belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Visky András

Senkiföldje

Elhangzott az Éneklő Borz 2. évfolyamának 2. számában. Tranzit Ház, Kolozsvár, 2005. január 27.


1.
Haza. Egy szó, amely soha sem áll egyedül. Mellette van még a határ. A határ és a szökés. Határ, szökés, átkelés. Átkelés, sivatag.
Mivel nem olvassák, hanem hallják az írást, szóba hozom, hogy a szavakat vessző és persze szóköz választja el egymástól. Fölmerült még bennem a kettőspont lehetősége: határ kettőspont szökés kettőspont átkelés; átkelés kettőspont sivatag. És mindenütt, első szóként, a haza. Haza, kettőspont. És mindenütt a szóközök.
Minden ember egy szobát hordoz magában. Ezt a tényt akár hallás után is megállapíthatjuk. Ha valaki sietősen halad, s odafülelünk, éjszaka például, mikor körös körül teljes a csend, hallani mondjuk, egy lazán felerősített falitükör verdesését.*

2.
Szökésből vagyok, szám szerint, eddig jutottam, hétből.
A páros számú szökés: körkörös vándorlás és visszatérés.
A páratlan számú szökés: a bejárt ösvény és a nyomok eltűnése.
A prímszámú szökés: az egy és az oszthatatlan, a kivétel és a legvégső, a folyamatos és a lehetetlen. A lehetetlen nem az, ami nincs. Bizonyos értelemben tagadod a világ meglétét. Azt mondod, a létezés kis pihenő, megpihenés a mozgás közepette. Megérkezel, nem is veszed észre, az utolsó szökés kapujába, új nevet kapsz, ismeretlent, új ég borul föléd vadonatúj felhőkkel, érintetlen földön jársz, fel sem tűnik, kihull a szótárból egy szó: senkiföldje.

3.
A csaknem öt évig tartó közjátékot, fogságom idejét is beleszámítva, harminchárom éves koromig a határ közelében éltem. A fogság is határközelség, ennek a legközvetlenebb formája. Nincs benne félelem vagy öntetszelgés, az ember mindig készen áll, háza hordozható, mindig hazájában él, állandó szökésben. A megközelíthetetlen és átjárhatatlan országhatár közelsége, nos az egészen más. A láthatóhoz és bejárhatóhoz párosul az éppen csak derengő láthatatlan és bejárhatatlan.
Gyermekkoromban fölmásztam a falu legmagasabb dombjára épített templom tornyába, kitártam a harangház zöld zsalugátereit, és némán figyeltem a vonatok talányos, hangtalan átkelését a túloldalra, ahonnan az anyám is jött, szökve, apám oldalán. Az órákon át tartó várakozás után olykor végre megmozdult valamelyik szerelvény, ragyogó fehér gőz és füst burkolta be a mozdonyt, a kocsik lassan, megfontoltan átsiklottak a túloldalra, ahol hosszú időre mozdulatlanságba dermedtek ismét, mintha ez a pillanatokig tartó erőfeszítés halálra gyötörte volna őket, külön-külön mindegyiket.
A művelet félelmetesnek, sőt iszonyatosnak tűnt onnan föntről. Elfogadható magyarázatként erre a borzalomra egyedül a gonosz kínálkozott, a gonosz, amely, nem kétséges, ott lakozik a legkoncentráltabb formában azon a keskeny földterületen, a bársonyszürke derengésű senkiföldjén.
Megtörtént egyszer, legalább egyszer biztosan, a saját két szememmel láttam, esküszöm, hogy a kora esti járat, az egyetlen határátlépő személyszállító vonat a hetvenes években, elindult a túloldalra a szemafor zöld jelzésére, és soha nem érkezett meg. Láttam a sípból fölcsapó gőz vékony sugarát, láttam a kivilágított ablaksor lassan pergő, elveszetten remegő, üres filmkockáit, ám ahogy a kocsik egyenként a senkiföldjére értek, mintha befelé robbanó aknákra görögtek volna, eltűntek a szemem elől, benyelte őket a sötét senkiföldje-semmi.

4.
Az első szökést, a legrejtélyesebbet Gellért Sándor írta meg Karácsony Sándor szekerében című, a rövid előszó tanúsága szerint 1958-ban, vízkeresztkor befejezett, és végre harminchét év elteltével, 1995-ben, egy Magyarországra vélhetően kicsempészett gépirat alapján rekonstruált és kiadott könyve első fejezetében. A kis kapitálissal szedett, Így éltünk Debrecenben főcím alatt a következő alcímmel vezeti be az elbeszélést Gellért költő: Szökés Visky Ferivel Magyarországra ezerkilencszázharminckilenc kora márciusában. A történet szerint a szökés két szereplője, a határ menti Halmiban lakó Sándor és a szomszédos Egri szülötte Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Erdei Ferenc könyvei hatására sorra látogatták a Szatmár-vidéki tanyákat, hol Egriben a Galgóczi-tagban, hol Óváriban vagy Peleskén tűntek fel, és, a "nagy fehér kutyák acsarkodásai közt", bekopogtak a cselédházakba, hogy kikérdezzék "az ott lakó népeket az életük felől: hogy bánik velük Lázár Hermos, az ispán, hogy beszél velük Pika nagyságos úr."
Egyik ilyen, szokásosnak mondható "szociografikus" körút végén, amikor Szatmárnémeti érintésével a két fiatal férfi Egribe érkezik és megszállnak Ferencék otthonában, váratlan fordulat áll elő. Gellért a következőképpen adja elő a történteket: "Ide érkezett lélekszakadva nevelőanyám Dobos Bertával, a kis cselédlányunkkal, hogy fussak amerre látok, mert a csendőrök keresnek. Ideadta az adoptálási irataimat s megmondta - amit már addig is sejtettem -, hogy nem az ő fiuk vagyok. Nem volt ezen mit gondolkozni. Megcsókoltam az anyám, megcsókoltam Bertát is, elbúcsúztam a Visky-családtól s neki Magyarországnak, neki a bizonytalanságnak."
A fordulat a mi szemszögünkből még nem teljes, ám az események mélyebb megértése kedvéért szükséges megemlítenünk, hogy a történet hozzánk közel álló szereplőjét, Ferenc fiát Ferencet, a falu lakói a "Ferike úrfi" megszólítással tisztelték meg, apját meg, aki az Egri nevet viselő község köztiszteletnek örvendő református papja, sőt tanácsbírója volt, a környék, beleértve Szatmárnémeti városát is, az "egri érsekként" emlegetett.
Az "egri érsek" legkisebb fia, már meglett férfi, de még mindig Ferike úrfi, elkísérte barátját "az egri határba", az elbeszélés szerint egy Papp Anti néven emlegetett újabb szereplővel együtt, ám, és itt ismét Gellért hangján szól a történet, "mikor tőlük is búcsúzni akartam, Feri nem tudott elszakadni tőlem. Úgy döntött, hogy velem jön. Anti egyedül ment vissza."
A szökés, a legelső, kinagyított képe: egri határában, a sűrűsödő sötétségben Ferenc nem tud elszakadni Sándortól.
Döntése hírét Papp Anti vihette vissza a paplakba. A házon, de ezt már nem Gellért költőtől tudjuk, úrrá lesz a zavartság, talán nem túlzás azt állítani, a gyász, "Ferike úrfi" édesanyja, akitől a fényképek tanúsága szerint a legkisebb és minden bizonnyal legkedveltebb fiú arcának lányos vonásait örökölte, ágynak esik, hosszú éveket fekszik magatehetetlenül, és jóllehet fia több alkalommal visszatér hozzá, nem egyszer szökve ismét, a megtört szívű asszonynak legkedvesebb fia távollétében kell sírba szállnia mégis.
A következő éjszaka megtörtént átkelést csapkodó eső és szél kíséri, "szakadt a nyakunkba a havas eső". Tizenegykor vágnak neki, "a kövicsesen keresztül, ki a Lázra, a Mészekbe. Ott volt a határ." "Engemet Bányai Samu, Ferit Egey Károly vitt át a hátán a határ-kanálison. Nemrég cseh határ volt", írja Gellért, majd a következőt teszi hozzá: "Feri, amint leszállt a Károly hátáról, leborult a földre, és megcsókolta."
Teleszívta magát a földdel.

5.
Az első, minden vonatkozásában sorsdöntő márciusi szökés újabb, elbeszélésünk szempontjából lényegesnek tekinthető részleteit egy Ferenc fia Ferenctől származó, könyvnyi kéziratból ismerhetjük meg, amely a talányos Anti címet viseli. Kemény, határozott kézírás, mély golyóstoll-nyomok, rövid mondatok, szembetűnően sok rövidítés, csonka szó és felkiáltójel: nem is írás, sokkal inkább egy valamikori beszéd, hallgatók meggyőzésére szánt, tudomásunk szerint végül el nem mondott szenvedélyes szózat partitúrája. Nekilendülések, töprengő szünetek, küzdelmes összeszedettség. A szó nem száll el, az írás megsemmisül. A fényes papírlapokat összesodorják a súlyos érintések, a föltüremkedő szélek két oldalról megindulnak befelé, és amikor az utolsó sor is kifut a lapszélig, a nagyalakú ív tökéletesen összezárul, elrejti az elkészült írást. Olyan a kézirat, mint egy szabályos tekercs. Rajta kell tartanod a kezed, ha olvasni akarod. Legjobb, ha mutatóujjad vezet, vagy, ha kéznél van, egy ezüst Tóra-ujjra bízod magad, és hangosan olvasod a sorokat. Mint egy vadászjáték, ahol az egyetlen nyugvóhely egy fa a világtenger túlján. Egy soha el nem mondott beszéd Anti, néhai Papp Antal sírjánál. Vezérgondolata, ha jól halljuk, az üresség: szavak és tettek, teltek, vagy legalábbis félig teltek, kiszakadnak az időből, fölemelkednek az égig, eltűnnek, feledésbe merülnek, de nem semmisülnek meg, valami ilyesmi. A cím, Anti, történetről történetre, töredékről töredékre leválik a névről, valamiféle világmagyarázatként áll szemközt a fennállóval, és az asszimiláció lehetetlenségét hirdeti, anélkül, hogy a szó, asszimiláció, asszimiláció és fennálló, esetleg lehetetlenség, előfordulna a kéziratban.
Ferenc fia Ferenc előadásában a szökés-történet főszereplői nem az elszánt határátlépők, a hatóságok szemében nacionalista-irredenta verseiért nyilvántartott, forró fejű Gellért, és vele a cselédeket estéről estére lázító papfi, hanem Anti, aki hosszúra nyúlt élete idejében Egri határát is csak ritkán és rövid időre lépte át, saját döntéséből legalábbis, mert azért világlátott férfiúvá lett később ő is, hiszen a háborút követően öt éven át raboskodott a tágas, szibériai Gulág különböző táboraiban, majd hazatérte után röviddel hét évet ült börtönben idehaza is, bőven nyílt alkalma tehát megismernie, mondhatni legbelülről a hazát Nagyváradtól Szamosújváron át a Duna-deltáig, amely abban az időszakban a legszabadabb arcát, mármint a haza, a börtönökben mutatta.
A töredék az Egy pár ökör árát viseli, és azt a pillanatot idézi fel, amikor az elszánt szökevények sötétedés után Egri határában, a "legelőn szaladtukban" Anti kiáltását hallják, aki a bibliai idézet-gyanús "Hova és mitől menekültök?" kérdéssel állítja meg őket, két menekülő Jákóbot az északi, havas esőtől áztatott pusztaságban, 1939 március 6-án. A parasztfiú képében eléjük állt angyal az izgatott, kapkodó magyarázatokhoz nem tesz hozzá semmit, egy rövid kérdést intéz hozzájuk mindössze, amit Gellért költő nem jegyez fel, Ferenc fia Ferenc meg a szökés legfényesebb pillanataként hoz szóba - "Van-e valami pénzetek?" -, mert ez, még az átkelés előtt, a küszöbön állva már, megváltoztatja az egész életét. A két ökör árának megfelelő pénzösszeget Anti magától értetődő természetességgel, az előállt helyzet tisztán praktikus oldalát szemlélve nyújtja át, vélhetően Ferencnek, aki szerint "az útravaló" "62 esztendő" elmúltával sem fogyott el, sőt "az örökkévalóságban is elkölthetetlen összeg marad".

6.
Keskeny földsáv, mesterséges sivatag, ezen kell valahogy átjutni, élve.
A másik oldalon a mondat semmit nem veszít érvényességéből, csak az átkelés, legfeljebb a negyven évnyi megszűnés rövid idejére foszlanak szerte a szavak. Menni, eltűnni a senkiföldjén, eltűnni vagy meghalni, és feltámadni a túloldalon.
A másik oldal: hol van a másik oldal?
Keskeny földsáv, mesterséges sivatag, és van, hogy több emeletnyi magas fal, vagy sötéten hullámzó, átláthatatlan tenger. De lehet, hogy valamiféle nevenincs fényesség: ezen kell valahogy átjutni, végül.

7.
Az újabb, forrásaink szerint hatodik szökésnek ismét két szereplője van: a már ismerősünkké lett Ferenc fia Ferenc egy fiatal pesti nőt, talán már asszonyt vezet kézen fogva, neki a határnak, vagy, az ő szavaival, a "halál zónája" irányába. A levelezés és néhány pontosító távirat útján - "Vállalsz stop Szeretsz stop"; "Vállallak, szeretlek stop" - megtervezett házassági szertartás miatti ötödik, majd mindössze néhány nap elteltével bekövetkező hatodik átkelés mutatkozik a legeltökéltebbnek. Utána már csak a legvégső szökés van hátra, minden szökések szökése, a legteljesebb. Befelé, el, messze. Szabad választás, végtelenül egyszerűre koreografált ugrás, mintha csak szédült zuhanás a sötétbe, ahonnan nincs visszatérés.
Honnan nincs visszatérés?
A szerelemből van, a halálból is van.
Van visszatérés a formából, és visszatérés a formába.
Ferenc fia Ferenc a fogságban bukkan rá arra a térségre, ahol az ország határtalanná válik, a határ meg, a sorompók, a kerítések, a rácsok, a fejadagok, a falak, a taposóaknák, az őrtornyok, a ki- és beléptető rendszerek, a titkos ellenőrzőpontok mind-mind beléd költöznek. Egy szabad ország, szabad és védhetetlen. Szökés szökés hátán, szakadatlanul.
Az utolsó, hetedik szökés összeér a legvégsővel, jön veled a tiszta határ, amerre csak mégy, nincs veszíteni vagy megnyerni való. Ami az öröklét elképzelésében nyomasztó: a számunkra felfoghatatlan igazolás, melyet az időnek az öröklétben kell megkapnia, valamint önmagunk ebből következő igazolása, azé, amilyenek vagyunk.
A hetedik szökés a határé is, jön veled, mint egy rekeszizom. Elszürkülő, csontokra zuhant test, szinte csak csontváz, evvel kell majd kezdeni aztán valamit. Mint az Antié a tiszta szobában felállított, viccesen magas ravatalon. Nem kell elmondani a valószínűtlenül hosszúra tervezett beszédet, dönti el Ferenc, sűrűn hull a hó, majdnem zuhog, apró, szinte teljesen átlátszó szálkákból rakták össze a pelyheket erre a napra, a férfiak meg, a legidősebbek, kalaplevéve állnak a ház elé kihozott koporsó körül a szertartás egész ideje alatt. Ámen, indulhat a menet. Erős csontú, kemény emberek imbolyognak a halottas kocsi mögött, a temetőkertig.
Annyi szökés után Ferenc fia Ferenc, kéz a kézben szerelmével, a határ megkísértésére szánja el magát, minden jel erre vall. Már napokkal előtte is ezt tette, akkor még ellenkező irányban kihívta maga ellen a gonoszt, az ott lakozó senkit. Fejébe vette, hogy a napi szakasz szerint - "Menj a szederfák irányába, ahol a léptek zaját hallod..." - jár el, ráadásul a szó szerinti írásértelmezést részesítve most előnyben, jóllehet a szent szöveg már beteljesedett egyszer, még pedig a gazdag képzeletvilággal megáldott, jó nevű énekszerző, sőt király és próféta életében, aki az idő szerint maga is szökésben volt éppen. Lépteket kellene hallani, világos útmutatás, és ezek nyomába szegődni, ennyi a feladat. Ferenc fia Ferenc hallja a lépteket: csöndes csoszogások, eldönthetetlen, hogy öreg emberé vagy gyermeké, fényes nappal vezetik neki az ismét frissen meghúzott határnak, egyenesen a második háború után még bizonytalan, ennél fogva igencsak irritált övezetnek. Rálépek az egyenes útra, dönti el Ferenc, nem is ő, hanem az előtte járó léptek.
Így sétál át, hajadonfőtt, a túloldalra, egyszer sem tekintve hátra. Még nem jutott túl, a senkiföldjén lépked, amikor arra lesz figyelmes, a határ nyugati oldalán járőröző határőrök csőre töltik a fegyvereiket, és a valahol mögötte, a túloldalon levőkre céloznak. Ferenc még mindig világosan hallja az őt vezető lépteket, a závárokat csattogtató katonák felé tart, nincs mit tenni, nem fog megállni csak úgy, a senkiföldjén éppen. Nézzen csak hátra, szólítják fel a katonák, amikor végre a közelükbe ér, nézzen csak. A túloldalra került Ferenc most már hátra tekinthet: a keleti oldal őrei céloznak rá még most is, de már nem fogják meghúzni a ravaszt. Mellettük haladt el Ferenc fia Ferenc a keskeny ösvényen, karnyújtásnyira tőlük. Nem lehet tudni, mi történt.
Most azonban, amikor a vele szövetséget kötött asszonyt kellene átvezetni a túloldalra, nincs hang, nincs világos útmutatás. Valami túl általános napi szakasz - "úgy vezet a mélységekben, mint a síkon" -, ennyi, na tessék, mindhiába preparálja Ferenc a szöveget, sem a szó szerinti, sem az allegórikus értelmezése nem vezet semmire.
Ha nem, hát nem.
A beállt sötétségben megindulnak a határ felé. Valószínűtlen némaság, egyetlen kósza kutyaugatás, álmatlansággal küzdő madár rikoltása, vagy lelkét kilehelő mezei vad felszabadult üvöltése. Semmi. Így haladnak át, egymást kezét kékre szorongatva, ebben a teremtés előtti süketségben. Lehet, hogy repültek, nagyon magasan a föld felett. Nem lehet tudni, mi történt. Ferenc fia Ferenc nem kísérletezik elfogadható magyarázatok kiötlésével, ott hagy mindent a nem elfogadhatóban.
Akkor még nem tudhatta, és évek múltán is legfeljebb csak sejtette, hogy megérkezvén keletre a hetedik szökés küszöbére lépett, és új nevet kapott, nem is nevet: fedőnevet, amelyen sokasodó titkos jelentések és testes gyűjtőkbe rendezett iratok szólítják őt, csaknem hat évtizeden át. Erre a talányos keresztelőre 2005 január 24-én derült fény, azon a napon, amikor Ferenc fia Ferenc legidősebb fia, maga is Ferenc, megnyitotta a tizenhét kötetből álló Titkos Jelentések első könyvét, és az új névre, a fedőnévre a legelső oldalon rátalált.
Ádám. Az első ember, a senkiföldje fia.



* A kurzívval szedett szövegek idézetek Franz Kafka A nyolc oktávfüzet című könyvéből. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2000. Tandori Dezső fordítása.

További cikkek:
2018. január 16., kedd,
Gusztáv napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 7151
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39419768

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat