belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

ifj. Kádár Ferenc

Maradjunk vagy haladjunk?

Két évvel ezelőtt, amikor vallástanári szakdolgozatom témáját meghatároztam (Régi és új kérdése ifjúságunk éneklésében) még nem is sejtettem, hogy az elkészülés pillanatában ennyire heves véleménycsere lesz kialakulóban ezen a területen. Amellett, hogy az elmúlt közel harminc év során többen megszólaltak e kérdésben, ez a vita is arra hívja fel a figyelmet, hogy mostanra elkerülhetetlenné vált annak tisztázása, mit, hogyan és miért énekeljen a gyülekezet, vagy annak keretén belül a fiatalság, vagy bármely korosztály.



A témában eddig megjelent véleményeket olvasva azt látom, hogy egyre élesebben körvonalazódnak azok az irányok, melyek valamiféle megoldást szeretnének kínálni, vagy ha mást nem, legalább utat mutatni református egyházi éneklésünk jelenlegi kérdéseinek útvesztőjében. Ki-ki kulturális, tudományos, tapasztalati, hitbeli beágyazottsága szerint próbál közeledni a vitatott kérdésekhez, s ezzel bizony együtt jár a sokszínűség. Olyannyira, hogy látszólag ellentmondó, mi több, kibékíthetetlennek tűnő vélemények is szóhoz jutnak. Rendben is lenne, ha mindez az egymáshoz való közeledést szolgálná, ha ez a vita nem az eltávolodásra, hanem az építő közös gondolkodásra adna lehetőséget azok számára, akik felelősséget éreznek egyházunk és gyülekezeteink éneklésével kapcsolatban - legyenek azok teológiai tanárok, egyházzenével foglalkozók, gyülekezeti lelkészek, egyháztagok vagy teológusok.

A sokszínűségen túl azonban megfigyelhető az a szeparálódás, melyre írásom címe is utal. Vannak, akik egyértelműen elkötelezik magukat a haladás, az újítás mellett; vannak, akik megmaradnának a hagyományoknál; és bizony sokan e kettő között vergődnek. Jómagam is ebben a cipőben járok. Megértem mindkét oldal érvrendszerét, azonban egyikkel sem tudok teljesen azonosulni. Éppen ez motivált abban, hogy dolgozatom egyik fejezetében az említett két irány vizsgálatát végezzem el. Ennek összefoglalásával szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a vita inkább előremutatás legyen - az egymásra mutogatás helyett.

A különbségek teológiatörténeti gyökerei

A XX. század gyakorlati teológiai nézeteit két irányvonal határozta meg, melyek a mai napig éreztetik hatásukat. Az egyik, az ún. barthi teológia, melynek legnagyobb jelentősége Isten igéjének újrafelfedezése volt. Ez a felismerés hozta magával azt a szemléletet, hogy a normaalkotásban mindaz csak másodlagos lehet, ami nem az igével, nem Istennel kapcsolatos. Ezért a barthi teológia alapállása az Istenre nézés, ami már magában foglalja azt is, hogy az "emberre nézésre" kevesebb energia jut. Ennek a forrása abban áll, hogy Barth úgy határozta meg Istent, mint aki egészen más, teljesen különbözik tőlünk. Őt a mi eszközeinkkel, élményeinkkel, próbálkozásainkkal megközelíteni nem tudjuk. Ebből következik a gyakorlati teológiára nézve, hogy amit Istennel kapcsolatban teszünk, az is csak Őbelőle indulhat ki - az antropológiai szempontok már csak másodlagosak lehetnek.

Ezzel szemben a XX. század második felének gyakorlati teológiája új tájékozódási pontot választott, amivel rámutatott a barthi teológia hiányosságára. A valóságos embert kell megvizsgálni ahhoz, hogy számára érthetővé tegyük az isteni üzenetet. Az embert vizsgáljuk és azt a kort, azokat a társadalmi-politikai, kulturális körülményeket, amelyben él, amelyek meghatározzák, amelyek körülveszik. A barthi teológia Istenre találása után az empirikus teológia rámutat az emberre, mint akin Isten emberi eszközökön keresztül munkálkodni akar. Veszélye azonban ennek az iránynak is van, mert könnyen eljuthat oda, hogy a formában, a módszerben látja a megoldást, s elfelejtkezik a tartalomról. (vö. Németh D. 9.o 94.o. és Boross G. 60.o.)

A mai napig hordozzuk a XX. század örökségét. Az egyházi ének, azon belül is az ifjúsági énekek megítélése kapcsán ennek jeleit láthatjuk, ezek lenyomataival találkozunk az egyes - sokszor szemben álló - vélemények esetében. Lehet ez tudatos döntés eredménye, vagy spontán véleményalkotás. Az egyes ember álláspontja attól függ, hogy ki mit tart elsődleges szempontnak, melyek azok a veszélyek, amelyektől magát és a rábízottakat meg akarja óvni. A következő pontokban vizsgált irányok képviselői más szempontokat tartanak lényegesnek a liturgia - ezen belül az egyházi ének - céljának, feladatának megfogalmazásakor. Véleményem szerint ezekre úgy kell tekinteni, mint egy-egy felkiáltójelre, melyek rámutatnak jelen korunk meglévő veszélyeire. Nem volna szabad ezeket egymás ellen fordítani. Nem szembeállításra van szükség, hanem párbeszédre, egymás véleményének megismerésére, megértésére és együttgondolkodásra. Ennek szellemében veszem vizsgálat alá főbb irányokat.

A hagyomány szerint elkötelezettek

a) főbb jellemzőik
Elsődlegesen azok tartoznak ebbe a csoportba, akik tudományos szinten, aktívan foglalkoznak a teológia, a liturgika, vagy éppen az egyházzene kérdéseivel. Kutatásaik révén alapvetően meghatározza gondolkozásukat a múlt, a hagyomány. Annak szakértői otthonosan mozognak a régi korokban, a művészet-, illetve kultúrtörténetben. Szeretik munkájukat, szeretik azt a tárgyat, témát, amivel foglalkoznak, ezáltal a hagyományokhoz szorosan kötődnek érzelmi síkon is. Az esetek jelentős részében a jelent - és annak termékeit - a múlt szemszögéből értékelik. Kiindulási alapjuk tehát - kulturális szempontból mindenképp - a múlt. Ugyanakkor szakértelmükből kifolyólag érvrendszerük biztos talajon áll, legtöbbször teljes mértékben igei alapon.

b) teológiai alapállásuk
E kör teológiai alapvetése mélyen igei, s egyben mélyen kálvini. Ezt látjuk, amikor Csomasz Tóth Kálmán az egyházi ének mércéjének meghatározásakor kifejti, hogy minden esetben a Szentírásra kell alapoznunk véleményünket a kérdésben. Az Ószövetség tanítását pedig így foglalja össze: "ennek az éneklésnek a középpontjában nem az ember áll, hanem Isten és az Ő tettei. Az ember csak visszafelel az Úr hatalmas, csodálatos és kegyelmes tetteire, vagy megemlékezik róluk. Nem a maga gyönyörködtetésére, hanem az Úr magasztalására énekel. […] Az ember énekel, de éneke az Úrról tesz bizonyságot. […] "Erőm és énekem az Úr!" (2Móz 12,2), ami azt jelenti, hogy az Istenhez szóló ének tartalmát nem az ember, sem nem a világ, hanem egyedül a megtapasztalt és megvallott Isten határozza meg." (CsTK 1950 24.o) Az Ószövetségnek ezt a tanítását az Újszövetség nem módosítja, inkább felszabadítja. "Az egyetemes papság világában (Róm 12,1) mindenkinek van zsoltára, tanítása (1Kor 14,26), mindenek épülésére, de hangsúlyozza az ékesség, tehát szent komolyság szükséges voltát (uo. 40.vers) és a szép rendet. […] Az ének az imádsággal egy rangsorban és egymás mellett áll […] Értelmes, és az éneklő által ismert nyelvű szövegű éneket ismer csak el, amelyben a Szentlélek munkája életet és szabadságot jelent, de ezt a szabadságot az építő és fegyelmező értelem ellenőrzi, védi és juttatja érvényre. Ebben a vonatkozásban az értelem nem a véges emberi intellektust, hanem Istennek az Ő igéjében kijelentett világosságát: tiszta bölcsességét jelenti."(CsTK 1950 31.o)

Láthatjuk, hogy kiemelt hangsúlya van mindkét megfogalmazásban annak, hogy az Isten szerint való ének nem az emberből indul ki, s nem emberi igényeket elégít ki, hanem forrása maga az Isten. Czegle Imre himnológiai munkájában a következő kritériumokat állítja fel az egyházi énekkel szemben: az egyházi ének prédikáció, imádság, hitvallás, gyülekezetszerű, és az értelmi-érzelmi elem egyensúlya jellemzi. (Czegle 105.o) Mindez meglehetősen nagy követelményeket támaszt énekeink szövegével és kifejezetten dallamával szemben. Ezeket figyelembe véve egyre tisztábban látjuk, hogy milyen jellegű különbségnek kell lennie világi és egyházi alkotás között. "A világi dal és ének általában az egyes ember, vagy valamilyen emberekből álló csoport lelki kifejezése zenei formában, szórakoztató vagy meggyőző céllal. Forrása az ember és a földi élet jelenségei, tartalmát meghatározhatja a világ bármiféle jelensége. [...] az egyéni szórakoztató dal többnyire művészet-alatti és erkölcsiekben is kétes színvonalú és hatású mind szövegét, mind dallamát tekintve; a művészi ének és zene pedig rendszerint csak egy vékony réteg: a zeneileg műveltek érdeklődésére számíthat." (CsTK 1950 36.o) A világi szöveg és a világi dallam mást fejez ki, mint amit az egyházi éneknek ki kell fejeznie. A hagyományhoz ragaszkodók ezért vallják, hogy énekünknek minőséget kell felmutatnia, más minőséget: isteni minőséget. Ezt a gyakorlatban empirikus vizsgálattal próbálják érvényesíteni: ami hosszú ideig élni tud az egyházban (talán éppen azáltal, hogy valamiképpen részesedik Isten örökkévalóságából - Jak 1,17) igazán az méltó, az értékes gyülekezeti használatra.

c) amire felhívják a figyelmet
Aki érdemben hozzá akar szólni az énekügy, vagy a liturgika bármely kérdéséhez, aki liturgiai reformon, újításon gondolkozik, az vértezze fel magát komoly szakértelemmel. Bármely szakterületet nézzük, minőségi munkát csak az tud végezni, aki az adott tudományághoz valósággal ért. A teológia területén kiváltképp helye van ennek a szemléletnek, hiszen az Úrnak szolgálunk (2Móz 36,1).

