Napjainkban sokszor elfelejtik, azt, hogy a történelmet mindig a múltja határozza meg, nem pedig az, hogy a történelemből a később születés kegyelméből mit látnak azok, akik majd azt később hivatásszerűen, vagy nem hivatásszerűen vizsgálják.
Nos, ha így veszem módszertanilag a dolgot, akkor csak bizonyos fajta szinten való elemzést lehet elvégezni az elmúlt tíz évről, vagy tizenkét évről. Azt lehet vizsgálni csupán, hogy hogyan változott meg a „szocialista sínről" leemelt Magyarországon sok minden, amely sínen 40 évig futott a magyar társadalom, mégpedig a néha egészen erőteljes, máskor - úgymond - a laza diktatúrában.

Magyarországot az elmúlt tíz évben az határozta meg, hogy felülről és kívülről kapta a lehetőséget a változásra, vagy a változtatásra. Ez nagyon fontos dolog. Tehát nem ez a társadalom harcolta ki, a változást. Magyarországon nem volt forradalmi helyzet. Nem azért változtak meg a dolgok, mert úgymond „az uralkodó csoportok" már nem tudtak uralkodni az elnyomottak meg nem akartak a régi módon élni, hanem azért, mert az Amerikai Egyesült Államok egyrészt agyonfegyverkezte a kommunista tábort vezető Szovjetuniót, másrészt pedig gazdaságilag eladósította, olyan gazdasági függési rendszerbe hozta, amelynek következtében nem volt mozgástere többé egy totális politikai hatalom fenntartásához.

És akkor mondanám azt is, hogy miért felülről jött a változás. Azért felülről mert a magyar társadalomban valami rettenetes dolog történt, - miközben itt négy évtizeden keresztül „kulturális forradalomról" beszéltek, - az történt, hogy a magyar társadalom jelentős része ugyan formális iskolai végzettségét tekintve javult, de információs, ismereti, kulturális szempontból versenyképes, konvertálható, tájékozottságát illetően, vagy ha úgy tetszik, a saját életét önkormányzati szinten, illetve önszerveződési szinten - és, hát természetesen politikai döntésekben is megvalósító szinten - az ország tömegei hanyatlottak apáink és nagyapáink korához képest.
Mit is állítok itt? Azt, hogy Magyarországon legfeljebb a társadalom bizonyos értelmiségi, valamint az akkori hivatalos politikával szorosabb kapcsolatban álló csoportjai voltak képesek az új helyzetben egyáltalán elgondolkodni azon, hogy mit jelent például a jogállam, vagy mit jelent az, hogy egy új magántulajdonosi társadalmat kell létrehozni és, hogy ennek vagy annak mik a következményei.
Nemrég egy nagyon érdekes írás jelent meg egy Lóránt Károly nevű közgazdásznak a tollából a Magyar Nemzetben, - aki egyébként teljesen baloldali elkötelezettségű ember, - ez az írás vizsgálta a magyar társadalom egyenlőtlenségeit. Engem nagyon megráztak az adatai, amelyek mindenhol tükrözték a növekvő és nagy különbségeket anyagilag is. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy a magyar társadalomban az igazi egyenlőtlenséget majdhogynem elképesztő egyenlőtlenséget, a társadalom alsó négy-öt decilisének az informált-sági szintje, vagy információs vagyona jelentette, amely nem éri el az öt százalékot a felsőkhöz képest. A magyar társadalomnak az ilyen fokú információs szétesettsége elképesztő. Úgy is lehetne mondani, hogy jellegzetesen gyarmati jellegű. Nyilvánvaló, hogy itt egy régi tendencia erősödött föl.

Amikor a reformkorban megszületik a polgári Magyarország, amely a felső rétegek, a magyar nemesség önzetlen áldozatvállalásából jött létre, s nem azért mert az „urak" féltek, nos akkor a kiindulópontnál lehetett hasonló helyzet. Tehát, akkor is felülről történt változás, létrehoztak egy jogállami struktúrát, az akkori európai liberalizmusnak és parlamentarizmusnak intézményes keretében.
Magyarországon most az az érdekes hogy a kommunizmus annyira visszavetette a magyar társadalmat, hogy ismét felülről ellett létrehozni a polgári viszonyokat, amely ismét európai, viszont a magyar társadalom többségére nézve ez újra egy többszörösen nagy kabát. Amibe majd bele fog nőni, vagy bele kell nőnie, de amelyben a legkülönbözőbb csoportok nagyon eltérő módon képesek mozogni, azt hasznosítani, bármennyire is eleve az ő érdeküket szolgálja a jogállami összefüggésrendszer. Bár Magyarország e tekintetben még mindig sokkal jobban áll, mint más volt kommunista országok.

A felülről és kívülről jött változások a társadalom többsége számára - éppen mert felkészületlen, tájékozatlan, szervezetlen volt s már belenyugodott a változtathatatlanba - nem „igazságtételként" jöttek és érvényesültek. Sőt, nagyon sokszor annak ellentéteként, hiszen a hatalom által fenntartott kényszerkollektivizmus alól a rendszerváltásban kirobbant a kommunizmus által nagyra növelt erkölcs nélküli, kíméletlen önzés. Az alapvetően kilátástalan, változásokra reálisan aligha számító emberek előtt hirtelen óriási - egyenlőtlen! - lehetőségek tárultak fel. Létrejött újra az eredeti tőkefelhalmozás kapitalizmusa egyik oldalon, míg az ahhoz „hozzátartozó" nyomor és reménytelenség a másik oldalon.
Irtózatos bizonytalanságok jelentkeztek, az emberek szegényes, de biztosan kiszámítható „reálszocialista" életében. Lelkileg ez még azokat is megviselte és megviseli, akiknek általában jobb lett a helyzetük, hiszen nem lehettek biztosak annak tartósságában. A reálszocialista világban egyébként is kellően elmagányosodtak az egyének és családok (ha „egyben" maradtak is!), hiszen az alapviszonylatot a bizalmatlanság jelentette az „emberközi" kapcsolatokban.
Hiszen 1946-tól kezdődően több tízezer olyan társadalmi egyesületet számoltak fel, amelyekben az egyének önkéntesen, bizalmon és érdeklődésen alapuló „társasági ösztönüket" követve vettek részt s ezzel egy időben kiépült a széleskörű spiclirendszer. Ellenőrzötté és/vagy üldözötté lett a hitélet is, az ember legszemélyesebb közügye. Gettóba vagy magányba, a családba szorult vissza minden és mindenki, aki nem felelt meg az uralkodó rend „elvárásainak". Csoda-e, ha egy ország, egy társadalom egyre betegebb lett? Különösen ha arra gondolunk, hogy sokszor az emberi élet minimumainak biztosításához is egyre több túlmunkát kellett végezni (vagy becstelenné kellett lenni)

Magyarországon az 1989-90-es változások, a közösségi szabadságok és lehetőségek egy szétesett emberi világra leltek. Nem csoda az, hogy a nyugati típusú demokrácia olyan nehezen vert gyökeret. A legfontosabb feltételt, a pártosodást (= pluralizmus) az utódpárt MSZP-n kívül elkülönült értelmiségi baráti körök generálták csupán, a tömegeknek arra nem volt igazán igényük. Ők leginkább gyorsan jobban akartak élni. Így a hatalom illetve a politika és a társadalom közötti közvetítés nagyon rosszul működött. Sokak szerint az „újak" is csak a maguk zsebére dolgoztak. Nálunk kb. 120-130 ezer ember az összes párttag, a nyugati társadalmakban az erős közönyösödés ellenére is 7-10%-os ez az arány.

De nemcsak a politikai élet szenved tömeg és érdeklődéshiányban - a kádárista reálszocializmus tudatos apolitizáltsága tehát nagyon hatékony volt! - hanem az ún. civil társadalom is. Itt ugyan viszonylag sok a szervezet, az aktív „működtetők" aránya azonban alacsony. A régi paraszti világ is szétesett, a gyorsan és kényszeresen megnőtt városok - főleg lakótelepi betonsilóiban - óriási az elidegenedés. Sokszor „tér" sincs a közösségi életre, hagyományok nélkül pedig csak alkalmi tömegek mozognak. A rendszerváltozást így nagy egyéni pozitív váradalmak kísérték, gyors óriási csalódásokkal, hiszen a többség számára nem volt világos az, hogy egy hatalmas csődtömeg szakadékának szélén élt.

A magyar polgári demokrácia (kis)gyermekkorát éli, legfeljebb a kiskamaszkor tüneteit mutatja: sok a joggal vagy ok nélkül követelőző ember, sokan sértettek és dacosak s mindez a múlt alapján érthető is. Csakhogy nálunk tombol egy tudatos politikai célokat szolgáló „emberjogi" propaganda is, amely a jogok és kötelességek (etikai) összhangja nélkül hirdeti azt, hogy legfeljebb az egyéni belátás lehet a korlátja az önzésnek. Ez a „korszellem" egy társadalmilag és gondolatilag jórészt zilált, tartalékok nélküli szegény társadalomban állandó feszültségekhez és elégedetlenséghez vezet egyrészt, másrészt viszont ébren tart egy folytonos nosztalgiát a kádári rezsim iránt.

Sokak érdeke az, hogy zűrzavar legyen a fejekben s az is, hogy a „szabadság" hirdetése elleplezze azt, hogy a rend, a játékszabályok és az etika hiánya egyértelműen a múltból kinőtt erősek uralmához vezet. Az anómia, a dezorientáltság egyben kiskorúsít s óriásira növeli a „nélkülözhetetlen" média tanácsadók, mindenféle „sztárok" és „megmondóemberek" befolyásolási lehetőségeit. S így fenntarthatók, sőt megerősíthetők a régi és a liberalizált régi monopolstrukturák - főleg a szellemi életben! - amelyek illuzórikussá tették, teszik a valódi pluralizmust. Szerintem elképesztő az, hogy ma a magyar szellemi életben nagyrészt ugyanazok az „ellenségek" és a „veszélyek", mint a kommunizmus idején. Vagyis, más oldalról, ma csaknem ugyanazok döntik el, hogy mi az érték, ki a tehetséges és mi a tilalmas, mint egykor.

Ezért is lehet még mindig arról nagy tekintéllyel beszélni, hogy a kommunizmus tulajdonképpen (egy félresikerült) „modernizáció" volt s így lehet persze az irtózatos átalakulási terheket cipelő társadalmat a „haladás" ellenfeleire, az új politikai erőkre heccelni s a kommunizmus óriási hiányait - az infrastruktúrától kezdve az alacsony fizetésekig - az „újak" inkompetenciájának számlájára írni. Pedig a kommunizmus következményeképpen Magyarország csupán csökkent értékű emberi, szellemi tőkével bír, mivel minden másban - a világpiactól és versenytől való elszakítottsága miatt - teljesen „leértékelődött". Egyetlen valós „modernizációs" következményünk van s ez a társadalom teljes fellazítottsága - sokak erkölcs nélkülisége - a modern politikai és üzleti manipulációval szembeni csaknem teljes védtelensége.
Mindkét manipuláció nagy lendülettel be is indult. Különösen is az előbbi okoz óriási károkat a magyar társadalomnak. A teljesség igénye nélkül vennék néhány példát. A legsúlyosabb félrevezetés az állammal, annak szerepével kapcsolatban történik. Az ún. liberális politikai erők és érdekeltségek - kihasználva a diktatúrás kommunista idők elnyomó, mindenhol jelen lévő államával szembeni ellenérzéseket - a minimalizált (közösségi célú) államot s a maximálisan szabad (korláttalan) magánérdeket hirdetik s azt, hogy a már egyszer tökéletesen megbukott szabadpiac „szabályozza" a társadalmat. Egy tőke- és információszegény társadalom felzárkóztatása, versenyképessé tétele lehetetlen állami, közösségi szerepvállalás nélkül. Ezt mutatja a dualizmus története is, amikor az akkori bölcs liberálkonzervatív kormányzat kialakította és működtette az infrastrukturális szolgáltató államot, amely fokozatosan módot adott az agrárvilágból kibontakozó egyének és csoportok számára, hogy szellemi és gazdasági tekintetben egyaránt „belenőjenek" a piacgazdaságba. Mátyás király után először sikerült országunknak a technikai civilizációs hátrányait csökkenteni.

1989 után, egy teljesen hasonló helyzetben, a mostani ún. emberjogi liberalizmus, sajátos módon a magyar államiság szinte teljes felszámolását követelte s ezt jórészt átvették a (neo)liberalizált kommunisták is. Ennek jegyében történtek azok az értelmetlen privatizációnak nevezett kiárusítások, (persze itt az Antall-korszak sem makulátlan!) amelynek következtében még a kommunális szolgáltatások nagyobb részét is elkótyavetyélték olyan emberek, akik hamarosan a privatizált vállalatok élén jelentek meg, mint helytartók. Az abszolút többségében külföldi kézre jutott magyar gazdaság pillanatnyilag jól teljesít (hiszen alacsony béreivel óriási hasznot hajt tulajdonosainak!), de ez a helyzet rendkívül labilis, mert a maximális haszonra törő globalista befektetők bármikor el- és kivonulhatnak még olcsóbb költségű térséget találva.

S ez alkalmanként már meg is történik, tömeges helyi munkanélküliséget okozva (pl. Sárbogárd). A magyar politikának és államnak felelőssége van és a választásokon ez számon is kérhető. Ellentétben a globalista multikkal és helytartóikkal. Magyarországon a médiafüggőség és manipuláció valószínűleg nagyobb, mint más volt kommunista országban; mivel itt a kommunizmus alaposabban számolta fel a keresztyén és nemzeti gondolkodást s annak „önvédelmi" jellegzetességeit. Nálunk a kádárizmus álszabadságos gyakorlata a szegényes egyéni „fogyasztási szocializmus" hirdetésével és gyakorlatával tönkretette az egyéni és közösségi érdekek természetes összefüggésének a tudatát. Nálunk divatból - s minőségi okokból is természetesen - külföldi árura vágyott a nép s szinte fel sem vetődött benne az, hogy az ilyen fogyasztás a saját munkahelyeit fogja felszámolni. Elképesztő látni azt - ami persze a tőkeerőbeli különbségeket is mutatja -, hogy holland, francia stb. tejtermékeket kínálnak nálunk tömegével, míg a magyar paraszt, úgymond, „túltermelés" miatt nem tudja eladni ilyen áruját. A mai ún. integrációs világban csak az öntudatos polgárok tudják felépíteni a saját egzisztenciális érdekeik védővámjait. E helyzet is szépen mutatja a szabályozó és „harmonizáló", „igazságosan" mérő szabadpiac hatalmas hazugságait. A piac nem demokratikus - nem az egy ember egy szavazat minőségileg egyébként problematikus elvén nyugszik -, hanem ott mindenkinek annyi szavazata van, ahány dollárja, márkája.

Nem csoda hát, hogy a magyar társadalomban a tehetetlen nosztalgiázás mellett, egyre erősebb szociális és nemzeti radikális hangok, tiltakozások is hallatszanak. Ez utóbbiak nem a magántulajdon ellen - e nélkül civilizált társadalom, mint kiderült, nincs! - szólnak, nem a piacot akarják felszámolni, de teljes joggal követelik a „gyengék" védelmét, a közjó szempontjainak érvényesítését. A mostani polgári kormány érzékeny erre és nagyon nehéz körülmények között próbálkozik a kommunista örökség és a vadkapitalista erők óriási túlerejében szociális (családi) és nemzeti (kis és középvállalkozások) szempontokat érvényesíteni. Sajnos, polgári társadalomból már sokszor csináltak kommunizmust vagyis csődöt, a fordított folyamatnak nincs mintája s a neoliberális globalista maximális profitérdekre beállított gondolkodásmód uralma mellett a gyengék nem támogatandók, mert egészében stabilizációs jelentőséggel nem bírónak minősülnek, csak gyorsan elejthető zsákmánynak.

Irtózatos terheket teremtő „normalizációs" folyamat tehát az, ami ma nálunk folyik, egy a kommunizmus által gátlástalanul önzővé tett társadalom marakodásai jellemzik a volt „tábort" amelynek a külföldieken kívüli igazi haszonélvezői a régi elvtársak, akik régen a hatalmat, most nagyrészt a vagyont tartják kézben s ügyesen manipulálják az elcselédesített tudatú jelentős csoportokban lumpenizált magyar társadalmat. Ez a magyar társadalom ugyanis hozzászokott a változatlansághoz és a reménytelenséghez, amelynek hétköznapi valóságát az a kiszámíthatóság adta, amelyben - ha az ember „józan" volt! - nem lehetett tévedni. Az ember elemi biztonságigényének ez a zseniális kihasználása napjainkra a magyarság jelentős részét „piacképtelenné" tette. Az idősebb generációk nem véletlenül adják a szocialisták derékhadát. S őket már nem lehet meggyőzni az „újról" (Itt is érvényes Max Planck a híres fizikus mondása, aki szerint az új tudományos eredmények nem győzik meg a régiek híveit, hanem a régi hívek egyszerűen kihalnak.)
A történelmet egyébként nem lehet „jóvátenni", mert a múlt hatásaival belénk épül. S mivel a történelem nem „halad" valamiféle földi paradicsom felé, ezért egy zsákutcás múlt örökségének felszámolása igazából csak a lelkekben, az új nemzedékek fejében történhet meg. Bizalmatlanságot, félelmet, nem jogkövető magatartásformákat, a már említett gátlástalanságot, reménytelenséget stb. annál kevésbé lehet gyorsan felszámolni, mivel a mi térségünk korábbi állandó minta országai nyugaton is válságban vannak. A jólétük kívánatos lehet, az élet azonban ott is egyre problematikusabb. Az egyén elszabadulása és „önmegvalósítási" tobzódásai egyre több kérdést vetnek fel ott is. „Vigyázó szemünket" hiába vetjük „Párizsra".
A maszlagolt „nyitott társadalom" vagy a multikulturalizmus és a „politikai korrektség" eszméi már nyugaton is nagyrészt kiüresítették az emberi közösségeket. A technikai civilizáció mindent megoldásának hite veszélyes tudományos vizek felé kormányozza az emberiséget úgy, hogy miközben mindenkinek mindent ígérnek, a valóságban soha nem látott egyenlőtlenségek alakulnak ki mindenkire vonatkozó etikai kötelékek nélkül. A hatalom és a termelés technokratáinak mindent szabályozó (pl. EU-s) világában sem istenülnek meg az emberek - hiába a rendelkezésre álló egyre növekvő információhalmaz! - a rész szerint való emberek döntései régi „kamarilla"-politikákat idéznek. A kis, tőkeszegény és kiszolgáltatott Magyarországon ezért már ágálnak az új magyar hódoltság képviselői (akik egykor wilsonisták, majd kommunisták, napjainkban „eu-ropéerek") s velük szemben a túlfusztráltság a nemzeti radikális táborban is értelmetlen obskurantizmusok virágzásához vezet.
Az értéket nem, csupán érdeket néző modern világ Magyarországon sem ígér sok jót. A demokrácia jelszavai nem sokat érnek, hiszen a mennyiségi alapon döntő demokráciákat csak emberi minőség fogadtathatja el önkéntesen etikai alapon. Ha a demokráciában állandóan korrupciót látnak az emberek, ha a demokráciában az egyiknek mindent, a másiknak szinte semmit sem lehet, a demokrácia össze fog omlani.