Az Isten iránti bizalommal, ráhagyatkozással kapcsolatban hallottam egy kis történetet (nem tudom, valóban megtörtént, vagy tanmese) :

Egy nagy mélység fölött kihúzott kötél. A kötéltáncos a figyelő tömegnek feltette a kérdést, elhiszik-e, hogy ezen a kötélen végig tud menni egy talicskával?
- Elhisszük! Lássuk! -volt a válasz.
Mire a kötéltáncos:
- Ki ül bele a talicskába?
Néma csend.
Aztán egy kisfiú jelentkezett, és fürgén belemászott. A kötéltáncos végigtolta a talicskát a kötélen maga előtt. Miután mindketten épségben újra a szilárd talajra léptek, többen megkérdezték a kisfiút:
- Nem féltél beleülni?
- Nem, mert az édesapám tolta a talicskát - válaszolta egyszerűen.

Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet

Az alkudozások ideje.

Az új esztendőben most már új elhatározásokkal indultam. Eldőlt bennem, hogy felszámolok minden régi kapcsolatot, és most már csak az Úr gyermekeivel és a hit útján járó emberek­kel leszek szorosabb kötelékben.

H. Jancsi barátomnak is megmondtam ezt: „Igaz Jancsi, hogy mi gyerekkorunk óta barátok vagyunk, de mivel most már énbennem és énkörülöttem minden megváltozott, átérté­kelődött, így a mi kapcsolatunkban is természetesen változás­nak kell történni. Mi igaz barátok csakúgy maradhatunk, ha Jézus Krisztust te is elfogadod barátodnak és te is Vele jársz."

Azt felelte nekem, hogy ő nem érti ezeket a dolgokat, de őszintén megmondja, hogy nem is nagyon akarja érteni. Neki jó úgy, ahogy eddig élt.
Ezek után már csak mint régi ismerősök találkoztunk, ha összefutottunk, pedig azon a szilveszteri éjszakán vele is kö­zölte az Úr, hogy az ő életével is új tervei vannak, de ő nem engedett Neki. Nyomorúságos vége lett és idő előtt meghalt nagy kínok között.

Nem sok idő múlva rokonaink jöttek hozzánk, akik mondták, hogy az ő tisztelendő uruk - J. István evangélikus lelkész - na­gyon szeretne velem megismerkedni a Nyírségből. Községünk­ben vannak rokonai és ha megengednénk, minket is meglátogat­na. Természetesen örömmel fogadtuk a megbeszélt időpontban.

Igen szimpatikus fiatalember volt, aki nem restellte beval­lani lelkész létére, hogy szüleim és bátyám előbb járnak a hit dolgaiban, mint ő. Ez alkalommal 4-5 napot töltött otthonunkban, majd vasárnap a gyülekezetbe mentünk, ahol szolgált is. Nagy örömmel ment el tőlünk mondván, hogy nagyon meg­gazdagodott lelkiekben ez alatt a pár nap alatt. Rokonainktól hamarosan levelet kaptunk, amelyben csodálkozásukat fejez­ték ki, hogy mit csináltunk mi a tisztelendő urukkal, mert arra nem lehet ráismerni, mióta tőlünk hazajött. Aki addig arról volt híres, hogy senki nem tudott úgy viccet mesélni mint ő -néha még kétértelműeket is -, most pedig olyan komoly lelki dolgokról beszél állandóan nekik, amit ők alig értenek. Nem dohányzik egyáltalán és egy pohár bort is alig tudnak elfogad­tatni vele. Azt mondja, hogy ő megtért, és hogy nekünk is meg kell térni. Egészen mások a prédikációi is. Valami történt vele, az biztos! - írták a nagynénémék.

Rövid idő múlva levelet kaptam a lelkésztől és meghívott a parókiájára, hogy a még hátralévő pihenő időmet töltsem nála. Örömmel elfogadtam a meghívást, mert úgy éreztem, hogy a régi barátom helyett egy hitben járó új barátra találtam sze­mélyében, méghozzá az evangélikus egyházunkon belülről. - Az egyházamnak nem akartam hátat fordítani.

Azért is örültem e kapcsolatnak, mert már akkor tudtam, hogy a hívő fiataloknak is szükségük van a legnagyobb lelki barát, Jézus Krisztus mellett egy testi barátra is. De elengedhe­tetlenül fontos, hogy ez a barát az Úr népe közül való legyen.

Kell, hogy legyen valaki, akivel a személyes problémákat, terveket, gondokat és még a kísértések nehéz óráit is meg­oszthatják egymással.

Az utóbb említettekből nekem is kijutott bőven. Ő is nőtlen volt, én is. Ez igen lényeges volt számomra, mert így közös volt a problémánk ilyen értelemben is, annak minden velejá­rójával együtt.

Mindezen túl a lelki megerősödés volt mindkettőnk leg­főbb célja, ebben is vártunk segítséget egymástól. Én tőle, mint hívő lelkésztől, ő tőlem, mint aki egy lépéssel már előbb járok - az ő megállapítása szerint.

Ő az egyházközségébe tartozó fiatalok között induló lelki munkához várta a segítségemet, én pedig az evangélikus egy­ház hiteles lelki keresztmetszetének a megismerését remél­tem tőle.

Az, hogy mennyiben sikerült egymás várományainak köl­csönösen eleget tenni, az csak később lett nyilvánvalóvá. Én mindenesetre nagyon kiábrándítónak találtam az evangéli­kus egyház helyi lelki arculatát, mindjárt a kezdetnél. - De mielőtt erre rátérnék, ki kell hangsúlyoznom, hogy új bará­tommal együtt én is erősen azt a nézetet vallottam, hogy lehet az evangélikus egyházon belül is hívőnek lenni. Úgy szüleim­nél, mint a baptista gyülekezetnél is, itt-ott néha ezt szóvá is tettem. Szükség van a megtért evangélikusokra is. Ezt mond­ta az esperes nagybátyám is, továbbá személyesen nekem szólóan is: „Csak te maradtál meg már nekünk, számítunk rád stb." - Szüleim csendesen csak ennyit mondtak: „Hát ha tudsz fiam, próbáld meg..."

Igen, de most nem tudtuk, hogy hol és hogyan kezdjük el a lelki munkát. Az idősebbek csak mosolyogtak, amikor a meg­térésről kezdtünk nekik beszélni. Láttam rajtuk, hogy nem ér­tik, de mintha nem is akarnák érteni. Mikor kérdeztem, hogy Bibliát miért nem olvasnak, azt felelték, hogy olvas a tiszte­lendő úr, hiszen azért választottuk. Elhisszük neki, hogy úgy van, ahogy olvassa, mondták.

Hamarosan rájöttünk, hogy az idősekkel nem tudunk mit kezdeni. A fiatalokkal többre lehet menni, reméltük.

Kezdtünk bibliaórákat tartani nekik, mindegyiknek adtunk Bibliát és a hozzávaló útmutatót. Tanítgattuk őket a hit útjára és az imádkozás áldásaira. Eleinte jöttek is nyolcan-tízen, fő­képpen diáklányok és fiúk. Amikor azonban a megtérésről és az új életről kezdtünk nekik is beszélni, hogy meg kell tagadni a testet az ő kívánságaival együtt, akkor egy páran mindjárt le­maradtak, némelyek pedig már csak a bibliaóra végére, a tár­sasjáték idejére érkeztek meg. Pár hét után alig maradtunk egy páran. Amikor pedig híre ment, hogy a tisztelendő úr vőle­gény, és a menyasszonya egy nyíregyházi tanítónő, én pedig egy hét múlva hazautazom, az a néhány diáklány is elmaradt.

Engem már akkorra sok olyan bibliai kérdés foglalkozta­tott, amire nem kaptam választ az addig ismert evangélikus egyházi körökben.

Ilyenek voltak a gyermek- és a hitvalló keresztség (bemerítés), az egyháztagság és a fenyíték gyakorlása, a sákramentumok, a szekták kérdése, ahova a baptistákat is sorolták stb.

Lelkész barátom azt mondta, hogy látja, ő nem tud nekem megnyugtató választ adni ezekre a problémáimra, ha aka­rom, ő Turóczy püspök urat megkéri a nevemben, hogy én is résztvehessek a Gyenesdiáson tartandó nyári lelkészkonfe­rencián. Ott aztán minden kérdésemre választ fogok kapni.

Úgy is történt. Száznál több lelkész és én, az egyedüli lai­kus voltunk a résztvevők. Én igyekeztem a püspök úr közelé­ben tartózkodni, hogy minél többet kérdezhessek tőle. Erre csak a szabadidőben volt lehetőség.

Egy alkalommal a balatoni fürdőzés közben néhányan kör­beálltuk és én ott tettem fel neki az első kérdést, hogy a mi lel­készeink miért nem prédikálják a megtérést? Megdöbbentett őszinte válasza: „Azért fiam, mert némelyek maguk sem tudják, hogy mi a megtérés." Ezt már magam is sejtettem a néhány napi együttlét szomorú tapasztalatai alapján. A reggeli ima­órák kínos hosszú csendjeiből és a villanyoltások utáni kétér­telmű viccek nagy hahotázásaiból.

„Püspök úr mikor tért meg és hogyan?" - tettem fel neki a kérdést. - Tudod fiam, ezt még így senki nem kérdezte meg tőlem, de elmondom neked:

- Hallottad biztosan, hogy hamis vádak alapján előbb ha­lálra, majd életfogytiglanra ítéltek. Végül egy év után felmen­tettek ügyem tisztázása és a nagy társadalmi összefogás segít­ségével. (30 ezer nyíregyházi lakos aláírásával.) Mikor a bör­tönben az ítélet kihirdetése után összetörve voltam, jött a má­sik lesújtó hír. A fiam Kőszegnél egy temető kápolnájának lépcsőjén sorozatlövést kapott és a vére a templom lépcsőjén aláfolyt. - Akkor a földre roskadtam és azt kiáltottam Isten felé: „Istenem, bocsásd meg nekem, hogy vétkeztem Ellened, mert a fiam vérének azért kellett a templom lépcsőjére folyni, hogy én döbbenjek rá, hogy eddig én csak az egyház püspöke voltam és nem a Te szolgád. Ha kimentesz innen, engedd, hogy életem hátralévő idejét a Te szolgálatodban tölthessem."
Nagyon megrendülve a saját szüleimet láttam meg ebben a megtört főpapban, nagy veszteségében.

Más esetben a gyermekkeresztség felől érdeklődtem tőle, mondván, hogy az Igében úgy van, hogy: „...aki hisz és megkeresztelkedik az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik." (Márk 16:16) Akkor mi miért fordítjuk meg ezt a sorrendet, hogy előbb megkereszteljük a csecsemőt és aztán majd vagy hisz, vagy nem. Legtöbbször sajnos nem. Szerintem ezért van annyi hitetlen ember az egyházunkban. Tudomásom szerint Luther Márton is először a hitvalló, felnőtt keresztséget vallotta. Hiszen ez a bibliai, miért változtatott rajta, kérdeztem. - Tudod fiam, akkor az egész reformáció ügye nagy veszélyben volt, és Luther kénytelen volt a német fejedelmek kívánságá­nak is eleget tenni, nehogy mindent elveszítsen. Sajnos voltak a fejedelmek között, nem kevesen, olyanok is, akik csak a pá­pától és a császártól akartak elszakadni, de a bűntől nem. -Nem volt ez kicsinyhitűség Luther részéről? - kérdeztem. - Lehetséges fiam - mondta.

Az egyházfenyítékre és a szektakérdésre a délelőtti elő­adásokban és a hozzászólásokban kaptam meg a választ. - Úgy értettem, hogy az a fontos, hogy néha-néha jelenjen meg az egyháztag a templomban, fizesse be az egyházadót, gyer­mekét kereszteltesse meg, majd konfirmáltassa és pappal temettesse el a halottait. Aki ennek eleget tesz, az elmegy jó, rendes egyháztagnak. Hogy hétköznapjaiban, családi életé­ben hogyan él, az mindenkinek a magánügye. - Mikor az igei zsinórmértéket kezdtem emlegetni hozzászólásomban, lehurrogtak, mondván, mit ért ehhez egy laikus.

Amikor pedig a baptisták kerültek egyik nap a terítékre a szektakérdésben, igen megszomorodott és megkeseredett szív­vel hallgattam az előadást és hozzászólásokat, azokat akiket én jól ismerek, fehér ördögöknek, tévelygő hitetőknek nevezték és gúnyolták. Ez nagyon fájt nekem, mert én mást tapasztaltam a szűkebb és tágabb környezetemben. - Mikor ezt szóvá tettem barátom előtt, ő azt mondta, biztosan azok a lelkészek ilyen ta­pasztalatokat szereztek, azért szóltak úgy.

Az én jót akaró lelkész barátom és esperes nagybátyám, ha tudták volna, hogy ez a konferencia engem nemhogy köze­lebb hoz az egyházhoz, hanem inkább távolít, akkor nem szorgalmazták volna annyira a részvételemet.

"Wilhelm Busch: Hogy lehet így élni?

Mint fiatalember bizonyos ideig egy elragadó kisvárosban éltem. Ha a várhegyről lenéztem a szürke háztetőkre, az öreg tornyokra és a repkénnyel befuttatott falakra, azt kellett gondolnom, hogy itt a békesség hazája. Csakhogy…Nemsokára több meghívást kaptam különböző családoktól. Alapos trakta után megindult a pletykaáradat. Hamar rájöttem, hogy az emberek életét itt soha véget nem érő veszekedések töltik ki.
A legizzóbb tűzfészek az az ellenségeskedés volt, mely két szerteágazó rokonságú család között tombolt. Mindkét család meghívott, és nagy szeretettel megvendégelt. Viszont végig kellett hallgatnom a kiadós kritikát a sógorok és unokaöccsök haszontalan viselkedéséről.
Akkoriban még fiatal voltam, és lángoló idealizmus fűtött. Nem csoda, hogy elhatároztam: elvállalom a „mentőangyal” szerepét. Meghívtam tehát mindkét családból az összes illetékest egy szép nyári estén a város előtti kerti lugasba barátságos beszélgetésre.
El is jöttek! Gyönyörű este volt. A nap ünnepélyesen bukott le a hegyek mögött. Csodálatos békesség borult az egész vidékre.
Az én lugasomban azonban kitört a világháború. Válogatottabbnál válogatottabb szemrehányásokat vagdaltak egymás fejéhez. Egyszerre beszéltek, túlkiabálták egymást, alig tudtam a tettlegességet megakadályozni.
Lassan azonban a legnyelvesebb asszony szóáradata is kiapadt. Szívükhöz tudtam szólni, egyenetlenségeket elsimítani. Végre hosszas rábeszélés után elértem: kezet nyújtottak egymásnak, még egy szép esti éneket is elénekeltünk. Aztán mindenki megbékélve hazament.
Szinte úsztam a boldogságban. Nem is mentem, szárnyakon lebegtem a gidres-gödrös utcán.
Utam másnap reggel a piacon vezetett keresztül. Összetalálkoztam az egyik asszonnyal a tegnap esti társaságból. Odasiettem hozzá. De még mielőtt egy szót kiejthettem volna a számon, ő már nekem esett: „Hallotta, mit mondott a sógornőm tegnap este hazafelé?” És megeredt belőle a felháborodás, a szemrehányás.
Valósággal elszédültem.
„De hiszen tegnap este békét kötöttek!”
„Békét? – rikácsolt az asszony. – Még csak most kezdődik igazán!” Azzal odafordult a legközelebb álló kofához: „Hogy adja a babot?”
Leforrázva álltam ott, én, szegény bolond. Még csak most kezdődik igazán! Sajnos, az asszonynak igaza volt. Átéltem, mint fiatal keresztyén életem első keserű csalódását.
Akkor tanultam meg, hogy az emberek gonoszságát nem lehet néhány jó szóval megváltoztatni. Ezt egyedül az Úr Jézus tudja, Aki így szólt: „Íme, én mindent újjá teszek.” És hogy milyen módon teszi, azt Pál apostol írta le számunkra:
„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden!” (2Kor. 5:17)"
.....

