belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Szenczi László

Hálaadó emlékezés az 1947-es esztendő áldásaira

A 60 évvel ezelőtti esztendő Isten gondoskodó szeretetének sokaságát jelentette számomra. E gazdag, Istentől megáldott történésekről kívánok hálaadó szívvel számot adni. 

1.Tüdőszanatóriumban


A 16 és féléves leventeként Németországban eltöltött féléves kényszerkatonai szolgálatom után Isten csodálatos kegyelme folytán hazakerültem 1945 nyarán. Az ezzel járó fizikai megpróbáltatás és az itthoni otthontalanságom eredményeként súlyos betegség támadott meg. Tüdőcsúcshuruttal 2 évig orvosi kezelésben részesültem. Ennek eredménytelensége miatt tüdőszanatóriumba kerültem, a szlovákiai Stószfürdőbe. Az első nagy isteni kegyelem sokasága azzal kezdődött, hogy bár az akkori körülmények között magyar beteg aligha juthatott el ilyen gyógyintézetbe, mennyei Atyám szeretete mégis áttörte a lehetetlenséget és a pozsonyi szlovák főigazgató közbenjárására beutalót kaptam Stószfürdőre 1 hónapos kezelésre. 
A szanatórium gyönyörű helyen volt, az Alacsony Tátrában. Tágas szép, kétszemélyes szobákkal, jó fűtéssel, nyitott ablakokon át erős magaslati levegő áramlott be a szobába. A falakon lévő táblák nagy betűkkel hirdették: "Ne hovorte po nemecki, po maďarsky!" Ne beszéljenek se németül, se magyarul! Én egy gimnáziumi tanárral kerültem egy szobába, aki felvilágosított: "Semmi baj, jó társak leszünk, csak a szobán kívül ne beszéljünk magyarul. Lent a fenyves alján jönnek össze a magyarok, és ott beszélgetnek. A felvonó pedig a szánt felhúzza, így felfelé nem kell gyalogolni." A legnagyobb örömömre sok barátság szövődött szlovák és magyar testvéreink között. A gyűlöletnek lent a kisemberek, a közös sorsú beteg emberek között nyoma sem volt. Ezt felülről szították. Isten azonban tenyerén hordozott itt is. A súlyos betegségem a friss levegő és a gondos orvosi ellátás eredményeként igen sokat javult, sőt 1 év múlva már teljesen gyógyult is voltam. 
Egy hónap után Istennek hálát adva mondtam búcsút az én kedves magyar és szlovák barátaimnak, örök emlékként megőriztem az együttes fényképeket és a saját kezű aláírásaikat, a szanatóriumot ábrázoló fénykép hátulján. Különösképpen megőriztem azokat, akik szeretetüket válogatás nélkül megosztották velem, akikkel oly sokszor énekeltük együtt lent a fenyves alján a bizonyságtevő énekünket:


Pán Boh je láska, 
Dal nám svet kúpitˇ. 
Pán Boh je laska, 
Lˇubi i mňa. 
A tak volám ešte raz, 
Pán Boh je láska, 
Pán Boh je láska, 
Lˇubi i mňa.


Isten szeretet, 
Megváltott minket. 
Isten szeretet, 
Engem is szeret. 
Ezért újra mondom, 
Isten szeretet, 
Isten szeretet 
Engem is szeret.

Az Ő iránta való hála és a Róla való bizonyságtevések összekapcsoltak bennünket és elűztek minden nemzeti ellentéteket. Tudtuk, hogy Isten előtt mindannyian egyformán bűnösök vagyunk, de kegyelméből az Ő gyermekei lehetünk, ha hiszünk Őbenne. Ez a lelki kapcsolat még sokáig megmaradt közöttünk, mert a közös betegség közös reménységgel is táplált bennünket és hittük, hogy az Ő kegyelméből meg is gyógyulhatunk. Az árvaházi lelki közösség imahadjárata is megerősített ebben a hitben. 
Legyen áldott a mi Urunk, aki így győzött az emberi gonoszság felett, s nem engedte, hogy a gyűlölet tüze súlyosbítsa betegségünket, hanem azt a reménységet táplálta mindannyiónkban, hogy bűneink bocsánatának elnyerésével a földi betegségből való gyógyulás másodrendűvé vált. Istennek különös ajándéka volt, hogy sokan mind a kettőt megkaptuk. Én is. 
Hála töltötte be szívemet, hogy ennyire szeret engem az én mennyei Édesatyám.

2. Menekülés a háborgó Dunán

A tüdőszanatóriumból 1947. február végén érkeztem haza. Úgy éreztem, hogy egészségi állapotom most már lehetővé tenné a továbbtanulásomat. A tanítói pálya vonzott a legjobban, de ekkor Szlovákiában ilyen irányú tanulásra semmi lehetőség sem volt. Ilyen magyar iskola sehol sem működött az országban. Én ugyan szegény sorsomnál fogva nem kerültem egyik kitelepítési listára sem, de semmiféle jövőt sem láttam ott a tanulásomhoz. Ezért úgy határoztak a Timótheus testvéreink, hogy kettőnket csónakon menekítenek át a Dunán Magyarországra. Ennek költsége 500 Ft .volt személyenként, ami egy magyar pedagógus akkori 5 havi fizetését jelentette. Ezt a Timótheusok tizedpénzükből adták össze. 1947. április elején nekivágtunk a nagy próbálkozásnak ott, ahol a Duna már a legszélesebb volt, ahol a Vágdunával egyesült és így kiszélesedett. A nagy próbatétel csak ezután következett. 3 napon át vártuk, hogy az éjszaka sötétségében megérkezzék a megígért csónak a magyarországi oldalról. Félelmetes napok voltak ezek. Sokszor imádkoztunk segítségért mennyei Atyánkhoz. Ő azonban próbára tette hitünket. Ezúttal most arra tanított meg, hogy türelemmel és teljes odaadással várjuk az Ő szabadítását. A segítség három nap múlva, éjfél után egy óra körül meg is érkezett. Alig hallhatóan, de egyre erőteljesebben hallottuk a csónak érkezésének zaját. Bandi barátommal ekkor könnyes szemekkel adtunk hálát Istennek és kértük további segítségét. Hajnali 2 órakor a csónak megérkezett és a csónakosok átvették a pénzt, mi pedig megkaptuk a csónakot az evezőkkel együtt. Ezután magunkra maradtunk. Berakodtunk a csónakba, de evezni egyikünk sem tudott. Ezért a csónak egy darabig csak körbe-körbeforgott. Nagy sokára, többszöri próbálkozásaink után, végre elindult a félelmetes útra. Eveztünk, ahogy tudtunk és lassacskán mind előbbre jutottunk Magyarország felé. Amikor a Duna közepe felé közeledtünk, hirtelen feltámadt a szél és a víz hullámozni kezdett. A háborgó Duna vize bizony megfélemlített bennünket. Eveztünk, eveztünk, de a csónakot a szél másfelé vitte. A hullámok egyre nagyobbak lettek, már-már felborulással fenyegették csónakunkat. Hitünk gyengülni kezdett, reménytelennek láttuk helyzetünket, mindenre elkészültünk, hogy a hullámsírban leljük halálunkat. Ekkor őszinte szívvel könyörögtünk Istenhez: Uram, Jézus, könyörülj rajtunk, ne hagyj elpusztulni bennünket. Hitetlenségünkben ugyanis nem vettük észre, hogy a csónakban nem ketten vagyunk, hanem hárman, mert Jézus is velünk van. Ő most nem a Duna vizét csendesítette le, hanem félelmünket oszlatta el. Így mi a viharzó vízen is bátran mentünk tovább mély bűnbánattal hitetlenségünk miatt, de megerősített hittel, megtapasztalva az Ő jelenlétét és e nagy próbatételben nyújtott segítségét. Csónakunk pedig ezt követően közeledett a célunk felé, a magyar határhoz. Sötét lévén, nem tudtuk felmérni a távolságot, s már azt hittük, hogy közel vagyunk a parthoz. Ezért örömünkben mindketten kiléptünk a csónakból és a derékig érő vízben lépkedve mentünk a magyarországi part felé. Fáztunk, dideregtünk, imádkoztunk, és sírva adtunk hálát mennyei Atyánknak. Egyszercsak megláttuk a ránk váró magyar határőröket, akik meleg kézfogással fogadtak bennünket, és ezt mondták:"Örülünk, hogy szerencsésen megérkeztetek. Isten hozott benneteket kedves magyar testvéreink magyar földön." Elmondták, előfordult már többször is, hogy a sodró vízben a menekülők csónakja felborult és valamennyien a Dunában lelték halálukat. Meleg szobáról gondoskodtak, ahol megszáradhattunk és meleg élelmet is kaptunk. Reggel aztán hálás köszönetet mondtunk a határőröknek a szeretetteljes gondoskodásukért és elindultunk Kéttornyúlakra, ahol egy kedves hívő tanító család mindkettőnket Isten szeretetével befogadott. Ők is a Timótheusok családjához tartoztak. Így lettem magyar menekült Magyarországon. Áldott legyen az Úr megőrző kegyelméért és vezérlő szeretetéért.

3. A kéttornyúlaki sorkoszt

 

A befogadó család is szegény volt, alig tudtak megélni egy tanítói fizetésből, meg betegek is voltak, nehezen birkóztak meg a napi gondokkal. Szeretetük azonban határtalan volt, így a kevésből is jutott nekünk. Mi pedig kerti munkával igyekeztünk segíteni nekik. A legtöbbször megelégedtünk marharépából készített főzelékkel, annak leveléből készült "spenóttal", leheletnyi vastag sült szalonnával, alig kézbe fogható kenyérkével. Mindezek ellenére boldogok voltunk, örültünk, hogy egyáltalán volt mit ennünk, még ha éheznünk is kellett nap, mint nap. A jóllakást csak kicsit később ismertük meg Isten különös kegyelme folytán. 
Vasárnaponként a kéttornyúlaki református templom harmóniumán kántori szolgálatot végeztem, amiért az egyházközség havi 20 forinttal díjazott. Ezt a szolgálatot nagy örömmel végeztem. 
Közben megérkezésünk után beiratkoztunk a pápai tanítóképzőbe, amit túlkorosokként 5 év helyett 3 és fél év alatt lehetett elvégezni. Ekkor a tanítás már elkezdődött, sokat kellett pótolnunk, de mennyei Atyánk ebben is megsegített bennünket. Sikerült behozni hátrányunkat. 
Más gondok is adódtak. Kéttornyúlak és Pápa között 5 km hosszú volt az út. Ezt minden nap mezítláb tettem meg, mert csupán egy pár cipőm volt, amit nagyon féltettem. A nyakamba akasztott cipőpárral napi 10 km utat tettem meg, a legtöbbször kiéhezetten. Alig vártam, hogy az útszéli szederfákon érett legyen a gyümölcs, mert az iskolából hazajövet ezekre, a szederfákra másztam fel, hogy enyhítsem kínos éhségemet. A tanítás délután volt. Hazaérkezésem után először a háziak kertjét öntöztem meg, majd egy kicsit kapálgattam, és egy-két órai munka után jött a csekélyke kis vacsora. E nyomorúságos helyzet több mint egy hónapig tartott. Ekkor csoda történt. 
A kéttornyúlaki református testvéreink, látva nehéz helyzetünket, sorkosztot szerveztek részünkre. Szigorú utca és házszám sorrendben vártak bennünket ebédre. Isten kegyelme folytán csodálatosan javult a helyzetünk. A vendéglátók szeretetteljes versengése annyira megható volt, hogy esténként könnyes szavakkal adtunk hálát Istennek a különös gondoskodó szeretetéért. Eközben azonban lelki kapcsolatok is szövődtek a vendéglátó református testvéreinkkel. Így aztán a gyönyörű szép kéttornyú templomocska is egyre jobban megtelt Isten üzenete után vágyakozó hívekkel.

4. Súlyos próbatétel Közben súlyos próbatétel rendítette meg hitemet. A megfeszített munka megviselte szervezetemet és kiújulni látszott a tüdőbetegségem, amit a napi rendszeres hőemelkedésem jelzett. Közben a községben éppen akkor halt meg tüdőbajban egy 20 éves fiatalember. Csak másfél hónap választott el engemet a 20-adik életévem betöltésétől. Szívszorongással és mérhetetlen fájdalommal, kétségbeesetten álltam a fiatalember koporsója mellett. Iszonyú félelem fogott el, sírva búcsúztam el ettől az alig ismert egykorú fiatalembertől. Súlyos kérdések foglalkoztattak. Mi lesz velem? Én is erre a sorsra jutok? Hát nem gyógyulok meg véglegesen? Újra visszatér a betegségem? Lehet-e egykor családot alapítanom? Könyörgésemre Istentől határozott választ kaptam a hit erejéről szóló igei üzenetében: 
"...hit által ...felerősödtek a betegségből, ."(Zsidók 11:33-34.) Istennek ez a nyilvánvaló, egyértelmű üzenete elűzte a félelmet a szívemből, elfogadtam bíztatását és ígéretét. Áldott legyen az én mennyei Atyám, aki most sem hagyott magamra, ígéretét betartotta és jó egy év múlva teljesen megszűnt a hőemelkedésem, kollégiumi elhelyezésemet pedig csodálatos módon oldotta meg. Ezzel megkönnyítette mindennapi életemet, segítséget nyújtott a megfeszített tempójú tanuláshoz.

5. Timótheusok tizedpénze

Isten gazdagon gondoskodott arról, hogy pénzünk is legyen. 1947. május 13-án csodálatos meglepetésként érkezett Prágából Tóth Kálmán lelkipásztortól a Timótheusok Szövetségének körlevele. E történelmi dokumentumból idézek: "A múlt hónap eseményeiből a következőket említem meg. Szűcs Bandi és Szenczi László testvéreink Pápán beiratkoztak a tanítóképzőbe. Tanulásuk költségeit a Timótheus pénztár fedezi. Így most már három gondozottja van közösségünknek odaát. Ezért úgy állapodtunk meg, hogy Pintér Lajos testvérünket megbízzuk a tized kezelésével, beszedésével és a szükséges kiadások kifizetésével..."

6. A Református Egyház gyorssegélye

Jelentős segítséggel támogatta tanulásunkat a Dunántúli Református Egyházkerület is. Győri Elemér püspök úr kérésünket meghallgatva, azonnal intézkedett 200Ft. menekült gyorssegély kiutalásáról. A Református Egyetemes Konvent felvidéki menekültsegély utalványszelvényét még ma is őrzöm áldott történelmi emlékként, hogy ez is emlékeztessen Isten gondoskodó szeretetére.

7. A pápai református teológia segítése

Református egyházunk további segítségnyújtása még hathatósabb és rendszeresebb lett. A jelentős nagy ünnepeken (húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor) a pápai teológia lehetővé tette a legátusi kiküldetést. A prédikációkat mi írtuk meg, de a hitoktató lelkészünknek azt fel kellett mondani és csak úgy indulhattunk el a kiküldetésre. Csodálatos szolgálatok voltak ezek az alkalmak. Sokat épültünk mi is lelkileg, hisz el kellett mélyülnünk a mondanivalónkban, imádkozva kértük Isten segítségét, a Lélek irányítását, hogy ne csak felmondása, vagy elmondása legyen a leírtaknak, az előzetesen megfogalmazottaknak, hanem ténylegesen a Lélek üzenetét tudjuk továbbítani a szószékről. 
Összesen 26 alkalommal szolgáltam a Pápa környéki gyülekezetekben. Egy szolgálat különösen emlékezetes marad számomra. Egy nagy gyülekezet előtt kellett hirdetnem Isten igéjét. Igyekeztem jól felkészülni és megtanulni az általam írt igehirdetést. Rendben, sorra következett az én szolgálatom. Már javában mondtam az általam írt szöveget, s egyszer csak azt vettem észre, hogy minden elhomályosodik előttem, a leírt sorok eltűnnek emlékezetemből és egy pillanatra megálltam. Elveszett a jól megszőtt fonal. Nagy csend lett. Nem jutott eszembe, hogy az előttem levő írott szövegen keressem a folytatást. Élénk figyelem lett úrrá a templomban. Én pedig e pillanattól kezdve nem a leírt szöveget mondtam, hanem valami megelevenítő üzenetet a Lélek irányítása által. Csodálatos lelki örömben volt részem ekkor, mert Isten elhallgattatta az"énem" üzenetét és Őt szolgálhattam igazán ez ünnepi alkalmon. Szívemben boldog hálaadással jöttem le a szószékről, hogy Isten eszközként használt fel az Ő húsvéti örömüzenetének közvetítésében. 
Történelmi emlékként megőriztem ezeket a legációs prédikációimat. Gyermekeim, unokáim ma is szívesen meghallgatják ezeket a legációs prédikációimat. 
A pápai teológia további segítséget is nyújtott számunkra. Kb. egy fél évig ingyenesen ebédet biztosított a teológia konviktusán. Ennek aztán lelki haszna is volt, mert meghitt barátságok is szövődtek a komolyabb teológusok és köztünk (pl. Róka Lajossal). E barátságokból később együttes bibliakör és imaközösség is kialakult. Így lett igazi lelki közösségünk, amely erősítette hitünket és felkészített lelki szolgálatokra a tanítóképzőnkben és annak kollégiumában. 
Hittanóráink is igen áldottak voltak. Bognár Károly hitoktató lelkipásztorunk hívő szívvel vezette azokat. Sok lelki ajándékot kaptunk tőle. Emlékét megőriztük.

