Igyekszem röviden summázni a summázandókat:
1. Az ifjúság egyházi integrációja általában - ez az alapvető kérdés, mely folyamatban (feltételezve, hogy a processzus koncepciózus keretben ténylegesen megindult) természetes szabályozó erő a theológia, a szaktudományok, ezen belül a művészeti-esztétikai mércék. A szabályozó erők azonban integratív kezdeményezés nélkül önmagukban nem oldanak meg semmit, hanem a most is tapasztalt, terméketlenséggel fenyegető vitákba torkollanak. (A tengert nem lehet a folyamszabályozás eszközeivel mederben tartani.) Az integráció nehézségét alapvetően az okozza, hogy az újabb és újabb fiatal nemzedékek nevelését, alapbeállítódásainak formálását nem a kulturális szubszidiaritás alapegységei (család, gyülekezet, tanintézet, egyház, nemzet) végzik elsőrenden, hanem a közösségeken túli tömegmédiák, mesterségesen diktált tematizációval. Ennélfogva a közösségi szintre jutást nem lehet kizárólag a természetesnek tartott úton: alulról fölfelé építkezve elérni, hanem rákényszerülünk a kívülről befelé irányuló mozgás szorgalmazására.
2. Az ún. "nemzedéki ellentét" nem más, mint szociokulturális szakadás, ami kölcsönös türelemmel, belátással, a másféle elfogadásával áthidalható, feltéve, hogy mindkét fél ekként viszonyul a kérdéshez. (Ha nem, akkor az ütések és sebek szaporodnak.) Önmagában az idő múlása sem az idősebb, sem a fiatalabb nemzedékek gondjait nem fogja orvosolni, kár lenne arra várni, hogy az öregek majd kihalnak, illetve hogy a populáris tömegkultúra magától elenyészik. Mire a mai öreg elmegy a minden élők útján, addigra a mai fiatal öreggé válik; a mesterséges tömegkultúra pedig masszív társutasa marad minden generációnak.
3. Az integráció problémáinak feltárása során Czövek Tamás is elfeledkezett közelmúltunkról, amit fent idézett, újra publikált írásom alapján neki is szíves figyelmébe ajánlok, mert kiderül belőle, hogy a szekularizáció utolsó fél évszázada nálunk nem spontán folyamat volt, hanem diktált kényszer. Az általános szociokulturális hatóerők elemzése mellett ennek külön tanulsá-gai vannak, mert ebben leli közvetlen magyarázatát sok nyomorúságunk, erőink elesettsége, a mindnyájunkról föltételezhető jóakarat diffúz volta, s annak felismerése is, hogy az újabb idők eredményeként növekedési lehetőséghez jutott műveltségünk szintje esetleg messze előtte jár egyházi-közösségi cselekvésünk összefogottságának. Tudom, hogy egy elfelejtett nemzedék tagjaként szólok (ötvenkét éves vagyok), akiknek születését, felnövekedését, iskolázottságát, egyházi forgolódását manapság csupán a "pangás évtizedei" címszó alatt tartják nyilván (lásd pl. a KGRE Hittudományi Karának története 1855-2005 c. kötetet, melynek szerzői a mi nem-zedékünk idejében semmi említésre méltót nem találtak - igaz, minket nem is kérdeztek meg, csak az utánunk jövőket). Mégis kérem, hogy néha álljatok szóba velünk, ha nem túl fárasztó, mert éppen a közelmúlt idejéről lehet mondandónk. (Lehet, hogy éppen ezért nem kérdeztet-tünk.)
4. Meggyőződésem, hogy az integráció kérdésének reális kezelését csak egy megelevenedő egyházi közösség tudja mélyrehatóan megoldani, s azt hiszem, egyelőre nem tartunk ott, ahol a közös emlékezésben nincs generációs hiátus, s ahol egy harminc év elteltével újra kiéleződő vita nem változatlan mentális feltételek mellett zajlik le. Ezért kell kimondani a már többször hangoztatott ajánlást, hogy addig is ki-ki igyekezzék a maga helyén a legjobb felismerései szerint dolgozni, nem felejtkezve el róla, hogy nem a látható egyházat, hanem Istent szolgáljuk, noha a látható egyház adottságai, állapotai közepette.
5. Loment Péternek pedig azt ismétlem meg, amit - többedmagammal - részint már elmondtam neki:
- A 48-as énekeskönyv egyelőre maradjon érintetlen, mert történelmileg kipróbált és állóképesnek bizonyult értékek hordozója. A mostani képlékeny helyzetben ez az énekeskönyv vezérfonalként megőrzendő, mert a./ egységének megbontása beláthatatlan következményekkel járhat; b./ ha az integrálandó fiatalok eljutnak odáig, maguk is képesek lesznek értékén kezelni, nekik is mértékül szolgál, c./ használata törvényben rögzített, ezért egyházfegyelmi kérdés, d./ régies szóhasználatának gondja (mely eleve nem minden énekre vonatkozik) a korosztályok műveltségének egymáshoz közelítésével zömmel feloldódik. A mai köznyelvből kikopott szavak lábjegyzetben megmagyarázhatók; régi zsoltáraink és dicséreteink elődeink hitével kötnek idő- és térfeletti lelki közösségbe (Heidelbergi Káté 54.).