Az jutott eszembe Busch történetéről, hányszor gondolják emberek azt, hogy - akár ilyen, akár olyan eszközzel - meg tudják változtatni embertársaikat (pl. amikor egy nő azt hiszi, leszoktathatja párját az italról stb.).
Valójában az igazi, gyökeres változást egyedül Isten (a Teremtő) képes véghez vinni az ember életében.

A fenti ige: "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden!" azokra a keresztyénekre érvényes, akik befogadták Isten Szentlelkét az életükbe és ugyanakkor napra nap megtagadják a régi természetüket.

Walter Scott gondolatai keresztyének számára 12 pontban

1. A megigazulásodat, a bűnbocsánatot és a megdicsőülést érintő kérdésekben mindig csak a Bibliának legyen szava számodra (Róm. 5:1; Kol. 1:27)!

2. Gondoskodj arról, hogy az imádság és Isten Igéje mindennapos társaid legyenek, és ezek határozzák meg a szokásaidat. Imádkozz és olvass Igét rendszeresen, minden este és reggel (2Tim. 3:15-17; 1Tesz. 5:17)!

3. Minden adandó alkalommal és bármilyen körülmények között tégy vallást Uradról: szóval, viselkedéssel vagy éppen hallgatással. (Lk. 12:8-9;1Pt. 3:4)!

4. Nyilvánosság előtt ne arról beszélj, hogy milyen jó vagy, milyen jámborul és szentül élsz! Inkább arra ügyelj, hogy a viselkedésed tanúskodjon ennek valóságáról (2Móz. 34:29; Zsolt. 66:16; Fil. 3:13-14)!

5. Ne menj olyan helyre, és ne vegyél részt olyan szórakozásban, ahol kellemetlen lenne számodra, ha az Úr ott találna (Zsolt. 17:4-5; 1Kor.10:31; 2Tim. 2:11-12)!

6. Az Úr iránt érzett szeretetből hagyj fel egyszer s mindenkorra minden olyan szokással és viselkedésmóddal, amelyek nem az Ő dicsőségét szolgálják (1Pét. 2:11; Ef. 5:3-18; 4,22;5:1-4)!

7. Ne válassz olyan barátokat, akik nem állnak határozottan az Úr mellett (Zsolt. 1; Csel. 4:23; 15:38-40)!

8. Soha ne nevess ki senkit hibája vagy gyengesége miatt, különösen akkor ne, ha ő keresztyén (Róma 14; Ef. 4:2; 1Kor. 12:21-26)!

9. Találkozz gyakran keresztyén testvéreiddel, hogy együtt tudjatok imádkozni, és Istent érintő dolgokról beszélgetni (Júd. 20; Mal. 3:16; Zsid. 10:24-25)!

10. Virrassz és imádkozz! Élj egészen az Úrnak! Várd Isten Fiát, aki visszajön a mennyből az övéiért (Mt. 26:41; 2Kor. 5:15; Fil. 1:20-21; 3:7-14)!

11. Rendszeresen látogass keresztyén összejöveteleket, ahol az Úr Jézus halálát hirdetik, az Ő Igéjét hallgatják, és imádkozásra jönnek össze. Ügyelj arra, hogy ezeket az alkalmakat alapos ok nélkül ne szalaszd el (Zsid. 10:25; Csel. 2:42)!

12. Hagyd, hogy az Úr ott és úgy használjon, ahol szeretne. Örömmel szolgáld és kövesd Őt (1Kor. 15:58; Ján.21:22; Zsolt. 100:2)!

W. Busch: „Amilyen könyörülő az Atya a fiakhoz…” (Zsoltár 103,12)

Ha visszagondolok ifjúságomra, a szívem felmelegszik. A legjobb szülőket mondhattuk magunkénak. Éppen ezért fáj még ma is, ha eszembe jut egy igen keserves történet. Másrészt éppen azon keresztül tanultam meg igazán szeretni az édesapámat.

De hadd mondjam el szép sorjában. 12 éves fiú voltam, és egy jó nevű gimnáziumba jártam. A tanulás azonban egyáltalán nem volt kedvemre. Azt hiszem, egyszerűen lusta lehettem. A fiúk életében vannak időszakok, amikor „az élet komolyságát” igen ellenszenvesnek találják.
Nem tudnám most már pontosan megmondani, hogy történt, de egyszerre belekeveredtem a hazugság valóságos szövevényébe.
Bizonyára úgy kezdődött, hogy írtam egy rossz dolgozatot. Aggódva láttam a vészt felém közeledni. A rossz jegy nyilván alkalom lesz arra, hogy ellenőrizzék az iskolai munkámat, be kell majd pótolnom a hiányt, szóval keservesen dolgoznom kell.
Ehhez pedig egy csepp kedvem sem volt. Így aztán hallgattam a rossz osztályzatról. A következő dolgozat még gyengébben sikerült. Ezt ismét nem jelentettem otthon. Sőt, amikor apám egy napon kérdezősködött a munkám iránt, hevesen dobogó szívvel hazudtam neki valamit. Erre látni akarta a füzetemet. Éjszaka nekiültem, és az egészet átmásoltam. Persze, most még pénzt kellett szereznem, hogy piros tintát vegyek, amivel a tanár aláírását odahamisítottam. Apám szeme elé egy kifogástalan füzet került kitűnő osztályzatokkal.
Akkor tanultam meg, hogy minden hazugságból legalább tíz másik hajt ki. Végül az egész fiatal életem már csak leplezgetésből és csalásból állt. A valótlanságok hálója mind gubancosabb lett. Engem pedig elfogott egy bizonyos pánik. Mennyivel kényelmesebb helyzetem lett volna, ha csupán a leckémet kell megírnom! Most azonban éjszakáról éjszakára ott kellett ülnöm az asztal mellett, kettős füzetet vezettem, vagy hamisítottam a kimentéseket.

Közben karácsony felé közeledtünk. Szüleink egyre azon törték a fejüket, mivel szerezhetnének örömöt nekünk. És én…! Miközben testvéreim vidáman játszottak, engem az elfuserált élet teljes nyomorúsága szorongatott – hogy fogok ebből valaha kikeveredni?!
Egy napon aztán beütött a fenyegető katasztrófa. Világosan látom a jelenetet lelki szemem előtt, mintha tegnap történt volna. Lánytestvéreim a folyosón labdáztak, én pedig komoran töprengve ültem a lépcsőn.
Akkor csengettek, a postás hozta a leveleket… Néhány perc múlva kinyílt a dolgozószoba ajtaja, apám megjelent, és nyugodt hangon felszólított: „Gyere be hozzám!”

Szívem a torkomban dobogott. Az asztali lámpa fénye az éppen felbontott levélre esett. Azonnal felismertem az osztályfőnököm írását.
Mi volt a levélben?! Hasztalan igyekeztem kibetűzni, de apám máris átnyújtotta, s míg én reszketve olvasni kezdtem, ő leült a karszékébe.
Összesen két sor volt a tartalom, melyben a tanár beszélgetésre kérte apámat.
„Ülj ide mellém – mondta apám -, és mondd el, miről van szó.”
Most aztán vallanom kellett. S a szívemből hömpölygött kifelé a csalásnak, a félrevezetésnek, a hazugságnak és lustaságnak egész szennyes áradata. Szinte elszörnyedtem, amikor mindent így kiterítve láttam magam előtt. Ó, le tudtam volna köpni magam! Ott ült az én drága apám, aki naponta bizonyította felénk a szeretetét, és úgy tűnt, mintha mérhetetlen szomorúság sötét fátyla borult volna rá.
Végre befejeztem. Apám teljesen magába roskadt. Rettenetes mély csend ékelődött közénk. Csak kívülről hallatszott be húgaim vidám kacagása.
Apám felegyenesedett, s mintha lelke mélyéből szakadt volna ki a mondat: „Te leszel egy szeg a koporsómban. Most pedig eredj!”
És én mentem. A könnyek végigfolytak arcomon, miközben a sötét lépcsőn felkapaszkodtam a hálószobámba. Testvéreim riadtan néztek utánam.

Gépies mozdulatokkal kibújtam a ruhámból, és lefeküdtem. Senki nem hívott vacsorázni. Igaz, nem is lett volna étvágyam. Később hallottam, amint anyám karácsonyi énekeket énekel a testvéreimmel. Akkor kitört belőlem a sírás. Homályosan megéreztem, hogy a bűn kizár a közösségből, és magányossá tesz.Mérhetetlen kétségbeesés fogott el – önmagam miatt! Az én szennyes kezemből többé a kutya sem fogad el egy darab kenyeret! Apám ezentúl képtelen lesz vidáman nevetni! És engem soha többé nem szeret senki!

Késő éjszaka volt. Apámon kívül mindenki lefeküdt. Figyeltem a megszokott kis zörejeket. Édesapám bizonyára egyedül ült még dolgozószobájában a munkája mellett.
Hirtelen hallottam, hogy nyílik az ajtaja. Most megy a hálószobájába… Mi ez? A szívverésem is elakadt. Világosan észleltem, hogy elhalad a szobája mellett, és az enyém felé közeledik. Egész lassan, lépésről lépésre, mintha súlyos terhet cipelne.
Riadt gondolataim egymást űzték: nem tudtam visszaemlékezni, hogy kis zugomba apám valaha belépett volna. Mit akarhat most? Jön a nagy leszámolás? Elzavar otthonról?
Már az ajtóm elé ért. Észrevettem, hogy egy pillanatig tétovázott… aztán kinyílt az ajtó… belépett a sötét szobába… Visszafojtottam a lélegzetemet. Ő mozdulatlan csendben állt. Aztán halkan megkérdezte: „Alszol már?”
Feltartóztathatatlanul tört elő belőlem a zokogás. Szólni egy szót sem tudtam. Akkor odalépett az ágyam mellé… végtelen gyengéden fejemre tette a kezét, és így szólt: „Bizonyára örülsz, hogy végre minden napfényre került, édes fiam!” Éreztem, hogy lehajol hozzám, és megcsókol. Aztán kiment.
Úgy hevertem ott, mint aki megbénult. És mégis – szerettem volna felugrani…szerettem volna a nyakába esni: „Édesapám!” De mire összeszedtem volna magam, hallottam, hogy csukódik az ajtaja.

Egyedül feküdtem a sötétben. Ritkán éreztem ilyen végtelen, gyönyörűséges boldogságot. Megbocsátott! Megbocsátott! Igen, mostantól kezdve új lesz minden, minden!...
Apám másnap felkereste az osztályfőnökömet. Nem tudom, mit beszéltek egymással. Én pedig óriási buzgalommal nekifeszültem, és húsvétra jó bizonyítványt vittem haza.
Édesapám pedig többet nem említette az esetet. Visszavonhatatlanul fátylat borított az egészre. Vétkemet megbocsátotta – „a tenger mélyébe vetette”, ahogy a Biblia mondja.

Sok évvel később megismertem azt a bűnbocsánatot, amit az élő Isten Jézus Krisztusban, a Megfeszítettben ajándékozott. Akkor ismét eszembe jutott a régi történet ifjúkoromból: a bűnbocsánat azt jelenti, hogy vétkünk soha-soha többé szóba nem kerül. Igazán és valóságosan eltöröltetik.
Ebben a bűnbocsánatban van az erő egy új élethez. Aki ezt megtapasztalja és hiszi, annak a szíve túlárad az Atya iránti szeretettől.

-

Roy Krisztina:Száműzetésben (részlet)


Már minden levél lehullott a kertekben és a hegyekben is, elszomorodott minden, mint amikor valakinek mindenkije meghalt, eljött az ősz. A szomszéd faluból Kozima és Anna együtt mentek az erdőn át. Temetésről jöttek. Hirtelen meghalt ott egy férfi, aki a gabonáját Kozima malmában őröltette. Így hát Kozima elment a temetésére. Mivel a nagymamának fájt a lába, maga helyett az unokáját küldte.
Csendben lépegettek egymás mellett, azután, hogy az elhunyt családjáról beszélgettek.
A gondolataiba mélyedt leányka nem látta, hogy a molnár már jó ideje komoly tekintettel figyeli, mintha a lelke legmélyét akarná kikémlelni.
„Anna, mondd meg nekem az igazat, mire gondoltál a temetés alatt?” – szólalt meg a férfi. A komoly, érces hang hirtelen válaszra kényszerítette. A férfira tekintett kedves, könnyáztatta szemével.

„Arra gondoltam, Kozima úr, hogy Krisztus nélkül, bűneink bocsánata nélkül meghalni, és úgy menni Isten ítélőszéke elé, hogy nem békültünk meg Istennel, szörnyű dolog.”

„Te biztosan tudod, hogy Lehotszký így halt meg? Van neked jogod, hogy egy embert elítélj?”
„Ismertem Lehotszkýt” – védekezett a lány –, „vásárokra járt, iszákos, borzalmasan káromkodó ember volt, átkozódását szörnyűség volt hallgatni, és hirtelen halt meg szélütésben, saját bátyjával sem békült ki és így ment Isten elé.”
„Nem tudtam, hogy ilyen jól ismerted. És mi a véleményed a gyászbeszédről?”
„Elmondhatok mindent, amit gondoltam, Kozima úr?” A leány orcáját pír futotta el.
„Igen, pontosan azt akarom.”
„Utána maga is elmondja nekem a véleményét?”
„Hm, talán” – és kissé elmosolyodott.
„Nos – folytatta Anna – azt gondoltam, hogy Isten Igéjét olvasni, és emellett hazudni, az nagy bűn és ez az egész temetés nagy hazugság volt.”
„Anna, Anna!” – csóválta meg fejét a molnár.
„Ne haragudjék, hogy így beszélek”, szomorodott el a lány. „De nem így volt? A felesége sírt, siránkozott, magyarázkodott, mintha szeretetben éltek volna együtt, pedig a házukban gyakran volt verekedés. Az emberek eljöttek, hogy megadják a halottnak a végtisztességet, de senki sem tisztelte őt, mindenki tudta, hogy ki és mi volt, mégis énekelték neki az éneket:
„Jó harcot vívtam
Életem végéig…”
„Igen, leány, igazad van: ez hazugság és komédia volt. Ezen a világon minden csak hazugság és komédia.”
„Azért mondja az Írás is: Nincsen csak egy igaz is – helyeselt a lány. – Mindig sajnálom, ha arra gondolok, hogy én is ezek közé a hazugok közé tartoztam. Gyerekkorom óta sokszor hazudtam. Ez Isten előtt nagy és förtelmes bűn, de én ezt nem tudtam, hisz Istent éppen olyan kevéssé ismertem, mint azok az emberek, akik ott ma hazudtak.”
„És ma már nem hazudsz?” – A férfi komoly tekintete egyenesen és szinte szigorúan szegeződött a leány arcára.
„Nem; megismertem az igazságot, Jézus Krisztust, és Ő megszabadított engem.”
„Hogy te megismerted az igazságot? Ó, gyermek, az nagy dolog, azt olyan könnyen nem lehet mondani! Csak Isten az igazság, és ki állíthatja, hogy megismerte Istent?”
„Az Úr Jézus mondta: Aki engem látott, látta az Atyát. Nem mondom, hogy már tökéletesen ismerném Istent, de megismertem Őt, mint Atyámat akkor, amikor elfogadtam az Úr Jézust, az Ő Fiát mint Üdvözítőmet, amikor megbocsátotta bűneimet és szent vérével megmosott minden tisztátalanságomból.”
Az erdő elcsendesedett. Hallgatagon mentek együtt: a komoly, az életben sok megpróbaltatást megélt férfi és a fiatal, még az élet küszöbén álló leány.
„Milyen könyvet olvasgatsz esténként lefekvés előtt és reggelente?” – szólalt meg kis idő elteltével a molnár.
„A Bibliát, uram.”
„És más könyved nincs?”
„Nincs.”
„Nekem jó könyveim vannak, választhatsz közülük, legalább lesz miről beszélgetnünk. Mert bár a te nézeteid egészen mások, mint az enyémek, mégis van bennünk valami közös. Láttam, te az emberek között akarsz Istennek szolgálni, én is így akarok Neki szolgálni. Más istentisztelet nem létezik.”
„Nem, az Úr Jézus ezt mondta: Jer és kövess engem, és az Embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. Örömmel hasonlítanék Hozzá, csak kevés alkalmam van erre.”
„Ha valami többet akarsz tenni – és hiszem, hogy akarsz –, a patakon túl, egy nyomorúságos kunyhóban fekszik egy beteg asszony – menj el hozzá mindennap megágyazni és kérd meg nagymamádat, hogy neki is főzzön.”
„Mehetek máris?” – ragyogott fel a leány szeme.
„Természetesen, ha akarsz. Krisztus szavainak engedelmeskedsz így. Ő mondta: „Amit cselelekedni akarsz, hamar cselekedjed!” Mielőtt elmennél, meg kell mondanom, ki is az a beteg asszony. Sok, a világ szemében még ma is köztiszteletben álló férfinak volt a szeretője. Egyszer ő is olyan ártatlan, tiszta teremtés volt, mint te, de mivel engedett az első kísértésnek, olyanná vált, amilyenné mások tették. Azoknak, akik őt tönkretették, megvan a saját családjuk, feleségük, gyerekeik. Ez az aszszony most pedig magányos, elhagyott, kivetett. Ne várd, hogy tárt karokkal fogad. Amikor az emberi szívet sorscsapások érik, megkeményedik. – Így is vállalod?”
„Ó, elmegyek szívesen, csak kicsit megrémültem a nagy feladattól. Ne féljen, Isten alkalmassá tesz engem a feladatra: Ő megadja nekem azt, hogy úgy szeressem azt az asszonyt, hogy leolvadjon szívéről a jég.”
A leány sietve eltűnt a patakon túli bozótban, a molnár pedig még mindig azon a helyen állt, és nézett utána.

Roy Krisztina
Számüzetésben :: 4


Szomora Anna már harmadszor kopogtatott a félig romhalmaz viskó ajtaján, de senki sem szólalt meg. Kinyitotta hát az ajtót, és belépett.
Kívülről látszott a nyomor, belül siralmas volt az ínség. Piszkos, mosatlan ágyneműben feküdt az ágyban egy összekuporodott nő.
Az alacsony, kormos mennyezetről poros pókhálók lógtak. Szerencse volt, hogy a piszkos ablakok egyikét a szél kitörte, így legalább ebbe a betegség bűzétől átitatott lyukba – más nevet nem érdemelt ez a kunyhó – a levegő be tudott hatolni. Az agyagpadló feltúrva, a falakról hullott a vakolat.
Anna egy pillanatra megállt, elállt a lélegzete. Akkor az a rakás, piszkos rongyhalmaz felemelkedett az ágyban, és a leányt a maszatos arcból kimeredő haragos szempár mérte fel.
„Ki maga és mit akar itt?” – hangzott a rekedtes, fájó torokról tanúskodó zord hang.
„Azért jöttem, hogy megnézzem magát, és segítsek, amit kell” – válaszolta szelíden a leány.
„Nekem segíteni!? Nincs rá szükségem, a segítsége nélkül is el tudok rohadni elevenen.”
„De mit szól ehhez az Úr, aki magát is és engem is szeret?”
„Milyen úr szeret engem?” – kérdezte haragosan a beteg.
„Isten Fia, az Úr Jézus Krisztus.”
A fekete szempár mereven szegeződött a lány arcára.
„Kérem, ne haragudjék rám, nem akarom megbántani, idegen vagyok, csak néhány hete lakom Kozima malmában. Ha tudtam volna, hogy beteg, jöttem volna korábban, de csak ma szereztem erről tudomást.”
„Bizonyára régóta beteg és rossz így feküdnie. Engedje meg, hogy megigazítsam az ágyát” – kezdte a leány kis idő múlva. Tanácstalanul nézett körül nem tudván, hol kezdje, és mit tegyen előbb.
„Ugyan, mit fogja magát bepiszkítani miattam?” – védekezett mogorván, de már csendesebben az asszony. De sok rábeszélésre volt szükség, míg végre kínosan lecsúszott egy öreg, rozoga székre, és engedte, hogy a lány rendbe tegye az ágyát.
Nem volt ez a munka csekélység, amit csak úgy tudott elvégezni, hogy közben a megkorbácsolt, töviskoszorúzott Megváltóra gondolt. Gyomra felfordult és veríték öntötte el a homlokát.
Végre elkészült az ágy, de csak annyira, amenynyire a félig megrohadt szalmából és a nyirkosságtól összetapadt tollból meg tudott ágyazni. A beteg mogorván, köszönés nélkül vetette magát az ágyra, és a leánynak el kellett mennie, ha valami ételről is gondoskodni akart.
Mivel a fal felé fordult asszony úgysem hallotta, köszönés nélkül távozott.
Amikor, úgy egy óra múlva visszatért a jó meleg levessel, már nem kellett a beteget sokáig győzködnie, csak úgy nyelte a levest és ellenkezés nélkül hagyta, hogy még mással is megetesse a lány.
De mindezek ellenére, amikor az önkéntes ápolónő induláskor feléje nyújtotta a kezét, úgy tett, mintha nem látná. Sőt még köszönetet sem mondott.
„Amikor az ember szívét kemény sorscsapások érik, kőkeménnyé lesz,” visszhangzott a leány fülében. Kis idő múlva a zsilip fölött állt mélyen elgondolkodva.
„No, mire jutottál?” – szólította meg a molnár, közeledve Andrással a falu felől.
„Kozima úr, maga azt mondta nekem, hogy a beteghez naponta menjek rendbe tenni és élelmet is vigyek neki, de mindez nem elég.”
Anna hozzáfogott, hogy elmesélje, milyen állapotban van a beteg ágya és az egész szoba. „Ő ott valóban élve fog elrohadni.”
„Tiszta szalmára fektetni, pokróccal betakarni, az ágyat lemosni, az ágyneműt kimosni” – mutogatta jelbeszéddel a feladatokat András.
„Igazad van, ha az asszony onnan eljönne, akkor mindent kitisztíthatnánk.Addig a mi kis kamránkban lehetne. De ő aligha jönne ide”, vélekedett a molnár, „Annának először meg kell nyernie az asszony szeretetét és bizalmát” – jelezte András.
„Az Úr Jézus biztosan segíteni fog – mondta a leány –, maga annyira jó és segíteni akar nekem.”
Ki tudná leírni Szomoráné döbbenetét és boszszúságát, amikor megtudta, miről van szó! „Ilyen hírhedt személyt fogadna magához, mester úr? – pörölt az asszony. Felesége nincs, András is itt van. Azt akarja, hogy az emberek a szájukra vegyék magát.”
„No, ne nevettesse ki magát, Szomoráné” mosolyodott el a molnár az asszony hevességén. „Úgy csináljuk, hogy senki se tudjon róla. Az asszony beteg, úgy is tér majd vissza a kunyhójába; nem olyan buta a világ, hogy minket ezért gyanúsítgasson. Ha netán mégis, a jótettért szenvedni is érdemes.”
Mit is tehetett hát az öregasszony? Bele kellett törődnie.
Végül öt nap elteltével elérték céljukat. Anna fürdőt készített – András hordta neki oda a vizet, megmosta, megfürdette, megfésülte a beteget, átöltöztette tiszta ruhába. Amikor aztán így látta őt a tiszta kamrában feküdni, Anna elcsodálkozott, hogy milyen fiatal, talán harmincéves lehet – gondolta. Szénfekete haj keretezte a sápadt, beesett arcot. Csak a fekete szemek néztek sötéten és szomorúan a világra, és a szorosan összezárt ajkai nem voltak képesek kiejteni a köszönet szavát a jótettéért.
Akikor Kozima belépett, hogy üdvözölje az aszszonyt – mert az ő távollétében történt mindez –, szintén meglepődött a változáson.
„Ne nézzen már ránk olyan haragosan” – mondta komolyan. „Mi csak jót akarunk; majd ha a maga kunyhóját rendbetesszük, hogy az emberi lakóhelyre hasonlítson, akkor visszavisszük magát.”
„Miért nem hagytak engem békében? Mi közük hozzá, hogyan pusztulok el?”
„Maga nem pusztulhat el, mint valami állat – szólalt meg Anna –, hiszen halhatatlan lelke van és az Isten elé kerül.”
„Gondoskodnunk kellett magáról – tette hozzá a molnár –, mert egy Atyánk, Istenünk van, így maga is közénk tartozik.”
Az asszony a molnár után nézett, amikor az ajtó már becsukódott; aztán arcát a vánkosba temette.
Szomoráné, még ha meg is főzött mindent, amit kértek tőle, nem ment el megnézni a beteget. Haragudott, mert ahelyett, hogy az unokája otthon varrna, egy idegen házban tesz-vesz, sürög-forog és ráadásul egy hírhedt házban.
„Mindent megteszek – mondta Anna a két férfinak –, de azt a talajt nem tudom rendbe hozni, oda nem lenne elég két szekér agyag sem.”
Két napig küszködött a malomban, mire kimosta és megtisztította a dunyhákat. Még jó, hogy gyönyörű napsütéses idő volt. Amikor harmadnapra lement a kunyhóba, meglepődött, hogy mindent tárva-nyitva talált. Az ablakok beüvegezve, az ajtó lefestve. Belépett és elámult. András éppen a padlót fejezte be. Igaz, hogy a deszkák nem voltak újak, de frissen gyalultak, jó, tiszta illatuk volt.
„András, ezt mikor csinálta?” – kiáltotta örömmel a lány. A kis szoba frissen meszelt fehér falaival, amely annyi munkájába került, nagyobbnak, szebbnek tűnt. A legény a szorgos munkától felhevült arccal, elégedett mosollyal nézett körül. Alány csak most vette észre, hogy András szépen ívelt homloka bizonyára sok gondolatot takar.
Eddig még nem sokat beszélgettek. Anna épphogy elkezdte a jelbeszéd tanulását. András dicsérte Kozimát, hogy milyen nagylelkű, egyedül javította meg az ajtót és az ablakokat is, sőt a tűzhelyet is megcsináltatta. Amíg a legény befejezte a padlót, addig a lány megtisztította az ablakokat és elmosta azt a néhány edényt, amely még a jobb időkből megmaradt.
Szerencsére a kunyhó távol volt az úttól, ritkán ment arra valaki, és annak is közelebb kellett volna jönnie, ha látni szerette volna, hogy mi történik a kunyhóban. Így senki sem zavarta a két fiatalt abban a munkában, amelyet szeretetből oly szívesen végeztek.
Ki tudná leírni a beteg asszony meglepődött pillantását, amikor őt, úgy egy heti távollét után, a malomból visszahozták a kunyhójába!
A szekértől az ágyig már egyedül tette meg az utat, megerősödött, mivel jó ellátásban részesült. Megállt az ajtóban. A tűzhelyen vidáman pattogott a tűz, a tiszta abrosszal letakart asztalon könyvek voltak és egy friss cipó.
A falakat virágmintás tányérok és néhány bögre díszítette. Öröm volt ránézni. A beteg lassan lépkedett a padig, úgy tűnt neki, hogy álmodik. Szinte lerogyott rá, és hangos zokogásba tört ki.
„Hagyjad sírni – mondta Kozima. – Ezek a könynyek meglágyítják a szívét. Te még maradj itt, én megyek.”
Amikor indulni akart, az asszony felemelte a fejét, és kezét nyújtotta feléje.
„Ne menjen, még meg szeretném köszönni magának mindezt.”
A férfi kezet nyújtott az asszonynak. „Szívesen tettem. Hát Isten vele!” – A molnár elgondolkozott, míg hazafelé ballagott. Amit lehetséges volt megtenni, megtettük, de most hogyan tovább? Ha erőre kap – ha teljesen fel is gyógyul – hogyan fog élni? Még elég fiatal, folytatni fogja-e azt, amiben a nyomorúság és a betegség meggátolták? Tán hozzásegítettük őt egy további bűnös élethez; mert múltjából következtetve számára a becsületes élet már nem létezik. Az ilyen emberek képtelenek önmagukon segíteni. De minden ember, bárhogyan is él, egy drágakő, és ez a drágakő az iszapban hevert: Anna pedig felvette. Ki gondolta volna, milyen segítségre lelek benne; nagy gondolatok szunnyadnak benne!?
A felújított házikóból keserves sírás hallatszott:
„Minek mentettek meg engem, minek! Minek nekem élni, így magányosan, elhagyatva?!”
„Nincs elhagyatva, mi szeretjük magát” – vigasztalta Anna.
„Maga szeret engem? Tudja is maga, milyen vagyok én?! Maga még ártatlan, még senki sem csalta meg úgy, mint engem megcsalt az, akinek úgy hittem, mint maga hisz Istennek. Fiatal és szép voltam, mikor férjhez adtak hozzá. Tudta, hogy szép vagyok, hogy tetszem mindenkinek: így kényszerített mások elcsábítására; nekem ebből csak a szenvedés és a nyomorúság jutott.
Mindenki azt mondta, hogy csalom a férjemet, és mikor térden állva kértem, hagyjon tisztességes asszonyként élni az ő oldalán, addig ütött-vert, míg belebetegedtem. Ő halálra itta magát, az emberek pedig aztán azt beszélték, hogy én vittem őt a sírba.
A férfiak, mikor már nem voltam kívánatos, elfordultak tőlem, és szégyelltek még köszönni is. Azasszonyok átkoztak, és bár már hónapok óta beteg vagyok, és végül már vonszolni sem bírtam magam, senki sem jött még csak egy pohár vizet sem adni, vagy megkérdezni: ‘Élsz-e vagy halsz?’ – Aztán jöttél te, mint egy angyal az égből. Fizesse meg neked a szent Isten, akiben hiszel és akinek szolgálsz. De engem inkább hagytál volna elpusztulni, mert amikor téged látlak, nagyon sajnálom, hogy én nem tudtam, és nem volt szabad jónak és tisztának maradnom, hogy engem azzá tettek, ami ma vagyok.”
Szomora Anna munkája távolról sem fejeződött be ezzel az irgalmas tettel, amelyet a megvetett asszony iránt gyakorolt. Nemcsak azért járt hozzá naponta kétszer, hogy rendbe tegye az ágyát és kiszolgálja. Vitte magával drága Könyvét és olvasott a betegnek, aki már lábadozott a betegségéből. Elolvasta neki a bűnös nő történetét, akinek Isten Fia megbocsátott és olvasott neki a leprásról, hogy az hogyan tisztult meg.
Zeman Dorka – így hívták a beteget – nem akarta, hogy neki a malomból küldjenek enni. Volt néhány aranya, amit a temetésére kuporgatott, ezen vett neki Anna élelmiszerkészletet. Lassacskán már egyedül is főzögetett.
Nincs semmi olyan titok, ami egyszer ki ne tudódna, s ahonnan az ember a legkevésbé reméli, terjed a rossz is meg a jó is.
Az inasok elárulták Kohnnénak, hogy a fiatal lány mit csinált. Szét is hordta az egész faluban mind a molnár, mind Szomoráné unokájának hallatlan könyörületességét. Az asszonyok érdeklődni kezdtek Zeman Dorka felől. Tudták, hogy a népviselet hímzésében nagyon ügyes. Ez volt az ürügy, hogy elmenjenek hozzá. Megkérdezték: hímezne-e nekik. Nagyon meglepődtek a nagy változáson, amit ott láttak.
Az asszony olyan csendesnek és szomorúnak tűnt nekik, hogy még soha életükben ilyen szomorú embert nem láttak. Csak annyit beszélt velük, amennyire szükség volt: a munkát hálásan elfogadta, hiszen hímezni az ágyban is lehet. „Mi történt vele? – gondolták magukban. – Azelőtt mindenkivel veszekedett, most pedig milyen alázatos! Van is miért alázatosnak lennie; van min bánkódnia!”
Megörült Szomora nagymama, amikor az asszonyok dicsérték az unokáját; megbékélt a leány mindennapi látogatásaival. Amikor pedig úgy két hét múlva maga Zemanné is eljött, hogy neki is megköszönje mindazt, amit érte tett: hálálkodását nagylelkűen fogadta. De a szerencsétlen nőnek mondott éles szavaira az így válaszolt:
„Igaza van, néni, biztosan én vagyok a falu legrosszabb asszonya, de Jézus Krisztus az én bűneimért is meghalt a kereszten.”
Erre Szomoráné már nem tudott mit mondani, elterelte a beszédet másra.

Roy Krisztina
Számüzetésben :: 5

Beköszöntött az advent. A malom lakói a nagy tölgyasztal körül ültek és tevékenykedtek. A nagymama Annával font, András valamit rajzolt, az inasok tollat fosztottak, a molnár pedig újságot olvasott. Hirtelen kinyílt az ajtó és belépett a bíró szolgalegénye, hogy a molnár úr azonnal menjen a községházára, mert hivatalból kell vele közölni valamit.
Anna a molnárra tekintett és elkapta azt a különös pillantást, amellyel az Andrásra nézett. Furcsa tekintet volt; és még furcsább kifejezés ült az ifjú arcára, feltűnően elsápadt.
András felállt, mintha szándékában lenne elmenni. Majd miután a molnár a bíró legényével együtt távozott, kiment ő is a szobájába. A molnárinasok kis idő múlva a nagymama hívására kimentek az istállóba.
A leány egyedül maradt. Az ajtóra nézett, amelyen át András eltűnt. Mintha egy belső hang azt mondaná: „Menj utána!”
„Miért?” – gondolta. „És hogy is mennék, hisz ez illetlen!” De mintha megróná őt az, aki „azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” Felkelt hát és belépett András szobájába.
A szobában égett a lámpa. András az asztalnál ült, háttal az ajtónak; fejét a kezére hajtotta és sírt.
A leány csendben hozzálépett. „András, ne sírjon, mondja meg, mi bántja?”
A fiatalember összerezzent, belenézett a részvéttel teli arcba, megmozdította az ajkát, mintha kiáltani akarna valamit, majd újra lehajtotta a fejét, és tovább zokogott.
„Ne búslakodjon olyan nagyon, higgye el, az Úr Jézus magát nagyon szereti. Ó, ha hinni akarna Benne, és kérné Őt, Ő még a nyelvét is föl tudná oldani.”
András kifáradt a sírásban, a lány pedig kihasználta a lehetőséget és röviden, néhány szóval elmondott neki mindent, amit már régen el akart mondani az Úr Jézusról, aki eljött, hogy meggyógyítson mindenféle betegséget és mindenféle lelki nyomorúságot.
Az ifjú felemelte a fejét, és a leány meggyőződéstől ragyogó arcára tekintett. Az ő arcán is átfutott a reménység sugara.
„Kérem, adja kölcsön a Bibliáját” – kérte őt jelbeszéddel.
„Ó, szíves örömest!” – válaszolta a lány. Elfutott és rögtön hozta is. „Aki keres, talál.A zörgetőnek megnyittatik” – mondta elmenőben és otthagyta az ifjút egyedüli kincsével.
A molnár későn érkezett meg. Anna látta, hogy tekintetével Andrást keresi. „Jó éjszakát!” elköszönt mindenkitől, és bement a szobájába. A többiek is hamarosan nyugovóra tértek.
Anna sokáig nem tudott elaludni; két ember lelkéért imádkozott, akikről meg volt győződve, hogy az Úr Jézus keresi őket. Az egyik a patakon túli magányos házikóban lakott, a másik a közelében.
Másnap korán reggel útra kelt a molnár Andrással Z. városba. Kozima nem mondott többet, csak annyit, hogy dolguk van ott; és senki sem kérdezősködött tovább. Csak este jöttek meg, mindketten jó hangulatban. András pedig visszaadta Annának a Bibliát és megmutatta neki az újat, amelyet a városban vett.
Anna folytatta a varrást, amelyet az ápolás ideje alatt elhanyagolt. Ha valaki szolgálni akarja Istent az emberek között, erre mindig van lehetőség.
Meghallotta, hogy a szomszédasszony két gyermeke megbetegedett, segített neki. A gyerekek meggyógyultak. Anyjuk elmondta a szomszédaszszonyoknak, hogy Szomora Anna hogyan imádkozott az egészségükért.
„Hogyan is tud ő így imádkozni? Még csak könyvet sem vesz a kezébe; minden imádságot fejből mond.”
Mikor Kohnné beteg lett, a család megkérte Annát, hogy ápolja a beteget. Ő szívesen ment oda is; a betegápolás mellett ezt-azt segített a házban is. De nem mert a zsidó család előtt Üdvözítőjéről bizonyságot tenni. Azok látták, hogy olvassa a Bibliát, és azt is látták, hogy teljes szívvel szereti és követi az Úr Jézust.
Később azt is megengedték neki, hogy felolvasson a zsoltárokból és a próféták könyveiből.
Amikor az asszony állapota annyira javult, hogy Anna hazamehetett, az egész család sajnálta, hogy már nincs velük. Ha Anna csak sejtette volna, hogy milyen jó hatással volt rájuk, milyen jó tanúbizonyságul szolgált Jézus Krisztus szeretetéről főleg az öreg Kohnnak – nem gondolta volna, hogy neki nincs képessége és ereje arra, hogy az evangélium világosságát vigye az emberek közé.

Bizony, mi gyakran elfelejtjük, hogy nemcsak beszélnünk, de világítanunk kell az életünkkel, tetteinkkel és szeretetünkkel is.

Roy Krisztina

Számüzetésben :: 6

Szürkület volt. Kint nagy cseppekben esett az eső. A malomban – kivéve az örlőhelyiséget – üresség honolt. Egy kis lámpa mellett ült András és Ézsaiás próféta könyvének első fejezetét olvasta. Úgy elgondolkodott felette, hogy nem ügyelt arra, mit csinálnak az inasok. Akkor rezzent csak fel, amikor hívták, hogy öntse fel a garatot.
Felöntötte, útba igazította őket és folytatta az olvasást.
A két inas oldalról figyelte őt. Nagyon szerették a néma segédet. Megérezték, hogy szomorú, és szerették volna tudni, hogy mi az, ami őt annyira leköti abban a könyvben.
Végül az idősebb lábujjhegyen a háta mögé osont, és a válla fölött belelesett a könyvbe. A következő pirossal aláhúzott szavakat olvasta: „Ha bűneitek skárlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Ezeket a szavakat nézte oly soká András, és közben mélyeket sóhajtott.
Kint az eső verdeste az ablakokat, zúgott a víz.
Anna a konyhában a tűzhely mellett ült egyedül. A tűz vígan pattogott, főtt a vacsora. Anna előbb még font, de már jó ideje kezét az ölébe ejtette, és a tűzbe nézett.
Magányában hirtelen mély szomorúság fogta el, hogy saját édesanyja és édesapja elküldték a szülői háztól, mintegy száműzetésbe. Elfogta a vágy fiú- és lánytestvérei, szülei és a szülőháza után. De akkor eszébe jutott, hogyan bántak vele az utolsó hetekben. Anyjának szinte semmit sem tudott a kedvére tenni, apja még csak rá sem nézett, testvérei kerülték. Hidegség vette körül.
„Hiszen nekem már sehol sincs otthonom” – hasított a szívébe ez a gondolat és szempilláin két könnycsepp gördült le. „Senkim sem halt meg, mégis egyedül vagyok.”
A nagymamámhoz küldtek, aki maga is idegeneknél lakik. Van otthonom, édesapám, édesanyám, és mégis kegyelemkenyéren élek Kozima molnár úrnál. Ha nem lenne olyan nemeslelkű, mint amilyen, nem tűrne meg itt.
Szívesen hazamennék, meglátogatnám az enyéimet. De már nem vár rám a szülői szeretet. Talán már sohasem hívnak vissza. Azt mondták, hogy hazamehetek, ha megígérem, hogy többé nem megyek a hívők közé. Ezt nem tudom megígérni, hiszen testvéreim ők Jézus Krisztusban. Értem is, értük is Jézus Krisztus feláldozta az életét. Így lettem Isten kegyelméből Isten újjászületett gyermekévé. A szemükben ez a nagy bűnöm.
Elszakíthattak a szívüktől, idegenbe küldhettek, száműzetésbe, elégethették kedves könyveimet, megfoszthattak a gyülekezeti közösségtől – de az én Uramat sohasem vehetik el tőlem. ,Valakik pedig befogadák őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek… akik nem vérből, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.’
De hogyan fogok élni egyedül, mindig csak egyedül? És ha majd itt sem kellek már? Előttem a végtelen világ – az idegen környezet, mindenütt a száműzetés.”
Ez az utolsó gondolat nagy teherként nehezedett a leány szívére. Kint az eső zuhogása, a víz csobogása, a malomkerekek monoton zúgása, itt bent a tűz pattogása – mindez mintha vele együtt sírna.
Senki sem jön, hogy elkergetné a nehéz gondolatokat.
De íme, csodák csodája: a könnycseppek még ott csillogtak szempilláin, de a homlokán hirtelen derűs fény suhant át, mintha a tűzben valami csodálatos szépet, valami kimondhatatlan boldogítót látna.
Bánatos szívében mintha valaki kedves emberi hangon szólt volna:
„Az én Atyámnak házában sok hajlék van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket.”
A lány szeme előtt a tűz aranyvörös fényében egyszerre megjelent egy város, drágakövekből kirakott fallal körülvéve, kapui igazgyöngyből, utcája színarany, telve örökké virágzó fákkal.
És az a hang folytatta tovább:
„Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.”
„Aki nékem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.”
A Gecsemáné kertben az Isten Fia is elhagyatott és magányos volt. Kínjában vért verítékezett. Mindezt értem is vállalta – jutott eszébe Annának. És a folytatás: Eljött érte a csőcselék, megkötözte, Jeruzsálembe vitte, ott kínozták, ítélkeztek felette, majd a Golgotán keresztre feszítették. Mindezt értem is elszenvedte.
Mi az én magányom, szomorúságom ehhez képest?!Hiszen – ígérete szerint – ha követem, én is ott leszek, ahol Ő. ,Nem feljebbvaló a tanítvány az ő mesterénél.’
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.”
„Igen, Uram” – egyenesedett ki az álmodozó lány, és ismét a munkájához látott. „Követni akarlak Téged. Te is száműzetésben voltál, a Tieid nem ismertek fel Téged és nem fogadtak be, én is türelmesen akarom vinni azt a terhet, amit Érted rám helyeznek, hisz csak így érek el Hozzád az atyai házba.”
„Jó estét!” – hallatszott, és Anna összerezzent.
„Kozima úr, maga már megjött?” – Anna is köszönt.
A molnár ajka körül ritkán látott mosolyt fedezett fel. „Már egy ideje itthon vagyok.” Leült egy székre, a tűzhely közelébe.
„Lámpást gyújtok.”
„Minek? Így is tudunk egy kicsit beszélgetni. Amikor beléptem a konyhába, nagyon elgondolkozva, szomorúan néztél a tűzbe, mi bántott és mi örvendeztetett azután meg?” – kérdezte a férfi, miközben fölszította a tüzet.
„Elgondolkoztam a száműzetésemen, és szomorú voltam, hogy a földön már nincs otthonom” – vallotta be a lány őszintén, de arca már nem volt olyan szomorú.
„Hogy-hogy nincs otthonod?” – nézett rá elcsodálkozva a molnár. „És még hogy száműzetésben vagy? Hát olyan rosszul érzed magad közöttünk?” A férfi fürkésző tekintete mintha a lány lelke mélyéig akarna hatolni.
„Csak könyörületből fogadott be engem; Isten fizesse meg magának, Kozima úr, ezt a szeretetét” – válaszolta nyugodtan. „De itt mégis száműzetésben vagyok, mert többé nem mehetek haza.”
„Úgy hallottam, hogy rögtön hazamehetsz, ha észhez térsz – vagy más szavakkal: úgy kezdesz megint gondolkodni, mint azelőtt.”
Anna elmosolyodott. „Parancsolja meg a madárnak, ha eljött az éneklés ideje, hogy ne énekeljen, vagy parancsolja meg a kiscsibének, amikor kibújt a tojásból, hogy térjen oda vissza és váljon megint tojássá! Ugye ezt nem lehet! Ugyanígy én sem tudom megtagadni azt az életet, amit az Úr Jézustól nyertem.”
Kozima komolyan bólintott: „Ebben igazad van. Nekem is volt egy olyan időszakom, amikor minden megváltozott bennem. Én megértelek téged. Amíg úgy éltem, mint a többiek, nem egyszer kérdeztem magamtól, vajon csak azért vagyunk a világon, hogy tönkremenjünk a munkában, s azután meghaljunk? Ebbe nem tudtam belenyugodni. De hallottam beszélni egy embert, aki ismert egy jobb utat. Kezembe került egy könyv, a Biblia, s attól a perctől fogva kinyílt a szemem. Már nincs bennem félelem, hogy hiábavaló az életem, és haszontalanul fejezném be.”
Most a lány lepődött meg. Kozimát nemes embernek tartotta, látta, hogy mindenütt jót cselekedett, látta, ahogy saját maga fölött uralkodott, sosem engedte, hogy elragadja a harag. A sérelmeket megbocsátotta, a kárt zúgolódás nélkül elszenvedte, de – azt nem gondolta, hogy ő is befogadta Krisztust. Hiszen sosem látta őt Isten Igéjét olvasni! De ha mégis Isten gyermekei közé tartozik, akkor ő Kozimát félreismerte?…
„Láttam – szólalt meg a férfi előbb, mint ahogy a lány megszólalhatott volna –, hogy téged azután valamilyen gondolat megörvendeztetett, szeretném, ha azt elmondanád nekem.”
A leány elpirult az örömtől. Igen, elmondok mindent, mindent, hisz ha Isten gyermeke, akkor meg fog érteni – gondolta. Elmondta saját szomorú helyzetét, hogyan üldözték őt otthon az Úr Jézus miatt. De azt is, hogy Isten Szent Szelleme miként vigasztalta meg. Megmutatta neki, ha a földi száműzetés véget ér, a gyönyörű mennyei városban számára is helyet készített az Úr Jézus.
Kozima mellén összefont karokkal ült, és a kialvó parazsat nézte. A tűz lángja megvilágította az arcát, amelyről a leány hiába igyekezett leolvasni, hogy érti-e őt, vagy egyetért-e vele.
Amikor a lány befejezte mondanivalóját, a konyhában egy időre beállt a csend. Olyan csend támadt, hogy szinte – ahogy mondják – hallani lehetett volna az angyal szárnyának susogását is.
„Kozima úr – szakította félbe a hallgatást a leány – bocsásson meg nekem, én nem tudtam, hogy maga is egyike azoknak, akik halottak voltak és újjászülettek, amikor befogadták Krisztust.”
Kozima összerezzent. „Most tévedsz – mondta. – Azt, amit te átéltél és amit te újjászületésnek nevezel, azt én nem ismerem. Én az ész embere vagyok, és ésszel az ilyen dolgok nem magyarázhatók meg. Te hiszel Krisztusban, aki feltámadt halottaiból, mennybe ment, és most Isten kírályi székén ül, hiszel a mennyben és az örök életben. Én hiszek Jézus Krisztusban, abban az egyedülálló nagy emberben, aki megtanította az embereket itt a földön hasznosan élni és hősiesen meghalni. Ő élt, szenvedett és meghalt az elveiért és meggyőződéséért, minden elismerés és jutalom nélkül. Ha megkaphatta volna azt a jutalmat, amelyről te beszélsz, nem lenne más a szenvedő ember eszményképe. Élni, dolgozni, lemondani a nagy jutalom reménységében, ez nem hősiesség.”
„Ó – vetette közbe a lány – de öröktől fogva Királynak lenni, otthagyni a dicsőséget és szegény emberré lenni, meghalni bűntelenül a mások bűneiért a szégyenfán, a kereszten, és mindezt szeretetből, ez hősiesség. Isten Igéje mondja, hogy Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, és feltámadt halottaiból a mi megigazulásunkért az Írások szerint, és az Ige mondja: ‘Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.’ Ha az Úr Jézus nem halt volna meg a bűneimért, mi lenne velem idővel és hogyan állhatnék Isten elé? Kozima úr, lehetetlen nem hinni, hogy Ő meghalt helyettünk és a mi bűneinkért!”
„Nem, én ezt nem hiszem.”
„És mit tesz a bűneivel?”
Mosoly futott át az ajkán. „Láttál már engem vétkezni?”
A lány meghökkent. „Éppen úgy, ahogy én nem láttalak téged vétkezni, amióta itt vagy, amit csinálsz, mindent jól csinálsz, szereted Istent és az embereket, megtartod Krisztus tanítását – éppen úgy hiszem, hogy te sem értél engem rossz tetten vagy rossz szón. Tudod – folytatta a férfi, mikor a lány ijedten nézett rá –, aki hajlandó úgy élni, ahogy Krisztus tanítja és ahogy Ő élt, az nem vétkezik.”
„És ha így lenne is – a leány kiegyenesedett –, mi van a múlt bűneivel, ha azokat az a szent vér nem mosta le?”
„Te hiszed, hogy az Isten szeretet, és hiszed, hogy egyszer mi az Isten számára halottak voltunk, Nélküle éltünk és rosszat cselekedtünk. Ő tudja, hogy másképp nem cselekedhettünk. Tehát, amikor abbahagytuk a rossznak a cselekvését, akkor minden rendben van. Csóválod a fejed, ám én nem akarom a meggyőződésedet elvenni. Ha hiszel is az ítéletben és az örökkévalóságban, mégis félsz. Én az Istennel való találkozástól nem félek, Ő alkotott engem, mint mást is a földön. Amikor elvégeztem a földön azt, amire Ő elrendelt, akkor majd végleg elmúlok.”
„Ez szomorú, Kozima úr! – kiáltott fel a lány. – Maga meghalhat évei teljében, és aztán hová megy? Hisz csak a teste hal meg, és magának van lelke és szelleme is, mi lesz azokkal? Azok mégse halhatnak meg, visszatérnek Isten elé, de hogyan állnak meg ott Isten Bárányának az elfedező vére nélkül?”
„Bár nem hiszem, hogy lesz valamilyen találkozás Istennel, de feltételezhetjük, hogy lesz. Ha úgy élek, ahogy Krisztus parancsolja, akkor megállok Isten előtt. Régen nagyon nehezemre esett így élni, és ma sem mindig könnyű. De én ezt akarom, és magam határozom meg az életemet. Ahol többet kell tennem, többet teszek, hogy elérjem a célt, amelyet kitűztem magamnak. Csak annyit mondok neked: Ott, ahol egykor éltem, most is kényelmesen és jómódban élhetnék. De volt egy ellenségem, és úgy akartam vele cselekedni, ahogy Krisztus parancsolja. Arról volt szó, hogy meg kellett menteni egy ember életét – így most itt látsz engem. Nem sajnálom, hogy ide jöttem, hogy bizonyos mértékig leereszkedtem, így több lehetőségem van jót tenni az emberekkel. Csak azért mondom ezt neked, hogy tudd, nem kell valami különleges menny, a mennyet az ember megalkothatja magának a szívében önmegtagadással és áldozattal, nem kell várnia a mennyben való örök életre, napról napra élhet itt ezen a földön – a mennyben.”
„A halálig, azután az a menny elmúlik – sóhajtott a lány. – Ó, Kozima úr, én csodálom magát, de nekem kedvesebb az én új egem és új földem és benne az új Jeruzsálem. Abban a gyönyörűséges városban együtt leszek az élő, örök, drága Jézus Krisztussal. Nekem szükségem van az Üdvözítőre, mert bűnös vagyok, és dicsőség Istennek, van Üdvözítőm!”
Közben megfőtt a vacsora, teríteni kellett. Kozima megrántotta a vállát, és bement az őrlőhelyiségbe. Ott András éppen becsukta a könyvet, kiegyenesedett és az inasok látták, mennyire megörült a mesternek, és beszélgetésbe kezdtek.
A fiúk már elég jól ismerték a jelbeszédet, de csak ritkán értették a mester és András beszélgetését. Hogy miért, nem tudták megmagyarázni. Mivel András a könyvre mutogatott, sejtették, hogy arról beszél.
Ugyanazon az estén, alighogy az öreg Szomoráné hazaérkezett, olyan sűrű havas eső zúdult le hatalmas szél kíséretében, hogy senkinek sem volt kedve aludni. Kozima bement a szobájába, a többiek pedig örültek, amikor Anna elővette a Szentírást és elkezdte olvasni. Azt a részt kereste ki, amikor a tanítványok a nagy viharban kint voltak a Genezáreti-tavon, és az Úr Jézus nem volt velük.De a hullámokon feléjük közeledve, beszállt a bárkába, és a vihar elült. András valamit rajzolt, de abbahagyta és ő is figyelt.
„Látjátok – mondta Anna az inasoknak –, milyen jó, ha az Úr Jézus velünk van, és milyen veszedelmes az élet, ha Ő nincs mellettünk!”
„De, gyermekem, hogyan lehetne az Úr Krisztus mindig mellettünk? – vetette közbe a nagymama. Hiszen mondjuk a Hitvallásban: ,Felment a menynyekbe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján.’ Nem lehet egyidejűleg ott is, meg itt is!”
„Hogy ez miként lehetséges, nagymama, azt én nem tudom, de azt tudom, amit az Úr Jézus megígért, azt meg is tartja, és Ő ezt mondta: ,Én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig, és nem hagylak titeket árvákul, eljövök ti hozzátok’.”
„Anna, maga valóban hiszi, hogy Ő itt van?” – írta András egy papírra és átadta a leánynak.
„Hiszem, András, és ezért ettől a vihartól sem félek” – bizonygatta határozottan.
„Az valami borzasztó lenne – írta tovább – állandóan az Ő közvetlen közelségében élni.”
„Borzasztó? Inkább gyönyörű, András! Még a legerősebb ember is lehet bizonyos pillanatokban gyenge és erőtelen, de Ő mindenható. Egyszer olvastam – s ez mindig örömmel tölt el –, amire szükségünk van, Benne megtaláljuk. Ha bűnbocsánatra van szükségünk, Ő megadja, mert Ő Megváltó, Ő az az áldozati Bárány helyettünk, aki magára vette a világ bűneit. Ha tanácsra van szükségünk és ezt nem kapjuk meg az emberektől, Ő tanácsol bennünket. Ha segítségre van szükségünk, Ő megadja azt, mert csodálatos és mindenható. Ha ellenségeink erősebbek, Ő leigázza őket, mert Ő erősebb. Nekünk, úgy sejtem, most is nagy szükségünk lesz Rá” – ugrott fel hirtelen a lány.
A többiek mind összerezzentek. Kívülről lövés zaja és kiabálás hallatszott, melyet harangzúgás követett.
A molnár kinyitotta az ajtót. „Valami történik kint, gyerünk!”
A fiúk megijedtek, az öregasszony a kezét tördelte, egyedül csak Anna őrizte meg lélekjelenlétét. Fogta a lámpást, kitette az ablakba, hogy a férfiak lássanak.
„A víz elárasztja a falut – kiáltott a molnár. – El kell terelnünk a rétekre, de kevesen vagyunk.”
„Rögtön jövök segíteni! – kiáltott a leány. – Jani, tedd ide azt a széket és tartsd a lámpát itt az ablakon, hogy a szél fel ne borítsa.”
A leány hosszú szoknyája helyett magára vette a nagymama parasztszoknyáját, felvette csizmáját, és még mielőtt a megrémült nagymama visszatarthatta volna, már bent gázolt a vízben.
„Anna, hová mész? Jaj nekem, hisz elragadnak a hullámok!” – kiabálta Szomoráné.
„Ne féljen, nagymama: az Úr Jézus velem jön.”
„Mit akarsz itt, Anna? Menj vissza, nekünk nem tudsz segíteni” – küldte őt a molnár is.
De nem fogadott szót, sőt kiadósan segített. Senki sem sejtette, hogy a kis kezekben annyi erő rejlik!
Szerencsésen sikerült a vizet a rétek felé terelni, így nem öntötte el a falut. Az eső már nem ömlött, csak a szél verte a hópihéket a munkálkodók arcába.
„No most menjünk le a faluba – szólalt meg a molnár. Annát már nem küldte vissza, sőt, odanyújtotta neki az egyik kezét, András a másikat, hogy közösen álljanak ellen a szélnek és a víznek.
Kozima érkeztével megszünt a fejetlenség, ő irányította az embereket. A víz szintje már nem emelkedett tovább.
Kozima nem mondta meg nekik, hogy milyen kárt okozott önmagának amiatt, hogy őket megmentse. Anna Andrással mentette a menthetőt. Éppen egy ruhával teli ládát igyekeztek száraz helyre állítani, mikor Annának az erdei kunyhó, s benne Zemanné jutott az eszébe.
„Ó, András, mi a vizet a rétekre tereltük, az onnan beömlik az erdőbe, Zemanné kunyhójába. Jöjjön velem! Segítenünk kell rajta!”
A fiatalember fejbólintással beleegyezett.
Az égbolton már felszakadoztak a felhők, és néhány fényes csillag is kigyúlt.
„András, nézze csak! – állt meg hirtelen a leány. – Isten hatalmas és irgalmas, kiadta a parancsot, és a víz nem árthatott.”
A kunyhó egy „szigeten” állt. Körülötte víz, egyetlenegy fahasáb terelte el a vizet az ajtótól, úgyhogy nem tört be a falak közé.
András kinyitotta az ajtót, maga elé engedve Annát. A szobában a fekhely mellett, fejét a szent Könyvre hajtva térdepelt a magányos asszony. Ott kereste a segítséget, ahol azt egyedül megtalálhatta. Szeme csukva, könnyei arról tanúskodtak, hogy sírt. De most olyan béke honolt azon a sápadt arcon, mint amikor a gyermek édesanyja ölében alszik.
De nem aludt. Észrevette, hogy valaki belépett. Felpillantott, és örömteli hangon mondta: „Anna, de jó, hogy látom!” Csuromvizesek voltak, átfáztak, ezért a meleg tűzhelyhez irányította őket.
Örömmel leültek és a leány elmondta, mi történik a faluban és miért is jöttek.
Zemannénak újra kicsordultak a könnyei. „Meg akartak menteni? Az Úr Isten áldja meg! Ő maga mentett meg engem. Ó, Anna, a maga imái meghallgattatnak! Miközben a faluban Isten próbára tette az embereket, engem is meglátogatott az Üdvözítőm. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi történt velem, csak annyit mondhatok: Éppúgy történt, ahogy azt maga tegnapelőtt olvasta: A jó Pásztor elveszett báránya keresésére indult, és addig kereste, míg meg nem találta. Mikor ebben a nagy félelmemben kiáltottam Hozzá, lelki szemeim előtt megjelentek a bűneim mind. Azt kellett magamnak mondanom: aki ilyen bűnös, nem reménykedhet abban, hogy megmenti Isten. Ekkor mintha szólt volna hozzám: ,Ne félj, mert én veled vagyok!’ – szinte éreztem a jelenlétét, térdre estem előtte itt, az ágyam mellett.
Elkezdtem olvasni Ézsaiás 55. és 53. fejezetét, amelyeket maga mutatott nekem, és így elhittem, hogy Ő értem is meghalt a Golgotán, hogy engem is szólít. Hozzá mentem, és Ő valóban mindent megbocsátott nekem!”
„Ó, Ő jó és mi ezt megköszönjük Neki!” – lelkesedett a leány, térdre esett, és itt a magányos, mindenki által megvetett kunyhóban két szív és két lélek hálaadással és örömkönnyekkel köszönte meg a testi és a lelki megmentést.
Vajon mit is gondolhatott a néma fiatalember, aki ott ült, és a tenyerébe hajtotta a fejét? Mit érzett ő? Ezt csak Isten látta és tudta.
Mennyire örült unokájának a nagymama, amikor végre látta őt belépni az ajtón. Hiszen úgy jött meg – bár reszketve a hidegtől, nedvesen, sárosan – mégis boldogan, mintha lakodalomból érkezne. Segített neki levetkőzni, és először, amióta itt van, betakarta, mint egy kisgyermeket, és kis idő múlva jóleső érzéssel látta, hogy elaludt.
A molnár Andrással kicsit később érkezett, és ők is rögtön ágyba bújtak, hogy megmelegedjenek.
Kozima örült, hogy Anna már alszik. „Ő valódi keresztyén módjára dolgozott ma, holnap hagyják, hadd aludja ki magát, pihenjen!” – mondta, maga után becsukva az ajtót.
S az öregasszony, aki sokáig nem tudott elaludni, gondolkodott azokon a komoly szavakon. „Hát igen, ő valódi keresztyén” – mondta a nagymama: „Krisztus Urunk vele van; – de akkor mik vagyunk mi?”

Wilhelm Busch: Késő

Az eset elég régen történt, még segédprédikátor koromban. S habár azóta sok mindent éltem át, azt a rettenetes éjszakai órát nem fogom elfelejteni. Lakott az egyházközség területén egy középkorú férfi, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az egyházat, a keresztyénséget és saját személyemet iszonyúan ne gyalázta volna. Miután hallottam erről, elhatároztam, hogy felkeresem. Ritkán végeztem ilyen szomorú és eredménytelen házilátogatást. Az illető teljesen képtelen volt nyugodt hangnemben beszélgetni. Nevetve mondta: „Velem ne fáradjon. Én régen keresztüllátok az egész csaláson. Maguk, papok vagy nagyon buták, vagy valaki felfogadta magukat, hogy butítsák az embereket.”
„Isten él!” – válaszoltam. – És egyszer magának is meg kell jelennie előtte.”
Harsogó kacagással kinevetett. „Ez a papok legjobb vicce. Mindig azzal riasztgatják az embereket, hogy mi lesz a halál után.”
„Nos – feleltem -, ez igen komoly kérdés. Egy napon talán majd megérti, amikor a halálos ágyán fog feküdni.”
A férfi hirtelen elkomolyodott, és ünnepélyesen kijelentette: „Ide hallgasson. Soha – érti? – soha nem lesz szükségem magára. Nem tartozom azok közé a nyavalyás emberek közé, akik halálukban Istenhez nyafognak. Én maga nélkül is meg tudok és meg fogok halni. A halál a világ legtermészetesebb dolga. Minden növény elvirágzik egyszer, és pontosan így van az emberi élettel is. A természetes folyamatoknak nincs szükségük a hókuszpókuszra, amit maguk a meghalásból szeretnek csinálni.”
Otthagytam. Ez az ember vasszilárdsággal elhatározta, hogy Isten nélkül él és Isten nélkül hal meg. Az én szolgálatom vele szemben véget ért.
Csakhogy ebben tévedtem. Körülbelül egy év telt el, s egy éjjel csengettek az ajtómon. Ennek a férfinak a felesége állt kint és izgatottan kérlelt, hogy menjek vele. Az ember egy idő óta beteg volt, s az orvos most feladta a reményt. Meg fog halni.
Tiltakoztam. „Kedves asszonyom, a férje határozottan kijelentette, hogy semmi keresnivalóm nincs a halálos ágyánál. Én akkor nem gondoltam, hogy ez az idő ilyen hamar eljön. Hogy mehetnék hozzá, amikor látni sem akar?”
Az asszony reszketve kiáltott fel: „Jöjjön azonnal! Hiszen ő küldött ide magához. Állandóan azt hajtogatja: ’Igaza volt a lelkésznek! Mégis igaza volt a lelkésznek!’”
Gyorsan összekaptam magam, és elindultunk. A férfi már eszméletlen volt, és nem is tért magához. Bár halkan elmondtam ágya felett, hogy Jézus vére megtisztít minden bűntől, de az volt a benyomásom, hogy nem fogta fel. Így halt meg.
Dideregtem, amikor a hajnali derengésben hazafelé baktattam. Nem a korai friss levegő miatt. A lelkem reszketett, tele voltam szomorúsággal. És egyszerre új világosságban értettem meg Isten nagy emberének, Mózesnek megrendítő kérését: „Uram, taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsoltár 90:12)

Szükség néktek újonnan születnetek!

Rendkívüli temetési alkalmunk volt Tuzséron 2007. január 9-én. Egy várható születésnap előtt, még az anyaméhben meghalt kisgyermek eltemetésekor a család kérésére kellett (lehetett) szolgálni.
Eddigi szolgálatom alatt ilyen esettel nem találkoztam, de még szolgatársaimtól sem hallottam, hogy élve meg nem született gyermeket gyászszertartás keretében temessenek el. Az nem kérdés számomra, hogy a magzat a fogantatás pillanatától élet, de hogy mit lehet ilyen alkalom kapcsán mondani, azt nagyon meg kellett harcolnom. Isten előtt állva kértem igét és üzenetet az alkalomra.
Az igehely és néhány sarkalatos gondolat viszonylag hamar rendeződött. 2Sám 12,16-23 igeszakasz alapján emeltem ki, hogy amíg élt a gyermek, Dávid böjtölve, tusakodva könyörgött a gyermekért, de miután meghalt, elfogadta Isten döntését, és megbékélt helyzetével, s az őt megkérdezőknek azt tudta mondani, hogy ő (a gyermek) nem tér vissza már onnét, hanem én megyek őhozzá! Az üzenet viszont a temetési nap hajnalán, szinte álomszerűen adatott: Szükség néktek újonnan születnetek! Sokan voltak a gyászistentiszteleten, akik már valamilyen szinten hallották az evangéliumot, talán már adtak is életjelet magukról, de eddig elmaradt az újjászületés. Jézus a magvetőről mondott példázatában a kövek és a tövisek közé esett mag példája alapján arra figyelmeztet, hogy hiába az indulás vagy az ígéretes növekedés, ha nem lesz belőle termőképes nagykorúság. János evangéliumában pedig Nikodémus-nak konkrétan arról szól, szükség néktek újonnan születnetek, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.
E kicsiny gyermek fogantatásától reményteljes fejlődésen át érkezett a születés kritikus pillanataihoz, s mert nem adatott meg számára, hogy megszülessen, meghalt, és el is kellett távolítani az anyatestből, hogy az tovább élhessen, s talán még újabb gyermeknek lehessen bölcsője.
Kedves Barátom! Te, aki talán már régóta nem vagy se kint, se bent, hadd legyen számodra is e történet tanítássá, meg kell tenned e döntő lépést, föl kell vállalnod nyíltan a Krisztust (Mk 16,16: "Aki hisz, és bemerítkezik, üdvözül, a ki pedig nem hisz, elkárhozik"), és szolgálni néki ameddig lehet, mert ha nem, semmi nem ment meg az örök haláltól.
De a gyülekezeteknek is van tanítás, mert ha születni képtelen, talán elhalt magzatokat hordozunk a testben, elfertőződhet és önmaga is halott lesz. Képtelen lesz újabb életképes utódokat szülni. Az emberi testben kilenc hónap alatt végbe megy a folyamat. Nekünk is nagyon oda kell figyelnünk a barátkozókra, hogy életképes utódokként születhessenek újjá a Krisztus Testében, de megtéretlen jelenlétük ne akadályozhassa mások elindulását.

Adja meg a mi Istenünk, hogy újjászületésük előtt egyetlen barátkozót se kelljen eltemetnünk!

Veres Imre

Dr Kiss

Tévutak az imádságban?

„Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.”
( 1Mózes 4:7 )

Imádkozó hívő életünk, miután a Sátán számára a legveszélyesebb terület, a legnagyobb támadásoknak van kitéve. Legtöbben úgy véljük, talán az imádság a legkönnyebb módja, ahogyan Istenhez lehet és szabad, sőt, kell járulnunk.

Úgy rögzítjük életünk oldalára imaalkalmainkat, mintha csupán saját védekezéseink vagy támadásaink eszközeként kívánnánk - adott körülmények között - használni. Nehezebb élethelyzetek és hitpróbák esetén egyszerűen kibiztosítjuk azt, saját emberi elképzelésünk szerint alkalmazott technikáinkra építve. És ezek az elképzelések nem is rosszak! Jó célokat szeretnénk megvalósítani, s ezért megpróbáljuk az imát olyan fegyverként forgatni, mint ami Istentől jövő ajándék – egy messzi idegenbe keveredett lélek megsegítésére. Csupán valós szükségletekre építünk; hogyan is lehetnének ezek elutasított kérések Isten szemében?!

Imaláncokat szervezünk, melyeket egyetlen – általunk tisztán felismert - cél érdekében teszünk: megpróbáljuk Istent rávenni a könyörületre, az irgalomra, az azonnali segítségnyújtásra. Úgy teszünk, mintha Isten eredetileg nem is a szeretet és a könyörületesség Istene lenne! Úgy viselkedünk, mintha nem az Ő ajkáról hangzott volna el: „Nektek minden szál hajatok számon tartják.” (Mt.10:30). Bizalmatlanság a hívő testvérek részéről, amikor emberi elképzelések szerinti hadjáratot kezdenek valami jó érdekében; olyan cselekedet ez, mintha egy fiú áthívná a szomszéd gyerekeket is, hogy velük együtt álljon apja színe elé valamely kérésével. A gyerekek kitartóan a fiú mellett voksolva, nagyon szívesen támogatnák őt elképzelésében, miközben mindannyian egy szívvel hadakoznak azért, hogy ezzel a viselkedésükkel, „remélhetőleg megkönnyítik a döntést az apai szív mélyén, és talán végül megteszi azt a jót a fiával”.

Ne értsetek félre! Nem a közös imaalkalmak ellen szólok, hiszen az Ige is arra buzdít minket, hogy egy akarattal jöjjünk össze többen is, mint gyermekei az Úrnak! Ezért, távol álljon tőlem ez! A valódi veszély abban rejlik, hogy az ilyen közös alkalmak kizárólag egyetlen kijelölt cél elérésére koncentrálva, végül is távol maradnak a lényegtől: az egyén, Isten előtti, személyes megjelenésétől. Mint amikor az apa előtt megjelent szomszéd fiúk hírtelen arra éreznek belső késztetést, hogy elnézést kérjenek tőle az átrúgott labda, a letaposott kert vagy megkarcolt autó miatt…

Nekünk, földi apáknak is mennyire rosszul esne, ha azt vennénk észre a fiunk viselkedésében, hogy számára a „csupán fiúság” állapota alig jelent valamit. A szívünk szakadna meg, ha azzal kéne szembesülnünk, hogy éppen az a kötelék nem jelent neki semmit, amiért mi – az ő számára – egyáltalán létezünk.

Sajnos sokan egyedül arra az Igére alapozzák imaéletüket, hogy „Mert ahol az én nevemben ketten vagy hárman összegyűlnek, közöttük vagyok.” ( Mt.18:20 )

Jó dolog összegyűlni és közösségben lenni egyetlen cél érdekében. Főleg, ha az a cél egyértelműen Isten dicsőségére szolgál! Nem is ezzel van hát a probléma, hanem az alappal, amire építkezünk. Ha csupán az elérni kívánt cél az egyetlen dolog, ami indít minket egy ima-közösségre, az imádkozó szívnek az alapozása nem elég biztos. Ebben az esetben minél súlyosabb lesz az épület, annál biztosabb, hogy előbb utóbb össze fog dőlni…

*****

Gyermekeit egyedül nevelő asszony súlyosan megbetegszik és kórházba kerül. A testvérek azonnal imaláncot szerveznek a gyógyulása érdekében. „Mi lesz majd azzal az öt árván maradt gyermekkel? Nem érdemlik az árva-sorsot…”- hangzik a buzdítás. Még a világhálóra is felkerül a kérés. Megmozdulnak a hívek. Százak és százak kulcsolják össze kezüket, s kérik a Mindenható Istent a könyörületre. A végeredmény csodálatos megtapasztalás: az asszony meggyógyul, hazakerül a gyermekeihez. A testvérek fellélegeznek – sikerült!

Másnap hallják, a ház véletlenül kigyulladt, az asszony bennégett egyik gyermekével együtt… Mi történt? Ki az, aki magyarázatot tud adni egy ilyen helyzetben? Ki az, aki elmegy és elmondja az egyedül maradt gyermekeknek, hogy ami történt, az valójában Isten jóváhagyásával esett meg?

Talán az volt mindennek a szerencsétlenségnek az oka, hogy az imalánc esetleg megszakadhatott valahol? Vajon találunk-e olyan embert - akár egyetlen lelket is -, aki bizonyosan tudja, milyen folyamatok játszódtak az asszony szívében, Istennel való kapcsolatában, miközben utolsó napjait élte meg? Ki az, aki bármit is képes lenne megítélni ember és Isten kapcsolatáról, a személyes viszonyukról? Milyen sokszor próbálunk úgy beleavatkozni imádságaink által mások életébe, hogy közben halovány elképzelésünk sincs arról, Isten mit is akarhat a másik életében elérni! Ez esetben kénytelenek lennénk elismerni, hogy vagy tudjuk, mi Isten akarata a személlyel kapcsolatban, vagy feleslegesen akarunk elérni olyat, amihez semmi közünk sincs! Kevés olyan imádság hangzik el, ami Jézus lelkületét árasztja: „Mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem a mint te.” (Mát.26:39)

Nincs csodálatosabb dolog, mint Isten akaratának engedelmeskedni. Hogyan tudod meg mi Isten akarata, ha nem azzal az imádságos lelkülettel térdelsz elé, mely hajlandó figyelni az Úrra miközben kér valamit, és hajlandó elfogadni azt is, ha nem egyezik Isten akarata azzal, amit kért.

Tudjátok, mi keltheti fel Isten atyai érdeklődését egy ilyen borzasztó eset láttán, miközben a hívek részéről ezt a hatalmas megmozdulást szemmel kíséri? A kezüket imára kulcsoló hívők százainak szíve. Egyénileg. „Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” (Lk.13:4-5)

Már pedig az imádság erről szól! Személyes, egyedülálló, természetfeletti egységben lenni Istennel, mint Atyával. A világ elől elzárt terület ez!

*****

Egy gyülekezetben egy misszionárius család élete – szolgálatának csúcspontja közelében - kettészakad. A feleség válni akar. Katasztrófa lenne ez, mind a család, mind a gyülekezet életében! Elkezdődik az ima harc. Elképzelhetetlen a hívek számára, hogy ez megtörténhet! Isten nevének meg kell dicsőülnie! Ha harc, hát legyen harc! Összejönnek a testvérek, őszinte szívből szólnak a szavak…

A válóper megindul, a Sátán tombol, az eredmény elmarad…

Vagy még sem? Hát nem azon múlik az említett házaspár életének a sorsa, hogy ők – személyesen – milyen döntéseket hajlandók meghozni Krisztus keresztje alatt? De bizony, azon! Az egyetlen dolog, ami érték, ami segítség egy ilyen helyzetben, ha az imádkozó testvérek ugyanúgy megállnak Krisztus előtt, és megengedik, hogy Ő világítsa át – nem csak imádkozó, de szuverén – életüket. Egy ilyen – Krisztus előtti – elcsendesedést követően Isten Szent Szelleme olyan minőségben változtatja meg az imádkozó hívő gondolatait, érzéseit, cselekedeteit, melyek által maga Krisztus áradhat keresztül rajta, s válik valódi segítséggé egy bármilyen nehéz helyzetbe keveredett ember számára.

Isten elé juttatott őszinte imádságaink két féle válasszal érkeznek: 1. Légy nyugodt, békülj meg azzal a gondolattal a szívedben, hogy ez vagy az a testvér az Én kezemben van. Azt teszek velük, amit akarok, ami nekik a legjobb. Ezt te csak elfogadhatod! 2. Veled mi a helyzet? Erre inkább kíváncsi vagyok, gyermekem!

Félelmetes, milyen üzenet rejlik Jézus válaszában, amint Péter – testvéréért aggódó – kérdésére felelt: „Ha azt akarom, hogy maradjon, míg el nem jövök, mi gondod vele? Te kövess engem!” (Jn.21:22)

Felmerülhet tehát a kérdés: hogyan működik akkor valójában a közbenjáró imádság? Biztos, hogy jól gondoljuk ezt? Vajon melyikünk imája elég erős ahhoz, hogy Isten figyelme a másik emberre fókuszáljon? Arra az emberre, aki nagy bajba jutott, aki esetleg már nagyon messzire távolodott Isten atyai házából, és aki – ha a Biblia igaz – minden pillanatban Isten megbocsátó, kegyelmes és szerető pillantását élvezi, még a vályú mellett is! Őszinte, szívből jövő aggódó imádságaink nyomán dönthet-e bárki is úgy, hogy Istent befogadja a szívébe?

Bizony fontos dolog imádkozni másokért - két esetben: 1. Amikor végső kétségbeesésünkben semmi mást nem teszünk, mint megemlékezünk a másikról, és kérjük Isten vezetését, szeretetét és türelmét az életére, de szívünk hajlandó elfogadni az Úr akaratát vele kapcsolatban, akármi is legyen az, Rá bízzuk; ilyenkor, miközben másokért szenvedünk, Isten akaratának engedelmeskedve megnyugszunk. 2. Amikor elcsendesedünk az Úr előtt, megengedjük Neki, hogy átvilágítsa egész életünket, és arra használjon minket, amire Isteni terve szerint akar; ilyenkor, miközben Isten üzenetét hallgatjuk, másokért-fájó Szívébe láthatunk, ezáltal részt vehetünk szenvedéseiben. Ha indít minket, engedelmességünk által bármire készek leszünk.

Amikor egy hívő keresztyén olyan szoros kapcsolatba kerül Jézus Krisztus Urával, hogy kimondhatja: „Nem én élek többé, hanem Jézus él bennem”, az imaélete 180 fokos fordulatot vesz. Többé nem az lesz a lényege, hogy Isten elé vigyen – megítélése szerint – rossz úton lévő, elfáradt, beteg vagy meggyengült testvéreket, kéréseket, hálaadásokat, hanem elcsendesedik, hogy az élő Isten előtt állva meghallja, mit akar kijelenteni neki az Úr – ilyen helyzetbe került embertársairól, testvéreiről. Nem információt közöl, hanem információt kap Istentől. Nem más ez – kedves testvérek -, mint belelátni Isten gondolataiba, belepillantani értünk munkálkodó szívébe. A Szent Szellem munkája ez. Egy akarattal összegyűlni testvéreinkkel, s Isten elé állni imádságainkban pontosan azt jelenti, mint megengedni a Szent Szellemnek, hogy egyénenként az Úr elé állítson minket, s szóljon hozzánk. Mindenkihez lesz szava, mindenki felé lesz üzenete. Ez az, ami biztos. A többi csak engedelmességünkön múlik!

Ha kizárólag egy kívánságunkra szeretnénk az „ÁMEN”- t elkérni Istentől, erre vonatkozó reménységünk – bármilyen tömeggel érkeztünk is – bizonytalan marad.

*****

Sátánista misszionárius érkezése közeleg. A hívők egy akarattal veszik fel a küzdelmet ez ellen. „Nem jöhet ide ez az ember! Istennek meg kell akadályoznia ezt! Meg fogja tenni, csak kérjük együtt!” Ezrek és ezrek borulnak le Isten előtt, felekezeti hovatartozás nélkül.

A sátánista megérkezik, megtartja az alkalmat, majd távozik…

Nem lehet megakadályozni azt, hogy a madár elszálljon a fejünk felett! Ha erre kérjük az Urat, nem biztos, hogy Ő eltéríti a madarat – bár megtehetné. Isten azt várja tőlünk, hogy személyesen, egyenként – csupán a Vele való kapcsolat alapján – ne engedjük meg a madárnak, hogy fészket rakjon a fejünkön!

Ezt megsegíti az Úr. Olyan korszakban élünk, amikor képtelenség a számunkra azzal a fegyverrel harcolni, amivel a világ. Nem vehetjük fel azt a kesztyűt, amit a világ felhúzott a kezére! Nekünk más módszereink vannak. „Mert a mi küzdelmünk nem hús és vér ellen folyik, hanem a mostani sötétségnek fejedelemségei, fennhatóságai és világuralkodói ellen, a rosszaság szellemi lényei ellen, kik a mennyeiekben vannak. Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét, hogy ama rossz napon képesek legyetek ellenállni, és miután minden munkátokat elvégeztétek, megállni.” ( Ef.6:11-12)

Hívő emberként, mint Krisztus általi új teremtések, módszereink lényege, hogy nincs többet módszer, amire támaszkodunk; Istenre bíztuk dolgainkat! Aki megtapasztalta, mit jelent Istenben bízni, mit jelent csak és kizárólag Rá hagyatkozni, annak nem az lesz a fontos, hogy mit kérjen, hanem az, hogy mivé legyen!

Nekünk, hívő embereknek – kivétel nélkül mindannyiunknak – végig kell mennünk azon az úton, aminek az első állomása: a „mit kérjek”, míg az utolsó: a „mivé legyek”. Miközben elkezdjük ezt az utat járni, azon vívódunk magunkban, mit kérjünk Istentől. Azután szépen lassan rájövünk, bármit is kérünk, nem biztos, hogy megkapjuk azt, mert nem tudjuk, hogy hogyan kell kérnünk, tudniillik Jézus Krisztus nevében. A második állomáshoz jutunk: „hogyan kérjem”. „…mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk.” (Róm.8:26) Megkérjük az Urat, tanítson meg bennünket arra, hogyan kell kérnünk Tőle úgy, hogy azok meghallgatott imádsággá legyenek. Talán egyszer kimondjuk őszintén: - Tanítson meg minket az Úr, meglátni az Ő mennyei akaratát valamely dologban!

Egy ilyen kérés azonban mindig meghallgatásra talál! Sokszor túl könnyelműen ejtjük ki a szánkon, ám ezzel együtt is biztosak lehetünk: Isten komolyan veszi ezt a kérést! Lassan olyan körülmények közé kényszerülünk, melyek mélyén eljutunk odáig, ahol végre megláthatjuk, mit is akar Isten elérni velünk. Szenvedünk, gyötrődünk, de megkapjuk a választ. Elérkezhetünk az utolsó állomáshoz, ahol a lényeg: „Kicsoda Isten”. Rájövünk, hogy nem a kérés tárgya a fontos; rájövünk, hogy nem az számít, hogyan kérjük azt; rájövünk, hogy –ebben a megvilágításban - az imádkozás egyetlen értelme: kicsoda Isten és ki vagyok én. Isten gyermekeként, amikor Atyánk elé állunk, lehet, hogy nem tudunk, mit mondani; lehet, hogy dadogva kezdjük el; lehet, hogy minden addigi ötletünk, tanulmányunk egy pillanat alatt apró darabokra hullik szét, de mindez idő elég arra, hogy megértsük, mi Isten valódi célja ezen az úton: - Tanuld meg fiam, ki vagyok Én, és tanuld meg, ki vagy te!

„Előbb belül tisztítsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz.” (Mt.23:26)

Az imalánc nem rossz. A testvérek egysége nem bűn, sőt, még emberileg is csodálatos megtapasztalás. Bátorító és tetsző cselekedet ez! De vajon milyen alapon állunk – személyenként – a Szent Istenünk elé, kéréseinkkel?

Megértettük, mit jelent a személyes kapcsolat az Úrral?

Több ezer keresztyén ember térdel le egy zsúfolásig megtelt épületben, Isten előtt, s kéri ugyanazt a dolgot, egy akarattal, őszinte szívvel, egységben, Jézus Krisztus nevében. Az Úr mégis másképp cselekszik. Míg egy otthon maradt nyugdíjas nénike – lám, már a térdepelés sem megy neki – halkan felsóhajt Istenhez: „Atyám, te tudod, hogy mennyire szeretlek. Olyan jó lenne… De ezt csak én mondom. Kérlek, legyen meg a Te akaratod ebben a dologban! Mindannyiunk számára az lesz a legjobb!”

Nincs nagyobb öröm Isten számára, mint egy ilyen kérés teljesítése! Miért? Mert egy elcsendesedett lélek, aki kész meghallani Isten akaratát, engedelmes és megtisztított szívvel áll az Úr elé, eszköz lehet Isten kezében – bármire!

„Illés ember volt, hozzánk hasonló szenvedélyekkel, erős imádsággal imádkozott, hogy ne essék és nem is esett eső a földre három esztendeig és hat hónapig. Majd újra imádkozott, az ég esőt adott, és a föld megtermette gyümölcsét.” (Jak.5:17-18)

Megértettük? Nem azzal van a probléma, mit kérünk. Nem azzal van, hogy hogyan kérjük. A szívünk állapotával van a probléma! Nem ismerjük az Urat, mint Atyánkat, és nem ismerjük magunkat sem. Ha ismernénk, tudnánk azt, hogy mit kell kérnünk, és azt is, hogy hogyan tegyük! Ja, és még egyet tudnánk: Isten meghallgatott minket. Az imádságok, ha nem Jézus Urunk személyes jelenlétében hangzanak el, felesleges szavak maradnak csupán…

Azt gondoljuk, csak a mi atyai szívünk számára a legfelejthetetlenebb pillanat, amikor fiúnk egyszerűen elénk áll, s közli: „tudom, hogy te vagy az apám, és elfogadom azt, hogy fiad lehetek. A többi nem fontos.”? Isten számára ugyanez a lényeg: Jézus Krisztus váltsághalála, azaz Isten, irányunkba nyíltan kifejezett atyai szeretetének a talapzatán megállva, egyszerűen elfogadni, hogy fiak lettünk!

*****

„Így van a hittel is, ha tettei nincsenek, magára marad holtan.” (Jak.2:17)

Mennyire hajlamosak vagyunk félreérteni ennek az Igének a csodálatos mondanivalóját! Sokunk számára egy híres mondás fénye tűnik fel ennek az alagútnak a végén: „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” Csak azért, mert ebben a mondatban Isten neve szerepel, még hitetlen és pogány mondat maradt. Éppen azt a gondolatot fejezi ki, ami egyenesen szembe fordít minket Istennel: a saját akaratunkat. Kimunkálunk meglátásunk szerinti jó cselekedeteket, majd Isten elé terjesztjük azokat, aláírásra. Elindulunk, munkálkodunk, majd imádkozunk… Nagyon sok „misszió” munkásai – egyébként Krisztus katonái - ilyen irányú munkálkodással töltik idejüket. A ’jó és gonosz tudásának’ fájáról szakított ember megvizsgálja, mi a jó és mi a gonosz, majd elindul azon az úton, amit jónak ítélt meg. Természetesen áldást kérő imádságok közepette… Jelszavuk – Urunk legnagyobb sajnálatára – a „semmi rossz nincs benne” lett. A misszionárius alapítványok legtöbbje okiratban fogalmazza meg, milyen jó elképzelése van a szolgálatról, amit természetes Isten nevében végez. Megfogalmazza, hogyan kívánja ezeket végrehajtani, kinek a segítségével, miből, mikor. Persze a leírt és vállalt dolgokért, a munkájukért, az áldásokért elhangzó imádságokról se feledkezzen meg az ember, hiszen meg van írva: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.” (Zsolt.127:1)

Emlékeim szerint az egyik legőszintébb, legmélyebbről jövő imádságot akkor hallottam, amikor éppen tönkremenetel előtt állt egy ilyen alapítvány…

Mennyire mások Isten útjai! Azok találják meg ezt az utat, akik számára minden emberi erőfeszítés a kereszten függ - saját természeti emberükkel együtt!

Milyen sok esetben csak akkor hajlandó a hívő megállni és Istenre várni, amikor erre kényszerül! Miután átéli, amint az összes addigi emberi próbálkozása kicsúszik a kezéből… Ebben a helyzetben válhat termővé az őszinte imádságok táptalaja a szívben. Isten szuverén joga, hogy hol, mit akar elérni, és kit, hogyan használ ebben. Misszionáriusaink közül kevesen értették ezt meg. Felesleges időtöltés az imádkozás annak az embernek, aki Isten vezetése nélkül indult el szolgálni, és áldást szeretne kérni munkájára. A jó cselekvése önmagában nem rossz dolog, de ha nem Isten indítására történik, bűnné lesz az!

A bűnnek – ilyen értelemben – két arca van. Nem csak az a bűn, amikor azt tesszük, amit az Úr megtiltott, hanem az is, amikor nem azt tesszük, amit Ő akar. Hogyan legyünk a helyünkön – Isten szerint – ha éppen azon munkálkodunk, hogy jót tegyünk, csak éppen máshol? Imádkozunk, böjtölünk, kérjük az Úr mennyei áldásait az elvégzendő munkákra – miközben teljesen máshol állunk, mint ahol kellene állnunk – az Úr szerint.

Sokszor még ebben a téves helyzetben is meghallgat az Úr: olyan körülmények közé kényszerít, ahol Isten szemével megláthatjuk sanyarú állapotunkat. Csak az út végén döbbenünk rá, hogy az egész, Isten válasza volt imáinkra. Ha az Úrnak valóban feladata van a számunkra, lehet, hogy végig fogjuk botorkálni Jákób - szenvedésekkel és pofonokkal teli - útját, de elvégződik bennünk az a változás, ami addig – engedetlenségünk miatt - kimaradt az életünkből. Feltéve, hogy ezúttal engedelmesek leszünk… „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult.” (Zsid.5:8) Istenhez közeledni sokféleképpen lehet, de engedelmes szívvel érdemes!

*****

„A ki pert kezd a Mindenhatóval, cáfolja meg, és a ki az Istennel feddődik, feleljen néki!

És szóla Jób az Úrnak, és monda: Íme, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem.

Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!” (Jób. 39:35-38)

Sok megtért gyermeke az Úrnak veszi a bátorságot és elmerészkedik egy olyan területre, mely Istent, mint a hívőket kiszolgáló hatalmasságot szeretné indítani az imameghallgatásra. Az ilyen emberek parancsoló hangon – szinte kijelentésszerűen – közlik Istennel igényeiket.

Milyen veszélyes lépések ezek! A Sátán megtévesztésének áldozatai lesznek ezek a lelkek. Minél inkább kivonja magát a hívő Isten állandó jelenlétének világossága alól, annál biztosabb, hogy a Sátán – aki ott ólálkodik az ajtó előtt – lecsap rá.

„Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik.” Elvisz minket egy magas helyre, felállít minket a leghatalmasabb épület tetejére, és megkísérti Istentől eltávolodott szívünket. „Vesd le magad! Hiszen Isten gyermeke vagy, nem lehet bajod! Maga az ég és föld Ura vigyáz rád, aki azt mondta: Kérj, amit akarsz! Jogod van kérni! Ember! Te csak azt teszed, amihez jogod lett. Tedd hát meg! Hidd el nekem, így működik ez!” Milyen szomorú, hogy olyan sok hívő testvér leáll a Sátánnal beszélgetni, ahogy Éva is tette egykor. A vége egy ilyen kapcsolatnak csak rossz lehet!

Ha valaki, hát az Úr Jézus méltó volt arra, hogy bármit kérjen Istentől, mint Atyától, mert annyira Egy volt Vele! Hűséges és szerető Fiaként Istennek mégis távozásra kényszerítette a Sátánt, azáltal, hogy meglátta a lényeget: Isten gyermekének lenni nem jelent felhatalmazást arra, hogy bármit kérjünk Tőle! Hogyan – ismétlem - hogyan veheti a bátorságot egy ember, hogy Istentől követeljen bármit is?

„Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, a mit elgondoltál. Ki az - mondod - a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom.” (Jób. 42:2-3)

Egyetlen egy dolog van, amit elvárhatunk Tőle: amit Ő megígért nekünk, amit leírt a Bibliában, s üzenetként nekünk hagyta, amit közölt velünk Szent Szelleme által kijelentve, azt Ő komolyan gondolta, és meg is cselekszi - amennyiben hűséges és engedelmes gyermekei leszünk, akik Őt szeretik. Nem is elvárás ez a részünkről, hanem hit. Tiszta, őszinte szívből jövő hit.

Még fiatal - kissé langymeleg hívő - éveimet tapostam, amikor elhangzott gyülekezetünkben az a kijelentés – egy komoly felnőtt részéről –, hogy a vezető testvér megkapta az „imameghallgatás ajándékát”. Ahogy emlékszem, meg is sokasodtak annak a testvérnek a feladatai… „Ki az-az ember, akinek Isten meghallgatja minden imádságát? Van-e tényleg ilyen? Mit és hogyan kér az ilyen testvér az imádságaiban?” Ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben. És féltem egy kicsit. Vajon – ha tényleg működik ez az ajándék – mit imádkozhatott ez a testvér, amikor édesanyám, egyik alkalommal eléje tárta velem kapcsolatos problémáit és félelmeit?

A hit Isten ajándéka. Az imádkozó szív, mely összekapcsolódik, s eggyé válik Krisztuson keresztül az Atyával, szintén Isten ajándéka. Hogyan lehetne szert tenni egy ilyen szívre? Mi kell ahhoz, hogy az Úr megajándékozhasson azzal, hogy minden imádságunkat meghallgatja? Csupán egyetlen dolog: engedelmesség. Engedelmes szívvel kell Isten elé állnunk. Engedelmesen meghallani és meghallgatni, amikor szól. Engedelmességre hajlandóan elétárni szívünk bánatát, kérését – másokért is. Tudva azt, hogy nem az engedelmességünk lesz az ok, amiért Isten meghallgatja az ima-kéréseket, hanem az engedelmességünk által leszünk mi képesek meghallani az Ő válaszait a kéréseinkre! Sokszor ezen a ponton siklanak vakvágányra elképzeléseink az imádság lényegéről.

Hiszen mit szeretnénk mi? Információt közvetíteni, azzal a vággyal a szívünkben, hogy Isten megcselekszi azt.

Van elképzelésünk arról, hogy Isten mit szeretne? Információt közvetíteni a számunkra, azzal a vággyal a szívében, hogy mi megtesszük azt! Nehogy azt gondoljuk, talán mindkét lehetőség működik! Előbbi mindössze olyan emberi elképzelés Istenről, mely az imameghallgatást tekinti ajándéknak, míg az utóbbi az Isten szerint való ima, mely magát Istent és az Ő Atyai akaratát tekinti ajándéknak és fogadja örömmel. Előbbi a kudarcok és csalódások, míg utóbbi az állandó meglepetések és természetfeletti csodák birodalmába vezeti a hívőt.

*****

„Szakadatlanul imádkozzatok!” (I.Tessz.5:17)

Minden helyzetben, szüntelenül imádkoznunk kell. Mit jelent ez? Hagyjuk ott a munkahelyünket, esetleg a munkánk közepette tartsunk könyörgéseket? Sokan ezt meg is teszik. De vajon erre gondolt Pál?

Abban a helyzetben kérni bármit is az Úrtól, amikor nagy szükségbe kerültünk, bizony nem nagy dicsőség! Még az ateista is térdre esik, ha élete végveszélybe kerül. Akkor hálát adni, amikor nagy adomány érkezett Fentről, ugyanígy nem nagy dicsőség! Még az istentagadó milliárdos is tudja hálával emlegetni Isten nevét, ha éppenséggel azt feszegetik nála, milyen érzés gazdagnak lenni. A szüntelenül imádkozó szív akkor is képes hálaadásra vagy kérésre, amikor nincs különösebb oka. A szüntelenül imádkozó keresztyén számára Isten megszűnt eszköznek lenni. Állandóan jelen lesz az ilyen szívben valami megmagyarázhatatlan békesség és nyugalom. Sóhajok és szárnyra kelt gondolatok által is folyamatos a kapcsolat az ilyen hívő gyermek és Isten, mint Atya között. Tudja, hogy nem kell semmit sem kérnie, akkor is fog kapni. Amikor kér, azt nem azért teszi, hogy kapjon, mindössze a személyes kapcsolat megnyilvánulása ez. Mint egy egészséges apa-fiú viszony. Nem fog a fiam éhen halni, csak azért mert nem jön elém naponta háromszor, hogy éhes és enni szeretne. Teljesen természetes a számára, hogy amikor mi leülünk enni, eléje is kerül étellel teli tányér. Mégis, ha nap közben megéhezik – talán mert sokat szaladgált a kertben előtte – nem sértődöm meg, ha elém áll: „apa, éhes vagyok”. Van, hogy adok neki, hiszen az a feladatom. Van, hogy megkérem, bírja ki még egy órát, és fejedelmi lakomát kap, mert én már tudom - vendégségbe megyünk. Vajon mit tennék, ha ennek ellenére tovább könyörögne ételért? Természetesen adnék neki.

„Ki az közületek, aki, ha barátja van, és az éj közepén hozzámegy ilyen kéréssel: Barátom, három kenyérre van szükségem, mivel a barátom útról érkezett meg, és nincs mit elébe tegyek! Ő belülről így felelne neki: Ne zaklass engem, már zárva az ajtó, gyermekeim velem vannak az ágyban, nem kelhetek fel, nem adhatok neked. Azt mondom nektek, hogy ha nem kel is föl, hogy adjon neki, azért, mert barátja, de annak szemérmetlensége miatt mégis felkél, és ad neki mindent, amire szüksége van.” ( Luk.11:5-8)

Talán csak az bántana egy kicsit, hogy nem tudja kiélvezni azt a sok finomságot, ami nem sokkal később elé kerül, hiszen akkor már nem lesz éhes…

Isten, mint Atya, és mi hívő emberek, mint gyermekei: a legtermészetesebb és a legközvetlenebb viszony az, amit az imádkozó szív tapasztal, amennyiben hajlandó elfordulni azoktól a nézetektől, melyek betegesen korlátozzák és tévútra terelik ezt a kapcsolatot. Ne feledjük! A Sátánt nem érdekli, ha órákig csak beszélgetünk róla, és nem zavarja, ha imádkozásról szóló könyvek tucatjait tanulmányozzuk át, de azonnal megretten, amint elcsendesedünk és gyakorolni is akarjuk azt.

Jézus Krisztus állandó jelenléte bennünk elég biztosíték arra nézve, hogy lehetséges szüntelenül imádkozva élni. Hogyan? Hittel.

De térjünk vissza egy kicsit az engedelmességre! Úgy fogalmazta egyszer valaki, hogy a keskeny út nem a széles út mellett fut, hanem a kellős közepén. A hívő élet – bár észrevehető módon – teljesen elkülönül a világi életformától, nem vetetett ki a világból. A világ kellős közepén kell élnünk! Az istentelen világból, mely a Sátán hatalmának fogságában vesztegel, nem tudunk kilépni, csak felülemelkedni rajta. Frappánsan fogalmazta meg egyszer egy testvér: a világ folyama, miközben gyorsuló sebességgel zúdul az egyre szélesebb medrében, kizárólag azokra az emberekre nincs hatással, akik halottak. Meghaltak a világ számára. Egy halottal nem lehet semmit kezdeni! Azok tapasztalják meg a feltámadás erejét, akik hajlandóak voltak – haláluk által – kiválni e folyam sodrásából. Abban a pillanatban, hogy meghalunk a világ számára, ráléptünk a keskeny útra. A világ kellős közepén – mégis Isten – emberi szemmel láthatatlan – útján járunk. Az imádságok meghallgatásával kapcsolatban is így áll a dolog.

A széles úton kizárólag egyetlen egy imádság hallgattatik meg: a bűnbánó. Amíg a keskeny út, mely az Istennek való feltétlen engedelmesség ösvénye, teljes szabadságot ad a szívnek, hogy összeforrjon Atyánk szívével, addig a széles út egyre jobban elszakít ettől a Szívtől és a világ szerinti életbe vezet. Ebben az életben megvakul az ember, nem látja többé az Atyát. Nem képes hallani, mit akar mondani, mert megsüketült a zűrzavartól, melybe került. Vannak olyan események az életben, melyek ugyanígy félrevezetnek minket. Imádkozunk, kérünk, könyörgünk, de nem kapjuk meg, mert rossz úton vagyunk.

Szívem szakad meg, például, amikor azt kell látnom, ami a fiatalok között mostanában felütötte fejét: nem hívő társakat választanak maguknak, miközben ők maguk hívő gyermekei az Úrnak. Ha megkérdezzük őket, nagy a valószínűsége, hogy meg tudják indokolni lépésüket, talán Bibliai verssel együtt. Folyamatosan megjelennek – sajnos egyre gyakrabban - olyan imakérések, amelyekben felemás igába keveredett hívő fiatalok könyörögnek világi társuk megtéréséért. Őszinte imádságok ezek? Aki egyszer benne volt a szerelem hálójában, tudja, hogy a szív számára mit is jelent a „másik”. A legtöbbet. Már hogyne kérne megtérést egy szerelmes diák, hőn szeretett párja részére?! Olyan áldozatokat is képesek ezért meghozni a szerencsétlen helyzetbe került fiatalok, mely talán meghatja Atyánk szívét, és könyörül a másik életén. Gondoljuk mi, sokszor. Kár, hogy a fehér holló gyakrabban repül el házunk felett, mint ahány esetben megtérést láthatunk a felemás iga ellenére. És ezen ritka esetben is kiderül a végén, hogy a hívő fél olyan határozott döntéseket hozott szíve mélyén párjával kapcsolatban, melyek a mi szemünk elöl rejtve maradtak, míg Isten – aki a szívek vizsgálója – úgy látta, ott a mélyben már elszakadt az illető a felemás igától. Isten SZENT. Bűngyűlölő. Nem lehet kedves előtte az olyan áldozat, mely keveredik a bűnnel! Nem lehet kedves előtte az olyan imádság – még olyha őszinte szívből is fakad – mely rossz úton járó ember imája. Káin a föld gyümölcséből áldozott az Úrnak, mely áldozatot nem fogadta el Isten. Miért is nem? Mert egyszerűen emberi rész keveredett a szentségbe. Ézsau egy tál lencséért veszni hagyta az örökségét. Egy olyan ember áldozata volt ez, aki lazán eladta elsőszülöttségi jogát, csak mert ő „úgyis folyton halni jár”. Bármilyen helyzetbe kerülünk, jogunk van imádkozni és meghallgatásért könyörögni. Micsoda igazság ez! Mégis, tévedésbe esünk, ha azt gondoljuk, hogy tévúton járó életünkben bármit is kérünk, megkapjuk azt.

Aki ilyen állapotban kitárja szívét Isten előtt, az megtapasztalja, mit jelent a megtérők imádsága - a gyakorlatban. Lehet, hogy más okból indította el a beszélgetést, de nyitott szíve meghallotta Isten szavát: térj meg, fiam! Az imádság beszélgetés az Úrral, aki szeretné közölni mondanivalóját gyermekével. Ha bűn van az életében, akkor azt. Bűnös szívvel, megterhelt lelkiismerettel képtelenség meglátni az Úr akaratát. Előbb tisztító vérre, megtérésre van szükség!

Csodálatos kegyelem és Isten egyedülálló szeretete nyilvánul meg abban, amikor a pásztor elindul, hogy megkeresse az elveszett báránykát, miközben a 99-t ott hagyja. Ilyen a mi Istenünk! Nem kell lemondanunk egyetlen eltévelyedett testvérünkről sem, nyugodtan az Úr kezébe – a legjobb helyre – tehetjük a sorsát.

*****

Az utolsó idők egyik legfélelmetesebb jellemzője, ahogyan a legelszántabb hívő testvérek is földi eszközök, földi értékek felé tekintgetve jelzik igényüket Isten felé. Valódi boldogságuk alapja remeg meg ilyenkor. Földrengés ez a javából! Megnyílnak a szív legalsóbb rétegei, és az ott megbújó emberi törekvések, álmok és elképzelések törnek a felszínre, majd Isten lába elé: „Adj, Uram egészséget, boldogságomhoz – Te is tudod – mennyire elengedhetetlen! Adj, Uram, gazdagságot, hiszen Te megígérted…”

A jólét evangéliuma egyre terjed. Tetszik ez a népnek! Íme - Az imádkozás eszköz lett az ember kezében…

Tipikusan a Sátán módszere. Egy fegyvert, mely azért adatott, hogy az ellenséges világ közepén is kapcsolatban maradhassunk Urunkkal, ezúttal Isten felé fordítjuk. „- Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1 Móz.3:1) „Hát már egy kis boldogságot is sajnál tőletek az Úr? Mire való a sok jó dolog a földön, ha nem részesülhet a hívő ezekből? Örökké szegénynek kell lennetek talán?” – hallatszik…

Újra hazudik a Sátán! Mintha valaki besurranna a kertünkbe, mialatt a gyermekünk a homokozóban játszik, s azt akarná bemagyarázni neki, hogy valójában semmit nem adunk meg nekik, mint szülők, ezért váltsanak szülőt…

Hírtelen a tudás fája alatt találjuk magunkat. Ha eszünk a gyümölcsből, megmérgezzük a szívünket vele.

A Sátán evangéliuma ez! Mondta-e az Úr valóban, hogy szegénynek kell lennünk? Ugye, hogy nem! Mondta-e az Úr Jézus, hogy boldogtalanoknak kell lennünk itt a földön, ahol másoknak mindenük, nekünk pedig semmi? Persze, hogy nem ezt mondta! Éppen az ellenkezőjét! Az igazi boldogság titka rejlik Isten kegyelmében. Még itt a földön is. Az egyetlen feltétele: a bizalom. Lehet kérni Istentől bármit, ha a Benne való hit és bizalom talapzatán állunk. Nem megfosztani akar a jótól az Úr, hanem megőrizni a rossztól. Még a látszatától is!

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Ján.17:15)

Tévedés azt gondolni, hogy az imádkozás a keresztyén élet legkönnyebb cselekménye. Valójában messze a legnehezebb. És a leghatásosabb is! A legtöbb támadást, ezért, itt intézi a Sátán ellenünk. A legtöbben - keresztyén hívőkként is – az imádkozás gyakorlatát értjük és magyarázzuk félre a leggyakrabban. A legtöbb élet valójában azért kap léket, és süllyed el, mert nem tud ellenállni a Sátán oly irányú támadásának, mely egyedül ennek a közösségi formának a megszakítását tűzte ki célul. Az egyetlen fegyver, amit használhatunk e támadások megfékezésére: a

„… mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem a mint Te.” (Mát.26:39)

Szia Tamás, tegnap meg tudtam nyitni, 1x , akkor beleolvastam, azóta pedig nem tudom megnyitni