belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Szenczi László

Lelki életem kereszttűzben az egyetemi éveim alatt

Örömmel teszek bizonyságot arról, hogy még az életem legnehezebb szakaszában, a sátáni erők kereszttüzében is, csodálatos lelki erőt jelentett Isten tenyerén megmaradni.

Az egyetemi éveimet Szegeden kezdtem el a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Kar matematika-fizika szakán 1950. szeptember 1-én. A tanítóképzős végzettségem számomra hátrányos volt, sokat kellett pótolnom. Ezt már a felvétel előtti nyáron megkezdtem egyéni tanulással. Az egyetemi előadásokon kezdettől rendszeresen részt vettem, aktívan bekapcsolódtam a gyakorlati foglalkozások munkájába is. Hangsúlyt helyeztem az előadások megértésére, a jó jegyzetelésre. Mindehhez nyugodt légkörre, sok testi, lelki erőre volt szükségem. Kerestem a megfelelő kapcsolatokat osztálytársaimmal, a városban élő református testvérekkel. Isten csodálatosképpen megajándékozott lelki közösséggel, amit Seres Zoltán lelkipásztor vezetett az egyetemisták részére minden vasárnap délután. Áldott alkalmak voltak ezek. Világos útmutatásokat adtak az elkövetkezendő hét gondjainak, terheinek, lelki problémáinak leküzdésére. Istentől kirendelt lelki támaszt jelentettek számunkra ezek a közösségi alkalmak az egyetemi évek alatt. 

Ugyanakkor a felvidéken maradt testvéreimtől sem szakadtam el. Onnan is komoly segítséget kaptam Csukás Zsigmond somorjai lelkipásztor levelei útján, aki az én lelki atyám volt az árvaházi éveim alatt, segítette hitre jutásomat, Isten gyermekévé válásomat. Levelei mindig figyelmeztettek: Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy a csendesóráimat rendesen tartsam meg. "Adja az Úr, hogy ha életutunkat országhatár választja is el itt e földön, lelkiekben itt is, de igazán Ott találkozzunk" - írta egyik levelében. Olyan jó volt e levelek útján újra összekapcsolódnunk lelkileg. Szükség is volt erre, hogy ne csak a tanulásban mélyüljek el, hanem lelkileg is erős maradjak, és hűséggel kövessem az én mennyei Uramat, az Úr Jézus Krisztust. E hazai és határon túli lelki segítségek elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy megfeszített szellemi munkával pótoljam hiányaimat, szerényen igyekezzem megközelíteni a felkészültségben előttem járókat.

E kemény munka során azonban zavaró körülmények is adódtak. Többször kereszttűzbe került lelki életem. Most azonban csupán három esetről teszek említést, a legjobban megpróbálókról. 
Az első akkor kezdődött, amikor a reggeli csendesóráim alkalmával azt tapasztaltam, hogy valaki, vagy valakik belekutatnak a bibliámba. Nem értettem, ezek az idegen kezek mit keresnek nálam. Kezdtem megérteni, hogy "egyesek" nem jó szemmel nézik, hogy én naponta bibliát olvasok és vasárnaponként rendszeresen templomba megyek. Nemsokára a megfigyelések és feljegyzések alapján bekövetkezett az, amire eddig nem is mertem gondolni. Én ugyanis nagyon komolyan vettem a vallásszabadság alkotmányos deklarálását és eszem ágába sem jutott az, hogy én most "nagy hibát" követek el a templomba járással. Ez nekem akkor pótolhatatlan lelki szükségletem volt. A templom előtti "megbízott ellenőrök" többször is feljegyezték nevemet az istentiszteleten való részvételemért, ezért végül számonkérésre került sor. Behívattak a Tanulmányi Osztályra és felelősségre vontak ezért a sorozatos "reakciós" tevékenységemért. Én szerényen csak azt kérdeztem, hogy ténylegesen van-e vallásszabadság hazánkban? Igen, volt a válasz. Nos, akkor mi itt a probléma velem, kérdeztem én? Az, hogy én a pedagógus pályára készülök- hangzott a válasz. No, de a pedagógusok számára akkor másként rendelkezik az alkotmányos jog? Nem. Akkor mi a probléma, kérdeztem újra? Hebegés-habogás következett. Hát tulajdonképpen nem is lenne semmi probléma, de a pedagógus a jövő nemzedékét neveli fel. Nos, az nagy baj, ha vallásos szellemben, igaz emberi értékekre, keresztyén hitre neveli fel a jövő nemzedékét? Ezt követően bizonyságot tettem előttük. 
Nézzék, engemet egy ilyen hitben gazdag és erős református hívők közössége nevelt fel Komáromban féléves korom óta az árvaházban. Olyan emberek, akik ott hagyták világi állásukat és vállalták teljes önfeláldozással, fizetés és anyagi ellenszolgáltatás nélkül 60 árva gyermek keresztyén hitben való felnevelését. Én ebben az árvaházban ismertem meg az evangéliumot, itt adtak a kezembe bibliát, itt ismertem meg Isten megváltó szeretetét, és itt lettem az Ő kegyelméből Isten gyermeke, Jézus Krisztus követője. Én továbbra is ezen az úton kívánok maradni, s amennyiben ez ellentétes az alkotmányos renddel, akkor küldjenek el az egyetemről, vagy akkor én önként itt hagyom az egyetemet. Erre már gondolatban fel is készültem. A meglepetés ezután következett. E bizonyságtételem után csodálkozva néztek rám, mélyen elgondolkodtak és a legnagyobb meglepetésemre a következőket mondták: "Úgy döntöttünk, hogy menjen el a Kárász utca egyik áruházába, és tetőtől talpig öltözzön fel, a számlát az egyetem fizeti." Én elfogadtam ezt a felajánlást és cipőtől kalapig, alsóneműtől felsőruháig, nagykabátig mindent bevásároltam és a számlát - ami nem kis összeg volt- az egyetem valóban kifizette. Így lett életemben először, 23 éves koromban félcipőm és kalapom. Ugyanakkor azt is jól megjegyeztem, amit ez a bizottság még távozásom előtt mondott:"Eszembe ne jusson itt hagyni az egyetemet!" 
Könnyezve adtam hálát Istennek, hogy valóban az Ő tenyerén hordoz engemet és számomra szinte elképzelhetetlen módon gondoskodik rólam és csodálatosan átsegített az első kereszttűzön. Ezek után jó időbeosztással, rendszeres felkészüléssel és naponkénti imádsággal készültem az első egyetemi megmérettetésre. Amikor elindultam a vizsgákra, mindig imádkozva mentem és az eredményt, az áldást is Tőle vártam. Meg is kaptam. Kitűnő eredménnyel zártam az első félévemet.

A második félév újabb, sokkal mélyebb megpróbáltatással kezdődött. Az egyetem egyik rosszindulatú oktatója elkezdte üldözni a "megbízhatatlan" hallgatókat. Gonosz terve szerint a "megbízható" hallgatókból társadalmi bíróságot állított össze és hamis vádak alapján kíméletlenül, sok esetben tettleges bántalmazással, az "elítélteket" kiűzték az egyetemről és kizáratták őket az ország összes egyeteméről. 
Sorra került a mi évfolyamunkon az egyik legértékesebb, legszorgalmasabb, legbarátibb osztálytársunk is. Titkon arról értesültünk, hogy őt is kizárják az ország összes egyeteméről. Erről mi üzenetet küldtünk barátunknak és kértük, ne jelenjen meg a társadalmi bíróság előtt, mert tettleg is bántalmazni akarják. Az üzenetet szobatársam írásban csúsztatta be a szobájának ajtaja alatt, mivel ő akkor nem tartózkodott otthon. 
Eljött az ítélkezés napja és mi biztosak voltunk abban, hogy az érintett társunk nem jön el. Csalódtunk. Eljött a "fegyelmi bíróság"ülésére és felmutatta az értesítő levelünket. Jelezte, hogy neki nem volt oka otthon maradni, semmi olyat nem követett el, ami miatt ellene bármiféle elmarasztaló ítéletet hozhatnának. Arról pedig ő nem tehet, hogy édesapjának magániskolája volt. Különben is abban igen magas színvonalú szakembereket képeztek. Védekezését nem fogadták el, osztályidegennek minősítették, s ezért tettleges bántalmazással kiűzték az egyetemről és kizáratták az ország összes egyeteméről. 
Az írásos üzenet azonban gondot okozott nekünk, mert a fegyelmi bíróságot vezető oktató megfenyegette a hallgatókat, hogy amennyiben nem jelentkezik önként a levélíró, az ügyet az állami hatóságnak adja át kivizsgálásra. 
Ezek után mi ketten, mint a levél értelmi szerzői és közvetítői, a kiszabott 3 napos határidőn belül bevallottuk tettünket. Nem akartuk, hogy ártatlanul hurcoljanak meg másokat. Az oktató nagyon meglepődött, amikor mind a ketten megjelentünk a lakásán és elmondtuk tettünk okát: meg akartuk óvni osztálytársunkat az atrocitásoktól. Árulók lettetek-kiáltotta a felbőszült oktató, s ezért súlyosan feleltek érte. Mivel tettünket őszintén bevallottuk, nem az állami hatóság ítélkezik felettünk, hanem a kb. 200 matematika-fizika szakos hallgatók közössége dönti el további jövőnket- rendelkezett a"mindenható oktató". Nekem még azt is szememre vetette, hogy én már összeütköztem velük a templomba járásom és bibliaolvasásom miatt. Ezek után el voltunk készülve a kizárásra, de mindketten Istenhez könyörögtünk segítségért. 
Eljött a döntő óra. Mindkettőnket árulással vádoltak és arra kérték a hallgatókat, kézfeltartással szavazzanak a kizárásunk, vagy az ösztöndíjunk megvonásáról. A hallgatók azonban egyöntetűen karba tett kezekkel jelezték, hogy nem értenek egyet egyik javaslattal sem. Az oktató bosszúja tehát Isten kegyelméből meghiúsult. Nagyon sajnálom, hogy ez a bosszúvágyó oktató egész életén át sem tudhatta meg, hogy ha Isten velünk, kicsoda lehet ellenünk. 
Ezeket, a hamis vádak alapján született fegyelmi határozatokat, az új kormány hivatalos közlönyben közzétett rendelkezésével megsemmisítette és a kizárt tanulókat visszahelyezte az egyetemre, hogy folytathassák tanulmányaikat. Én pedig hálát adtam az én mennyei Atyámnak, hogy ilyen csodálatosan, ez időtájt elképzelhetetlen módon megőrzött, tenyerén tartott és nem engedte, hogy onnan bárki is elvegyen. Ezzel a második kereszttűzben is győzött az Ő ereje. Legyen áldott a megőrző kegyelméért! 
Ezek után Isten Szentlelke arra indított, hogy egy időre kapcsolódjam ki az egyetemi tanulásból, menjek el pihenni és lelkileg felerősödni, hogy a további harcokban is helytállhassak. Erre szükségem is volt, mert ezek a kíméletlen, embertelen küzdelmek váratlanul értek. Nem gondoltam arra, hogy a sátáni erők ilyen alattomosan akarják kikezdeni lelki életemet, s ezzel meghátrálásra próbáljanak kényszeríteni. A hallgatók szimpátiája, merész kiállása mellettünk, még nem adta meg azt a biztonságot számomra, hogy más, fondorlatos úton nem ismétlődnek meg ezek az ellenem irányuló események. Egyben azonban biztos voltam: Isten tenyerén maradva nem győzhetnek le lelkileg sem. Ezért igyekeztem lelki megerősödésre. Hivatalos orvosi igazolással két hétre pihenni mentem. 
Ezalatt egy szegedi evangélizációs sorozaton vettem részt, amely sok bűnömre rámutatott. Ráébresztett arra, hogy milyen vagyok. Mások ugyanis fájón mondták el nekem, hogy nem akarok velük szóba állni, észre sem veszem őket. Az akkori bizalmatlan légkör erősen hatott rám, ezért az én szívemet is félelem ülte meg, s ez úgy tűnt, mintha félnék tőlük. Lakótársammal sem tudtam mindig szeretettel megbeszélni dolgainkat. Mindezeknél azonban nagyobb baj volt az, hogy kevés időt fordítottam az igeolvasásra. Sokszor fájó sebeket szakított fel, amikor belenéztem a bibliámba. Kétségbeesés kezdett úrrá lenni rajtam. Nem tudtam, mi van velem. Csak annyit mondtam másoknak: nem ismerek magamra. Befelé fordultam, elkeseredtem és elzárkóztam mindenkitől és mindentől. Így akartam enyhíteni a lelki kínt. Nem sikerült, mert Isten csodálatos szerelmével megkeresett magányomban és szeretettel, szelíden megfogta a kezem. A Galata 5: 19-20-21. versekben megtaláltam bűneimet, amelyek különösen szorítottak: irigység, versengés, patvarkodás. Isten nem engedte, hogy így menjen tovább az életem. Kézen fogva vezetett és erőt adott arra, hogy sokszor ott legyek a heti közösségi alkalmakon, ahol aztán teljesen "levetkőztetett". Rámutatott arra, hogy ő mindent látott az életemben, minden magamban rejtett bűnt is. 
A következő evangélizációs napon Lukács 18: 13. vers volt az Igénk: "Isten légy irgalmas nékem , bűnösnek!" Légy irgalmas nékem is, szakadt fel szívemből a kérés. Uram, én most már nem mehetek sehová se, nincs hely rejtőzködnöm, ismersz, látsz. Mit tegyek, mit tehetek? Uram, megadom magam és elfogadom a Te felkínált megbocsátó kegyelmedet. Sokan együtt új életre indultunk el az Ő vezetésével. Lelki megújulást jelentett ez számomra, hitbeli megerősödést és következetesebb hűséget az Ő követésében. A tanulás rabságát az Ige iránti ragaszkodás váltotta fel. Igyekeztem a naponként kapott Igét elrejteni szívemben. Kértem az Urat, hogy segítsen ezen az úton megmaradni. Hordozzon továbbra is az Ő tenyerén.

Az egészségügyi szabadság letelte után testileg, lelkileg és szellemileg is megújulva folytattam tovább az egyetem első évének második félévét. Nyugalmam érdekében saját elhatározással kiköltöztem a kollégiumból és vállaltam az albérlet többszörösen nagyobb kiadásait. Ezzel nyugodt lehetőség nyílott számomra a komoly, eredményes tanulásra. Így Isten kegyelméből a második félévet is kitűnő tanulmányi eredménnyel zárhattam le. Ezúttal különösképpen hálát adtam a tenyerén tartó mennyei Atyámnak, hogy annyi zaklatottság után is megerősített lelkileg és az Ő áldása kísérte tanulmányi munkámat is.

A második tanév szép, csendes nyugalomban, a bővülő lelki közösségben kapott sok lelki erővel indult. Ezt tovább erősítette az időközben létrejött szűkebb baráti lelki közösség is. Gyakoribbá váltak az egymást segítő találkozások, közös beszélgetések, együttes imádkozások. Lelki életünk élénkebb lett. Tanulásunkat komolyan végeztük, életünkkel, munkánkkal igyekeztünk bizonyságot tenni Isten országáról.

A Sátán azonban újra támadásba lendült. Erről így számoltam be 1952. május 3- án a mözsi családnak írt levelemben, ahonnét Istentől nyert hívő feleségemet kaptam: "Nem régen voltam káderezésen, mint csoportvezető. Megkérdezték: vallásos-e? Mondtam: igen. Mikor volt templomban? Mondtam: húsvétkor. Miért járok oda, miért nem törődök a többi dolgokkal? Miért nem sodródom az új eszmével? Mi a célom? Hogyan akarok majd tanítani? Válaszként a sok kérdésre én szépen, nyugodtan elmondtam ismét az életem történetét, az árvaházi életet, egykori hívő nevelőm lelki barátságát. Azt is elmondtam, hogyan éltem, miképpen tapasztaltam meg már azt, amit ők csak a messze jövőben, csupán elméletileg szeretnének megvalósítani. A sok önzetlen életet, a sok áldozatos, hitből fakadó adományt, amely fenntartotta ezt az árvaházat. A velem szemben ülő faggatók igen elcsodálkoztak azon, hogy ennyire őszinte voltam. Újra jöttek a kérdések. Miért nem vonzódom az új eszmék képviselőihez? Azért, mert olyan szeretetet sohasem kaptam tőlük, mint például a hitben élő nevelőimtől és sok más lelki testvéremtől. Amit még a saját testvéreim sem tudtak megadni, azt tőlük megkaptam: krisztusi szeretetet, önzetlen, semmit vissza nem remélő szeretetet. Én szükségét érzem ennek, és oda vonzódom, ahol így szeretnek engem. De higgye el - mondta a kérdező-, a vallási dolgok csak üres formát jelentenek, azok már túlhaladottak. Erre én azt válaszoltam, hogy én nem így tapasztaltam ezt meg. Nálam életté vált minden. Erőt adott és most is ad, hogy munkámat úgy végezzem, ahogyan végzem (kitűnő tanulmányi eredménnyel). Ez nálam természetes követelmény. Én szívvel - lélekkel tanár akarok lenni és munkámat is így akarom majd végezni a pályámon. Még sok őszinte szó jött ki a számon a Lélek sugallatára, amit nem győzök most leírni. Roppant meglepődtek határozott hitvallásomon és kissé elgondolkodni látszott egyik-másik. Nos, akkor végezze munkáját továbbra is teljes szorgalommal, azután meglátjuk, hogy továbbra is így fog - e gondolkodni. Tudomásul vették, hogy én hitben élő vagyok és az is szeretnék maradni". 
Többet nem foglalkoztak velem az egyetemi évek során, de minden anyagi támogatást megkaptam. Tudtam, hogy "Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van."(Róma 8: 28.) Legyen érte áldott az Úr, hogy adott erőt és bátorságot ahhoz, hogy tudtam nyugodtan szólni és bizonyságot tenni Róla. Isten tenyerén hordozott életemmel csak így tehettem. Ezzel a harmadik kereszttűzön is győzelmesen átvezetett az én mennyei Atyám. 
Egyetemi diplomát 1954-ben az induló 120 hallgatóból csupán 13-an kaptunk. Boldog voltam, hogy ott lehettem a legjobbak között. Dicsőség és hálaadás az Ő Szent nevének!

Szekszárd, 2006. november 23.

2018. január 16., kedd,
Gusztáv napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 7149
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39419766

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat