Sziasztok!

Szerintem is jó lenne erről beszélni.
Azon gondolkodtam ma, hogy nem csak úgy lehet valaki képmutató, hogy jobbnak mutatja magát, mint a valóság, hogy szebbeket állít magáról, mint amit már megélt, hanem ez fordítva is igaz lehet.
Azaz valaki rosszabbnak is mutathatja magát (rám inkább ez jellemző), hogy ennek a védelmében ne lássák és ne lássa igazi önmagát, mert a végén kiderül, hogy ez még rosszabb a mutatottnál.
Valahol itt kezdődik egyébként a megtérés......

Ki mit gondol?

Kamilla, hadd másoljak be neked egy számomra kedves Igeszakaszt, ami ránk is vonatkozhatna és ebben az is benne van, hogy elmondhatjuk egymásnak az igazságot (a valóságot, még akkor is ha a másik nem látja önmagára nézve) és milyen érdekes, ezt az Igét az követi, hogy "haragudjatok, de ne vétkezzetek".
Ez nekem azt mutatja, hogy az igazság megmondása után a harag jöhet válaszként. Belőlem elsőre általában ez jön, milyen pontosan látja a valóságot az Úr!

Efézus 4.
17.
Ezt mondom annakokáért és bizonyságot teszek az Úrban, hogy ti többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjöknek hiábavalóságában,
18.
Kik értelmökben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívök keménysége miatt van bennök;
19.
Kik erkölcsi érzés nélkül, önmagukat a bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére.
20.
Ti pedig nem így tanultátok a Krisztust;
21.
Ha ugyan Őt megértettétek és Ő benne megtaníttattatok, úgy a mint az igazság a Jézusban:
22.
Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt;
23.
Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint,
24.
És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.
25.
Azért levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, kiki az ő felebarátjával: mert egymásnak tagjai vagyunk.
26.
Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon;
27.
Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.
28.
A ki oroz vala, többé ne orozzon; hanem inkább munkálkodjék, cselekedvén az ő kezeivel azt, a mi jó, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek.
29.
Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak a mely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak.
30.
És meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét, a ki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára.
31.
Minden mérgesség és fölgerjedés és harag és lárma és káromkodás kivettessék közületek minden gonoszsággal együtt;
32.
Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképen az Isten is a Krisztusban megengedett néktek.

Az képmutatás, ha rosszul érzem magam és mégis jó képet vágok a dolgokhoz?

az attól függ, milyen indítékból teszed.

Hű ez számos alkalommal előfordul velem. Mondjuk a munkahelyen, a metrón, a családban, de persze nem mindig.

Amikor munkanélküli voltam egy tréningen vettem részt, ahol a rossz tulajdonságainkat kellett felsorolnunk. Nekem az egyik még bevállalható a konfliktuskerülés volt. Bármennyire is meglepő itt a fórumon. Volt aki azt mondta, hogy ez nem rossz tulajdonság, mások szerint ez egy nagyon rossz dolog.

-Mi a különbség az önfegyelem - és a képmutatás között ?

Millió féle változatát lehetne sorolni ezeknek a "hajszál"-különbségeknek, melyeket kívülről alig lehet megitélni, mert csak a "belső szándék" dönti el, hogy jó, vagy rosszindulatú a magatartás.- Ide is illik, hogy csak a szíveket vizsgáló Isten tudja igazán.-

Addig nem akartam hozzászólni, míg valaki fel nem veti a képmutatásnak ezt az oldalát.
Végeredményben az önfegyelem, viselkedés és a képmutatás ugyanazt teszi. Kifelé jobb képet mutat mint a belső valóság.
De erre neveltek minket és erre neveljük a gyerekeinket, hogy nem az alpértelmezett rossz természet szerint viselkedjen, hanem tanuljon meg viselkedni. Ha nem így lenne, nevelés nélkül vadálattá nőne fel minden ember.
Azt érdemes vizsgálni, hogy ez az elvárt és alapvetően pozitív dolog, a kultúrált viselkedés, hol vált át képmutatássá.
Majd folytatom.
üdv
ex

az "őszinteség kultusza" vesz körül...

a múltkor egy kommunikációs tanácsadót hallgattam a rádióban, arról beszélt, hogy mit hogyan kell "bevallani" egy párkapcsolatban

az ő "őszinteség-definíciója" nagyon tetszik, ezért megpróbálom pontosan idézni:

POZITÍV ŐSZINTESÉG az, amikor nem csak elmondom az igazságot, hanem akinek elmondom, annak HASZNÁLNI akarok ezzel, ezért az illető TUD VELE KEZDENI valamit, JAVÁRA válik.

minden más "őszinteség" lényegében AGGRESSZIÓ

Én azt gondolom, hogy a világ általában képmutató. (Eszembe jut Linn Ullmann Áldott gyermek című regényének egyik megrázó jelenete, mikor a 11 év körüli 'nagylány' felvilágosítja az ötéves kistestvérét arról, hogy a felnőttek hazudnak. De mégis miről hazudnak? - kérdezi a kislány. - "A Mikulásról, az időjárásról, a pénzről, a Szent Szűzről, a szerelemről, az egész fostalicska mindenről" - válaszolja a nagy.) A kereszténység a képmutatásból való kiszabadulást jelenti. Azt, hogy már nem vagy arra rászorulva, hogy bizonyítsd másoknak, hogy nincs is semmi baj. Mert a nem hívő embereknek erről szól az életük. "Á, minden rendben..."... Ezek után fura, hogy a képmutatás fogalmát a vallás kapcsán szokták emlegetni, mikor épp fordítva van. Talán pont azért, mert a hívő emberektől furcsább. Azon, hogy egy áltagember mennyire képmutató, senki nem lepődik meg.
A képmutatásból való kiszabadulást annyira szeretik a hívő emberek, hogy emiatt csúsznak át abba, hogy a negatívumaikat mesélgetik... élvezik, hogy lehet. Hogy nem kell kétségbeesni akkor sem, ha nem oké minden, mert van remény.

Közben meg megfordul az egész, mert a vallásos közeg olyan közeg, ahol ez az általánosan elfogadott, vagyis éppen a képmutatásmentességet lehet képmutatásiból csinálni. .... A képmutatás arról szól, hogy mindenki szeretné, ha szeretnék. Minél jobban szeretné, ha szeretnék, annál jobban zavarja, ha nem azt a képet mutatja, amiről azt gondolja, hogy kéne. Kérdés, hogy mennyire baj az, hogy az ember függ mások véleményétől. Az ideális az persze az, ha valaki egyáltalán nem függ, de én még nem láttam ilyen embert. Minél bizonytalanabb valaki, annál képmutatóbb. Megoldási lehetőség szerintem az, ha a gyülekezeten belül minél többször és minél erősebben éreztetjük egymással az elfogadást és a szeretetet. Hogy minél kevésbé legyenek emberek erre rászorulva.

"A szeretet lényegét a legtöbb ember abban látja, hogy őt szeretik, nem abban, hogy ő szeret és képes a szeretetre." / Erich Fromm /

Igen, amíg gyerek az ember valahogy nem érti azt a régi közmondást, hogy "Jobb adni, mint kapni!".

Ugyanakkor ott van az is, hogy a világi azért nem annyira képmutató adott esetben, mert nem tudja a törvényt, vagy nem érdekli, hogy milyennek kellene lennie Isten elvárásai szerint. A hívő meg tudja, és kettőnél ragadhat le: vagy megjátssza, hogy olyan, amilyennek a törvény szerint lennie kellene - ez a képmutatás -, vagy pedig bevallja, hogy nem olyan, de folyton magára néz, és megkeseredik meg lebénul. Ezért nem érdemes más alapokra - a törvényre sem, de magunkra sem - építkezni hívőként, csak a kegyelem Krisztusára. Ez persze nagyon nehéz: mindig csak koldulni a Krisztusét. Nem is sokan csináljuk.

Máté 6.
16.
Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arczukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek. Bizony mondon néktek, elvették jutalmukat.
17.
Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg;
18.
Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.

Az is képmutatás ha rosszabb képet vágsz mint amit vághatnál, hogy lássák mások, te mennyire szenvedsz.
Mi mindent elviselsz az Isten kedvéért!
Mennyire szereted Istent, hogy még ezt meg azt az áldozatot is bevállalod Érte. Mennyivel több vagy ezért másoknál, akik csak úgy "vidámkodnak", mert te még a szenvedést is vállalod Istenért és ezt ki is mutatod annyi féle képen, persze úgy, hogy ne lássák azt az örömöt rajtad, ami abból fakad, hogy ezzel feljebb látod magadat a "keresőknél", vagy az "eltévedt testvéreknél".
Nem csak az a képmutatás, hogy jobbnak akarok látszani, vagy szebbnek, vidámabbnak, stb, mint ami vagyok, hanem ha rosszabbnak, nyomorultabbnak, stb.
Van ilyen?

Egyébként én azt gondolom, hogy Jézus itt arról beszél, hogy ne az emberek előtt akarjunk bármit is megmutatni. Mert ez szükség szerűen képmutatást eredményez.
Sőt, mint ha itt arra buzdítana, hogy ha szenvedünk is valaminek a hiányában, akkor is öltözzünk fel rendesen, mossuk meg az arcunk, legyen emberi ábrázatunk, hogy az emberek ne lássák rajtunk, hogy bármiben is hiányunk van, bármiről is lemondtunk Isten akaratából.
Azt gondolom, hogy amikor Jézus a képmutatástól óv, akkor ennek a farizeusok által gyakorolt formájától félt.

De mi is ennek a lényege, a célja?

Egyet értek, hogy ne akarjunk megfelelni másoknak, ne azért tegyünk, vagy ne tegyünk valamit, mert majd "mit gondolnak rólunk az emberek", hiszen ezzel Isten fölé helyezem az embert/embereket, ami az alap bűn. (még a gyülekezetben se akarjak másoknak megfelelni, ami igen nehéz néha, hiszen ott elég sokszor szól testvéreken keresztül az Úr)
Vagy van az a másik oldal, amikor magamat helyezem Isten fölé és azt mondom, hogy engem nem érdekel, hogy mit teszek másokkal, nem érdekel ki mit gondol rólam, mert majd ÉN megmondom, mi a jó és rossz. Ha magamnak megfelelek, akkor az rendben van.

Amikor beszélgetek nem hívő emberekkel, akkor néha azt tapasztalom, hogy tisztábban látják a bűnt, mint én, csak a MÁSOK életére nézve.
És akkor magamban arra gondolok, hogy mi lesz velük, ha egyszer kinyílik a szemük és észreveszik, hogy "de hát én is ezt tettem" egész életemben, amivel másokat vádolok, mi lesz velük annak a biztos hite nélkül, hogy van Megváltó, van bűnbocsánat, van szerető Isten. Ez szörnyű lehet....

-A "tudatosságnál". - Abban a pillanatban, amikor képmutató színleléssel meg akarok téveszteni valakit, vagy valakiket.- Amíg csak a saját indulatommal gyürkőzöm, és legyőzöm, addig önfegyelem.