Azt álmodtam, halálra ítéltek. Az álom szerint Zilahon történt az eset, egy bibliaórai közösségi alkalmon. Nem világos, hogyan csöppentem oda, de tény, álomi tény legalábbis, hogy letartóztattak, és azonnal, rövidített eljárással halálra ítéltek. Egy rögtönítélő bíróság ítélkezett felettem, mint forradalmak vagy háború idején, ki is mondták a halálos ítéletet annak rendje és módja szerint. A rögtönítélő bíró sovány arca nagyon közel került az enyémhez, iszonytató látvány.
Nagyon megrémültem, de nem volt mit tenni, még az álomban sem: ki fognak végezni, semmi kétség.
Nem volt egészen világos előttem, mivel vádolnak, de a vád mindenképpen összefüggésben látszott lenni avval, hogy bibliaórán vettem részt. Valami olyasmit műveltünk tehát, ami szigorúan tilos, ez pedig a Szentírás tanulmányozása volt. Nem emlékszem, vajon kivégeztek-e, de reggelre kelvén azon töprengtem, milyen régen éreztem veszélyt amiatt, hogy Bibliát olvasok, pedig ebben a veszélyérzetben nőttem fel.
A bibliaolvasás hétköznapi szokássá lett, olyan, mint az újságolvasás vagy a szemét kitevése a kapu elé, csütörtökönként. Ennél mintha még az elmaradhatatlan reggeli kávé is - ami nélkül, szoktam mondani, nem is tudnék felébredni - életszerűbb esemény.
A szentírás olvasása mint veszély? Vannak emlékeim erről. Eszembe jut például, hogy a katonazubbonyom bal-felső zsebében, a reggeli rapporton megtalálták a Mindennapi kenyér című napi igegyűjteményt. Odalépett hozzám a szakaszparancsnok, akkurátusan kigombolta a vastagabbnak látszó zsebet, és kiemelte belőle a "kenyeremet", mialatt én vigyázban álltam, pontosan úgy, ahogyan a hónapokon át tartó alaki kiképzésen tanították. Felmutatta a tiltott könyvet, majd parancsot adott a szakasznak, hogy hangosan röhögjenek. Bajtársaim meg habozás nélkül hangosan kiröhögtek. A kora reggeli hűvös szürkület olykor eszembe juttatja a szakasz engedelmes, harsány kacagását. Csak a tiszt maradt komoly.
Aztán persze a méregzöld, kifogástalan katonaládám került sorra, ott megtalálták a bibliámat is, és hát a katonaságban írt örök becsű verseimet - elkobozták ezeket is. Majd a kémelhárító tiszt vett kezelésbe, fiatal, szép arcú férfi, főhadnagy, ha jól emlékszem. Ő volt az ezred valóságos ura, az ezredparancsnok is sápadtan leplezte rettegését, ha megállt előtte, láttam.
Hosszasan el kellett beszélgetnem vele a Bibliáról, és hát a verseimről is, amelyeket ígérete ellenére soha nem kaptam vissza. Nem nagy a kár, világos, a szó elszáll, ha írás, akkor is. Csak a megszólítás marad meg.
Egyik vékony versemet hosszasan elemeztük együtt. Arra a képre emlékszem, hogy a rab a börtönőrt tekinti fogolynak, hiszen vasrács mögött van az őr is, a rab nézőpontjából. Kihallgatóm mintha nem nagyon lelkesedett volna a verselemzésemért.
Arra jutottunk az elhárítóval, hogy nem az a szabad, aki szabad, hanem az a szabad, aki szabad. Mondtam neki, hogy engem az a szabadság érdekel, ami nem vehető el. Ez tesz igazán szabaddá, hogy azt higgyem, amit hiszek; azt gondoljam, amit gondolok; attól féljek, akitől...
Akitől?
Hát akitől igazán félek...
Félelemből mondtam ki a szót: félelem. Eszembe jutott, amit egy igehirdetésben hallottam, hogy a félelmet egy még nagyobb félelem űzi ki a leghatékonyabban. És felidéződött bennem az evangéliumi, "baráti" tanítás: "Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek." (Lk 12, 4-5)
Nektek, barátaimnak mondom. Úgy ne féljetek, hogy féljetek. Úgy féljetek, hogy ne féljetek.
Félelem: végül is szép szó, nem?

Isten szava mint veszély: nem napi tapasztalat, lássuk be. Holott az Írás Isten beszédét, tehát magát a kijelentett igét veszélyes fegyvernek tartja, szinte óv tőle mindannyiunkat, ne játsszunk vele, ahogyan az előszobai nagy tükör sem játék. Nézni kell, bele kell tekinteni, nem hadonászni vele: "élő és ható", "élesebb minden kétélű fegyvernél", elhat lelkünk legmélyéig, sőt "megítéli a gondolatokat", de nem csak, hanem még "a szívnek indulatait" is nyilvánvalóvá teszi.
Jól nézünk ki.
Ez a kard, a Jelenések könyvében található kép szerint a megdicsőült Isten-fiú nyelve, aki "vérrel hintett ruhába volt öltöztetve, és a neve Isten igéjének neveztetik". Róla olvassuk: "Volt pedig a jobb kezében hét csillag; és a szájából kétélű éles kard jő vala." (Jel 1,16) Isten a hozzá leghűségesebbeket is óvva inti az igétől, még Mária sem kivétel ez alól, senki, senki, "sőt": "Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek." (Lk 2,35)
Nyilvánvalóvá teszi a rejtett gondolatokat, a szív indulatait? - bizony veszélyes beavatkozás.
Kinek kell ez?
Annak biztos, aki, mondjuk, a saját indulatainak a fogságában van. Aki fogoly. Aki összeszedi minden erejét, hogy ne bántson másokat, mégis sebeket oszt. Aki azt hitte, uralkodik az idő felett, de már látja, dehogy, az idő elsepri, legyűri, megsemmisíti. Aki a reménytelenség, az önsajnálat, a(z ön)gyűlölet rabja.
Fölnyitja az Írást, és a szabadító Istenhez szól, hogy szólítsa meg őt, aki szabadításra vágyik.
Azt kiáltja: "Szabadításodra várok, Uram!" (1 Móz 49,18)

Visky András
Az áhitat megjelent az "Útitárs" című határidőnaplóban - Koinonia Kiadó, 2004