- A gyülekezeti éneklés történetének során egyáltalán nem példa nélküli az a helyzet, amikor a hivatalos énekeskönyvvel párhuzamosan használatban vannak más kancionálék is, tehát a mi időnkben sem okoz senkinek fejfájást, ha a 48-as énekeskönyv mellett egyéb ún. réteg-énekeskönyvek, pl. ifjúsági kiadványok is forgalomban vannak és használtatnak is. Hogy manapság hányféle létezik ezekből, megmondani nem tudom, sem azt, hogy az itt-ott-amott kiadott könyveken, füzeteken kívül mennyi a csak helyi használatú ifjúsági énekek száma. Arról tudomásom van, hogy Berkesi Sándor birtokában volt egy gyűjtemény, amely harminc évvel ezelőtt 400 éneket számlált. (Tehát Fekete Csaba akár Debrecenben is beszerezheti azt a hármat, amire kiváncsi.) Nekem is van fél könyvespolcra való ilyen-olyan füzetem, könyvecském, sajtpapírom és gondolom, még másoknak is. Gyanítom, hogy a forgalomban lévő ifjúsági énekek száma minimum ezer, ha nem több. Ezek közül nyilván vannak olyanok, amelyek széles körben ismertek, és vannak gyakorlat nem szentesítette darabok is. Amíg ezek himnológiai feldolgozása nem történik meg, addig nem látható át, hogy valójában mivel állunk szemben, mi az, ami himnológiai mércén is megáll és mi az, ami nem. (Mérce alatt mindenek előtt a Csomasz Tóth Kálmán állította négyes követelmény értendő: igeszerűség - hitvallásszerűség - imádságszerűség - gyülekezetszerűség, majd ezt követi a zenei és az irodalmi rosta.) Biztos vagyok benne, hogy a gyakorlat számbavétele és a kritikai vizsgálat elvégzése után összeállítható olyan ifjúsági énekanyag, ami országosan teríthető lenne. A "Dícsérjétek az Urat" c. réteg-énekeskönyv is tartalmaz éneket a mai gitáros stílusból. Azonban a számbavétel és a vizsgálat munkáját - ami valószínűleg hosszadalmas, évekig tartó munka - el kell végezni, mielőtt a kívánt folyamat (a hagyományos és az ifjúsági énekek közelítése) szervezett alakot ölthet. Új énekek szerzését, kipróbálását addig sem tiltja senki, viszont annak eldöntése, hogy korunk énekei közül mi lesz maradandó és mi tűnik el a süllyesztőben, az nem a ma élő nemzedékek feladata. Ennélfogva nem tartom lehetségesnek, hogy a 48-as énekeskönyv óvatosan emlegetett revíziója az ifjúsági énekek alapján történjen.
- Újra indult iskoláink jobb esetben a 48-as énekeskönyv alapján tanítják az éneket, te-hát képződik egy fiatal generáció, amelynek ez természetes birtoka lesz. Az általad fel-vetett probléma elsősorban azokra szűkül, akik nem egyházi iskolában nevelődnek (nyilván ők vannak többen). Nekik valóban igyekezz megfelelő helyet találni, s erre vonatkozóan vannak is ötleteid (szolgálatuk liturgiai helyének biztosítása, ahol előállhatnak a maguk énekeivel, s ha - mint írod - az idősebbek szívesen meghallgatják őket, akkor egy nagy gondot máris levethetsz magadról; továbbá különféle hangszeresek bevonása, stb). Próbáld meg ránevelni őket, hogy ne csupán ők kérjenek meghallgatást, hanem ők is hallgassák meg az öregebbeket, s majd elválik, ők is szívesen fogadják-e a másfélét, vagy erőt vesz rajtuk a szubkulturális "tradicionizmus". Szeretet-vendégségek, ünnepi alkalmak, zenés áhitatok, ifjúsági órák, kirándulások, konferenciák, a délelőtti istentiszteletbe kamaradarabként beillesztett szolgálatuk, bibliaórán kölcsönös énektanulás - nagyjából ez a nekik alkalmanként biztosítható liturgiai terület, mely helyi ötletekkel tovább bővíthető. Arra kérlek, hogy a./ a vasárnap délelőtti és a sakramentális istentisztelet éneklése a 48-as énekeskönyv alapján történjen; b./ igyekezz biztosítani, hogy az ifjak ne csak tanítsanak, hanem tanuljanak is éneket. Akit lehet, küldj el a gitártanfolyamra tanulni és együttzenélni olyanokkal, akik mást is tudnak, nem csupán az ifjúsági énekeket. És végül - de nem utolsó sorban! - ha segítségre van szükséged, tudod, hogy minket bármikor hívhatsz segíteni, koncertezni, tanítani, igét hirdetni, beszélgetni, erősíteni és vigasztalni.

Ha e hosszadalmas írás helyett csak annyit írtam volna, hogy amikor a generációk egymásra épülése nem megy magától, akkor kölcsönösen igen meg kell dolgozni érte, akkor is ugyanezt a lényeget adtam volna közre. Most szükség mutatkozott a részletesebb kifejtésre.

Szigetmonostor, 2006. augusztus 9.

Zákányi Bálint
ref. lelkész,
zenetanár