|
Milyen is az Isten embere?
Egyáltalán, ki az Isten embere? A próféták bizonyosan annak mondhatóak. Az ÓSZ.-ben ők konkrét személyek, akiket az ÚR hívott el erre a szolgálatra. Az Újszövetségben mindaz prófétai beszédnek minősül, amely Jézusról tesz bizonyságot (vö. 2Pét 1,19). Pál apostol a kegyelmi ajándékok közé sorolja a prófétálást, amely adott esetben bármely személyt elérhet, ha a Szent Szellem úgy akarja (vö. 1Kor 14,5).
A próféták feladata mindig is az volt, hogy Isten üzenetét, figyelmeztetését, ítéletét hirdesse meg valamely népcsoport vagy egyén számára. A Biblia nem mindegyikük esetében tudósít elhívásuk körülményeiről. Viszont találkozunk néhánnyal, amikor a megbízás elfogadása kisebb-nagyobb ellenállásba ütközik a kiválasztott személy részéről. Elég talán Mózes és Jeremiás történetére utalni. Ezzel együtt, amikor „munkába álltak”, szinte mindegyikükről elmondható a folyamatos, vitamentes engedelmesség. (Gondoljunk pl. Ézsaiásra, aki Ezékiás királynak meghirdeti a közeli halálát, majd sarkon fordulva eltávozik. A király könyörgő imájára az ÚR megváltoztatja elhatározását, s még ad 15 évet Ezékiásnak, amit prófétája által kíván közöltetni az érintettel. S bár Ézsaiás talán csak egy órája mondta el Isten ítéletét a királynak, az újabb utasításra minden hezitálás nélkül visszatér útjáról, hogy a módosított próféciát adja tudtul).
Az engedelmes próféták sorából talán csak egy valaki „lóg ki” – Jónás. (Mielőtt az ő „speciális” történetét vizsgálnánk, érdekes kérdés lehet – bár elképzelhetően csupán költői –, hogy általában a prófétáknak vannak könyvei a Szentírásban /akár maguk a szerzői, akár az ismeretlen szent-író róla nevezte el/, mégis a két legnagyobb; Illés és Elizeus pályafutása, ténykedése „csak” a Királyok könyvének részeként került megörökítésre – vajon miért?)
Jónás története egyetlen isteni megbízásról, és az azzal kapcsolatos bonyodalmakról szól. De még inkább talán a Mindenható pedagógiájáról a kalamajka közepette is, amit engedetlen prófétája idéz elő. A parancs Ninivébe szólítja Jónást, hogy az elhatalmasodott gonoszságra Isten ítéletét hirdesse meg. Elvégzett dologról és nem megtérésre való felhívásról kell az ÚR döntését elmondani. Jónás azonban „biztos, ami biztos” alapon, inkább az ellenkező irányba iparkodik – minél messzebb Ninivétől. Tőle ugyan ne is halljanak Istenről, főjenek csak saját levükben s hadd érje utol őket az isteni büntetés mielőbb. „Nem is érdemel mást, ez a minden népet leigázó, asszír pogányság, amely Izraelt is megalázta, kifosztotta, rabláncra fűzte…” Nagyobb a niniveiek iránti gyűlölete, semmint az Úrral szembeni félelme, amely engedelmességre szorítaná. Ezért aztán Tarsisba igyekszik elhajózni, s hogy ne is „molesztálhassa” lelkiismeretén át Gazdája. És jön az „égi pedagógia”. Életveszélyes vihar tör a tengeri utasokra. Mindent megtesznek, ami tőlük telik: az összes poggyászt vízbe vetik, könnyítnek a terhelésen, de tudják, hogy a sorsuk természetfeletti kezekben van – tehát imádkoznak. Ki-ki a maga módján, a „saját” istenéhez. Ám a veszély nem látszik kisebbedni. Rátalálnak az alvó Jónásra, felrázzák, majd szent sorsvetéssel kiderítik, hogy éppen miatta háborognak a természet erői. A kérdésekre, hogy kicsoda ő, mi a foglalkozása, Jónás így válaszol: „Héber vagyok. Az Urat, a Menny Istenét félem…” (Mindenesetre elég sajátságos istenfélelem, amely ennyire ellenkezni merészel). S miután elmondja a hajó kapitányának és az utasoknak az engedetlenségét Isten parancsa iránt, azok képednek el teljesen: „Hogy tehettél ilyet?!” A próféta rendíthetetlen önigazában, nem retten meg, meg sem „környékezi” bűnbánata, bocsánatkérése Isten felé. Annyi telik tőle, hogy mártíromkodó hősködéssel javasolja: dobják a tengerbe, s így bizonnyal elmúlik az Ég haragja. A hajó utasai megpróbálnak partra keveredni teljes létszámmal, szeretnék elkerülni, hogy Jónás meggyilkolása vérrel szennyezze be őket. Ám igyekezetük hiábavaló, így imában kérik előzetesen Isten felmentését tettükre – s tengerbe vetik a prófétát.
Amikor az ÚR által odarendelt nagy hal lenyeli, s nem fullad vízbe, három napon át van módja számba venni életét, jelenlegi sorsát. Biztos lehet benne: Isten nyúlt utána, nem mondott le róla, nem hagyta beteljesedni rajta kihívó engedetlenségének következményét. És elmondja Jónás a hal gyomrában monológszerű, dicsérő imáját, hálát ad megszabadulásáért. A hal partra veti. A próféta azt várná, hogy a „Ninive-ügy” le van tudva. De nem, a parancs, a megbízatás megismétlődik. Helyreállni látszik a „beszélő viszony” a Teremtő és teremtménye, választott „szócsöve” között. Ki tudja, mit gondol magában Jónás, de végrehajtja az utasítást, meghirdeti az asszír fővárosban az isteni ítéletet. S megtörténik az, amitől tartott a hírvivő. Az egész város komolyan veszi a próféta szavát, távolról sem tekintik tréfa-dolognak, mint Sodomában Lót vejei az após vészjelzéseit a perceken belül érkező pusztulásról. Élén a királlyal, Ninive minden lakosa bűnbánattal megalázkodik Isten előtt, nem csupán a szokásos, külső jegyeket alkalmazza, hanem böjtölésbe még állatait is bevonja.
Bár az isteni üzenet nem arról szólt, hogy HA NEM TÉR MEG NINIVE, AKKOR…, hanem eldöntött tényként adta tudtul: „Még 4o nap, és elpusztul Ninive” – mégis az ÚR szíve megindult, látva a teljes város őszinte bűnbánatát, s ezért elállt ítéletvégrehajtó tervétől. Több se kellett Jónásnak! Sértetten számon kéri Istent. Mint a gyerekek a játszótéren, akik közt az egyik durcásan a szemébe vágja társának: „Tudtam, hogy ilyen vagy! Felrúgod a játékszabályokat, visszaélsz azzal, hogy erősebb vagy. Igazságtalanság, amit csinálsz. Tönkreteszed az élvezetemet.” Persze, tudom; a gyerekek nem „értekeznek” efféle, irodalmian emelkedett stílusban, de valami ilyet sugall Jónás mentalitása, meghökkentő közvetlensége az ÚR iránt. Szinte Tőle kéri visszaigazolni: „Láthatod, miért nem akartam Ninivébe menni, mert Te ’megbízhatatlan’ vagy, és irgalmat gyakorolsz, amikor pedig pusztítani kellene!” És bánatában, mint egy végsőkig csalódott szerelmes, meg akar halni, kéri Istenét életének elvételére.
Furcsállhatnánk, amiért Isten türelme még mindig nem fogy el Jónással szemben, még mindig nem fenyíti, bünteti arcátlan merészsége miatt. Ha arra gondolunk, hogy Isten Mózesnek a töredékét sem nézte el, hanem egyetlen vétke miatt – amikor már a zúgolódó nép „kiidegelte” – elég kemény büntetésben részesült, amennyiben nem mehetett be az ígéret földjére. Ehhez képest Jónás „teljesítményét” mérni sem lehet. De Isten gondolatai nem a mi gondolataink. Pedagógiája is más, mint amit mi várnánk gyakran, ami szerintünk szokványosan kikövetkeztethető lenne. Az ÚR „bajmolódása” is csodálatos velem, veled, bárki mással; speciális, testreszabott – sohasem tucat-megoldású.
Isten embere, Jónás kijelenti: így nem érdemes élni. Mert az rendben van, hogy a választott néphez, az özvegyhez, az árvához, a nyomorulthoz lehajolsz és irgalmas vagy. De az nagyon nincs rendjén, ha a kegyelmed kiterjed a zsarnokra, az elnyomóra, a gyilkosokra is. Akkor inkább haljak meg! Amennyiben az Istennel való közösséget, beszédet, Hozzá fordulást imának tekintjük – és persze hogy az – akkor itt Jónás szemrehányását az Örökkévaló felé, egy olyan imának tekinthetjük, aminek csak fonákja van, színe nincs. És az ÚR nem utasítja rendre, most sem bünteti, nem mondja neki – miként majd egyszülött Fia Péternek, hogy „távozz tőlem, Sátán!” – egyszerűen visszakérdez, megpróbálja kijózanítani „begőzölt” prófétáját: „Igazad van-e, hogy haragszol?” A duzzogó Jónás válaszra sem méltatja Istenét. Nem döbbenetes? Mi mindent elvisel a Teremtő teremtettjétől? Milyen erős a szeretet fonala, amellyel az ÚR odakötötte magát prófétájához!
Kivonul a városból, vackot készítve leül annak közelében, hogy lássa Ninive sorsát. Hátha mégis… Nem adta fel pusztulásába vetett „reményét”.
Ismét közelít a pedagógia az Égből: egy éjszaka alatt felnövekszik egy nagy tök, amely a hőségtől mentesíti árnyékával Jónást. Örvendezik is a próféta. Talán tudat alatt azt érzi; lelkivilága rendben van Istenével, hiszen kedvét kereste emberének. Viszont a „pedagógiai tanfolyam” halad a maga isteni útján – a jelek szerint „embertelenül”. Amilyen gyorsan nőtt a tök, olyan gyorsan el is pusztul, titkos féreg foga mentén. A forróság alig elviselhető, Jónás ájuldozik a melegtől. Újra nekibúsul, és kinyilvánítja: inkább a halál, mint ez az élet így! Isten pedig újra megkérdezi: „Igazad van, amikor haragszol a tök miatt?” A válasz most is nélkülöz minden tiszteletet, alázatot: „Igazam van! Haragszom mindhalálig!” Mintha azt mondaná: „engesztelhetetlenül haragszom, ne is próbálj eltéríteni tőle, ne is akarj meggyőzni az ellenkezőjéről!”
És az ÚR tapintatos türelme minden képzeletet felülmúl. Nem mondja Jónásnak: „Ember! Térj észre, vedd észre, kivel beszélsz, hiszen egyetlen pillantásommal megsemmisíthetlek! Hogyan merészelsz értelmetlen botorságokkal vitába szállni velem?” Nem, semmi ilyen nem hangzik el, hanem a sértődött gondolatmenetén kiindulva mutatja be isteni, irgalmas szívét, az abból fakadó kegyelem kiáradását: „Te szánod azt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél; amely egy éjjel felnőtt, másik éjjel pedig elpusztult. Én meg ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több, mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott a sok állat is!”
Itt ér véget Jónás könyve, nyitva hagyván személyes történetének befejezését. Így nem tudhatjuk; megmaradt-e konok, Istentől sem meggyőzhető állapotában, avagy „Isten szíve szerint való férfi” lett belőle. Mindenesetre a Mindenható utolsó szavai kellő útravalót jelenthettek, kellő pályára terelhették Jónást – ha ő is úgy akarta. Rádöbbenhetett, hogy az ÚR szemében és szívében nincs különbség Ninive és ő között. Nemcsak azért, mert mindegyiknek üdvösséget szán ingyen kegyelméből, hanem azért is, „mert egyikük sem különbséget tenni jobb és bal keze között”. Ó, mennyire visszhangzik az Úr Jézus könyörgése a kereszten! „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Nemcsak akkor és ott, és nem csupán az Őt ténylegesen fára szegezőkért könyörgött, de a történelem időkerekén egészen vissza és teljesen előre az összes emberért, minden „Jónásáért”, minden Isten-emberéért, valamennyi „ninivéért”! S ha meggondoljuk, hogy Krisztus nem csendes magányában, elmélkedései közben mondta ezeket, hanem agonizációjakon… Szégyenünkben szinte elsüllyedni illene, hiszen mi, ha „bal lábbal kelünk fel”, már elviselhetetlenek vagyunk (mennyivel jobb azoknak, akiknek csak jobb lábuk van!), engesztelgetni kell bennünket, mint Jónást – még ha talán nem is eredménytelenül.
Hát igen, ha végignézünk a világon, Isten létező és leendő emberein – beleértve magunkat is – meg kell állapítanunk: ahány ház, annyi szokás, minden ember, sőt minden keresztyén más, de döntő részükről elmondható, hogy gyakran összekeverik a jobb és bal kezüket, sértődékenyek, előírnák és elvárnák a „maguk észjárása szerint”, hogy Isten mikor, és hogyan cselekedjen. Ezzel szemben csak az a bizonyos; minden, ami olvasható a Bibliában, a mi okulásunkra adatott, legyen az Jónás története vagy Mózes botlása, és annak Istentől való következménye. Bizonnyal nem azon a módon, hogy a duzzogó próféta története valamilyen engedélyt adjon az ÚR elleni konfrontációra, vagy valamilyen konkrét, felelősségteljes, isteni megbízatásban megfélemlítsen, elrettentsen, mint Mózes eltiltása az ígéret földjétől – nem beszélve esetleg Uzza halálesetéről.
Dicsőség és hála az Örökkévalónak, amiért minden ember más történet, Isten emberei is, mint ahogy az Ő bánásmódja ugyancsak. Szuverén, szent, irgalmas, és mindezekkel együtt sem személyválogató.
Végül is hát akkor, milyen az Isten embere? Jó választ csak elméletileg adhatunk e kérdésre. A gyakorlati valóság igen sokféle (lehet). Mert „mindenki a maga urának áll vagy esik.” Sokkal megnyugtatóbb viszont, hogy azt teljes bizonyossággal tudhatjuk, ismerhetjük: milyen az ember Istene!
2008. október. 26. Mihálovics Zoltán
_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|
