Ránk borult az éjszaka, az árnyakat ébresztő negyedik éjszaka. A vagon sötétjében, az összezsúfolt, tolongó tömeggel mindenki magára marad szomjúságával, fáradtságával, szorongásaival. Súlyos csend ez, csak alig kivehető, állandó jajgatások szakítják meg. Így megy ez minden éjszaka. Később tébolyultan ordítanak majd azok, akik azt hiszik, hogy haldokolnak. Lidérces kiáltások - el kell hallgattatni őket, bármi áron. Megrázzák a pasast, aki rángatózva, nyitott szájjal üvölt. Pofon vágják, ha szükséges. De ez még csak az emlékek kusza órája. Feljönnek az emlékek az ember torkába, fojtogatják, elernyesztik akaraterejét. Elkergetem az emlékeket. Húszéves vagyok, szarok az emlékekre. De más módszer is van. Felhasználni az utazást, hogy az ember selejtezzen. Vagy mérleget csináljon, felmérje azt, hogy minek lesz súlya az életben és minek nem. A vonat füttyent a Moselle völgyében, s én hagyom, hogy elröppenjenek a könnyű emlékek. Húszéves vagyok, még megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy kiválasszam életemből azt, amit vállalok, s azt, amit elhajítok. Húszéves vagyok, rengeteg mindent kitörölhetek az életemből. Tizenöt év múlva, amikor megírom ennek az utazásnak a történetét, nem tehetem már ezt. Legalábbis így gondolom. A dolgoknak nemcsak a mi életünkben lesz súlyuk, súlyuk lesz önmagukban is. Tizenöt év múlva az emlékek már nem lesznek ilyen könnyűek. Életünk súlya talán megváltoztathatatlan lesz már. De ma éjjel, a Moselle völgyében, a füttyentő vonatban, semuri barátom oldalán húszéves vagyok, és szarok a múltamra.
Embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél. Ezen az éjszakán egyszer és mindenkorra megértettem ezt. Hagytam, hogy elröppenjenek a könnyű emlékek, amelyek kellemesek ugyan, de hozzám kötődnek csak. A guadarramai fenyőerdő. Az Ulm utcai napsugár. Csupa könnyű dolog, illanó, de teljes boldogsággal gazdag. Jól mondtam: teljes boldogság. De aminek a legnagyobb súlya van életedben, az a néhány ember, akiket ismertél. A könyvek, a zene, az megint egészen más. Bármennyivel gazdagítanak is, csupán eszközök, hogy eljuss az emberekhez. Persze, csak az igazi könyvek, az igazi zene. A többi száraz, rideg dolog. Ezen az éjszakán egyszer s mindenkorra tisztáztam ezt a kérdést. A semuri fiú elaludt. Álmodott. Nem akarom elmondani, mit mormogott. Nem nehéz állva aludni, ha az embert közrefogja a vagonban összezsúfolt testek ziháló satuja. Állva aludt a semuri fiú, szorongásosan mormogott. Annyit éreztem csak, hogy a teste még súlyosabb.

Jorge Semprun: A nagy utazás