimbolikus maradt. Csodálkozzunk-e, ha ebben a struktúrában továbbra is az a legfőbb kérdés, hogy ki lesz a püspök, esperes két év múlva.
A közegyházi testületek (egyházmegyei, egyházkerületi közgyűlés, zsinat) működése időben olyan széttagolt, a közgyűlések napirendje annyira túlzsúfolt volt, hogy az adminisztráció áttekintésére és érdemi ellenőrzésére továbbra sem nyílt lehetőség. Egyedül az egyházban (ugyebár, mi nem megyünk a világ után!) sikerült továbbéltetnünk a Kádár-korszak központi bizottságára emlékeztető diszfunkcionális rendszert, amelyben az elnökségek a munkajellegű közgyűlést korlátlanul szétbeszélhették székfoglaló igényű előadásaikkal, az előadók pedig (kivétel nélkül lelkészi személyek) minden évben előadták tárgyuk teológiai alapvetését vagy az előző vasárnapi prédikációjuk kibővített változatát. Az így készült előterjesztések (tisztelet a kivételnek) nagyvonalúan elkerülték vagy csupán szemelvényesen érintették azt a tárgyat, amiért nyolcvan-száz alkotótag tíz vagy száz kilométereket utazott. Kárpótlásul emezek felszólalásaikban kitálalhatták az őket éppen nyomasztó problémát, lázálmot vagy rögeszmét, majd a testület - elunva a „lutheránus vakarózást", afféle kálomista pragmatizmussal végét szakasztotta az épületes bölcselkedéseknek, imígyen: „no, testvérek, akkor szavazzunk!!" Így egyházunkban a testületi kormányzás elve változatlanul formális maradt. S akkor még nem is szóltunk arról, milyen esélye lehet a közös eszmei-igei tisztázódásnak egy jól körülhatárolt tárgyban, ha az alkotótagok a 68. napirendi pont táján már csak arra várnak, hogy mikor nyílik a hátsó ajtó az angolos távozás csábító alkalmával.
A püspöki tiszt kérdése a magyar református egyház „több évszázados nagy gondja". 20 „Különböző korokban, különböző erővel és érvénnyel mindig voltak korrekciós kísérletek a református-presbiteriánus egyházszervezet teljes érvényre juttatása érdekében, de ezek a kísérletek (többnyire politikai megfontolások miatt) mindig kudarcba fulladtak." 21 Előbb-utóbb el kell érkeznünk ahhoz az egyháztörténeti pillanathoz, amelyben már kifulladnak az érvek az egyház püspöki és papi meghatározottságának fenntartása mellől és a (professzionális adminisztráció fölötti) közösségi vezetés érvényesítése elodázhatatlanná válik. Ebben a püspöki tiszt elnevezése megítélésem szerint szemantikai kérdés, a lelki vezető - világi vezető, testület - hivatal fogalmait és viszonyrendszerét kellene református (tehát igei szellemű: Isten dicsőségétől vezérelt, hivatásszerű, ugyanakkor munkajellegű, őszinte, átgondolt, hatékony, gyakorlatias, áttekinthető, számon kérhető, kapcsolatképes és hosszú távon is folytatható) tartalommal megtöltenünk, s a közös modellt kiterjeszteni az egyházvezetés különböző szintjeire. Rövidebb távon máris közelebb lépnénk a testületi kormányzás valóságához, ha a bizottsági munka megkezdett rendje még nagyobb súlyt kapna (a presbitériumtól a zsinatig), ha általánossá válna az egyházfegyelem abban is, hogy nemcsak a hitvallásainktól tilos eltérni, hanem a tárgytól is, és ha az előterjesztések megjelölnék a felelőst, a határidőt és a végrehajtás módját. A helyes ügyrend technikáinak elsajátításában sokat segíthetnek helyi képviselő, polgármester presbitereink és lelkészeink. S talán, még a községházára se kell átmennünk mintáért, elég, ha fellapozzuk a nyolcvan-száz évvel ezelőtti jegyzőkönyveket ! Atyáink és nagyatyáink még komolyan vették, hogy amit közösen elhatározunk, annak érvényt kell szerezni.

c.) Egyházunk szervezeti felépítése változatlan maradt. Ennek kétségkívül az lehet a pozitív üzenete, hogy az egyház nem feltétlenül idomul a kurrens közjogi berendezkedés alakulásához. Azonban az elmúlt évtized azt is bebizonyította, hogy négylépcsős építményünk a maga lassú ügyvitelével alkalmatlan a rendeltetésére a gyors határidők és a tizedmásodpercnyi információátvitel világában. Közhivatali előírásokkal, pályázati kiírások sokaságával kellett volna időben találkoznunk, hogy jól élhessünk a kötelező tennivalók vagy elérhető lehetőségek alkalmaival. Erre a gondunkra megint külső segítséget kértünk és kaptunk oly módon, hogy a közfeladatot ellátó intézményeink fenntartói egy éve közvetlenül megkapják az állami ellátmányt. A magasabb egyházi szintek átmentették a redisztribúció szövevényes gyakorlatát a tanácsi időkből. Ilyenképpen az ÁEH és a megyei tanács korábbi kegyúri szerepét maga a felsőbb egyházi tagozat vette át. A püspöki, esperesi hivatalok alkalmasint pénzosztó helyekké degradálódtak, amelyek forrásaihoz nem ritkán csak a beavatott kevesek férhettek hozzá. Volt olyan egyházkerület, amelynek püspöke nem rejtette véka alá, hogy a „renitens papok" ne is álljanak sorba építési segélyért. Hiányzott az a belső pályázati rendszer, amely hatékonyabbá tehette volna szűkös forrásaink ésszerű csoportosítását és felhasználását.
Ezen kívül, gondoljunk arra az átalakulásra, amely az európai intézményekhez való csatlakozásunk folytán végbemegy a magyar közigazgatásban, s amely - a protestáns egyházalkotó elvekkel összhangban - maga után vonhatja az evangéliumi egyházak területi reformját is. 22 Itt mindössze a régió gazdasági, kulturális, igazgatási szerepére hadd utaljak, amely megkívánná a hozzá illeszkedő egyházi struktúra kialakítását, s amelynek korábbról a bibliai, későbbről az ezeréves állami és egyházi tradíció méltó alapvetését adhatja. Nem az a kérdés, hogy hagyománytisztelők leszünk-e vagy újítók, hanem, hogy melyik hagyományt helyezzük a másik fölé, ill. hogy képesek leszünk-e ama bizonyos ismeretelméleti lépésváltásra, hagyjuk magunkat sodortatni a világ eseményeitől, vagy pedig beássuk magunkat az Ugocsa non coronat téli vermébe.
A Krisztushoz tartozásunk, neki szentelt létünk azt feltételezi, hogy amit megértünk az igéből, az fontosabb a status quo fenntartásának kényelménél. Ha komolyan vettük volna a semper reformari és az esse est ecclesiam missio igazságát és nem értük volna be azzal, hogy a „szolgálat" megüresedett központi logója helyére a „misszió" és a „megújulás" varázsigéit biggyesszük, ha hű képet akartunk volna alkotni magunkról, ahelyett, hogy kánoni jegyzőkönyveink és kerületi közgyűléseink rendre megállapítsák, a tárgyévben egy fokkal jobbak voltunk, mint tavalyelőtt, akkor már tisztázhattuk volna a misszióra való megújulás spirituális, szervezeti és intézményi kérdéseit. Elkerülhetetlen a személyi felelősségünk megosztása (a korábbi egyemberes rendszer helyett) ugyanúgy, mint a társadalmi folyamatelemzés, a humánerőforrás-gondozás (vagyis a szolgálattevők adottságainak felmérése, a megfáradt, krízishelyzetbe került lelkészek lelkigondozása, 23 az egyházi szolgák továbbképzésének tervezett és szervezett támogatása) és általában, a közösségi koordináció. Milyen változásokon ment át egyházunk társadalmi bázisa a rendszerváltozás óta? Milyen értékrend jellemzi a gondolkodását ? Hol tapinthatók ki erős és gyenge pontjaink? Ki mihez ért ? Kit mire képezzünk ki ? Hol van szükség a kisegítésre ? Hol verekedjünk ki egy kórházlelkészi állást ? Hol épüljön templom, hol nyíljon ifjúsági központ, szeretetotthon vagy óvoda ? Milyen rövid-, közép- és hosszú távú programmal segíthetjük elő egy kistelepülés, lakótelep, alrégió vagy egy országrész hitéletének és jólétének fellendülését ? Milyen együttműködő partnerekre számíthatunk e programok megvalósításában ? Ezeket a kérdéseket 1990-ben fel kellett volna tennünk magunknak. Ám, Deo gratias, kérdezni még mindig tudunk. A kérdés kihívás, kezdeményezés, akcióindítás. Ezt mondja az evangélium: „És lőn, hogy harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, a mint őket hallgatta és kérdezgette őket. És mindnyájan, akik őt hallgatták, elálmélkodának értelmén és feleletein" (Luk 2, 46.47). A tizenkét éves Jézus azzal mutatta meg bölcsességét, Isten és emberek előtt való kedvességét, hogy kérdezett és válaszolt. A tízéves szabad magyar református egyház többnyire beszél, vagy hallgat. Nem tud kérdezni és válaszolni. Elmondhatjuk, Gyökössy Endre után szabadon, hogy létezik ekkleziogén autizmus is. Az önfejű ember nem kérdez. Az önfejű egyház fejetlen. A Krisztus-fejű egyháznak vannak kérdései és válaszai.

III.

Harmadsorban, a múlt évtizedben is várt ránk a Krisztus királyi tisztségéből való részünk. A Krisztus-nép nem akar kiszolgálni és uralkodni (e kettős tévelygés bevezetőnkben felvillantott történelmi paradigmáinkban, a Deutsche Chris-ten és a szolgáló egyház teológiájában egymást feltételező módon működött: kiszolgálom az uralmat, hogy uralkodjam a kiszolgáltatottakon). Arra használja lelki hatalmát (exouszia), hogy Krisztus királyságát hirdeti prédikálásával és lelki harcával (Ef 6, 10, kk.; H.K.32.). Azzal tanúskodik a jövendő győzelemről, hogy küzd a jelenben.
A bajvívás a sötétség evilági szellemi erői ellen (prosz tasz arkhasz, prosz tasz exousziasz, prosz tousz koszmokratorasz tou szkotousz toutou) egyszerre absztrahált és tárgyiasult. Elvonatkoztatott a világot kormányzó személyektől és rész-intézményektől, de tárgyiasult ezek szellemiségében és cselekedeteiben.
Évtizedünkben ezt a kettős szellemi hadműveletet csak hézagosan vezettük az ellen, aki a mi ellenségünk, helyette szívesen vettük át a politikai frazeológiák ellenségképeit mintegy pufferbábukat. Így küzdelmünk kicsiny találati pontossággal folyt, s olykor vagdalkozásnak tűnhetett. E vonatkozásban nem kerülhetjük meg, hogy tisztázzuk, milyen viszonyban álltunk a földi uralommal. Tárgyalt időszakunkat szakaszokra osztjuk, a legkézenfekvőbben a világi kormányzat ciklusai szerint.

a.) Az 1990-94 közötti időben, tehát az Antall- és a Boross-kabinet szolgálati idején egyházunk ösztönösen állt az egyházak történelmi szerepét elismerő pártok mellé, miközben a másként politizáló politikai erőket vagy figyelmen kívül hagyta, vagy egységes és ellenséges tömbként kezelte. Az előbbi magatartásunk indokolható volt, mivel az új magyar kormány kereste is az állam és az egyházak közötti, újszerű együttműködést. Ideológiájában sok azonos értéket mutatott fel az általunk elfogadott, keresztyén értékrendből. Ugyanakkor ezeket az értékeket a verbalitáson túllépve, társadalmi-gazdasági bázisának gyengeségénél fogva csak nagy üggyel-bajjal vagy politikai elszántság híján, kicsiny hatásfokkal képviselte. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban lendült meg a külső egyházi élet, templomaink megújultak, újak épültek, egyházi óvodák, iskolák indultak, megkezdhette működését kórházunk és egyetemünk. Talán nekünk is részünk lehet abban, hogy az MDF vezette kormány nem kapott meggyőző egyháztársadalmi visszajelzést politikájának morális helyességéről, kapott viszont annál több egyéni kérelmet egy kis plusz támogatásra. Leginkább amiatt marasztalhatjuk el magunkat, hogy nem akartunk kimozdulni a kiszolgáló és alamizsnakérő egyház megszokott pozíciójából így nem tudtunk a demokratikus kormányzat hatékony társadalmi partnerévé válni. Hibát követtünk el azzal, hogy közömbösen viseltettünk az újraéledő civiltársadalom iránt, szidtuk a sajtót és a közéletben jószerével csak a lelkészek pártpolitikai szerepének a kérdésével foglaltuk el magunkat.
Pedig még az alapvetően helyes és jó (egyházi és világi) kormányzati politika is halálraítélt társadalmi bázisszervezetek és eredményes tájékoztatási stratégia nélkül. Ezenkívül, az egyházon belüli egyesületi életünk kegyetlenül egyháziasra vagy egyháziatlanul kegyeskedőre sikeredett, és olyannyira belerévedt a nosztalgiázás feneketlen kútjába, hogy nem tudott igazán vonzóvá lenni és új egyházi bázist meghódítani. Az old boys társaságába egyetlen egészséges lelkű tinédzser se kívánkozik.
Ha nem is tudtuk volna megakadályozni a jobbközép koalíció földcsuszamlásszerű vereségét, de talán enyhíteni igen, ha más társadalomfilozófiai alapokon kezdünk politizálni kilencvenben, ha magunk jelöljük ki és foglaljuk el azt a helyet, ami az evangéliumi egyház és a polgári demokrácia belső logikája szerint az egyházra vár egy plurális, szabad társadalomban, amit így lehetne megjelölni: távolabb a pártpolitikától, közelebb a közélethez. Számtalan előadást mondtunk, írtunk és hallgattunk a keresztyén politikai filozófiák történelmi készletéből, ám az érvényes alapelveket nem gyökereztettük bele mindennapi cselekvésünkbe.

b.) „Jutalmunk" nem maradt el. A Horn kabinet céltudatosan és elődjénél sokkal professzionálisabban hajtotta végre sajátos célkitűzéseit. Továbbfejlesztette a „későkádári struktúrákat" 24 , amelyek a törvénytől függetlenített érdekhálót működtették. A Bokros-csomag néven elhíresült gazdaságstabilizáló program vitathatatlan eredményeket ért el a makrogazdasági egyensúly és az államháztartás stabilizálásában, ugyankkor súlyosan megnyomorgatta a középrétegeket, a családokat és a kisvállalkozásokat. Korlátlan paradicsomot nyitott Magyarországon a nemzetközi nagyvállalatoknak, pénzügyi befektetőcsoportoknak, fellazította a korrupció és a bűnözés állami fékeit. A nemzeti kultúrát és az oktatást a balliberális értelmiség hitbizományává tette. Mindeközben folyamatosan gyengítette a történelmi egyházak társadalmi szolgálatának létfeltételeit. Az egyházakkal való érintkezést osztályvezetői szintre süllyesztette le.
Ebben a korszakban egyházunk országos vezetése a protestálás státusában találta magát, miután a kormányfő rendre mást hajtott végre, mint amiről a tárgyalóasztalnál megegyezett a püspökökkel és főgondnokokkal. A zsinat új elnöksége ezt a helyzetet örökölte át és vitte tovább. Nyilatkozataiban a kánaáni szóvirágokhoz és a dagályos politikai exorcizmushoz szokott füleknek új hangot ütött meg: az ésszerű érvelés eszközéhez folyamodott. Ha ez nem is vezethetett eredményre a fennálló hatalmi viszonyok között, mégis, hosszú idő után először az egyház önálló társadalmi tényező benyomását keltette. A kuruc-szerep életre kelt és ránk ismertek benne. Ez idő alatt rá kellett ébrednünk, hogy egyházunk bázisa politikailag erősen megosztott. Mi azt gondoltuk, hogy míg MDF-díszletű paravánjaink előtt feszítünk, református népünk szívből velünk van, miközben nyugdíjasaink, hivatalnokaink és még volt téesztagjaink jó része is, ha nem többsége már készítette a tollát, hogy a vörös szegfű mellé tegye az ikszet. Csak megköszönhetjük Horn Gyulának azt a kilencvennyolcban tett gesztusát, hogy úgy nyilatkozott, a választáson a papok buktatták meg. Nem, kedves ex-miniszterelnök úr, nincs nekünk ekkora szavunk a népünk között. Kilencvennégyben egyháztársadalmi önismeret és értékelemzés tárgyból intőt kaptunk. Rá kellett döbbennünk, hogy amikor nemzetről papoltunk, akkor egy történelmi ideáltípus lebegett a szemünk előtt és nem az ötvenhat után szocializálódott magyar társadalom valósága. Arra a mulasztásunkra, hogy nem kérdeztünk és nem válaszoltunk, csak beszéltünk és hallgattunk, az lett az immanens nemezisünk, hogy amikor megkérdezték református népünket, másként felelt, mint vártuk. Ha ez így működik a négyévenkénti politika - társadalom párbeszédben, akkor vélhetően ugyanilyen melléfogásaink lehetnek az élet mindennapi diskurzusaiban. Ezt a fájó emléket fel kell dolgoznunk, tanulságait - teljes szolgálatunk hatékonyságára nézve - le kell vonnunk.
A feldolgozásnak azzal kell kezdődnie, hogy őszintén megkérdezzük, szeretjük-e mi eléggé (tehát meg akarjuk-e ismerni) magyar népünket, azt a népet, amelyik itt van, és azt a nemzetet, amelyik a határon túl nem népviseletben díszeleg, hanem olajfoltos overallt hord és román szavakat használ a technikai eszközökre. Szeretjük-e úgy, hogy akkor is „érte legyünk", ha nem jön velünk? Meg kell azután kérdeznünk, hogy szeretjük-e (tehát ismerni akarjuk-e) a magyar ifjúságot, vagy csak értékválasztásának ócsárlása telik ki tőlünk. Akarjuk-e vállalni a sorsát ennek a népnek és ennek a plazás-technós korosztálynak ? Ha igen, akkor kérdeznünk kell, és felelnünk a feltett vagy meg nem fogalmazott kérdéseire. Ha hiszünk Krisztus-király szeretet-rendszerében, akkor annak az az alfája, hogy elfogadjuk úgy a mieinket, mint ahogy ő elfogadott bennünket. Pedig mi nem egyszerűen a politikai tisztánlátásban találtattunk könnyűnek, hanem az ő komolyan vételében, ha boldogulásunkat nem tőle vártuk, hanem az éppen hivatalban lévő emberi uralomtól, s (megint) készek voltunk arra, hogy reményt vesztve feladjuk a szívós és türelmes építkezést, mikor ő már a földi hatalom elmozdítását készítette elő. És könnyűnek találtattunk - sokadjára - abban, hogy igéjét ritkábban hirdettük, gyakrabban csak szajkóztuk, elmélyült népismeret és társadalmi párbeszéd híján. Lelki kielégülésünket kerestük a nekünk magától értetődő varázsszavaink mormolásában (,kánaonanizáltunk'), ahelyett, hogy mások lelki éhségét elégítettük volna ki a helyén mondott igével (dábár dábúr 'al- , ofnáw: a szezonjában kimondott ige, amikor eljön az ideje, akkor, vagyis in situ). Az egyház egy, a múltból támasztott önképpel mint „hozzáillő" társsal akart nászt, ahelyett, hogy a társadalomhoz illő segítőtárssá ('ézer kenegdó) akart volna lenni. Pedig az egyházat teremtő Úr ilyen társat szerzett a világnak. A hozzáillő segítőtárs azt teszi, azt mondja, amire a másiknak szüksége van (ez pedig nem azonos azzal, amit akár a megszólaló, akár a megszólított hallani akar).

c.) Az 1998-as kormányváltás az első ciklushoz hasonló, ám attól mégis eltérő helyzetbe hozta a történelmi egyházakat, köztük a MRE-t. Ismét meglepetés ért bennünket, csakhogy most kellemes. Egy olyan nemzedék került a politikai cselekvés helyzetébe, amely már nem volt sem elszenvedője, sem cinkosa a diktatúrának; amely a pártállam hanyatló időszakában lépett színre. A jobboldali szavazók közül sokan nem számítottak rá, hogy egy pragmatikus-liberális politikus korosztály zászlajára tűz olyan morális és axiológiai alapfogalmakat, mint a becsület, a jó és a rossz, az igaz és a hamis megkülönböztetése, a család védelme, a hazaszeretet, a közélet megtisztítása. Ennek az újkonzervatív filozófiának az első számú megtestesítője, Orbán Viktor miniszterelnök és kabinetje új légkört honosított meg azáltal, hogy kezdettől szakított a vitatkozó kormány öröklött szerepével és tudatosan törekedett a közérthetőségre. Az egyházaknak nemcsak történelmi szerepét, hanem jövőbeli küldetését hangoztatta, talán helyettünk is. Egyik első intézkedéseképpen megállapodást kötött egyházunk vezetésével, amelyben gyakorlatilag garantálja az egyház szabadságához szükséges eszmei, intézményi és anyagi feltételeket. Noha még korai volna elvégeznünk egy félidejében járó adminisztráció értékelését, annyit megállapíthatunk, hogy gondviselésszerűen felkínáltatott a lehetőség egyházunk teljes körű szolgálatára azáltal, hogy egy református miniszterelnök szabad utat nyitott ennek. Hogyan éltünk ezzel az elmúlt két évben ? Magunkkal hoztuk korábbról hurcolt és a szocialista-szabaddemokrata kormány alatt idültté vált függőségérzetünket, amit azzal tetéztünk, hogy belső megosztottságunk már-már tragikomikusan leplezhetetlen. A kormánynak - a mindenkorinak - erkölcsi tekintélyt képviselő, belső vitáit otthon tartó, egységes fellépésű egyházi partnerre van szüksége. Ez nem egyszerűen hatalmi igény, ez közéleti parancs, amelyet az újszövetségi egyházkép és a politikai ésszerűség egyaránt támogat. Isten iránti engedelmességünket ezúttal nem a vazallusi lojalitás vagy az ideológiai támasz képében várják tőlünk, hanem szolgálatunk nagykorú, felelős ellátásában. Ehhez hozzátartozik a prófétai-kritikai tisztünk betöltése akkor, amikor valami számunkra elfogadhatatlan történik a politikai színtéren. Ám, mindaddig hiteltelenek és alkalmatlanok vagyunk erre, amíg nem teremtünk rendet áttekinthetetlen gazdálkodásunkban, amíg személyes érdekeinknek és személyeskedő indulatainknak nem tudunk megálljt parancsolni, amíg nem válunk kezdeményező féllé a szociális munkaágakban, s főleg, amíg államtitkároknak kell jószolgálati körutakat tenniük, hogy kiengeszteljék püspökeinket egymás iránt.

Az ószövetségi Júda jólétében vált engedetlenné, amikor illúziókban ringatta magát afelől, hogy Isten nem engedheti rá a veszedelmet. Vigyázzunk, nehogy újabb csalódást kelljen átélnünk azért, mert magunkra húztuk az önáltatás takaróját ! Népünkért, Istentől kapott küldetésünknek tartozunk azzal, hogy választott vezetőit szellemi partnerként, kritikai szolidaritással segítjük, olymódon, hogy a torzsalkodás és a presztízskérdések helyett az evangéliumhirdetésre és a szociális munkára összpontosítunk. Így őrizzük meg annak az esélyét, hogy Krisztus igéjének világkormányzó hatalma ne ellenünkre, hanem velünk együtt jusson diadalra az évtizedek és az évezredek elmúltával.

Egy nyugat-afrikai törzsnél szokás, hogy a nők nyakára nyújtó karikákat fűznek. Minél kecsesebbre nyúlik a nő nyaka, annál szebb és megbecsültebb a személye. Ha egy lányt főbenjáró bűnön kapnak, büntetésül leoldják a nyakpereceit. A tartástól elszokott nyak elernyed, ezért a fő lecsuklik. S ha izomzata nem tud újra megerősödni, a megbélyegzettnek élete végéig lehorgasztott fővel kell viselnie szégyenét, s így már senki nem veszi feleségül. Egyházunk ékességét az ateista önkényuralom vaskarikákban tartotta. A szabadsággal leoldattak ezek a nyakpereceink. Az eltelt évtizedben az ernyedtség és a felerősödés erői vívták harcukat közöttünk. Az új évezred egyházi létének az a tétje, vajon lesz-e erőnk arra, hogy tartásunkat megacélozza a hit és a Lélek akarata ? Ne keressünk újabb ércgyűrűket a nyakunkra! Emeljük magasra fejünket Krisztus felé, hogy rá nézve, őt várva új erőre kapjunk, hogy a Mennyasszony visszanyerje hajdani szépségét és fiatalságát, mert már közel jár a Vőlegény !

                                                                                                               

1 Ravasz László:„A keresztyénség és a világ feszültsége", in uő.: Legyen világosság II., Budapest, 1938. 464-468. old. kül. 464.old.

2 Vályi Nagy Ervin: „A 'Testvéri Izenet'-ről", Protestáns Szemle 1994/2 109-114. old. kül. 113. old.

3 Theologische Existenz Heute, 24., 34-40.old. Hiv.: Vályi : i.m. 113.old.

4 Vö. Bogárdi Szabó István : „A magyar reformátusság helyzete 1945 és 1948 között", Protestáns Szemle 1994/1 19-32. old.

5 Uő: „Mai magyar protestantizmus", Protestáns Szemle 1992/1. 2-7.old, kül. 3.old.

7 Bölcskei Gusztáv: „Az egyházkép változása a MRE utóbbi negyvenöt esztendejében, (Előadás a Coetus Theologorum 1990. szeptember 21-22-i ülésén)", Confessio 1991/1 22-25.old, kül. 24. old.

8 Gerhard Sauter:: „Prófétai beszéd az egyházban és a világ előtt", Confessio 1997/2 7-16. old.

9 Az óegyházban e kategóriákba sorolták azokat, akik a keresztyénüldözés korában éltek: traditores, árulók, akiket a római hatóság pénzzel vagy fenyegetéssel megnyert, hogy feladják testvéreiket; lapsi, megesettek, akik a kínvallatás hatására visszavonták hitval-lá-sukat és áldoztak a császár szellemének; fideles, hűségesek, akik hitüket megtartva él-ték túl az üldöztetést, és martyres, akik nem keresték, de elszenvedték a mártíromságot.

10 Boross Géza: „A presbiterek szerepe a gyülekezetépítésben", Református Egyház 1998./6 127-130. old, kül. 128. old.

11 Lásd: Dr. Fodorné Nagy Sarolta: „Katechetikai örömeink és gondjaink", Református Egyház 1997/9 209-211. old.

12 „Második diagnózis" avagy tíz év az idő mérlegén, - A MRE elmúlt évtizede Budapest, 2000., kézirat gyanánt

13 „Ha pedig valaki azt mondja: belebukom abba, hogy a Rákosi által is meghagyott Lónyay gimnáziumot visszaszerzem a Magyarországi Református Egyháznak, akkor kijelentem: nagyon szívesen belebukom püspökként abba, hogy ezt a gimnáziumot vissza-szerzem , de semmiképpen nem akarok, egy pillanatig sem a Magyarországi Refor-mátus Egyház püspök-elnöke lenni, ha csak gondolatban is engedek annak, hogy a Ló-nyay másoké legyen, mint azoké, akik építették." - Hegedűs Loránt: „A MRE a magyarság életében", Confessio 1992/4 85-90. old, kül. 89. old.

14 Tóth Károly: „Az egyház mai feladatai", Confessio 1990/1 38-44. old, kül. 41. old.

15 Bogárdi Szabó István: „A belső vérzés hosszú időszaka - A 'szolgálat theologiája' mint a Magyarországi Református Egyház nyomorúságának tükröződése", Confessio 1990/1 11-118. old.; "Ez a kettős garancia azt jelenti, hogy az állam biztosítja a ,megvá-lasztott' egyházi vezetők megmaradását az állásukban, az állam előzetes jóváhagyásával ,megválasztott' egyházi vezetők pedig arról nyújtanak biztosítékot, hogy egyházukban miden az állam akarata szerint történik."- 114. old.

16 Maga a törvény címe sem használja a kárpótlás, kártalanítás kifejezést, helyette Az „egyes volt egyházi ingatlanok tulajdoni rendezéséről" rendelkezik.

17 Vö.: Ifj. Márkus Mihály : „A gyülekezet és a közegyház kapcsolata", Református Egyház 1997/7-8 176-179. old.

18 Uő: uo.

19 Kósa László: „Kilencszáz szó a Magyarországi Református Egyházról" című írása indította meg a Reformátusok Lapja hasábjain lefolytatott, ígéretes, ám hirtelen - hamar-jában lezárt diszkussziót.

20 Bogárdi Szabó, 1994. 29. old.

21 Uő: uo.

22 Ekként értékelem, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház nem vonakodott új egyházkerületet alakítani, mégha ez a történeti helyreállítás jegyében is történt.

23 Vö.: Medgyessy László: „A kiégett (burned out) lelkipásztor", Református Egyház 1998/1 13-16. old.

24 Tellér Gyula szociológus fordulatát vettem kölcsön, ld. a Magyar Nemzet 1998/99-i évfolyamaiban közölt elemző publicisztikáját a Horn-kormány négy évéről.

2018. január 16., kedd,
Gusztáv napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 7135
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39419752

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat