W. Busch: Golgota

Ha fiatalokkal beszélgetek, valamilyen formában – hol udvariasan, hol udvariatlanul – mindig előkerül a kérdés: „Mondja már, lelkész úr, tud-e az egyház ma még valami hitelre méltót mondani? Hiszen nincs ember, aki elhiszi!” Erre én mindig csak egyet felelek: „De kedvesem, kizárólag csak mi, keresztyének tudunk valami hitelre méltót felmutatni!
Hol létezik egyetlen ideológia, mely ne tette volna réges-régen nevetségessé magát? Hol van olyan igazság, amit el ne koptattak volna? Vagy valami érték, ami még jelentős?”
Igen, mi, keresztyének vagyunk az egyetlenek, akik az általános csődnek ebben a világában még valami hiteleset tudunk az asztalra tenni!
Aztán jön a következő kérdés: „Mi ez a hitelt érdemlő üzenet az egyház részéről?” Ha az ember kezébe veszi az újságot, olyan benyomása lesz, hogy ez nem több, mint modern templomok építése a még meglévő régi dómok mellé. Vagy felmutathatjuk az egyházfenntartói hozzájárulás számláit, esetleg hangzatos nevű püspököket. Van egyéb, amire hivatkozhatunk? Tanácsok különféle élethelyzetekre? Dekoráció vagyunk a családi ünnepeken, beleértve a temetéseket is? Van valami egyebünk? Értékes egyházi zene, tekervényes gondolatok? Óvodák és öregotthonok?
A fiatalok csak legyintenek: „Ezt szükség esetén mások is felmutathatják.”
„Természetesen – felelem -, de nem is ez a döntő!”

Mondanivalónk korunk embere felé – és most Pál apostol kifejezését használom – "a keresztről szóló beszéd!” Ez az egyetlen, amely még értékálló!
A kereszt üzenete, hogy az élő Isten Jézus Krisztus személyében betért ebbe a világba; hogy ez a Jézus értünk engedte keresztre verni magát! A világ – hála Istennek – nem tud szabadulni a Golgota keresztre feszített Emberének a képétől. És Isten ezt a kereszthalált azzal igazolta üdvösségünkre, hogy Jézust feltámasztotta a sírból. Ez az, amit fel tudunk mutatni! Jézus él!Gróf Zinzendorf, aki – mint nemrég olvastam – ősi nemesi család sarja az európai műveltség gazdag tradíciójával a háta mögött, ezt mondja egyik versében :

Lélekben ott bolyongtam
országokban, korokban,
völgyekben, halmokon,
de szívem nem lelt másra –
felértem Golgotára,
és Istenem magasztalom.

Golgotán halt meg Jézus, ott állt a kereszt. Ezt nem valami zöldfülű tacskó mondja, hanem egy olyan férfi, aki jól tudja, mit jelent a különböző korok szellemén áthatolni.
Emberek milliói élnek ma, akik igyekeznek elmenni mellette. Viszont én kifejezetten szépnek találom ezt a mondatot: „…felértem Golgotára”. Olyan ember szájából hangzik, aki valóban megérkezett oda.


Wilhelm Busch: „De – Krisztus él!”

A magányos tanya fiatal gazdája nagy szemet meresztett. „Itt akarja lerakni a kerékpárját? Tegye le nyugodtan. De mondja csak, mi készülődik itt? Már legalább száz kerékpár áll a csűrben, és – odanézzen! Már megint újabb csapat érkezik.”
A férfi a nedves országútra pillantott. Csendesen szitált az eső, nem lehetett messzire látni. A szél énekfoszlányokat hordott felénk, ami a közeledőktől származott.
„Na, azok gyalog jönnek – állapította meg a gazda. Egy zászló is van velük. Így megy ez már egész délután. És mind oda igyekeznek…” – ujjával a Teutoburgi-erdő ködbe burkolt csúcsára mutatott.
„Jöjjön velünk” – hívogattuk, miközben kerékpárunkat a csűrben biztonságba helyeztük. Az ember tétovázott egy pillanatig, aztán befordult a házba, és kabátba bújva tért vissza. „Indulhatunk – jelentette ki nevetve. – Igazán kíváncsi vagyok.” Miközben a szűk, meredek ösvényeken a helyre kapaszkodtunk, elmeséltük útitársunknak, hogy az evangéliumi ifjúság több gyülekezetből megbeszélte más fiatalokkal, hogy húsvét előtti szombaton találkoznak a megbeszélt helyen beszélgetésre és húsvéti tábortűzre. Az üzenetet továbbadták szájról szájra, így verődött össze ez a sokszínű ifjúság.
„Na, de ilyen időben? – csodálkozott újdonsült barátunk. – Hiszen láttam, hogy egyesek nagyon messziről jöttek.”
Csak nevettünk rajta. Az első világháború utáni időket éltük, amikor egy csodálatos és különös mozgalom ragadta magával az ifjúságot. Utazás közben, táborok alkalmával új világ tárult fel előttük. És a belső őszinteség melletti határozott elszántságban, az új életstílusban, a berozsdásodott „régi világ” elutasításában ezerszer könnyebb volt szót érteni a más színezetű ifjúsággal, mint saját köreinkben „az öregekkel”.
Ilyen beszélgetés közben értünk fel a csupasz hegytetőre. Vidám hangok fogadtak. Esős szél csapkodta a cserkészek, az evangéliumi ifjúság zászlóit, a szocialista csoportokét, a „zsoldosokét”, céhekét – és mindenkiét, akik csak felkerekedtek abban a viharos időben. Letelepedtünk néhány terebélyes fa alá. Megkezdődött a beszélgetés. A heves szócsatában teljesen megfeledkeztünk a viharról, esőről, nyirkosságról, ködről.

Az új világ! Ez volt a témánk! Mi, keresztyének kijelentettük: abból kell kiindulni, hogy holnap Jézus feltámadásának az ünnepe lesz. Ez az esemény nyitotta meg az új világot. Az élő Úr Jézus nélkül minden vágyunk elsüllyed ismét a régiben. Jézusról való ismeretünk alapján bizonygattuk ezt, anélkül, hogy sejtettük volna, milyen rettenetesen igazolni fogja a jövő.
Már nem tudom, mi mindenről ejtettünk szót akkor a ránk köszöntő húsvét előtti estén. Csupán a beszélgetés vége maradt kitörölhetetlenül az emlékezetemben.
Fáklyákat gyújtottunk meg. A lobogó fényben felállt egy izgatott fiatalember, és így kiáltott: „A keresztyénségnek vége! Kétezer esztendeje volt rá, hogy megváltoztassa a világot. És mi történt? Neve alatt embereket gyötörtek és gyilkoltak meg. A képmutatás világa épült fel a nevében. Legyen vége ennek! Jöjjön az új! A keresztyénség halott! A keresztyénség halott!”
Hirtelen ott termett mellette egy fiatal, szőke fickó. Még ma is magam előtt látom, ahogy a szél a haját cibálta. Határozott kézmozdulattal elhallgattatta a másikat, aztán felkiáltott, és valami hallatlan ujjongás volt a hangjában: „Jó! Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy a keresztyénség halott, de – Jézus Krisztus él!”
Egyszerre mély hallgatás telepedett a fiatalok százaira. Utána valaki csengő hangon megszólalt:
„Gyújtsátok meg a húsvéti tüzet!”
Odaléptünk a hatalmas farakáshoz. A gallyak nedvesek voltak, a tűz nehezen kapott beléjük. De aztán pattogva fellángolt. És miközben a vihar a tüzet lobogtatta, harsányan énekeltünk.

„Gyötört, sötét földünkön, itt, Te gyújtottál tüzet,
És szent jobboddal lángjait ma is Te őrized.
Szél és eső nem oltja el, lobogva száll az égre fel,
Élesszed újra, míg belül szívünknek vágya felhevül, és izzón
lelkesül.
Tüzet gyújtunk ma, és neked szenteljük éjjelünk,
Örvendünk, mint a gyermekek, hogy fényt hoztál nekünk.
Atyánk honából jött a fény, éjünkben csak Te vagy remény…”

Jóval éjfél után indultunk lefelé a fiatal gazdával. Az eső elállt, fölöttünk csillagok ragyogtak.
Szótlanul ballagtunk egymás mellett. Csak nagyon távolról lehetett hallani egy csapat énekét, melynek tagjai a hegy gerincén vonultak. Halkan velük énekeltük: „Tiéd az ügy, ó, Jézusunk, hadd örvendjünk ennek…”

Roy Krisztina

Számüzetésben :: 14

Estig elterjedt Rózsahegyen, hogy Andrást meglátogatta két úr, az egyik az édesapja, a másik a barátja, ő pedig annyira megörült nekik, hogy az örömtől elájult. Barátja azonnal beült a hintójába, hogy elhozza az orvost. Szerencsére találkozott vele az úton, és így hamar visszaértek a malomba. Andrást ugyanúgy találták, ahogy az ágyra tették. Élt, de szemét nem nyitotta ki. Úgy tűnt, hogy a láng kialudni készül.

Ennyit beszéltek a faluban; a többit, hogy András édesapja kétségbeesett, hogy Kozimának milyen lelkiismeretfurdalása volt és hogyan állt ott némán, sápadtan és hidegen mint a márvány – ezt csak Anna tudta. Ő együtt szenvedett mindannyiukkal, Kozimával – annak szertefoszlott reményeivel, amelyekben annyira bízott, és az apával – akinek panaszai a szívét mardosták.

„Ottmár, Ottmár, egyetlen fiam! Bocsáss meg, ó, bocsáss meg szerencsétlen apádnak! Ó, hogy tudtam beleegyezni, hogy veled ez történjék! Hittem, reménykedtem, ez az értelmetlen terv nekem jónak tűnt. Száműzetésben hagytalak, hagytam, hogy szenvedj testileg és lelkileg, s mindezt hiába, csak azért, hogy most itt a szemem előtt meghalj. Megszólaltál az igaz, de milyen áron! Ó, mit is csinálok, mit is teszek, ha meghalsz!”
„Uram, nem kell meghalnia!” – Anna vigasztalni próbálta őt.
A férfi azonban fájdalmában nyersen rákiáltott:
„Ki támasztja fel őt nekem?”
„Az Isten, az Úr Jézus Krisztus, akiben ő most hisz, akinél menedéket keresett!”
A férfi valahogy elcsendesedett.
„Én imádkozom, uram, és hiszem, hogy Ő megmenti Andrást, ha maguk is mindketten kérik Őt, megmenti.”
„Ó, imádkozzék, imádkozzék!” – könyörgött a férfi.
Nagy nyomorúságokban, amikor az emberek már nem tudnak magukon segíteni, mindig megérzik, hogy van még Valaki fölöttük, aki segíthetne. De mivel ők máskor elfeledkeznek Róla, nem tudják, hogyan közeledjenek Hozzá, nincs meg bennük az a bátor bizalom. Ó, milyen jól esik nekik ekkor olyan valakinek a jelenléte, akinek bizalma van Istenben, aki őt megtalálta!
Amikor Anna, túláradó szívvel, hangosan kezdett imádkozni, András apjának, aki még sohasem hallott ilyen gyermekien bizalmas, egyszerű könyörgést, mintha valaki az új reménység balzsamát öntötte volna a szívébe.
Hogyan érezte magát Kozima? Nem térdelt le, nem szólalt meg. Kihez is szólhatott volna? Jézushoz, a nagy Szenvedőhöz, aki tanaiért meghalt és eltemették? Anna az élő, a feltámadt Názáreti Jézust hívta segítségül. A molnár megkeményedett szívéből egy pillanat alatt felröppent a vágy: „Ó, bár élne! Ó, bár Annának lenne igaza! Ha ez az ima meghallgattatást talál, akkor élsz, ó, Krisztus!” – mondta magában Kozima.
Megjött az orvos. Már útközben megtudta, mi történt. Nyugodtan meghallgatta Kozima hideg magyarázatát és egyedül ő szolgáltatott igazságot a molnárnak.
„Hrdina úr, nem vádolhatja Kozima urat. Kollégám állítása Z-ben igaznak bizonyult, ami be is bizonyosodott: az ön fia megszólalt. Hogy a túlzott idegmegrázkódtatás ártalmára lett, igaz, de erre számítani kellett. Mindenkinek, aki súlyos műtétnek veti magát alá, fel kell készülnie az életre vagy a halálra.”
Azután megvizsgálta a beteget. „A megrázkódtatás nagy, de ő fiatal és egészséges; ha idegei megnyugszanak, ha magához tér, kinyitja szemét és megszólal, akkor megmenekülhet. De önök, uraim, távozzanak, főleg ön, Záhorský úr. Önt nem szabad látnia, mert az vesztét okozná.”
„Én azonban nem hagyom őt itt! – kiáltott az apa. – Doktor úr, segítsen, hogy hazavihessem!”
„Erre, uram, ne is gondoljon, fiának nem szabad elhagynia a megszokott környezetét. Ha egyáltalán lehetséges a megmentése, akkor az kizárólag itt lehetséges. Jó lesz, ha mindnyájan eltávoznak. Ön, Záhorský úr, jöjjön velem a gyógyszerekért, a fiatalember mellett csak egy valaki maradhat, de ki legyen az?”
„Én – szólalt meg Anna. – Kérem, engedje át nekem a beteget, megteszek mindent, amit parancsol.”
Az orvos ránézett a lány jóságos arcára: rajta látszott, ha a fiatalember visszanyeri eszméletét, ő nem fogja őt felzaklatni.
A lány megkapta az utasításokat, mit kell tennie, hogyan cserélje a borogatásokat az ifjú homlokán és a szívén, hogyan kell óránként akár erőszakkal is az erősítő cseppeket a szájába önteni, ahogy ezt az orvos is tette, rögtön ahogy megjött. Nos, amikor mind kimentek, egyedül maradt a néma ifjúval.
Az orvos egy idő múlva visszajött. „Ki maga, kisasszony? Rokona talán Kozimának vagy Hrdináéknak?” – kérdezte suttogva.
„Nem, uram, az én nagymamám vezeti a molnár háztartását, és én egy bizonyos időre vagyok itt nála.”
„Ez jó, tehát magának megmondhatom az igazat. A fiatalember életben maradására szinte nincs semmi remény, és ha mégis, aligha fog tudni beszélni és gondolkodni, számára jobb lenne a halál. Ám tegyen mindent úgy, ahogy mondtam, higgye el, valamikor Kozima és Hrdina úr számára is vigasztalás lesz, hogy mindent megtettek, amit tehettek. Reggel ismét eljövök két orvoskollégámmal. Ez fölösleges, de a két úr megnyugtatásáért teszem. Ezt azért mondom, hogy legalább maga ne veszítse el a fejét az általános zűrzavarban.”
Szegény leány! Ki tudná leírni bánatát, szívének fájdalmát! Az ifjú ágya mellett ült és cserélgette a borogatást azon a szép homlokon, amely mögé állítólag már nem térnek vissza a gondolatok, mégha életben maradna is, és azon a szíven, amely szinte hangosan vert, mintha utat akarna törni magának abból a fiatal mellkasból, hogy az ne fojtogassa a lelket, hogy annak ne kelljen a test rabságában maradnia, hanem fölemelkedhessen Istenhez, akihez tartozott. Maga elé képzelte az édesapa fájdalmát és Kozima hideg kétségbeesését.
„Ó, Uram, Uram, miért engedted ezt meg? – könyörgött szívében. – Miért nem adtál Kozima elgondolásának sikert? A vágya és az indítéka olyan jó és nemes volt! Hisz annyi áldozatot hozott, és most még őt okolják a történtekért, igen, saját maga is vádolni fogja magát egész életében, hogy ő az okozója ennek a szerencsétlenségnek!”
Maga előtt látta az örömöt a molnár arcán az utóbbi napokban, milyen szilárdan meg volt győződve, hogy áldozatos szeretetének művét siker koronázza. Ó, bizonyára soha senki nem lát többé e nemes lelkű férfi arcán mosolyt. Kialszik ezzel a kimúló élettel együtt.
A leányon olyan szorongás vett erőt, hogy az ablakhoz kellett lépnie és azt kinyitnia, hogy bánatában meg ne fulladjon. Könnyes szemeit az égre emelte és halvány ajkai a következőket suttogták:
„Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet. Nem engedi, hogy lábad inogjon, nem szunnyad el a te őriződ. Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője! Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobbkezed felől. Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet.”
„Ez az Úr, akinek hatalma lenne ezt a szerencsétlenséget elűzni, és ezt nem tenné meg? – egyenesedett ki hirtelen a leány. – Ki mondja nekem azt, hogy Ő ezt nem cselekszi meg, hogy kéréseimet nem hallgatja meg, hogy az orvosnak van igaza? Lehet, hogy az emberek számára lehetetlen a megmentés, de az Ő számára nem. Ő, aki az eget és a földet teremtette, aki Andrást is teremtette, Ő, aki a hallást és a beszédet adja, aki az értelmet adományozza és életet ad a világnak, Ő képes erre és mi még mondani fogjuk, hogy: Amit te cselekedtél velünk, a mi javunkra cselekedted azt!”
Anna visszament a beteghez, kiszolgálta őt és maga sem tudta, mit is tesz, örömteli izgalmában ugyanazt a zsoltárt énekelni kezdte. Mikor befejezte, szinte megállt a szíve, hiszen egy csöndes, de érthető „Ámen” szólt azokból az ajkakból, amelyekből a mai napig nem hallott egyetlen szót sem. Ez dicső „Ámen” volt az ő imádságára, hiszen nemcsak az ifjú beszéde, de az értelme is meg volt mentve. Ő értette, amit Anna énekelt, és az egyetértését ki is fejezte. Szemeit ugyan még nem nyitotta ki, csak mélyet sóhajtott, és megváltozott légzése után ítélve, most elaludt. Anna énekével akaratlanul is álomba ringatta őt.
Anna a hála rövid sóhaját küldte az ég felé, mert mély érzéseit szavakkal nem tudta kifejezni. Aztán csendesen elhagyta a szobát, bement a másikba. Az üres volt.
A konyhában a kisírt szemű nagymama főzött, akitől sebtében megkérdezte, hol a két úr. A nagymama az őrlőhelyiségbe küldte őt. Ott állt a két férfi, és olyan dolgokról beszélgettek, amelyek most egyiküket sem érdekelték.
Mikor megszólította őket, mindketten visszanéztek, mindketten elsápadtak, Kozima egy szekrénybe kapaszkodott.
„Talán bemehetnének az urak megnézni Andrást, mert elaludt – mondta bizonytalanul, belső felindultsággal. – Az Úr Jézus meghallgatta könyörgésemet – tette hozzá meggyőzően. – Egy zsoltárt énekeltem a beteg ágyánál, és amikor befejeztem, ajkai kimondták az Áment. Ó, jöjjön, uram – fordult az apához –, köszönjük meg közösen ezt a nagy kegyelmet: visszaadatott fiának a beszéde, és elméje sem borult el, amitől a doktor úr úgy félt. Ha még van is további veszély, én hiszek az élő Krisztusban, Ő segít.”
Szó nélkül hagyták, hogy befejezze mondanivalóját, mindketten túlságosan megdöbbentek, majd mikor megelőzte őket, hangtalanul követték őt a szobába, ahol saját maguk is meggyőződhettek arról, hogy András alszik és biztosan jobban van.
Az ágy mellett Hrdina úr térdre esett, Anna kezét olyan erősen szorította meg, hogy a leány ezt a szorítást sokáig érezte. „Én nem tudom az Urat kérni, sem köszönetet mondani Neki, köszönje meg maga és kérje, kérje tovább, hogy a jó Isten tartsa meg nekem őt életben!”
Anna alig hitt a fülének, mert úgy tűnt neki, hogy a másik szájból is soha nem hallott szavak hangzottak: „Igen, Anna, köszönd meg és könyörögj!”

Roy Krisztina

Számüzetésben :: 16

Megáll a gép, ha kiveszel belőle egyetlen kereket, vagy rosszul működik tovább. Ha a családi körből kiemelsz egy kedves embert – bár a munka és az élet megy tovább –, érezni azt: hiányzik. Így volt ez a rózsafalvi malomban is, ahol – bárhova is pillantanál, sehol sem látnád meg a néma segéd kedves arcát. Az asztalnál is üres volt a helye. Mindenki tudta, hogy ő már sohasem fogja az elfoglalni. Nem hallani könnyű lépteit az őrlőhelyiségben, azok végképp elcsendesedtek, hisz ő ide soha nem tér vissza. De valaki egészen más ment el, mint amilyennek őt ismerték. Betegsége után még sápadtan, finom úri ruhában nem azt a Kozima segédjét juttatta az ittmaradottak eszébe, aki itt az emberek közt élt és dolgozott, aki mindenkivel jót tett, akivel csak tudott. A fél falu eljött, hogy elbúcsúzzék tőle, s nemcsak az asszonyok, a férfiak is sírtak, amikor a néma ajkakból először hallottak szavakat – ó, de milyen szavakat! András beismerte nehéz tévelygését és bűnét, beismerte, hogy csak Isten kegyelme mentette meg őt attól, hogy felebarátjának gyilkosa legyen.
Leírta lelki kínjait és Isten felfoghatatlan szeretetét. Elmondta az embereknek, mi mindent tett érte Kozima, de az Úr Jézus ennél többet tett a Golgotán, és hálát adott Istennek. Majd Bibliát és evangéliumi írásokat osztott szét a jelenlevők között. A ruháit és lábbelijét az inasok kapták meg, Szomora nagymama egy szép állóórát kapott, Zemanné pedig egy jelentős pénzösszeget az árvák számára. Amikor felszállt a kocsiba, és a mélyen meghatódott apja mellé ült, sok kérges kéz nyúlt még a keze után: „Isten vele, Isten vele, András!” Már tudták, hogy nem így hívják őt, de ezt az idegen nevet senki sem fogja itt emlegetni, a rózsafalviak számára ő csak a néma András, Kozima segédje marad.
Kozima elkísérte a két urat Annával együtt az állomásra. „Ó, jöjjetek velem! – hívta őket András – legalább még néhány órára, hisz nem tudom, hogyan fogok nélkületek élni, még jó tudni, hogy egyszer majd búcsúzás nélkül örökké együtt leszünk!”
Ez tegnap volt. Ma a malom állt, a mester nem volt otthon. A hegyekre rátelepedett a köd, szitáló, meleg eső hullott belőlük, és az erdőben hallgatagon lépegetett egymás mellett Kozima és Anna. Egyik sem zavarta a másik gondolatait. A leány lélekben maga elé képzelte azt a felejthetetlen pillanatot az állomáson. Látta ahogyan András átölelte Kozimát, és még egyszer megköszönt neki mindent, és végül Hrdina úr is köszönetet mondott és bocsánatot kért azért az igazságtalanságért, amelyet ellene vétett, és amelyet a molnár oly keresztyén módon fizetett vissza. Aztán a leánynak is köszönetet mondott. Anna nem gondolt volna erre, ha nem mondott volna neki olyat, ami őt nagyon megörvendeztette: „Tudom, hogy imádkozni fog a fiamért, kérem, értem is imádkozzék!”
Andrással csak némán kezet fogtak. Az ifjú tekintetében több és mélyebb hála volt, mint amilyet ajkai kimodhattak volna. „Köszöntse Rózsafalvát és a malmot!” – kiáltott András még a vonatból is. Aztán a mozdony elvitte őket talán végleg, de nem örökre. Ő soha többé nem jön a rózsafalvi malomba segédnek, életútjaik végleg elváltak egymástól.
Ő többé nem jön, de mit tesz majd az, aki András kedvéért ásta el magát ebbe az erdei magányba? – A lány akaratlanul ránézett a mellette némán ballagó férfira, és nagyon megsajnálta őt, hogy olyan magányos. András elmondta róla, hogy senkije sincs, és most – hogy András is elment, akinek az utóbbi éveit szentelte – most kiért fog élni? Hisz ő sem falusi molnárnak született: nem ilyen életre nevelték. Megmarad-e az erdei magányban, ha András visszatért a saját társadalmi környezetébe? Hiszen, ha Hrdina úrnak és Kozimának gőzmalmaik voltak a Dunán, nyilván egyenrangú társadalmi helyzetük és műveltségi szintjük lehetett, itt viszont nagyon különböztek egymástól. Vajon rendjén lesz-e, hogy ő itt maradjon?
A molnár talán megérezte a lány rávetett pillantását, mert hirtelen megfordult.
„Valamit kérdezni akar tőlem, Anna?”
Amióta vendégek voltak a malomban, a molnár magázta Annát, s ez mindig oly idegenül hatott rá, úgy most is.
„Igen, uram” – válaszolt zavarában. Azon gondolkodtam, hogy most itt marad-e Rózsafalván, ha a célt, ami miatt idejött, már elérte.”
A molnár megállt, majd ránézett a lányra.
„Rólam gondolkodtál? – szólalt meg csodálkozva. – Ezt igazán nem vártam.”
„Már egy negyed órája arra gondolok, hogy maga sincs Rózsafalván igazán a helyén.”
„Tán azt gondolod, hogy én is valamilyen elátkozott királyfi vagyok, mint András? – mosolyodott el kesernyésen. – Ebben tévedsz, sohasem voltam más, csak molnár.”
„Hrdina úr is molnár!” – ellenkezett bátortalanul.
„Látszott rajtunk a különbség, de te azt gondolod, mivel a malmaink valamikor egymás szomszédságában álltak, akkor mi egyenrangúak vagyunk.”
„Igen, uram.”
„Itt is tévedésben vagy. Hrdina úrnak kiváló szakképzettsége van, ő malom- és gyártulajdonos, fizetett molnárt tart maga mellett. Apám nekem nem engedte meg, hogy sok iskolai port szívjak magamba. Tudásomat magam szereztem meg a világot járva. Azt, amit otthon nem kaptam meg, magam akartam elérni és el is értem azután, azonban láttam, hogy milyen üres az élet, ha azt nem szenteljük önfeláldozóan Krisztus szolgálatának, és ehhez alkalmam adódott.
Azt kérdezted, itt maradok-e Rózsafalván. Hova is mennék? Azzal, hogy András elment, azért még a célt nem értem el addig, amíg akár egy embernek is szüksége lesz a segítségemre. Ha visszatérnék azokba a körökbe, amelyeket otthagytam, olyan életet kellene folytatnom, amely sokba kerül és amelyre az összes vagyonom rámenne. Rózsafalván, habár kicsiben, de sokkal hozzájárulhatok az emberek megsegítéséhez, itt a pénzem a halálomig elég, a továbbiakkal már nem kell törődni. – De hagyjuk ezt a témát, valami mást kell mondanom, Anna.
Úgy lekötött téged az Andrásról való gondoskodás, hogy észre sem vetted, hogy a malomban két beteg volt. Az egyik meggyógyult, annak a másiknak pedig meg kell halnia, ha mihamarább nem kap segítséget.”
A molnár egy fához támaszkodott, karjait keresztbe fonta, és mikor megengedte a bánatnak, hogy átüssön az amúgy mindig nyugodt arcán, csak most tűnt fel, hogy mennyire megváltozott és beesett az arca.
„Mi történt magával, uram?” – a lány kimondhatatlan együttérzéssel nézett fel a szomorú emberre.
„Hogy mi van velem, gyermekem? Az elmúlt napokban arra a felismerésre jutottam, hogy az a meggyőződés, amely nekem eddig erőt adott, az egy lidércfény, amely engem is és azokat is, akik engem követnek, a mocsárba vezet. Neked volt igazad, amikor idézted: ,Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek.’ Olyan órák számára, amilyeneket András betegségénél átéltünk, egy halott Krisztus nem elegendő.”
„De Krisztus valóban feltámadt halottaiból! – ujjongott a leány. – Ugye, már hiszi, érzi, hogy az én Üdvözítőm él!?”
„Hiszem, gyermekem, és csak egyetlen vágyam van, hogy az én Üdvözítőm is legyen. Lelki kínjaimat, amelyeket átéltem, vívódásaimat, amelyeket szívemnek végig kellett harcolnia, mielőtt a Szentírásnak igazat adtam, egyedül Isten ismeri. Mivel magam is tévelyegtem, másokat is tévútra vezettem. Ha te nem lettél volna, Rózsafalva hamis tanokkal lenne megfertőzve, amelyek még a sírig sem elegendőek, a síron túli életre pedig nem nyújtanak semmilyen ígéretet és reménységet. András bizonyságtétele tegnap legyőzte azokat a tanokat, amelyeket én hirdettem. Bár mindnyájan elfogadnák még mielőtt túl késő lenne! Ezt akartam neked mondani. Most pedig menjünk haza.”
„Ó, uram, ha el tudná hinni, hogy Ő él!” – a leány esdeklőn kulcsolta össze kezét.
„Ezt hiszem, gyermekem; Ő meggyőzött engem. Azt is elhittem, hogy bűnös ember vagyok, és Ő az egyetlen Üdvözítő, aki nem a tanaiért halt meg, hanem a világ bűneiért. De számomra még sok minden nem világos. Túl sokáig néztem a hitetlenség sötétjébe. András már kapott világosságot, ő elment, most elmész te is, én egyedül maradok egyetlen lélek nélkül, aki segítene, hogy eljussak az igazsághoz.”
„Ó, uram, én nem megyek el innen. Ne küldjön el, ha segíteni tudok, mert különben maga itt fog szenvedni a magánytól és én is – ha majd magára gondolok – bárhova is kerülök!”
„Anna, hisz nem maradhatsz nálunk örökre, és akármilyen nehezemre is esik, el kell engedjelek téged, éspedig minél hamarább, mert csak egy megoldás van ebben a dologban!”
„És mi lenne az?”
„Hogy légy a feleségem. Te fiatal vagy, mint azok a virágok, amelyek most kezdenek nyiladozni, én pedig már őszülök. Tudom, hogy nálam nem lenne rossz sorod, hiszen mi nagyon jól megértjük egymást.”

* * *

Ha a lány mellett hirtelen megdörrent volna az ég és villám csapott volna le, az sem ijesztette volna őt meg úgy, mint ezek a szavak. Kozima nem várt feleletet, némán lépegettek egymás mellett tovább a malom felé, és csak a zsilip fölött álltak meg újra. Itt hirtelen egymásra néztek. Anna szemében könnyek csillogtak.
„Hát mit szólsz, Anna, ha már oly sok ember számára te lettél a világosság, vajon tudnál-e számomra is azzá lenni? Megosztanád-e velem száműzetésemet és segítenél-e nekem szolgálni nem a holt, hanem az élő Krisztust? Kezedet az én kezembe tennéd-e? Én nem engedhetlek el abba a hideg világba, maradj velünk. Andrást nehezen nélkülözzük, de téged nem tudnánk elveszíteni, legalábbis én nem. Ha megteheted, maradj!”
A férfi kinyújtotta jobbját és a puha kis kéz remegés nélkül nyugodott meg benne.
„Szívesen maradok, ha szüksége van rám.”
Ebben a pillanatban a faluban megszólaltak a harangok. A nap utat tört magának a felhők között, és sugarait rávetette a zsilip fölött álló két emberre, akik úgy illettek egymáshoz, mint virág a fájához. A virág majd illatával boldogítja a fát, a fa ezért megvédi őt. A két egymásra tekintő szempárból erő és fény sugárzott, együtt egy csodálatos szép egészet alkottak.

Lev Tolsztoj:
A gyertya

,,Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért és fogat fogért.
Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellene a gonosznak...''
(Máté ev. V. 38-39.)


Amit elmondok, még a jobbágyság idején történt. A földesurak sem voltak ám egyformák. Volt, amelyik gondolt a lelke üdvösségével, észben tartotta Isten törvényét és jól bánt az emberekkel, és volt közöttük vérszopó gazember, akinek Isten legyen irgalmas. De senki sem volt rosszabb az olyan úrnál, aki jobbágysorból küzdötte fel magát a hatalomra, aki szolgából lett úr! Ezek csigázták legjobban a népet.
Ilyen intéző került az egyik földesúr birtokára. A parasztok robotban voltak. Föld volt elegendő, és jó zsíros, fekete; víz, legelő, erdő, minden volt bőségesen, jutott az úrnak is meg a parasztoknak is; de akkor az úr odatette intézőnek egy másik uradalomból való cselédjét.
Nagy hatalomra tett szert az intéző és ráült a parasztok nyakára. Családos ember volt - felesége volt, két asszonyleánya s már a régi helyén takaros vagyonkát szerzett, élhette volna világát, s mást is hagyhatott volna élni, de kapzsi volt és a bűn elhatalmasodott a lelkén. Azzal kezdődött, hogy a parasztokat időn túl is robotoltatta. Azután téglagyárat épített, férfit, nőt agyondolgoztatott benne s a téglát eladta. Felmentek a parasztok Moszkvába a földesúrhoz panaszra, de dolgukvégezetlen tértek haza: az úr nem váltotta le az intézőt, elküldte a parasztokat. Az intéző megtudta, hogy a parasztok panaszra mentek, s bosszúból csak annál jobban sanyargatta őket. Akadtak a parasztok közt is megbízhatatlanok, azok aztán följelentgették az intézőnél a társaikat, de még egymás ellen is áskálódtak. Egyre jobban elkeseredett a nép, egyre ádázabbul tombolt az intéző. Egyre jobban elmérgesedett a helyzet, a végén már odáig jutottak, hogy félt a nép az intézőtől, mint a dühöngő fenevadtól. Ha végigment a falun, futott előle mindenki, mint a farkas elől, mindenki bújt, ahová tudott, nehogy a szeme elé kerüljön. Látta ezt az intéző és még jobban dühöngött, amiért félnek tőle. Veréssel, munkával sanyargatta a népet, sokat szenvedtek tőle a parasztok.
Megtörtént néhol, hogy az effajta gazokat eltették láb alól. Egyre többet emlegették a parasztok az ilyen eseteket. Összejöttek valahol titkos helyen s a bátrabbja nyíltan kimondta:
- Meddig tűrjük még ennek a bitangnak a garázdálkodását? Fogjunk össze; az ilyet agyonverni nem vétek.
Egyszer húsvét előtt kimentek a parasztok az erdőre; az intéző meghagyta, hogy ritkítsák ki az urasági erdőt. Ebédidőn összejöttek, megint összedugták a fejüket.
- Nem is élet ez már! - mondották. - Halálra csigáz minket ez a szörnyeteg. Agyondolgoztat, se nappalunk, se éjjelünk, még az asszonyoknak sincs egy szusszanatnyi idejük. És mihelyt valami nincsen ínyére, deresre húzat. Szemjon belehalt az ütlegekbe. Anyiszimot a kalodában kínozta halálra. Mire várunk? Ha kijön ide este és megint rákezdi, rántsuk le a lóról, aztán elő a fejszét és egy csapásra el van intézve. Ássuk el, mint a kutyát, s azzal vége. Csak egy a kikötés: tartsunk ki egymás mellett, egyik se árulja be a másikat!
Vaszilij Minajev volt az, aki így beszélt. Mindenkinél több oka volt, hogy haragudjék az intézőre. Minden héten megbotozta, és a feleségét is elszerette, odavette a házába szakácsnőnek.
Így folyt a szó a parasztok között. Estére kijött az intéző lóháton, s nyomban szidni kezdte az embereket, hogy nem úgy vágják az erdőt, amint kell. Felfedezett a farakásban egy fiatal hársfát.
- Nem megmondtam - ordította -, hogy hársat nem szabad kivágni? Ki vágta ki? Mondjátok meg, máskülönben valamennyit elverem!
Kutatni kezdte, kinek a sorában van a hárs. A gyanú Szidorra terelődött. Az intéző úgy elverte Szidort, hogy csupa vér lett az arca. Vaszilijon is végigvágott a korbácsával, amiért kicsi a rakás. Azzal hazament.
Este megint összeültek a parasztok, megint Vaszilij vitte a szót:
- Micsoda népség! Nem is emberek vagytok ti, hanem verebek. ,,Összefogunk, összefogunk...'' aztán mikor itt az ideje, akkor hess! az eresz alá. Így volt, amikor a verebek összefogtak a héja ellen: ,,Nem áruljuk el egymást, összetartunk mind egy szálig!'' S mikor jött a héja, elbújtak mind a csalán közé. Így aztán a héja lecsapott arra, amelyik éppen kellett neki, elvitte. Mikor elrepült, előbújtak a verebek: ,,Csivit, csivit!'' Számbaveszik egymást: eggyel kevesebben vannak. ,,Ki hiányzik? Ványka. Eh, úgy kell neki! Magára vessen.'' Ilyenek vagytok ti is. Ha összefogunk, hát fogjunk össze! Mikor nekiesett Szidornak, akkor kellett volna leszedni a lóról, végezni vele. Ti meg: ,,Összefogunk, összefogunk, el nem áruljuk egymást!'' - s mikor jön a héja, bújtok a bokorba.
Egyre sűrűbben emlegették az intéző halálát, míglen aztán istenigazából elhatározták, hogy elteszik láb alól. Nagypénteken kihirdette az intéző a parasztoknak, úgy készüljenek, hogy húsvét szent ünnepén zab alá szántanak, robotba. Felháborodtak ezen a parasztok, nagypénteken este összejöttek Vaszilij hátsó udvarán s megint összedugták a fejüket.
- Ha már ilyen istentelenségre vetemedik - mondták -, és így akar velünk elbánni, akkor csakugyan el kell tenni láb alól. Ha pusztulni kell, pusztuljunk együtt.
Eljött közéjük Pjotr Mihejev is. Ez a Pjotr Mihejev békés természetű volt, és máskor nem vett részt a parasztok tanácskozásában.
Most eljött, végighallgatta őket s azután így szólt:
- Nagy bűnre szántátok magatokat, testvéreim. Nagy szó ám egy élő lelket elveszejteni. A máséval nem törődni könnyű... de hát a ti lelketek üdvösségével hogy álltok? Az az ember rosszul cselekszik, rossz vége lesz. Tűrni kell, testvéreim.
Nagyon megharagudott Vaszilij e szavak hallatára.
- Te csak azt hajtogatod: embert ölni bűn. Bűnnek bűn, csak az a kérdés, hogy miféle emberről van szó? Jó embert megölni bűn, de az ilyen gazembert eltenni láb alól Istennek tetsző cselekedet. A veszett kutyát az emberek iránti szánalomból kell lepuffantani. Ha nem öli meg az ember, nagyobb bűn származik belőle. Mennyi kárt tehet még ez az intéző az emberekben! Ha megszenvedünk is tettünkért, a társainkért szenvedünk. De ha eltátjuk a szájunkat, mindenkit halálra gyötör az a gaz. Nincs igazad, Mihejics, abban, amit mondasz. Az talán nem lesz bűn, ha Krisztus feltámadásának szent ünnepén kimegyünk munkára? Magad se mennél, úgy nézem!
- Miért ne mennék? - felelte Mihejics. - Ha küldenek, megyek. Nem magamnak szántok. Számon tartja a Jóisten, hogy kinek a vétke, csak mi ne feledkezzünk meg róla. Nem a magam eszétől szólok - azt mondja. - Ha úgy lenne helyénvaló, hogy a rosszért rosszal fizessünk, akkor erre Istentől is volna törvényünk; csakhogy nem ez van rendelve nekünk. Aki maga lát neki, hogy kiirtsa a rosszat, annak a rossz beleszáll a lelkébe. Nem nehéz egy embert megölni, csakhogy a vére a lelkedhez tapad. Aki embert öl, a saját lelkét fertőzi meg a vérével. Azt hiszed, rossz embert öltél meg, azt hiszed, irtottad a rosszat, de lásd, magadban nagyobb rosszat neveltél. Tűrd el a bajt, s a baj is türelmes lesz veled.
Nem jutottak hát megegyezésre a parasztok, megoszlottak a vélemények. Némelyek úgy gondolkoztak, mint Vaszilij, mások meg Pjotr Mihejiccsel értettek egyet, hogy ne kövessenek el bűnt, hanem tűrjenek tovább.
Megünnepelték a parasztok húsvét első napját, a vasárnapot. Este kiment hozzájuk a sztarsina az írnokkal, kihirdették Mihail Szemjonics parancsát, hogy másnap valamennyi paraszt menjen ki zab alá szántani. Végigjárták a falut, közhírré tették, hogy mindenkinek ki kell mennie, kinek a folyó túlsó partjára, kinek az országút mentén levő földekre. Siránkoztak a parasztok, de nem merték megtagadni az engedelmességet, másnap reggel egy szálig kimentek a faekéjükkel, s hozzáláttak a szántáshoz. A templomban reggeli misére harangoznak, mindenfelé ünnepel a nép, ők meg, szegények, szántanak.
Mihail Szemjonics, az intéző, későn ébredt, körülnézett a háza táján; az asszonyok - a felesége meg özvegyasszony lánya, aki látogatóba jött az ünnepre - öltöztek, templomba készülődtek; a béres befogta a lovakat, misére mentek, hazajöttek, a szolgáló behozta a szamovárt, Mihail Szemjonics is megjött, nekifogtak teázgatni. Jól teleszítta magát teával Mihail Szemjonics, pipára gyújtott, aztán hívatta a sztarosztát.
- No, kirendelted a szántásra a parasztokat?
- Ki, Mihail Szemjonics.
- Mind kimentek?
- Mind, magam állítottam be őket.
- Beállítani beállítottad, de vajon szántanak-e? Eredj ki, nézz utánuk, aztán mondd meg nekik, ebéd után kimegyek én is, felszántsa ki-ki a maga fél gyeszjatyináját, de tisztességesen! Ha mulasztást látok, ünnepnap se kímélem őket!
- Igenis, Mihail Szemjonics.
Már indult volna a sztaroszta, de Mihail Szemjonics megállította. Tartóztatta, látszott, hogy még valamit akar mondani, de hímez-hámoz, sehogy se tudja, hogyan fogjon hozzá. Addig-addig kerülgette, míg végre kibökte:
- Mit akartam még: figyeld meg, mit beszélnek rólam azok az akasztófáravalók. Aztán mondd el, ki ócsárolt, ki mit mondott. Tudom én, nem akaródzik dolgozni azoknak a semmirekellőknek, inkább heverésznének a hűvösön és lopnák a napot. Falni, ünnepelni, azt igen, de arra nem gondolnak, hogy a szántást is idején be kell fejezni, másképp elkésünk mindennel. Szóval hallgasd ki a beszédüket, aztán pontosan mondd el nekem, ki mit fecseg. Nekem azt tudnom kell. No, lódulj, aztán nyisd ki a füledet, s mindenről számolj be, semmit el ne hallgass.
Sarkon fordult a sztaroszta, kiment, fölült a lovára és kiment a zabföldre a parasztokhoz.
Meghallotta az intézőné, mit beszélt a férje a sztarosztával, bement hozzá és kérlelni kezdte. Szelíd, jólelkű teremtés volt az intéző felesége, békítette a férjét, ahol tudta, s mindig a parasztok védelmére kelt.
Most bement hát urához és kérlelni kezdte:
- Édes jó uracskám, Misenykám, ezen a nagy ünnepen ne vétkezz a Krisztus ellen, bocsásd haza a parasztokat!
De nem hallgatott rá Mihail Szemjonics, hanem kinevette.
- Talán már elfelejtetted a korbács ízét, hogy így nekibátorodtál, olyasmibe ütöd az orrod, amihez semmi közöd?
- Misenykám, édes jó uram, olyan rossz álmot láttam, hallgass rám, ereszd haza a parasztokat!
- Úgy, úgy - mondta a férje. - Én meg azt mondom: elhájasodtál fenemód, s azt hiszed, a vastag húsodon már a korbácsot se érzed. Vigyázz magadra!
Feldühödött Szemjonics, égő pipáját az asszony foga közé bökte, aztán kikergette s megparancsolta, tálalják fel az ebédjét. Jóllakott Mihail Szemjonics kocsonyával, piroggal, sertéshússal, főzött káposztalevessel, malacpecsenyével, tejes tésztalevessel, ivott rá meggypálinkát, lenyomtatta süteménnyel, azután behívta a szakácsnőjét, odaültette nótázni, maga meg elővette gitárját, azon pötyögött hozzá.
Széles jókedvében üldögélt ott Mihail Szemjonics, a gitár húrjait pengette, s a szakácsnővel cicázott. Akkor visszajött a sztaroszta, illendőképpen üdvözölte, s beszámolóba fogott, hogy mit tapasztalt kinn a földeken.
- No, szántanak? Elvégzik, amit rájuk osztottál?
- Már felén túl vannak.
- Nem hagynak semmit felszántatlanul?
- Nem láttam mulasztást, rendesen szántanak, félnek.
- Aztán jól megdolgozzák a földet?
- Jó porhanyó a föld, szétmállik, mint a mák.
Elhallgatott az intéző; kis idő múlva újra megszólalt:
- No és mit beszélnek rólam... szidnak?
A sztaroszta feszengett, köntörfalazott, de Mihail Szemjonics rászólt, hogy mondja meg a teljes igazságot.
- Mondj el mindent, nem a saját szavaidat mondod, hanem az övéiket. Ha megmondod az igazat, megjutalmazlak, de ha takargatod őket, megkeserülöd, ellátom a bajodat. Batyusa lelkem, adj neki egy pohár vodkát, hadd kapjon bátorságra.
A szakácsnő térült-fordult, vodkát hozott a sztarosztának. A sztaroszta illendően felköszöntötte gazdáját, megitta, megtörölte bajszát s azután rákezdett. ,,Édes mindegy - gondolta magában. - Végre is nem az én hibám, hogy nem dicsérik; megmondom az igazat, ha már úgy kívánja.''
- Zúgolódnak, Mihail Szemjonics, erősen zúgolódnak - mondta tehát.
- Mégis, mit mondanak? Ismételd el.
- Mind azt hajtogatják: ,,Pogány, istentelen.''
Elnevette magát az intéző.
- Ezt melyik mondta? - kérdezte.
-Mind azt mondják. Azt mondják, a sátánnak adta a lelkét.
Megint csak nevetett az intéző.
- Ez igazán szép. De mondd csak el egyenként, melyik mit mondott. Mit mondott Vászka?
A sztaroszta nem akarta beárulni a parasztjait, de közte meg Vaszilij közt régi háborúság dúlt.
- Vaszilijnek a legnagyobb a szája - mondta.
- Mit beszél? Mondd el.
- Még elmondani is rettenetes. Azt mondja: bűne-megbánatlan fog meghalni a cudar.
- Nagyszerű! - nevette Mihail Szemjonics. - Mit halogatja, mért nem végez velem? Úgy látszik, nem ér e1 addig a keze! Jól van, Vászka, még számolunk. No és Tyiska mit beszél, az is megéri a pénzét!
- Mind csúnyán beszélnek.
- Mégis, mit mondanak?
- Elismételni is rettenetes.
- Ugyan mi rettenetes? Mondd csak, sose félj!
- Hát azt kívánják, bár szakadna ki a hasa, fordulna ki a bele.
Úgy megörült Mihail Szemjonics, hogy hahotázni kezdett.
- Majd meglátjuk, kinek szakad ki a bele elsőnek. Ezt melyik mondja? Tyiska?
- Jót egy se mondott, mind szitkozódnak, fenyegetőznek.
- No és Petruska Mihejev mit beszél, a ronda? Biztos az is szitkozódik, ahogy kifér a száján!
- Nem, Mihail Szemjonics. Pjotr nem szitkozódik.
- Nem-e?
- Az összes közt ő az egyetlen, aki egy mukkot se szól. Fura egy ember az! Nem győztem rajt csodálkozni, Mihail Szemjonics.
- Ugyan min csodálkoztál?
- Hát azon, amit csinál. Még a többiek is ámuldoztak rajta.
- De hát mit csinál?
- Igen-igen furát művel. Odamentem hozzá. A Turkin-féle földön szánt, odafenn a lejtőn. Hát ahogy közeledem hozzá, hallom, hogy énekel, de olyan szépen cifrázza, hogy csuda, az eke szarván meg valami fénylik.
- Ugyan!
- Igen, fénylik, mint a lámpás. Hát ahogy közelebb érek, látom: ötkopejkás viaszgyertya van az átfára ragasztva, ott világlik szépen, a lángja meg se rebben a szélben. Pjotron meg patyolat ing, úgy szántogat, s közben ünnepi zsolozsmákat dalol. Fordul is, meg ki is emeli a földből az ekét, s a gyertya nem alszik el. Ott előttem is kiemelte, átigazította, újra bevágta a földbe az ekét, s a gyertya meg se rebben, ég szépen tovább.
- És mit mondott?
- Nem mondott az semmit. Amint meglátott, Krisztus feltámadásával köszöntött s énekelt tovább.
- Beszéltél vele?
- Én nem, de mások odamentek hozzá, csúfolták: ,,Lám, azt mondják, Mihejics haláláig se fogja levezekelni, hogy ekkora bűnt követett el, húsvét hétfőjén szántott!''
- És ő mit felelt rá?
- Csak ennyit mondott: ,,A földön békesség, és az embereknek jóakarat.'' Azzal megint megfogta az eke szarvát, megnógatta a lovát és vékony hangján rázendített a zsolozsmára, a gyertya pedig égett, soha ki nem aludt a lángja.
Elhagyta a nevetést az intéző, letette a gitárt, lehorgasztotta a fejét, gondolkodóba esett.
Ült, üldögélt, aztán kikergette a szakácsnőt, a sztarosztát, hátrament a függöny mögé, lefeküdt az ágyra és akkora nyögésbe, sóhajtozásba fogott, mint hogyha valaki nehéz terhet cipel. Odament hozzá a felesége, kérdezgette, nem válaszolt. Csak ennyit mondott:

- Legyőzött! Most aztán rám kerül a sor.

A felesége kérlelte:

- Eredj ki hozzájuk, bocsásd haza őket. Nem lesz ebből semmi baj! Ennél nagyobb gyalázatot is elkövettél már, mégse féltél. Mért vagy most úgy megszeppenve?

- Elvesztem - hajtogatta Mihail Szemjonics. - Legyőzött.

A felesége ráförmedt:

- Egyre azt hajtogatod: ,,Legyőzött, legyőzött''. Menj ki, bocsásd haza a parasztokat, és minden el van intézve. Menj csak, mindjárt szólok, hogy nyergeljék meg a lovad.

A lovat elővezették, s az intézőné rábeszélte az urát, menjen ki a zabföldre s küldje haza a parasztokat.

Mihail Szemjonics fölült a lovára és elindult. A falun át vitt az útja. Odaért az egyik végéhez, egy parasztasszony kinyitotta előtte a kaput, belovagolt a faluba. Mihelyt meglátta őt a nép, úgy elbújt előle mindenki, mintha a föld nyelte volna el, ki hová bírt - udvarba, szegletbe, veteményesbe.

Végiglovagolt az egész falun, odaért a másik végén a kivezető kapuhoz. A kapu be volt zárva, lóhátról nem tudta kinyitni. Kiáltott, hogy nyissa ki valaki, de a kiáltására nem jött elő senki. Akkor maga szállt le a lováról, kinyitotta a kaput, és mindjárt ott a kapuban újra lóra akart szállni. Egyik lába már a kengyelben volt, fölemelkedett és éppen át akarta vetni a másik lábát, mikor a lova megijedt egy disznótól, megbokrosodott és nekiugrott a karóból csinált kapuszárnynak; az intéző meg súlyos, kövér ember volt, nem a nyeregbe huppant, hanem hassal a kapuszárnyra. A kapuszárnyban csak egyetlen felül kihegyezett karó volt, a többinél magasabb; Mihail Szemjonics éppen arra a karóra esett, és a karó átdöfte a hasát. Leesett.

Megjöttek a parasztok a szántásból; a lovaik megtorpannak a kapuban, prüszkölnek, nem mennek tovább. Jobban odanéznek a parasztok: hát látják Mihail Szemjonicsot, amint ott fekszik hanyatt, a karja kitárva, a szeme fennakadt, a bele meg mind kifordult a földre! A vére tócsában állt körülötte - nem itta be a föld.
Megrémültek a parasztok, meghátráltatták a lovaikat, csak az egy Pjotr Mihejics ment oda az intézőhöz, látta, hogy meghalt, lezárta a szemét, befogta a szekerét, fiával együtt föltette a holttestet és elvitte a kastélyba.
Megtudta a földesúr a történteket, s annyira bánta, hogy attól fogva nem követelt többé robotot a parasztjaitól, hanem megengedte, hogy obrokkal, természetben fizessenek.
És megértették ebből a parasztok, hogy Isten ereje nem a bűnben van, hanem a jótettben.

1885

SZILÁGYI SÁNDOR

Szilágyi Sándor lelkész, amikor elítélik, 46 éves:

1958. szeptember 6-án húszévi kényszermunkára tízévi polgárjogvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítéltek a hadbíróság előtt Váradon. Bíráim felé most már a bibliai József szavaival fordulok: Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy sok nép életét megtartsa.

Ezt azért mondom, mert kihallgatásom a váradi securitate vallatószobájában folyt Elhatároztam, hogy az Úr Jézusról igyekszem beszélni. Hittem, hogy akkor nem kell félnem tőlük, és semmivel sem árthatnak nekem. Egy alkalommal a vizsgáló tiszt dühösen hazugságnak nevezte és gyalázta a Bibliát. Tiltakoztam, és így szóltam

– "A Szentírás minden szaván Isten Szentlelkének pecsétje van.”
– "Na mutasson nekem egy pecsétet!” - vetette elém gúnyos képpel elkobzott Bibliámat. Boldogan ki akartam keresni az Ezékiel 36. részét, de ő rám ordított

– "Ne keresgéljen, ott olvassa, ahol kinyílt!”

És én ott Ezékiel 34. részéből a 16. versre találtam: Az elveszettet megkeresem. A vizsgálóm hahotázva mondta:

– Keresheti itt magát, elveszettet az Isten!

–Kérem – mondtam neki – nem engem fog keresni, mert engem már megtalált, nem én vagyok az elveszett”.

Kiváncsi lett:
– "Hát akkor ki?”
– "Maga! Maga az elveszett, és magát keresteti énvelem az Isten.”
Vallatóm szó nélkül vitetett vissza a cellámba.

Magyar volt.




ZIMÁNYI JÓZSEF

A háború után Kárpátalján volt református lelkész. Látva az ateista rendszer istentelenségeit, levelet írt lelkésztársával: Horkay Barnával együtt Sztálinnak a KGB-n keresztül.

"Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez a népednek is a javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett."

A fogság évei: 1947. október 16-án 30. születésnapján letartóztatták, és börtönbe került. Rafajnaufalu, Beregszász, Ungvár börtönei után Lemberg, Krasznojarszk elosztólágerei, Dugyinka, Norilsz - kényszermunkalágerek következtek. Atombombagyár-Láger I. No. 475. - kubikos volt 1,5 évig - mosodai munkás 0,5 évig Rézgyár - (aranygyár) - Láger II. Norilszk - szám-űzetés – kubikus. A kényszermunkalágerből szabadult 1953. január 3-án 0 órakor. Raktárosként dolgozta le a többi időt (28 hónapot), és 1955. május 13-án szabadult a száműzetésből, és letelt a 92 hónap, a teljes fogság ideje.

Így vall megpróbáltatásairól:
A harmincadik születésnapomon éppen egyik gyermekem ágya mellett térdeltem, és köszöntem meg Istennek életemet, amikor értem jöttek. Két hatalmas KGB-legény állt mögöttem... 92 hónapig nem láttam a feleségemet, gyermekeimet. ... 8 hónapig voltam a beregszászi börtönben, utána Ungváron. Majd elindultunk a "jéghegyek" felé, a "tűzoszlop" vezetésével. Az Ő tűzoszlopa világított az egész úton, egész idő alatt, és olvasztotta körülöttem a jeget. Ezt a tűzoszlopot láttam meg az északi fényen át sugárzó csillagok ragyogásában is. Ezek nem kitalált történetek, valóban megtörténtek. Életem felől Isten másként határozott, nem engedte meg, hogy a pusztító erők szándéka teljesedjen be, hanem az Ő gondolatai, mely "lélek és élet", és a szabadulások kivitelezésében benne van az Uramnak csodálatos gyöngédsége, a vigyázó szeretetének védelmező akarata. Isten megmutatta, hogy sokszorosan is veszélyben vagyok, nem én vigyázok magamra, hanem Ő vigyáz reám. Ma is minden nap hálát adok Neki, hogy ezeket a szabadításokat megtapasztalhattam, és szeretetével minden nap "lehajolt hozzám". Azonnal figyelmeztetett a veszélyekre, és a pusztító minden cselvetését áthúzta.
Kinek van ilyen Istene, mint nekünk, Jézus követőinek? Hol van ennyi szeretet, ennyi türelem, és kire vár akkora örökség, mint ránk? Az örökhagyó halála révén örököltünk és majd örökre együtt élünk Vele, amiért áldott legyen Isten. Dicsőség az Ő Szent Nevének!

Zimányi József 1917-1998

A fölkelő nap legendája

Máréfalvi barátaimnak mestereim egyikéről
Dr. Szalay Károly
pszichiáter emlékére

Dr. Szalay Károly pszichiáter élete
(1894-1973)

Régen mesternek hívtuk azokat, akiktől személyes nevelést, oktatást kaptunk. A mestereknek saját pecsétjük volt. Vasba vert bélyegző, úgy mondtuk, ez a márkája. Márkás tanítómesterek tanítványai hordozhatták magukkal ezt a jelvényt igazolásként, hogy ennek a mesternek az iskolájába jártam. Titkaik voltak, amiket csak tanítványaikkal osztottak meg, így velem is. Ma mindent másképpen neveznek, őket így: modell.
De ez kóros szimplifikáció, egyszerűsítés. Tudniillik egy eseménynek, a mester - tanítvány viszonynak a leegyszerűsítése, átgyúrva fogalommá. Holott az egy csodálatos emberi magaslat, rang. A modell, csak egy bábú egy bizonyos pózban valamilyen kirakatban, akár papírmaséból, akár a színpadon élve, amire azt lehet akasztani, amit akarunk, fürdőruhát, fürdőköpenyt, új reklámöltönyt, vagy téli kabátot. A modell csak mutogatni való, amit a színpadon tesznek a manökenek.
A mester viszont élő személy, és azt tesz, amit akar, és én a tanítvány figyelem, tanulok tőle, követem tanácsait, példáját.
Még csak orvostanhallgató voltam, és egyik ilyen mesterem volt nekem Dr. Szalay Károly bácsi, aki pszichiáter volt. 1924-ben ő képviselte a magyar pszichoanalitikusokat az első világkonferencián.
Beszélt Freuddal is személyesen. Róla is beszélt és az egész kompániáról. Mennyire más képet kaptam róluk, csupán, mert személyes kapcsolat szülte képek voltak ezek. Mennyire más valakit látni, mozogni, nevetni, viccelni, csúfolni, védekezni, mint gondosan megszerkesztett könyveiket olvasni.
Megtanultam tőle a beteghez keresztényi módon viszonyulni. Hallgattam iszákosmentő előadásait. 4-5 órás beszédeket tartott nekik.
Megkérdeztem tőle:
- "Károly bácsi, nem lesz sok ezeknek a korhely, fáradt fejű embereknek."
- "Mit képzelsz? Hát a kocsmában hány órát beszélnek? Na hányat? Amellett, ha kis analitikus ismereted volna, akkor tudnád, hogy az alkoholisták többnyire orálisak. Ez azt jelenti, hogy lelki világuknak a kapuja az orális tapasztalat. Élvezik azt, amit kibeszélhetnek, ami szájukat érinti, isznak, dumálnak, isznak, dumálnak. Végül, ha abbahagyom, másfél vagy akár csak három óra múlva, akkor azonnal fölkelnek, és elszélednek a szélrózsa minden irányába, és a legelső kocsmában megvitatják beszédemet. Jobb, ha engem közvetlenül hallgatnak, és én beszélek velük, mintha más tolmácsolásában értelmezik az életet."
Karcag Berekfürdő kedvenc konferenciahelye volt. Én is elkísértem. Akkor még a berekfürdői tó egy természetes, meleg vizű tó volt. Úsztam is benne. A tóval szemben egy hatalmas épület csarnok állt, ahol összegyűltek Magyarország vadivói! Hallottam, hogy a MÁV annak, aki idejött, fizetett szünnapot adott. Hiszen iszákosaik megszabadultak ettől a szenvedélytől. Én, a tanítvány, csak afféle fullajtár voltam, aki ide-oda szaladgáltam, és figyeltem a közhangulatot, az összetört szíveket, akit tudtam elkaptam. Ki is jött dohányozni egy Tisza vidéki iszákos, aki sok tízezer pengőt elivott, kórházról-kórházra járt. Három órán át beszéltem vele. Volt eredménye, józansági fogadalommal elégedetten ment haza. A falu polgármestere küldte azzal, hogyha ezt meg tudjuk gyógyítani, minden italozót ideküld. És még Istenben is fog hinni.
Károly bácsi beszédei értelmesek voltak, de nem emlékszem egy mondatára sem, mert lekötött a munka. Mi lehetett a titka? Nem a jól fölépített beszéd, hiszen együtt készültünk, tudnom kéne. Nem is lendülete, talán a kisugárzása, így fejezném ki. Robusztus termetű volt, és erős hangú, parancsolt az ördögöknek is. Egyszer megnyílt a titok számomra is.
Lent sétált Károly bácsi a Duna-parton, és hozzászegődött egy iszákos. Pénzt kéregetett.
Büdös vagy. Mikor mosakodtál? - kérdezte Károly bácsi tőle.
Tél van, már a Dunára sem mehetek.
Rongyosak a ruháid, mikor voltak kimosva?
Talán csak a gyárban, nem tudok erről.
Gyere velem! Kapsz valamit, talán van még otthon egy kis meleg leves.
Az alkoholista jámboran követte, mint egy bárány. Nem értette az egészet. Neki elég lett volna ma estére két pengő is. Egy emeleti lakásba, szépen berendezett szobába vezette.
- Azt javaslom, hogy először menj be abba a helységbe. Ott! - Egy ajtóra mutatott.
- Az a fürdőszoba. Mindent használhatsz. Meg is borotválkozhatsz. Ott találsz egy pizsamát, ami jó lesz neked az éjszakai pihenéshez. Holnap el is viheted. Biztos szükséged lehet még rá.
- Ön kicsoda? Valami szekta tag? -
Kérdezte még az ámulattól beszélni alig tudó iszákos.
- Nem, egy egyszerű evangélikus egyháztag vagyok. Tudod, öregem, én orvos vagyok, és ezt én nem foglalkozásnak, hanem hivatásnak érzem és tekintem. Mikor megpillantottalak ázott verébként, megsajnáltalak. Különösen sajnálom azokat a családokat, ahol a férfi idejut, mint te is.
Na, sok a szöveg! Menj fürödni, utána vacsorázunk valamit! Így nem ülhetsz az asztalhoz. Ez itt az én ágyam, - mutatott párnás nagy ujjaival az ágyra az ablak mellett, amely a Dunára nézett. Most majd te alszol benne.
Az iszákos nem volt világos abban, hogy ébren van-e vagy álmodik. "Na ezt holnap elmesélem a kocsmában," - gondolta. Majd rajtakapta magát: "A kocsmába tért vissza gondolatom, fújj, hogy juthatott ilyen eszembe itt és most ez a badarság."
Már ezen meg is nyugodott. Óh, lehet, hogy delíriumban vagyok, és képzelődöm. Egy pillanatra meghökkent, de aztán neki ment az ajtófélfának, és beütötte a fejét. Most már biztos volt, hogy nem delírium, mert szikrázott a szeme.
Mikor megtisztult, szégyellt kijönni.
"Hát ennyire lent voltam? Büdös, szaros volt még a nadrágom is. Legjobb volna elégetni." Nem szólt semmit. Csak a terített asztal mellé tántorgott. Rögtön az üveget kereste, de csak egy vizes kancsó volt. Most már bűntudatosan nézett az üvegre, sőt el is kapta a fejét, nehogy újdonsült barátja észrevegye, hogy szemével is vadászik. Még mindig. Beleszagolt a leheletébe, szégyellte. Hogy kerülhettem ilyen mélyre?
Ez olyan más világ itt. Egészen más világ. Szebb világ. Jó volna itt élni.
Nemsokára egy egyszerű, de szép tálban hozta új barátja felesége a levest.
- Húsleves hosszú cérna tésztával. Istenem, de régen nem ettem! Nem mondta ki, csak belül beszélgetett régi magával.
A többit nem sorolom, csak tudom, hogy nagyon jól esett neki. Károly bácsi vállára tette a kezét. És így szólt:
Ne hidd, hogy szenteskedem. Sőt utálom is a szenteskedést. De éjjel az én Istenem előtt gondolni fogok rád.
Az alkoholista nem tudta, hogy kell ilyenkor viselkedni. Fejét lehajtotta, és egy csöpp könny leesett a szeméből.
- Na, menj, aludjál!
Reggel sokáig aludt. Az ablak keletnek nézett, és ő azon csodálkozott, hogy már olyan régen nem látott fölkelő napot, sem eget, sem pedig a felhőket. Hogy lehet ez? Ilyen is van. Beszűkült az én világom? Nem. Attól kezdve sokat nézte az eget, szerette, ha arcát a nap sütötte, és valami olyasfélét érzett, aminek nincs neve. Kezet akart csókolni. Nem lehet, az nevetséges. Nem vagyok cseléd. Megölelni, az sem megy, mert ha nem vagyunk még barátok sem.
A másik szobában zene szólt halkan, finoman. Ezt az éneket vette ki:

"Hála néked, hála néked Uram, Jézusom,
Mert meghaltál értem,
Úgy szerettél engem.
Hála néked Uram, Jézusom!"
Ez az, majdnem félhangosan mondta: Hála, de kinek? Miért?
Még nem tudom, biztos annak, akiről szólt az ének.
Hála néked Uram, Jézusom!

Aztán megreggeliztek, és Károly bácsi adott neki 10 pengőt. És azt sem mondta neki, hogy nehogy italra költsd! Se nevét nem kérdezte, se lakását. Beszélgetett, mint egy régi ismerőssel: az emberrel. Aztán elment.
Csodálkozott a Duna vizének csillogásán, a kék égen, a sok szép nagy házon.
Hát hogy éltem én? - Kérdezte magától. Mi voltam én? Patkány, aki mindig a pincekocsmákban álldogált.
Ez a napja szépen eltelt. Másnap munkába kellett menni, és a gyárkapuban megpillantotta a kapunál a "pálinkás belépőt", ahol mindenki megáll, és fölhúz egy féldecit. Megállt ő is. De csak távolról nézte a belépőket. Nem kellett birkóznia magával. Csak nézte azt a sok bolond embert, aki ott iszogatott. A levegő sűrű volt a pálinkabűztől. Nem szólt semmit. A húsleves illatának emléke ütötte meg az orrát. Az más volt. Már látta is a fehér ragyogó leveses tálat, és fölötte Károly bácsi barátságos, biztató tekintetét. Micsoda sűrű szemöldöke volt és okos szeme!
Egy munkatársa lépett hozzá. Na, gyere igyál te is!
- Nem iszom.
- Miért? Csak nem félsz attól a kis pálinkától?
- Azt hiszem, hogy az fél tőlem.
- Hogy-hogy?
- Fölborítsam azt a hordót? Tudod, hogy milyen erős vagyok, az egész büfét is meg tudnám forgatni.
- Na, na! Mi történt veled?
- Te pajtás, olyan sok minden szép van a világban, miért kell nekem ezt néznem? Nézz csak az égre, milyen szép kék ma az ég! Láttál már fölkelő napot?
- Nem vagyok én pípet kapott liba, hogy az eget nézzem! Mi a fene történt veled? Na csak menj, és dolgozz, mint egy rabszolga.
- Azok vagyunk mind. Csak nem ostorral hajtanak, hanem pálinkával. Hallottam az apámtól, hogy az első világháborúban a bosnyákoknak is egy pohár rumot adtak roham előtt, ha kézitusára mentek. Ez a pohár rum elvette az eszüket. Szájukba vették a szuronyukat, és mentek rohamra az oroszok ellen.
- Mondtál valamit? - Aztán eloldalgott.
Feri is utánament. Egész nap tiszta fejjel dolgozott. Este nehéz volt hazamenni. Sosem ment este haza, előbb a kocsmába. Meglátott egy mozit, és ezt látta kiírva: "Viktor Hugo: A nyomorultak".
"Már rég nem láttam mozit, bemegyek." - Gondolta, és megvett egy jegyet. Beült.
Ezután valami furcsát látott, amint egy püspök, aki végtelen egyszerűségben élt, és egy bűnözőt megvédett saját kára árán. Ahogy ment az utcán egyszercsak egy hirdetést olvasott.
"Dr. Szalay Károly orvos szól az iszákosoknak."
Rohant az üzemvezetőhöz. Szabadságot kért. Az üzemvezető nem értette, hogy miért ilyen lelkes és földúlt. Megadta neki a szabadságot. Kilépett a munkáltatói szabályok kalitkájából.
Később én is csatlakoztam Károly bácsihoz. Akkorra ez a valaha iszákos Feri már Károly bácsi munkatársa volt. Innen tudom ezt a történetet.
Valószínűleg ez a szervezés a világ legfurcsább, de leghatásosabb szervezése. Működik.
Ezeket az az orvostanhallgató írta, aki ennek tanúja volt, és aki már azóta szintén bácsi lett.

Tapolyai Mihály

:):)

köszi, Cilla, hogy beírtad

Nagyon szívesen, hiszen öröm volt olvasni is, ezért gondoltam megosztom Veletek.

Személyes történet, MihályBácsival:
majdnem HARMINC év után találkoztam vele újra... ő NYOLCVANHAT, de még mindig aktív: evangélizálni jár erdélybe, előadásokat tart, szolgál...

eredetileg SZÜLEIM jó barátja volt, de most "megörököltem a barátságát"

remélem még sokszor találkozom vele... reményt ad és lelkesít a példája

Kérlek add át Neki szeretetteljes ölelésemet.

„Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!”

(Lukács 5, 12b)

A történetben egy kétségbeesett kiáltás hangzik Jézus felé. Erős ellentétként a nagy örömre, amely betölthette a tanítványok szívét, hiszen Jézussal vannak, éppen egy evangelizációs körútról térnek haza, és annyi jót láthattak, tapasztalhattak. Ott sétálnak a városban, s körüllengi őket Isten békéje. Valamit megéreznek Isten szeretetéből. S egyszer csak derült égből villámcsapás!

Itt egy LEPRÁS! Ott áll előttük az emberlétnek minden nyomorúsága. Hirtelen eloszlik a kellemes érzés. Szembesülnek vele, hogy milyenek is vagyunk mi igazából. Olyan ez, mint egy hidegzuhany. Páran talán elborzadva kiáltanak fel, hogy: „Egy leprás!” Hirtelen jött. Mintegy betört Jézus köreibe ez az ember. Senki nem látta őt közeledni. Ott termett. Senki nem számíthatott rá.

Képzeljük el, ott van ez az ember, orra, füle hiányzik. Végtagjai teljesen deformáltak. Néhány ujja helyén már csak csonk van, azokat már elvesztette. Lábai is furcsán, groteszkül, nyomorultul állnak. S az egész bőre, mint a hal pikkelye, hull. A ruhája szennyes és rongy, már amennyi van. Aki megérinti, az előtt ugyanez a jövő áll. Elég, ha csak valaki nyomába lép a porba…

S ekkor elhangzik egy felkiáltás ennek a nyomorultnak a szájából. „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” Kétségbeesett megszó­lalás.

Ki tud így kiáltani? Így csak az az ember tud kiáltani közülünk is, aki tudja, hogy menthetetlen! Azok szoktak így kiáltani ma is, akik a szívük mélyéig megkeseredtek. Akik azt mondják: Ha agyon ütnek is, ha agyon köveznek is, én nem bánom! Én Jézus elé akarok kerülni, mert én rajtam már senki más nem tud segíteni! Nekem olyan nagy a bajom, hogy Istennél alább nem adhatom. És mondjon bármit a tapasztalat - akkor még a leprából meggyógyulni nem lehetett -, mégis megyek. Minden tapasztalat ellenére. Minden emberi tapasztalat ellenére rögtön megyek, mert nem érek rá. Meg nem állok, amíg oda nem érek. Elvesztem! Egyetlen esélyem lehet: odamegyek Jézushoz.

„Testvér, nem veszed észre, hogy neked sincs időd?! Te sem érsz rá. Mész könyörtelenül a halálod felé. Hagyj el most mindent! Mi nem érünk rá meddő dolgokra, kevés az időnk. Siessünk Jézushoz, mert nyomorultak vagyunk!”

Aki ezt megérti, a szívével, közülünk, az Jézushoz siet! Aki ezt megérti, az belátja, hogy az emberi nyomorúság, az emberi baj, az Istenhez vezérlő ostor. Aki ezt megérti, az megérti a saját bajait. Mindent, amin eddig keresztül mentél, ami miatt keseregtél. Ami miatt talán még most is megfacsarodik a szíved, és nem tudod feldolgozni. Érted-e a bajoknak a célját, amiken átmentél? A célja az, hogy Jézushoz vigyen, mint azt a leprást. Ő neki is nagyon nagy baja volt.

S ebben a kétségbeesett kiáltásban hitvallás is van: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”. Mi ebben a hitvallás? Benne van Jézus teljhatalma. Azt mondja ez a nyomorult leprás: Uram, ha te akarod, meglesz!

Ez az ember hitet tesz a mellett, hogy „Uram, ha én nem gyógyulok meg, az azért van, mert te nem akarod.” Nem azért nem gyógyulok meg, mert te nem lennél rá képes. Ha nem gyógyulok meg, akkor Uram, az nem a te kudarcod. A te akaratod az is, ha én nem gyógyulok meg. „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Egészen Jézusnak adja a dicsőséget, és semmit nem kérdőjelez meg.

„Ha akarod...”, ezzel teljesen szabad kezet ad Jézusnak a sorsa felett, az élete felett. Nagyon nagy bajban van, de az ő baja felett is Jézus az Úr. Nagyon jól teszi ez az ember, hogy ezt kimondja! Az egész társaságban Jézus az egyetlen, aki nem riad meg a leprástól. Jézus éppen az ilyen elveszettekért jött. Azokért, akiknek már nincs reményük. Azokat tudja Ő kiemelni, akik egészen és feltétel nélkül készek arra, hogy Őrá bízzák magukat. Kész vagy te erre? Kész vagy-e arra, hogy életedet egészen Őrá bízd? Kész vagy-e arra, hogy kimond a leprással: Uram, ha akarod...!

Jézus ebben az esetben tüstént cselekszik. Odalép ahhoz az emberroncshoz, „illeté őt” - mondja a Károli fordítás. Ám ezt ne úgy lássuk, mintha újheggyel megérintené. Hanem itt olyasmi van, hogy átöleli, de minimum a vállára, fejére teszi a kezét, megsimogatja. Vagy mind a két vállát megfogja ennek a nyomorult embernek az Úr. Jézus ölelése után ez az emberroncs azonnal kiegyenesedik. Már nem hiányzik semmije. Egy tökéletesen gyógyult ember áll ott Jézus előtt.

Mi történt itt? Csak annyi történt, hogy Isten cselekedett. Ezen szoktunk mi csodálkozni. Mert nem szoktuk meg, hogy Isten cselekedjen a mi életünkben, megvan nekünk a saját tervünk! Itt Isten cselekedett.

Milyen gyakori, Testvérek, az életünkben, hogy mi akarjuk irányítani Jézus kezét! Ellökjük sokszor. Mi javasolunk neki gyógyulási megoldásokat. Elmondjuk a mi jogainkat, meg elképzeléseinket. Főleg a mi életünkről és a mi bajainkról. Aztán Isten nem cselekszik. - Ezt a kérdést tegyük fel magunknak: Szabaddá tettem-e a lelki életemet arra, hogy azt tegyen ott az Úr, amit akar? A nemszeretem dolgokban is odatárom magam.

Tudjuk-e azt, amit ez a leprás tudott: Ha Jézus nem segít rajtunk, akkor elvesztünk?! Ha akar, segít. Oda kell eljutni, hogy tetőtől talpig fertő vagyok! Innen meg oda, hogy Uram, ha te akarod, akkor megtisztíthatsz engem! Még engem is.

Mert aki feladja saját akaratát, és Isten akarata előtt a porba rogy, azt Jézus felöleli. Téged is Testvér.

S ezen kívül mit kell még nekünk tennünk? Semmi mást. Amit ezen kívül kellett tenni, azt Jézus megtette a Golgotán. Mert a mi itteni gyógyításunknak ára volt. Mi adtuk oda magunkat egy ős ellenségnek, akitől van a betegség, a lepra, a halál. Ez az ősellenség jogot formál ránk. Annak a sok szenvedésre, könnyre és vérre éhes sötét fejedelemnek, annak mennyei jog szerint kijárt volna sok minden. Jézus mikor elvette a mi lelkünket tőle, akkor valamit adott cserébe. A Golgotán önmagát adta oda. Egész pontosan az én bűneimért, meg a te bűneidért, az én szenvedéseimért a tartozást Ő fizette ki helyettem. A kereszten megfizetett helyettünk.

Ha látod, hogy éretted meghalt az Úr, akkor neki tudod szentelni az egész földi életedet. Hálából élhetsz Őneki. Ez Isten gyermekeinek csodálatos szabadsága. Ide jussunk el mindnyájan. Ámen!

(A 2006. január 29-én elhangzott igehirdetés rövidített változata)

Papp Tibor

Gerle a kereszten

Korán indultam az iskolába, ahol tanítok. Szokatlanul hideg volt a reggel.
Azért szeretek gyalog járni, mert így van időm átgondolni a napi programokat.
De ezen a reggelen szomorú dolgok jöttek elém, talán a közelmúltban hallott sok megrendítő hír miatt, melyeket a gyermekek mondtak el családjukról.
Mennyi lelkileg sérült, beteg, depressziós, elhagyott ember él körülöttünk.
Milyen hideg lett a világ, lelki értelemben éppen úgy, mint ezen a mai fagyos, csípős reggelen. Biztonságra vágyunk, mégis hidegen, érzéketlenül és vakon rohanunk, és valahova nagyon szeretnénk megérkezni, de nincs hova. Ezért tovább rohanunk, de zaklatott, durva világunk folyton kivet magából. Valami biztos menedék kellene.
Milyen kevesen veszik komolyan Istent, Aki segíteni tudna.
A szívekben a hit megfakult, a szeretet meghidegült, meghitt családokban is meggyűlölik, elárulják egymást, a közöny uralkodik és hamis próféták vadásznak a nyájra.
Hol van a menedék, hol van a megoldás, amikor a romlás már mindent elborít?

Szomorúan, gondolataimba merülve értem a templomhoz.
Szokásomhoz híven mint mindig bepillantottam az udvarra, e nyugalmat árasztó, meghitt kertbe, ahol egy kereszt áll. A havas kereszten éppen megpihent egy gerle.
A dermesztő éjszakát a szabadban töltötte. Ő is fázott, mint én.
E zord világból vágyott a nyugalomra, a békességre, a megpihenésre. A legjobb helyen, a keresztnél találta meg.

Ő tudta, hogy csak itt lehet felmelegedni!
Csak a keresztnél van megoldás!
Mi tudjuk-e már?

T.L.

Vajon létezik-e Isten?

Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.

Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette: "Én
nem hiszem, hogy Isten létezik." "Miért ilyen biztos ebben?" - kérdezte a
vendég. "Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért
nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyerekeket? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk."

A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni.

Miután a fordász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott
tőle és kilépett az utcára. A következő pillantaban szemébe ötlött egy
ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. Piszkosnak és kultúrálatlannak tűnt.

A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol
megszólította a fodrászát: "Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a
világon!" "Hogy mondhat ilyet uram? - kérdezte meglepetten a fodrász. -
Hiszen itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Épp most fejeztem be az ön hajának és szakállának a rendbetételét." "Nem, nem! - erősködött a vendég.
Fodrászok márpedig nem léteznek, hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?" "Ah, de hát attól még léteznek fordászok!" - válaszolt a mester. - Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?"

"Hát ez az! - bólintott rá a vendég. - Éppen erről van szó! Isten is
LÉTEZIK! Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt? Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon."

A SZÍV

- Holnap reggel - kezdte a sebész - Ki fogom nyitni a szívedet.
- Ott fogod találni Jézust - vágott közbe a fiú.
A sebész bosszankodva felnézett.
- Fel fogom vágni a szívedet, - folytatta - hogy lássam, mennyi károsodás történt.
- De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni - mondta a fiú.
A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek.
- Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a szívedet és a mellkasodat, és eltervezem, mi a következő lépés.
- De ott fogod találni Jézust a szívemben. A Biblia azt mondja, hogy Ő ott él. Minden zsoltár azt zengi, hogy Ő ott él. Ott fogod találni Őt az én szívemben.
A sebésznek elege volt.
- Majd megmondom neked, mit fogok találni a szívedben, sérült izmokat, gyenge vérellátást, és elvékonyodott érfalakat fogok találni.
Ez után el fogom tervezni, hogy tudlak meggyógyítani.
- Jézust is ott fogod találni, Ő ott él- mondta a fiú.

A sebész elment.
Leült az irodájában, és magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos megjegyzéseit, gondolatait: sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra, kezelésre.
Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban feküdni.
Prognózis: - itt kis szünetet tartott - egy éven belül halál.
Megállította a magnót, de még volt mit mondania.
- Miért? - kérdezte hangosan. Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide!
Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra!
Miért?
Az Úr így válaszolt:
- A fiú az Én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a te nyájadhoz tartozzon, mert ő az én nyájamnak tagja, és az lesz örökké.
Itt az én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan jólétben lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon találkozni fognak vele és ők is megismerik a békességet és az én Nyájam gyarapodni fog.
A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége meg ennél is hevesebb volt.
- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet!
Meg fog halni hónapokon belül. Miért?
Az Úr válaszolt:
- A fiú az Én bárányom, vissza fog térni az én nyájamhoz, amint elvégezte küldetését.
Én nem azért küldtem az én bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem, hanem azért, hogy egy másik elveszett bárányt megmentsen.
A sebésznek potyogtak a könnyei.

A sebész odaült a fiú ágya szélére. A szülők vele szemben ültek.
A fiú felébredt és suttogva kérdezte:
- Kinyitottad a szívemet???
- Igen - mondta a sebész.
- Mit találtál? - kérdezte a fiú.
- Megtaláltam Jézust - felelte az orvos.

Jakab apostol levele 2 5

Halljátok meg szeretett atyámfiai, avagy nem az Isten választotta-é ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, a melyet azoknak ígért, a kik őt szeretik?