|
Köszönöm, kedves Loisz az örömöt, amit átadtál.
Hálából írom:
Az elvehetetlen öröm, amit a világ fel nem foghat, és ami kétféle viszonyulást válthat ki belőle, vagy bosszantja, vagy elkezd vágyakozni utána.
Mostanában sokat foglalkoztat az, hogy milyen volt a kapcsolatom Istennel, még mielőtt megtértem volna. Lehet, hogy botrány, amit mondok, de volt, hogy nagyon közeli kapcsolatom volt Vele. Fel nem foghatom, de emlékszem. Vagy nem akkor történt a megtérésem, amikor én gondolom. Bocsánat, hogy mindig magamról beszélek, de másképp nem tudom felfogni a világot, csak így, ezeken a személyes élményeken keresztül. Na, de nem is ez a lényeg, csak elmondanék egy példát arról, hogy az elvehetetlen, körülményektől független örömöt hogyan mutatta meg nekem Isten még hitetlen koromban.
Egy időben – mert államvizsgáznom kellett belőle – sokat olvastam Dosztojevszkijt. Nagyon szeretem az orosz írókat, valami olyat tudnak a lélek mélységeiről, amit nyugati ember meg sem sejthet. A Karamazov testvérekben van egy gondolatsor Jób története kapcsán, amit Zoszima, egy öreg szerzetes és valódi szent fogalmaz meg. Idemásolom:
Azóta – még tegnap is elővettem – nem tudom könny nélkül elolvasni ezt a szent történetet. Mert mennyi nagyszerű, titokzatos, elképzelhetetlen bölcsesség van ebben! Később hallottam gúnyolódók, istenkáromlók szavait, kevély szavakat: hogyan adhatta oda az Úr a legkedvesebb szentjét az ördög kényére-kedvére; hogyan vehette el a gyermekeit, sújthatta őt magát beteséggel és fekélyekkel , úgy, hogy egy cseréppel tisztogatta sebeiből a gennyet, és miért: csak hogy dicsekedjék a sátán előtt: „Nézd, mit képes elviselni az én szent szolgám énértem!” De épp az a nagyszerű, hogy itt titok rejlik – hogy a múlandó földi személy és az örök igazság érintkezik itt. A földi igazsággal szemben az örök igazság érvényesül. Az alkotó itt – akárcsak a teremtés első napjain, amikor minden napot ezzel a dicsekvéssel fejezett be: „Jó az, amit teremtettem! – Jóbra tekint, és ismét dicsekszik a teremtményével. Jób pedig az Urat magasztalva nemcsak őt szolgálja, hanem az egész alkotását nemzedékről-nemzedékre és örökkön-örökké, mert éppen arra rendeltetett. Uramisten, micsoda könyv és micsoda tanulságok! Micsoda könyv a szentírás, milyen csoda és milyen erő adatott vele az embernek! Mintegy a világ meg az ember, meg az emberi jellemnek hasonmása, és mindörökre nevén nevez és megmutat mindent. És hány megfejtett és feltárt titok van benne: az Isten meggyógyítja Jóbot, ismét gazdaggá teszi, megint sok év telik el, és már új gyermekei vannak, mások, és szereti őket – Uramistenem; „Hát hogy szerethette meg ezeket az újakat, amikor azok a régiek már nincsenek, amikor azokat elvesztette?” – kérdezhetnénk. – És bármennyire kedvesek is neki az újak, lehet-e tökéletesen boldog velük, mint a régiekkel, ha azok eszébe jutnak?” Lehet, bizony, lehet: a régi baj – az ember élet nagy titka ez – fokozatosan csöndes, meghatott örömmé enyhül; a pezsgő ifjúi vér helyébe a szelíd, derűs öregség kerül: mindennap áldom a napkeltét, és a szívem változatlanul énekel neki, de már jobban szeretem a lenyugvását, hosszú ferde sugarait és velük együtt a csöndes, szelíd, meghatott emlékeket, egész hosszú és áldott életem kedves képeit. És mindezek fölött ott van a szívmelengető, engesztelő, mindent megbocsátó isteni igazság!
Hát mondanom sem kell, ezzel a szívmelengető isteni igazsággal nem nagyon tudtam, mit kezdeni akkoriban. Nagyon is felháborítónak, árulásnak találtam, hogy Jób megszereti a másodgenerációs gyermekeit. Szintén a Karamazov testvérekben van a démoni figura, Iván, aki azt mondja: inkább megmaradok megbosszulatlan szenvedéseim mellett, akkor is, ha tudom, hogy nincs igazam (valami ilyesmi, nem pontos az idézet), én is valahogy így éreztem. Mégis tudtam, hogy itt valami igaz dologról, előlem elrejtett titokról van szó. Tudtam valahonnan, hogy van ilyen.
Aztán eltelt tíz év, és még mindig nem lettem hívő. Anyám megbetegedett, alkudoztam érte naponta Istennel, ezt nem csinálom, azt csinálom, ha meggyógyul. Kegyetlen szenvedéseken, megaláztatásokon hurcoltuk végig azon az ürügyön, hogy gyógyíttatjuk, pedig mondta, hogy nem akarja. Rendben volt Istennel, ment volna már. Aztán én is elfogadtam ezt, elengedtem. És akkor a temetésén tapasztaltam meg azt a csöndes, elvehetetlen örömöt, amit korábban nem értettem, és amiről tudtam, hogy válasz a tíz évvel korábbiakra is. Azt hiszem – a falu szája örömére - nem is sírtam.
Köszönöm még egyszer, Loisz!
Szeretettel:
n.
|
Fórumon vagyunk...