Értékekre hívják fel a figyelmet - azon belül a kulturális értékekre. Meglátásuk szerint ma a zene válságát éljük. A posztmodern kor embere számára már az is kérdésessé válik, hogy létezik-e még egyáltalán az érték fogalma. Ebben a pluralista légkörben már idegenként hat az, ha kulturális normáról, vagy értékről beszélünk. Viszont a Biblia szellemiségéből adódik, hogy értékelnünk kell (1Thessz 5,19-22).

Továbbá: figyelmeztetnek arra, hogy nem a jelen korral kezdődik az egyház élete. A fiatalabb generációra általában jellemző az a mentalitás, hogy a világban, egyházban meglévő problémákat látva úgy érzi, neki kell pótolnia, helyrehoznia mindazt, amit az előzők "elmulasztottak", vagy "rosszul csináltak." Az újításnak ezt a lelkületét józanítja ki a hagyományra rámutató szemlélet: egy folyamat részesei vagyunk, figyelembe kell venni azt, ami előttünk lejátszódott, s tudni kell, hogy rajtunk túl is lesz folytatás. Csomasz Tóth Kálmán a gyökértelenség jeleként értelmezi a féktelen újítási vágyat, s kemény szavakkal szól ellene: "a tiszta és örök értékekhez fel nem érő és azokban elmerülni nem tudó, gyökértelen lélek a hit énekeiben is csak újat: slágert keres. A világi ponyvazenéhez és nótához hasonló selejtes énekek tüntető eláradása […] egyik jellemző tünete annak a lelki bizonytalanságnak." (CsTK 2003 28.o) Tény, hogy ezek a gondolatok több mint hatvan éve fogalmazódtak meg, mégis figyelmeztethetnek minket, ne essünk a mindenáron újítani akarás ma kifejezetten vonzó csapdájába.

Végül felvetődik a kérdés: lehet, hogy inkább a mai embernek kellene megváltoznia, a valódi értékek szerint tájékozódnia, ahelyett, hogy mindent a saját igényei szerint átalakít, újít? Ugyanígy elgondolkozhatunk azon is, hogy mindaz a zene, amit hallgatunk, mennyire építi a lelket, az idegrendszert, vagy éppen mennyire rombolja azt? Ma sem könnyű megtenni azt, amit Pál a Rómabeliekhez írt levélben fogalmaz meg: "Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes." (Róm 12,2). Kétségtelen, hogy az új énekeknek zenéjükben és szövegükben is a ma nyelvén kell megszólalniuk, ahogy a prédikációinknak is. Viszont ahogy káromkodni, szlenget használni nem illendő a gyülekezet előtt, erre a fejlesztő-nevelő igényességre énekeinknél hangsúlyosan figyelnünk kell. Ne az igények kiszolgálása legyen a fő motivációnk.

d) esetleges problémák
A múlt vizsgálatának egy sajátos veszélye, hogy a kutató hajlamossá válhat megfeledkezni a jelen világról, jobban érzi magát abban, amit éppen felfedez, amivel foglalkozik. Így elveszíti objektivitását, tisztánlátását. A múlt emberének szemével néz a jelenre, és nem érzi magát jól benne. A jelen világából történő kivonulása után már tudománya elveszti életszerűségét. A hagyományhoz való természetes ragaszkodásból így könnyen megrögzöttség lesz. Erre is vonatkozik az ige: "Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." (1Kor 6,12b) Az arányok eltolódásával könnyen megfeledkezhetünk munkánk valódi céljairól. Hiba az, amikor a vizsgált tárgy, a múlt, a hagyomány kezd el uralkodni. A tudománynak meg kell maradnia eszköz voltánál. Ő is csak szolga, ahogy a tudományt művelő ember: Isten szolgája. Nem szabad, nem lehet Isten helyébe lépnie, mert akkor a bálványimádás bűnébe esik. Gondolhatunk itt Jézus korának hagyományőrzőire, akik teljes mértékben meg voltak győződve saját igazukról. Így maga Pál is, aki így nyilatkozik régi önmagáról: "zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy buzgó rajongója voltam atyáim hagyományának." (Gal 1,14). A hagyomány felett - ahogy az újítás szándéka felett is - Isten hatalma végzi az ellenőrzést. Ezt a sorrendet nem szabad elfelejtenünk.

1. oldal ( összesen 2 ) Következő oldal
2018. július 16., hétfő,
Valter napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 4929
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 41079280

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat