Szerintem sajna ez nem ilyen egyszerű. Sokan úgy képmutatóak, hogy észre sem veszik. Azt gondolom, a tudatos megtévesztés ritkább... A képmutatással azt helyettesítjük, amiről úgy gondoljuk, hogy kéne, hogy legyen, de nincs.

A "szeretve lenni" állapot borzasztóan fontos az életünkben:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Szerintem sem a tudatosság a határ.
Egyrészt, sok képmutatás valóban nem tudatos, másrészt azt sem nevezném képmutatásnak, ha valaki tudatosan udvarias, jólnevelt, toleráns másokkal, holott egészen mást gondol egy bizonyos dologról, vagy az illetőtől.
üdv
ex

Igen, tényleg jó, hogy az udvariasság témát is idehoztad. (bár néha elgondolkozom rajta, hogy mi is ezzel a helyzet, mert valahol gáz, ha más jönne szívből, és mégis eljátszok valami udvarias rítust - de hát valszeg itt nem a képmutatás témán, hanem a szívbéli indulat témán kell dolgozni ebben az esetben)

Ami nagyon gáz képmutatás terén, amikor valaki hívőbbnek igyekszik mutatni magát, mint amilyen. Amellett, hogy ez veszélyes, eléggé visszatetsző is. Ha pl valaki úgy kezd el imádkozni, hogy borzalmasan cifra szóvirágokban, megkonstruált ritmikus versecskében, kegyesre elváltoztatott hangon szól Istenhez, az bennem mindig nagyon rossz érzetet kelt. Esetleg belefűz zsoltár szövegeket, stb. Ilyenkor nem is tudok szívből áment mondani.

Vagy, ha vkinek mindenre valami kegyes(kedő) szentbeszéde, igehelye.

Persze biztos óvatosnak kell lenni az ítélkezéssel, meg ez is lehet talán stílusbeli dolog, nem tom. Valahogy hitelesebb nekem az egyszerű, tömör, normál hangsúlyú, természetes beszéd.

Ha a képmutatás bűn (Jézus szerint igen), akkor a 'nem tudatos' képmutatás lehetősége bűnösségi hipochondriához, lelki egyensúlyvesztéshez vezethet,



- hát akkor mi a képmutatás ?

- Szerintem itt jön be a "szándék-tudatosság", mert az udvariasság, amíg tolerancia ('elviselés', 'engedélyezés', 'megtűrés') a másik felé, - addig kultúrtársadalmakban kötelező.
-De ha színlelem az udvariasságot és közben már azon gondolkodom magamban, hogyan tudnék "jól kitolni" (bocs.a csúnya kifejezésért) vele,- az már gonosz képmutatás. Nem ?

-A "tál" külsejét tisztogatom, míg belül rakva van ocsmánysággal...
-"Vizet prédikál és bort iszik"

Kedves Loisz!
Van egy bolti eladó, akihez bejön kétféle vevő. Az egyik undok, a másik kedves. Az eladó mindkettővel mosolyogva foglalkozik(nem magyarországon, mert itt mindkettővel undok ), de belül mást gondol róluk.
Képmutató volt vagy csak udvariasan viselkedett?
üdv
ex

Mostanában úgy érzem magam, mint gyerekkorom szamaras meséjében az apa és a fia. Bármit is csinálok, mondok, de szinte, ha gondolok is, valaki számára mindig akad olyasféle, amibe beleköt és szinte már meg sem tudok nyilvánulni anélkül, hogy emberi megítélés, ítélkezés alá ne essek. Hasonlóképpen van ez az élet különféle területén. Ha valaki hasonlóképpen érzi magát, akkor először mindenképpen nézzen önmagába, majd ajánlom neki ezt a gyerekkoromban hallott mesét.

Azért pont ide teszem fel, mert ez a topik fut most, másrészt azért, hogy példát adjak arra, hogy bárki, akár saját magunk is bármikor például képmutatónak ítélhet/jük meg bennünket/magunkat akár ok nélkül is:

Ex, az az eladó a legjobb önvédelemmel rendelkezik

Szerintem is gáz azonban, ha van egy közösség, ahol mindenki mosolyog a másikra, fülig ér mindenkinek a szája, ölelgetik egymást, miközben ha a másik pl. nincs jelen, akkor ugyan ilyen vehemenciával átkozzák és szidják.

Ez a kettősség a Sátántól van.

Volt egy kollégám, akiben ez az erő olyan szinten működött, hogy sokan féltek tőle (néha én is) Amikor jött a nagyfőnök és találkozott vele, akkor olyan nyájas volt, olyan csiszolt modorú, jobban "nyalt", mint bárki más.
Aztán amikor elment, mindenki előtt olyan bántóan beszélt a főnökről, ahogy én még csak gondolni se mertem.

Nekem is volt egy évfolyamtársam, aki - ha azon kapott bennünket, hogy a nem jelenlévőről beszélünk- természetesen valami elmarasztalót,
azt mondta:-lányok, ezt hagyjátok abba, majd ha visszajön , akkor neki mondjátok meg. Csak az érdekesség kedvéért mondom, hogy akkor/a 70-es években/ ő elvhű kommunista volt- most pedig, ahogy valamelyik évfolyamtalálkozón elmondta,Krisztusban hívő ember .

A képmutatásról nekem egy régi falusi mondás jut eszembe: valaki vasárnap aludt tejet ebédel és aztán fogpiszkálóval a foga között kiáll a kapuja elé diskurálni.

de jó, az elvhűség, a másik ember tisztelete és az igazság keresése az Isten Országában is fontos érték

Kedves ex !

-Erről van szó,- hogy ugyan ki tudja ezt eldönteni kívülről, hogy a másik mit gondol belül, hiszen ember nem lát bele a másik ember szívébe.- Tehát a munkáját "kötelezően" udvariasan végző eladót "tudatalatti" képmutatónak nevezni, ítélkezés lenne,- szerintem. (Akkor, ha keresztyén az eladó, folyton azon gyötrődhetne, hogy ő egy örökös képmutató)
-Amint hogy képmutatónak bélyegezni valakit egy hibájáért, mert egyébként "krisztuskövető" akarlenni és erről tesz bizonyságot,- ugyanúgy ítélkezés. (Ró 2,1)

-A szívek vizsgálója tudja csak, ki, mit gondol magában. - Az egészen MÁS téma, hogy egyetlen szempillantás alatt szimpatikus, vagy unszimpatikus valaki, itt jön a győzködés önmagammal, hogy az unszi-val is "kedves" legyek...és ez képmutatás ?

-De persze vannak nyilvánvaló képmutatások, amelyek messziről kiabálnak, - mint pld. Erika és pauler hsz-aiban idézettek.

üdv
L.

--És hol ebben a képmutatás, - részedről, vagy az "ítélkező" részéről ? - Kivéve, ha a közmondás érvényes: "vizet prédikál,bort iszik" és netán ezt teszik szóvá ?

-Egyébként, vannak ilyen időszakok az ember életében.- A magaméban is volt,---talán van is bizonyos területen.- Ha az okot nem találom magamban,- a "célját" Isten kezéből veszem.

üdv
L

Kedveseim, a képmutatás = hazugság. Hazudok magamnak, hazudok a többi embernek. Ha nem azonos a belsőm (gondolataim, érzelmeim, véleményem) azzal, amit kifelé mondok és jelzek, akkor vége.
Ugyanakkor ez nagyon kényes kérdés. A "nem akarok megbántani senkit", a "nem akarom idegesíteni azzal, hogy nem értek vele egyet", a "kegyes hazugságnak" nevezett álnokságok igen kísértőek emberi társasági körökben, gyülekezetekben. Udvariasan is lehet igazat mondani, önuralommal is lehet ismertetni rossz véleményünket a másikról udvariasan.
Légy "egy-ügyű" - ahogyan Gyökössy Endre tanácsolta. Egyféle, remélem érthető.
Aki saját magának sem mer igazat mondani, ott súlyosabb gond van, s azt hiszem nem idetartozó téma.
További áldott napokat kívánok!

Az első mondatoddal nagyrészt egyet tudok érteni. Na de ugye vannak kegyes hazugságok is, meg vannak kegyetlen hazugságok is.

A második idézett mondatodat viszont nem zárnám le ilyen könnyen, hiszen ez a "magunknak sem merünk igazat mondani", hát ez egy nagyon általános probléma. A gond már az alap gondolattal az "igazsággal" van. Nem tudom ismered-e Erasmusnak a "Balgaság dicsérete" című könyvét, amely éppen erről az igazságot fel nem ismerő balgaság állapotáról ír kb 200 oldalt. Ebben a könyvben az emberi társadalom csaknem minden tagjáról leírta, hogy szerinte hol ütközik az illető gondolkodása és viselkedése az igazsággal.

Igazán, lényegbevágóan éppen a mai világban látható napi gyakorlatban, hogy az emberek milyen pótcselekvésekbe menekülnek, amikor nem ismerik fel maguk számára az igazságot. Mások számára azért sokkalta könnyebben felismerjük, megítéljük az igazságot, mint a magunk számára.

Kedves Eszter,

Bár nem osztom teljesen a véleményed, lehet, hogy itt is igaz az, hogy legyen néked a te hited szerint. Vagyis, hogy Isten meg tud áldani ebben is, de ha valaki a másikat előtérbe helyező indítékból, kedvességből nem akar megbántani valakit, és mondjuk ezért nem gyakorol őszinte kritikát, akkor ezen is lehet áldás.

Nekem pl tetszik Déry Tibor Szerelem című novellája alapján készült film alapkoncepciója - ahol szeretetből nem mondja meg a beteg, halálához közeli öregasszonynak a menye, hogy a férje (az öregasszony fia) börtönben van, feje felett a lebeg a kivégzés - hanem azt hazudja, hogy a fia kiment Amerikába és karriert csinált, és majd ha tud, akkor haza jön. Az öregasszony belehalt volna, ha az igazat megtudja, de ez a mese még adott neki pár szép hónapot.

Persze nyilván ez a hazugság dolog nagyon határmezsgye. Nem tartom például helyesnek, amikor egy haldokló előtt letagadják az állapotát, nyilván...

Van egy másik irodalmi alkotás, sajna nem jut eszembe a szerző (se) amikor egy nagyon beteg ember egy tűzfalat néz, és előtte valami fonnyadt kórót, ami napról-napra pusztul. És azt mondja, hogy ahogy a kóró elfonnyad, úgy fog ő is meghalni. És egyik nap lehull az utolsó levél is a kóróról, de egy festő, aki végig kísérte ennek a betegnek a történetét éjjel kimegy, és fest egy növényt a falra, egy levéllel, és mindig kiegészíti újabbal, és ebből erőt merít a beteg, és felgyógyul.

Ez is hazugság. Sokkal korrektebb lenne megmondani a másiknak, figyelj, a növény az éjjel végleg kiszáradt, good bye....

Szóval legyünk vezetettek esetről-esetre - mert szerintem nem lehet egy sablonválaszt húzni a sok nagyon különböző történetre.

Üdv:
Indu