8. Fejadag gyűjtése Pápán

Örökké emlékezetes marad számomra a kollégiumi felvételhez nyújtott isteni segítség. A kollégium csak úgy tudott befogadni, ha az évi fejadagot beadtuk lisztből, zsírból, cukorból, krumpliból. Ezt a kollégium igazgatója közölte velem 1947. szeptemberében. Isten azonban kirendelte ezt a segítséget is. Dr. Biczók Ferenc osztályfőnököm szerzett egy négykerekű kis kocsit, rátett kosarakat és faládákat, s együtt húzva a kis kocsit, elindultunk gyűjteni Pápán. A lakosság teljes szeretetével találkoztunk és 3 nap múlva együtt is volt az egy évre szóló fejadag. A kollégium befogadott, én pedig hálát adtam az én gondviselő, mennyei Atyámnak, aki biztosította továbbtanulásomat. Ismét megtapasztaltam, hogy Ő gondot visel rólam.

9. Váratlan isteni segítség

Még egy különösen csodálatos váratlan isteni gondoskodásról is be kell számolnom. Az egyik napon váratlanul 400 forintot hozott nekem a postás. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen, égből hullott áldást jelent ez a küldemény. Ahogy a feladószelvényt (amit a mai napig megőriztem) megnéztem, azonnal tudtam mindent. Isten Szent Lelke arra indította Varga Józsefné Rév-Komáromból Tótkomlósra áttelepített, hívő testvérünket, hogy részemre anyagi segítséget nyújtson szerény jövedelméből. Megtudta ugyanis, hogy az árvaházból én Magyarországra menekültem, hogy a tanítói pályára felkészülhessek. Rév-Komáromban ő is a református gyülekezet lelki közösségének tagja volt és minden árvaházi konferenciánkon részt vett. Komoly hívő életet élő, az árvákért minden áldozatra kész Isten gyermeke volt. Engedett a Lélek megszólításának és örömmel küldte nekem a nem szerény segítséget azzal a megjegyzéssel, vegyek rajta karórát, mert arra a leendő tanítónak szüksége lesz. Örömömben meg is vettem az órát és könnyek között köszöntem meg az én drága jó Atyámnak és Varga néninek ezt a mennyei ajándékot. Ilyen csodálatos módon tapasztaltam meg ezúttal is, hogy igen gazdag gondviselőm van. Áldott legyen az én szerető Édesatyám!

10. Az elmaradt kántorvizsga

A tanítóképző intézeti tanulás és hitoktatásban való részvétel lehetőséget adott kántorvizsgára való felkészülésre is. A képzőben folyó ének-és zeneoktatás igen komoly szinten folyt, s ez nagyban segítette a harmóniumon, zongorán és orgonán való rendszeres gyakorlást is. A fő cél az egyházi énekek harmónium- és orgonakísérete volt. Ez egy idő után olyan szépen ment, hogy engedélyt kaptam gyakorlásra a pápai református nagytemplom orgonáján, majd később próbajátékra is sor került felügyelet mellett. A legizgalmasabb, de egyben a legszebb napom az a vasárnap volt, amikor teljesen egyedül kísérhettem az istentiszteleten az összes éneket a pápai kéttornyú református templomban. A főpróba kitűnően sikerült, s ezt kövezően már engedélyt kaptam arra, hogy vasárnaponként én végezhettem az orgonálást. Készen álltam a kántorvizsga letételére, amit azonban az iskolák államosítása nem tett lehetővé. Az Oktatási Miniszter rendelete nem engedélyezte a kántorvizsga letételét az állami tanítóképzősök számára. Mégsem keseredtem el, mert tudásomat gyülekezeti alkalmakon, bibliai összejöveteleken hasznosítani tudtam, sőt gyakran helyettesítettem a szabadságon levő, vagy betegség miatt akadályoztatott templomi kántorokat is. A megszerzett tudásomat sokáig megőriztem.

11. Befejező gondolat

A leírt történések tehát arról tesznek bizonyságot, hogy számomra a 60 évvel ezelőtti esztendő sok-sok megtapasztalása különösképpen bizonyossá tette annak az Igének beteljesedését, hogy 
"Rólam is, noha szegény és nyomorult vagyok, az én Uram visel gondot." (Zsolt 40: 18.)

Legyen ezért Övé a hála, dicséret és dicsősség mindörökké!

Szekszárd, 2007. február 10.

2018. január 17., szerda,
Antal , Antónia napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 5233
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 39427439

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat