.

-Milyen jó, hogy csak kérdéseket tettem fel, - így mennyi okos dolgot mondtatok !

-Pedig inkább csak a hasonlat abszurditását firtattam,- mivel azonos
szintre hozza Jézust és a vezetőt, gyujtópontnak (fókusz, középpont)
nevezve mindkettőt.- (Ha jól értem az ell. mat.értelmezését - )

-ellipszis (id.sz.szótár) mat. "hosszukás alakú szabályos zárt görbe;
jellemzője, hogy bármely pontjának két megadott ponttól, a fókuszoktól
való távolság összege állandó."

-Jézus és bármely ember között -akár vezető,akár nem- egymás mellé
rendeltség nem létezhet, mert nincs lényegi azonosság !

-Az lehet, hogy az ÖN-magával eltelt ember"Jézus fölé tolja magát,"
vagyis istenkedik.- Ez az ember ősbűne "olyanok lesztek, mint az Isten"
Ez a beteg gyülekezet képe.

-Ha azonban -mint gyül.vezetőhöz illik- van kellő önismerete és alázata,-
akkor" Krisztust emeli maga fölé" és alárendeltségben marad.

-Így gondoltam "hamisnak" a hasonlatot, mert az "egymás mellé ren-
deltség" nem létezhet.

-Egyébként a Károli ford.idézetet: "Legyetek az én követőim, mint én
is a Krisztusé" lehet jól értelmezni, ha Pál leveleit és szellemét egészé-
ben ismerjük,- hiszen ezeknek a korintusiaknak mondja: "...az evangéli-
um által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban." - És a bűnösök
között az "elsőnek" nevezi magát más helyen.-

--Örülök, hogy együtt-gondolkodhattunk !


L.

„Bennünket mindig Isten szeretete hordoz. Sohasem vagyunk teljesen kiszolgáltatva mások kénye-kedvének – ők csak mellékszereplők. Tökéletesen mindegy, hogy látszólag hány másod-, harmad- vagy negyedrendű tényező játszik szerepet életünk eseményeiben, mindig Isten áll mögöttük, a legfelsőbb irányítást magának tartja fenn.”

/Elisabeth Elliot/

AZ ALÁZATOSSÁG ÁLDÁSA

Le az alázat mély völgyébe!
Ott ér el a kegyelem fénye.
Le a mélyre! Meghajláson, szenvedésen
át visz az út a Menny felé már régen.
Le a völgy mély ölébe teljesen,
ahol szívet gyógyító ír terem!
Szállj szívesen mélyre! Ott csend honol.
S a mélyben – Uraddal találkozol.


A készséges belső visszalépés, amelyről éppen szó volt, teszi az öregséggel és törődöttséggel járó külső, kényszerű visszalépést könnyűvé és kedvessé.
Régi legenda mondja el, hogy Antonius látomásában elszörnyedve látta, mennyire beszövik hálók és tőrök az egész világot. Rémülten kiáltott fel: „Uram, Krisztusom, ki jut ezeken keresztül?” „Az alázatosság, Antonius!” – felelte egy hang. „Az alázatosság mindenen keresztülbújik!”
Jó felelet ez öregnek és fiatalnak. Mert a magát megtagadó, magát elfelejtő igazi alázatosság a mennyei Atya akarata alatt nem tehetetlenül, hanem készségesen meghajló, magát gyengeségében a hatalmas Segítőre bízó alázatosság mindig és mindenütt megtalálja a helyes utat, hiszen Isten az alázatosságnak kegyelmet ad. Hadd időzzünk hát egy kicsit az alázatosság áldott völgyében, és gyönyörködjünk a „gyógyító füvek”-ben, amelyek ott teremnek, és szívet-lelket felüdítenek.
Az alázatosság igazi példaképe a mi Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus. Ő maga vallja magáról: „Alázatos szívű vagyok.” Ez a kifejezés az eredeti nyelvben a kicsikhez, a lenézettekhez való készséges lehajlást jelenti. Milyen csodálatosan világította és valósította meg Jézus Krisztus földi életében ennek az Igének legmélyebb jelentését! Szolgai formát vett fel, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Szívesen érintkezett vámszedőkkel és bűnösökkel, tartózkodott a szegények között, vonzották a betegek és nyomorultak. Kis gyermekek simultak bizalommal az ölébe, s Ő megsimogatta és megáldotta őket. Zúgolódás nélkül viselte a gúnyt és megvetést. Mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt Arra, Aki igazságosan ítél.
Ezek mind az igazi alázatosság vonásai. Számunkra azonban, sokkal többet jelentenek puszta példaképnél, amelyre minden erőnk megfeszítésével követnünk kell - bár természetesen egész személyiségünk bevetése szükséges Krisztus követéséhez. Próbakövek ezek számunkra, amelyeken felismerhetjük, hogy valóban bennünk lakozik-e Krisztus, és kiábrázolódhatik-e rajtunk az Ő képe. Hiszen csak az által leszünk kicsinyek és alázatos szívűek, ha Ő lehet naggyá bennünk.

Taníts bennünket, Urunk,
szíves szelídségre!
Tükröződjék lényünkön
alázatod képe,
csendes munkálkodásod,
koldus-alacsonyságod,
jóságod szépsége!


Alexander Morel szemléletesen hasonlítja az alázatosságot átlátszó ablaküveghez:
„Mi az ablaküveg? Egy üvegdarab, amely olyan tiszta, olyan kristálytiszta, hogy – láthatatlanná válik. Ha felületén csak egyetlen folt, akár csak egy kis buborék támad, bármi, ami magára vonja a tekintetet, már nem felel meg rendeltetésének. Az ablaküveg rendeltetése: eltűnni, magát úgy elfeledtetni, hogy a tekintet akadálytalanul meglássa rajta keresztül azt, ami a túloldalon van.”
Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál jobban eltűnik a saját személye, minél jobban eltávolodik Istentől, annál inkább akar maga tetszeni. Hány keresztyén takarja el a fényt, mert saját személyiségét Krisztus szent személye elé állítja, s szinte árnyékot vet Reá, ahelyett, hogy Őt engedné önmagán átragyogni, és engedné eltűnni saját életét.
Hasonlóan beszélnek az alázatosságról a következő sorok:

A Király áldó szeme megpihen
a menyasszonyi gyülekezeten.
Előtte áll
fénylő drágakövekkel ékesen.

Vérpiros rubin a szeretet fénye.
Zöld smaragdként ragyog élő reménye.
A hithűség zafírkék csillogása.
Gyémánt a szív sugárzó tisztasága.
Bátor hitvallás: sötét ametiszt.
A szent öröm topáz. Királyi dísz!

„Hát az alázat?” – kérdem csendesen.
„Az alázat? Hát nem tudod te sem?
Elrejtőzés az alázat szokása!
Királyán kívül senki más ne lássa!”


De hogyan lehet tulajdonunk az alázatosságnak ez a drágaköve?
Már rámutattunk: igazi alázatosság csak ott van, ahol az Úr Jézus lakozik, és ahol Ő uralkodik. A Szentlélek szívünkbe hatoló első fénysugara felfedi nyomorúságunkat és szegénységünket. Bűneink felismerése mélyen megaláz, de még mélyebben Urunk kegyelmének meglátása. „Nem érdemlem meg!” Ez azoknak a vallomása, akik Jézus Krisztust megtalálták. Ez az igazi alázatosság szava.

Te azt akarod, s ez az örömöm,
hogy arád kicsiny és szegény legyen,
hogy mindent, mindent, Tetőled vegyen.
Te így akarod, Uram. Köszönöm.
S hogy nyomorult, szegény vagyok, elmondom
mindenkinek örömest, szívesen,
hiszen egyetlen boldogságom,
hogy a Te nevedet viselhetem.


De az egyszer már ilyen boldogan megalázkodottnak szívében is könnyen feltámad a régi gőg; sőt könnyen válhat még rosszabb lelki gőggé. S hogy szeretett gyermekeit az alázatban megtartsa, és őket még mélyebb alázatba vezesse, jóságos és bölcs mennyei Atyánk nagyon kemény, de hathatós eszközt használ. A neve: megaláztatás. Aki alázatosságért imádkozik, tudtán kívül megaláztatásért is imádkozik. A büszke szív nem nélkülözheti a megaláztatást, s ha nem is azonnal, de annál őszintébben tanul meg hálát adni érte, akármilyen fájdalmas legyen is az.

„Veled egylelkületű hadd lehessek,
alázatos szívű, szent Mesterem,
szóban-tettben…szolgálva szüntelen!
Ahogy atyjához hasonlít a gyermek!”
Áhítat óráin esdve ezt kértem,
hittel támaszkodtam szent ígéretre,
míg Uram meg nem szánta gyengeségem,
s minden saját erőmet el nem vette.

Alázat völgyébe, sötét szorosba
terelt engem hűséges pásztorbotja.
Sírtam, remegtem…Zord sziklafalak!
S a Pásztor így szólt: „Meghallgattalak!”


Ne féljünk annyira a megaláztatásoktól, ne akarjuk azokat olyan óvatosan kikerülni! „A kegyelem elől tér ki az, aki kitér egy megaláztatás elől!” – mondta valaki. A megaláztatások csak addig fájnak, amíg a gőg áll ellen nekik. A megboldogult Rein lelkész egyszer nagyon prózai, de találó képet használt; „Olyan a megaláztatás, mint a fésű- Az a feladata, hogy kibontsa és simára fésülje a hajat. A fésű csak addig okoz fájdalmat, amíg valami nincs rendben.”
Az alázatosság áldását sokféleképpen megénekelték már.

Míg valaki akartam lenni,
gyötrelem volt az élet, egyéb semmi.
Amióta férgecske-voltom látom,
azóta van békém és boldogságom

énekli Zinzendorf. Gerber lelkésztől származik a szép mondás: „Fáj az összetörettetés, de összetörtnek lenni boldogság.” Legszebben a zsoltáros fejezi ezt ki: „Jó nekem, hogy megaláztál!”
Isten egyik ősz szolgájának drága levele van a birtokomban, s nem tudok ellenállni annak a vágyamnak, hogy e fejezet végén ne idézzek belőle. Bár nem ír kimondottan az alázatosságról, mégis minden sorából annak illata árad, és felüdíti szívünk-lelkünk. Dr. G. H. von Schubert természettudós (1781-1868) írta levelet 1860-ban. Münchenben élt, és szüleim közeli barátja volt.
„Túl vagyok már nyolcvanadik évem derekán anélkül, hogy az öregség bajait olyan mértékben érezném, ahogy azok másokra nehezednek. Szellemileg is frissnek és erőteljesnek látszom mások-, és bizonyos értelemben magam előtt is. A többiek véleménye természetesen csak állandó írói tevékenységemre vonatkozik, mert Isten kegyelme még mindig hullat annak a szegénységére egy sugarat. A magam megállapítása azonban csak azokon a megtapasztalásokon nyugszik, amelyeket Megváltómmal átélhetek. Megtapasztalásokon, amelyekből tudom, hogy Ő fegyelmezésével, kegyelmével és pásztori hűségével még ugyanolyan bensőségesen közel, sőt azt mondhatom, még közelebb van hozzám, mint testi erőm teljében. Gyakran könny szökik a szemembe, amikor kíméletes vezetésének, hordozásának és megtartásának egyik jelét a másik után tapasztalhatom meg. S ha egyre jobban elhagy az emberi ékesszólás és bölcsesség szelleme, annál hatalmasabb bennem az a Lélek, Aki naponta és óránként így kiált fel: ,Abba, Atyám!’ – S ez a Lélek azt is tudja, mit szeretne gyermeki sóhajom Megváltómnak elmondani, s megadja hozzá a szavakat. Így vagyok állandó kapcsolatban lelkem Barátjával, s olyan boldog vagyok közelében, mint a gügyögő kisgyermek, szerető, vele játszadozó édesapja ölében.”
Ez a gyermeki lelkület, amely az öreg harcost olyan örvendezővé tette, ez az alázatosság lelkülete. Jézus egy kisgyermeket hívott magához, tanítványai közé állította, és azt mondta: „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem juthattok be a Mennyek Országába.” Mert az alázatosság nemcsak a földi élet nehézségei és veszélyei között találja meg a helyes utat, hanem megtalálja a Mennybe vezető kaput is. Hiszen az alázatos szívesen semmi, hogy az Úr Jézus legyen minden.

NÉLKÜLED – VELED

Semmit sem tehetek nélküled, Uram.
Mindenem vagy, semmi vagyok én magam.
De mindent elbírok, én erőtelen,
hatalmas Segítő, ha Te vagy velem.

Nélküled szomorú, sötét a szívem.
Benned örömöt lel kínok mélyiben.
Nélküled rémít a harc, a küzdelem.
Hogyan is győzhetnék, én erőtelen?

De veled nemes harc, bátor viadal.
Hátrál az ellenség, vár a diadal!
Tenélküled, Jézus, nem élhetek én.
Teveled a Menny és minden az enyém.


(Az idézett fejezet Dora Rappard: „Boldog öregkor” című könyvéből való. Kiadta é.n. az Evangéliumi Kiadó
Lejegyezte 2009.05.19.-én, házassági 41. évfordulóján, Mihálovics Zoltán).

Lejegyezte 2009.05.19.-én, házassági 41. évfordulóján, Mihálovics Zoltán.
Gratula!

n.

Kedves Zoltán !

Köszönjük, hogy megosztottad velünk e nevezetes év-
fordulón GONDOLATAIDAT !
-Szívből kívánom: "Az Úr legyen Veletek" és adjon még további BOLDOG ÉVEKET - a "hármas kötésben"
Vele !

Szeretettel
Loisz

Nem annyira az én (belőlem fakadó gondolatok ezek), de teljesen egyetértek velük, s mások épülésére is szolgálhatnak.

A kívánságaitokat pedig köszönettel iktatom- igencsk ránkférne...

FÖLDI SÁTORHÁZUNK

Tudjuk, hogy ha földi sátorházunk összeomlik,
van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel-
csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. 2Kor 5,1.


Árnyék borult a máskor olyan napsugaras gyermekarcra. A család baráti körébe belépett a halál, s bár a kislány előtt sok minden rejtve volt, mégis megérzett valamit a sír borzalmából. Csupa titok és kérdés előtt állt. Arról beszéltek, hogy a jó-barát a Mennybe ment, s mégis olyan szomorú volt mindenki. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni? Odasimult édesanyjához, és halkan megkérdezte: „Nem lehetne meghalás nélkül a Mennyországba jutni?”
Kedves gyermek, a te kérdésed nálad idősebbek és okosabbak szívében is visszhangra talál! Nem ilyesvalami csendül-e át Pál apostol szavain is, amikor ezt mondja: „Mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyerje az élet” (4. v.).
„Meghalás nélkül a Mennybe jutni”, mint Énoch és Illés, igen, így lenne szép! Így vélekedett egy kisfiú is, amikor Illés elragadtatása történetét hallotta. „Ti mit feleltetek volna – kérdezte tanítója –, ha Illés nektek mondta volna;>> Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadnak tőled <<? Egyik ezt mondta, a másik amazt. A mi fiúcskánk így kiáltott fel: „Azt feleltem volna: Kérlek, engedd meg, hogy hátul én is felüljek a szekérre!”
De azóta nem jöttek tüzes paripák és szekerek, hogy Isten szentjeit „meghalás nélkül” a Mennybe ragadják. Egyik a másik után ment át a halál árnyékának völgyén, volt, aki csendes megnyugvással, volt, aki a szabadulás örömujjongásával.
Egyszer majd elérkezik a nap, amelyet Jézus Krisztus Gyülekezete vágyakozva vár, amikor „felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és Isten harsonája, s maga az Úr száll alá a Mennyből és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön át az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk” (1Tessz 4,16-17; így olvassuk az 1Kor 15,51-52-ben is). Boldog, aki számára Jézus Krisztus már most hatalmas mágnessé lett, Aki a szívet és a gondolatokat szüntelenül saját közelségébe és közösségébe vonja! Igen, boldogok azok a szolgák, akik Urukat várják!
De addig sincs okunk csüggedésre és panaszra. Hiszen Jézus Krisztus elvette a halál hatalmát, s az Evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. Ehhez az Evangéliumhoz, ehhez a jó hírhez tartozik a 2. Korintusi levél 5. fejezetének a mondanivalója is, amelyből a fejezetünk elején álló Igét vettük. Mélyedjünk el benne egy kissé!
A földi sátorház, amelyről itt szó van, a testünket jelenti. Benne laktunk születésünk óta. Péter ugyanezt a kifejezést használja, amikor azt mondja közeli hazatérésével kapcsolatban: „Tudom, hogy hamar leteszem porsátramat” (2Pét 1,14).Már Jób könyve is erre céloz, amikor úgy beszél az emberekről, mint akik agyagházban laknak (Jób 4,19).
Ifjúságomat Palesztinában töltöttem, s jól megismertem a sátorban lakást és utazást, azért olyan kedves és sokatmondó nekem ez az Ige. Milyen gyorsan és könnyen le lehetett bontani egy ilyen sátrat. Hogy örültünk, amikor hosszabb sátorozás után ismét hazaérkezhettünk! Úgy érzem, a sátor képe vigasztaló gondolatot rejt. Ez az én egyre öregedő és gyengülő testem nem én magam vagyok. Csak átmeneti sátram, amelyet hosszabb vagy rövidebb idő múlva itt hagyok. Tulajdonképpeni énem, valóm, személyiségem nem szűnik meg, amikor a szívem megáll. Tovább élek. tovább szeretek. Tovább csüngök, még teljesebben, miként eddig, Istenemen és Megváltómon, hiszen számomra Ő lett az élet. „Aki él és hisz énbennem – mondja Ő maga –, nem hal meg soha” (Jn 11,26).

Párnák közt pihen-e el valaki,
s angyalszárnyak emelik fehéren,
vagy vad lángnyelvek nyaldossák körül,
s úgy ragadtatik el tüzes szekéren…
megkövezik-e, vagy szívét
kard járja át, örök vigasz;
Akié a Krisztus, azé az élet,
soha nem hal meg az!

* * *

Csodálatosan tisztán és határozottan hangzik az apostol szava: Tudjuk! Van! Milyen másképp hangzik, mint azoknak a modern embereknek a beszéde, akik – vagy bizonyos gőggel, vagy némi fájdalommal – agnosztikusoknak vallják magukat, azaz olyanoknak, akik semmit nem tudnak. (Megjegyzés: maga az agnoszticizmus egy idealista ismeretelméleti tan, melynek képviselői azt vallják, hogy az objektív világ teljes megismerésének elvi korlátai vannak. – M. Z.) Pál apostol tudja, hogy valaminek a birtokában van. Ilyen bizonyságnak a halállal szemben szilárd, rendíthetetlen alapra van szüksége, s ez meg is van.
Tagadhatatlan, hogy sok kérdés támad szívünkben a közvetlenül a halál utáni állapottal kapcsolatban, akár szeretteink válnak meg tőlünk, akár a saját halálunkra gondolunk. Senki sem tért még vissza hírt adni arról, amit azon az úton megtapasztalt. De így jó. Annál buzgóbban kell arra figyelnünk, amit Isten bizonyosan kijelentett, és azokkal a hatalmas valóságokkal foglalkoznunk, amelyek tekintetünk előtt feltárulnak.
Az apostol igazán nem foglalkozik felszínesen ezekkel a komoly dolgokkal. Kihallani ezt energikus felkiáltásából: „Ha le is kell vetkőznünk, ne bizonyuljunk mezíteleneknek!” (3. v.). Ne vonja ki magát közülünk senki az alól a komoly megfontolás alól, hogy a halál bennünk semmiféle lényeges változást nem visz végbe. Csak olyan, mint amikor egy ajtó feltárul, egy függöny felgördül. Halálunk pillanatában az lesz nyilvánvalóvá, amilyenek a valóságban vagyunk. Nem takar be semmiféle szép lepel. Minden leplezetlen és mezítelen Annak szeme előtt, Akivel dolgunk lesz. Csak Krisztusban elrejtve, csak az Ő tökéletes igazságával betakarva állhatunk meg abban a komoly órában.
De hogyan nyerhetjük el ezt a bennünket akkor is betakaró ruhát, a nem kézzel csinált, mennyei házat? Bibliai fejezetünk megadja erre a feleletet. Egyik drága, már hazatért testvérem hívta fel arra a figyelmemet: „A fejezet utolsó verseit kell előbb átélnünk, hogy az elsőket megérthessük.” Valóban így van.
A komoly záró versekben találjuk meg üdvösségünk egész épületének gránitalapját: „Isten Azt, Aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk őbenne” (21. v.). Milyen csodálatos, üdvösséges csere! Aki ezt a cserét őszintén végbeviszi, bűneit megvallja, azoktól egész szívével elszakad, helyettük megragadja a Megfeszített és Feltámadott igazságosságát, és abban megmarad, azé az élet, az tudja, hogy örök élete van. Mer új teremtés (17. v.). A régiek elmúltak, újjá lett minden. A Golgotán készült a megigazultság köntöse, abba öltözhet a lelkünk, és hittel dicsekedhetik:

Csodálatos fehér ruhád
tetőtől-talpig beborít egészen.
Belérejtőzöm, békesség hat át,
és elfelejtem minden szenvedésem.

Ennek az új életnek gyakorlati módon kell megnyilvánulnia, ahogyan azt ennek a csodálatos bibliai fejezetnek a többi verse leírja. Ez az élet vezet el ahhoz a boldog tudáshoz és bíráshoz, amelyről az 1. vers beszél.
S ezzel kapcsolatban rátalálunk arra a kifejezésre, amelyik olyan kedves és olyan meghitt lett a számunkra: „hazaköltözni az Úrhoz” (8. v.). Isten által szentesített Ige ez, nem valamilyen szentimentális kifejezés. Hazatérni! Ki fejezhetné ki, mi mindent foglal magába ez a szó? Otthon! Atyai hűség, anyai szeretet, teljes boldogság, zavartalan bizalom, mélységes nyugalom, minden benne van! Aki itt megtalálta az Úr Jézusban az otthonát, az valóban hazatérhet, amikor elhagyja ezt a földet. „Aki az Atya karjaiban alszik el, annak nincs mit aggódnia felébredése felől.”
Régen párhuzamot vontak már az ember születése és ebből a világból való távozása között. A kisgyermek egy számára teljesen ismeretlen területre érkezik. De lám, minden a legjobban elő van már készítve érkezésére! Szülői szeretet várja. Kész a bölcső, kész a táplálék. Csak meg kell érkeznie. Hasonló lehet az is, amikor Isten testi kötelékektől eloldozott gyermeke átlép az ismeretlen örökkévalóságba. Készen talál mindent az atyai ház sok lakásásban. Teljesen bizalommal ajánlhatja Isten kezébe földi sátorházából elszálló lelkét, ahogyan azt haldokló Megváltója és az első vértanú, István tette. Milyen csodálatosan hasonlított Urához, amikor ő is így kiáltott fel: „Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”
Milyen szükséges, hogy mi, öregedő emberek, szüntelen boldog készenlétben várjuk a hazahívó szót, hogy szívünkben a Mennyel vándoroljunk a Menny felé! Milyen szép bizonyságot hallottam egyszer az Úr egyik hű tanítványáról, aki hitben és szeretetben leélt élet után egészen hirtelen és váratlanul halt meg. Akkor még egészen világiasan gondolkodó sógornője könnyes szemmel mondta nekem: „Néha olyan nehéz nekem azokra az elköltözöttekre, akikkel a mindennapi életben érintkeztem, egyszerre csak úgy gondolni, mint üdvözültekre. De vele kapcsolatban ez egészen természetes, Magam elé tudom képzelni ott ugyanolyannak, amilyen itt a Földön volt.”

* * *

Sok éve már, hogy férjemmel egy fiatalember halálos ágyánál álltunk. Ő is a hit útján járt, s egy hirtelen fellépő tüdőgyulladás folytán váratlanul gyorsan célba ért. Teljesen tisztában volt állapotával, s megrendítően tett hitéről bizonyságot, tele békességgel és győzelmes örömmel. Csukott szemmel feküdt betegágyán. Úgy látszott, minden perc az utolsó lehet. Húga és néhány barátja ott térdelt ágya mellett, s férjem imádságban a Megváltó kezébe ajánlotta a távozó lelket. Húga ekkor halkan belekezdett az énekbe:

„Sátorházam leronthatod,
halál, hiszen porból való…”

Erre a haldokló még egyszer felnyitotta a szemét, s ragyogó tekintettel kapcsolódott be szép, mély basszus hangján az énekbe:

„De vétkemért megfizetett
mindörökre a Megváltó.
Drága vérrel megfizetett!
Halálán szerzett életet!”

Aztán néhány pillanat múlva hazaérkezett.
* * *

Egyik-másik olvasómnak talán úgy tűnhet, hogy ezek a gondolatok nem nagyon illenek egy „Boldog öregkor” című könyvbe. Én azonban úgy vélem, nagyon is. Mert nem igazi öröm az, amelyik minden szomorút ki akar kapcsolni a tudatból, és megpróbál elfelejteni. Nem, az igazi öröm úgy tudja Isten világosságába vinni a fájdalmat, hogy az csendes megnyugvássá, sőt tisztán zengő, magasztaló énekké változik. – Nem az a bátorság, ha nem akarjuk meglátni, vagy kisebbíteni akarjuk a veszélyt. Nem, az igazi bátorság bátran szembenéz a veszedelemmel, megragadja a hit pajzsát, és tudja: Jézus Krisztus legyőzte már azt érettem és helyettem!

* * *


Egészen röviden szeretnék még egy pontot érinteni, ami sok hazafelé sietőnek okoz némi gondot. Nem a haláltól félnek, hiszen bizonyosak az Úr Jézus által szerzett üdvösségben, és szívükben hordozzák az örök élet bizonyosságát. De félnek a testi szenvedéstől, amit a földi kötelékek elszakadása sokszor magával hoz. Különösen azokban támadnak ilyen félelem-teli érzések, akik sok nehezet tapasztaltak már halálos ágyak mellett. Életem során többször mondták már el nekem kedves betegek ezeket a titkos aggodalmakat, s lettek aggodalmaik komoly közbenjáró imádság tárgyává. Az Úr minden alkalommal, szemmel láthatólag meghallgatott bennünket. Legelőször egy atyai barátomnál és lelki-gondozómnál tapasztaltam, hogy súlyos fulladási rohamai miatt félve néz a vég felé. Úgy szerettem volna valahogyan megmutatni neki hálás szeretetemet. „Csak egyet tehetsz, gyermekem” – mondta. „Imádkozzál, hogy az Úr legyen hozzám kegyelmes, és csendesen, halkan bontsa szét sátorházamat!” Néhány
héttel ezután elérkezett a vég. Olyan csendesen aludt el, hogy felesége, akik kezét kezében tartotta, alig vette észre utolsó lélegzetvételét.
S röviddel ezelőtt ismét hasonlót tapasztalhattam meg. A beteg, mint volt diakonissza, sok halálos ágy mellett állott, és saját hazatérése közeledtén jól ismerhette a fizikai félelmeket és szorongásokat. Odavittük ezt a gondot az Úr elé. S amikor közeledett az utolsó órája, nyoma sem volt már a félelemnek. Boldogan kiáltott fel: „Ez a halál? Hiszen akkor nem is olyan rettenetes! Szívem tele van békességgel!” Néhány nappal korábban azt írta egyik barátnőjének: „Nemsokára ékességében láthatja szemem a Királyt!”
Mondjunk el irgalmas Főpapunknak és mindenható Megváltónknak mindent, ami ránk nehezedik! Ő meghallgatja az imádságot. Átvihet bennünket álmunkban a halál kapuján, és egyszerre szabaddá tehet. De a halál gyötrelmei között is úgy meg tudja erősíteni gyermekeit, hogy azok boldogan dicsekedhetnek: „Mindezekben felettébb diadalmaskodunk Az által, Aki minket szeretett!”



(Az idézet Dora Rappard „Boldog öregkor” című könyvéből való. Kiadta az Evangéliumi Kiadó, é.n.)

ISTEN ORSZÁGA

Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az
Isten Országába bejutni (Máté 19,24)


Isten Országát nem a haszonlesés motiválja. A világ kedvenc igéje a „kapni”. A Krisztust követők kedvenc igéje az „adni”. A modern társadalomban az önérdek van előtérben. Mindenki ezt kérdezi: „Mi hasznom lesz nekem ebből?” A materializmusra alapuló világban ez természetes, és magától értetődő.
Isten Országában azonban nem az önérdek, hanem – az önzetlenség az alapelv. Alapítója Jézus Krisztus, aki ugyan gazdag volt, mégis szegénnyé lett, hogy „az ő szegénysége által meggazdagodjunk” (2Korintus 8,9). /Sajnos elmulasztja Billy Graham kifejteni, hogy ez a „gazdagság”nem pénzben, vagy ingatlanban ékszerben stb. értendő. – M. Z. megj.). Tanítványai követték Őt, és ezt olvassuk felőlük: „Senki sem mondott vagyonából semmit sem magáénak (ApCsel 4,32). éter gazdag volt a mennyei javakban, de szegény a földiekben, mégis ezt mondta a templom lépcsőjén ülő sántának: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked” (ApCsel 3,6). Az apostolok felismerték, hogy a világi javakban nincsen maradandó érték, ezért a Lélek maradandó értékein csüggtek. Az örökkévalóságot látták maguk előtt.
Ma túl gyakran megvetjük a lelki dolgokat, és e világ dolgai után sóvárgunk. Nem csoda, hogy a világ a zűrzavar állapotában van! A mammont imádják, Istent pedig megvetik. Az élvezeteket magasztalják a tisztasággal szemben, és a nyereséget többre becsülik Istennél.
Isten Országában azonban aki a legnagyobb, annak mindenkit szolgálnia kell (ld: Máté 23,11). Az Isten és ember szolgálata kerül az önérdek fölé. Jézus mondta: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (János 1,13). Krisztus azzal bizonyította szavait, hogy pontosan valóra is váltotta azokat a javunkra.


„Szemeimet a hegyekre emelem” (Elmélkedések az év minden napjára) – május 29.

ÖRVENDEZŐ LÉLEKKEL TÁMOGASS ENGEM

Mélyéből a szenvedésnek
csak Te emelsz fel, Szentlélek!
Töltsd be lelkemet reménnyel,
örömmel, mennyei fénnyel!



„Boldog öregség”-ről szól ez a kis könyv, de szükséges volt újra meg újra olyan dolgokat és körülményeket érinteni, amelyek akadályai lehetnek az örömnek, s csak magasabb erők segítségével győzhetők le. Hiszen földi életünkben még ellensége területen élünk, még iskolába járunk, „kívül harc, belül félelem” (2Kor 7,5), hitben járunk még, nem látásban, s a teljes, zavartalan öröm akkor vár ránk, amikor hazatérhetünk az Úrhoz.
De hadd tegyek még egyszer hálatelt szívvel bizonyságot arról a nagy, isteni örömről, amely még öregkorban is, nyomorúságok közepette is betölti a keresztyén ember szívét, és mennyei fénnyel aranyozza be a földi szenvedést!
Boldogság, csak beszélni is róla! Hiszen ez nem olyan öröm, amely az embert magasztalja. Az embert inkább megalázza annak a felismerésében, mennyire függ Urától, Istenétől, Aki egyedül tud ilyen örömöt adni. Éppen a szegények, a nyomorultak, azok, akiknek semmijük sincsen, találnak meg Őbenne mindent mindenekben.
A Szentlélek az öröm Lelke. Tudta ezt már Dávid is, amikor mély bűnbánatában így kiáltott fel: „Add vissza nekem szabadításod örömét, és az engedelmesség Lelkével támogass engem!” (Luther fordítása szerint: „örvendező Lélekkel”.) (Zsolt 51,14). Milyen üdvös kérés ez! Isten egyik drága szolgája mindennapi imádságává tette ezt az Igét. Isten csodálatosan meg is hallgatta, késő öregségében is fiatal és örvendező maradt.
Ismételten hangsúlyoztuk már, hogy ennek a mély, benső örömnek a forrása egyedül Istenben van, s csak a Vele való közösségben nyerhetjük el. Ennek a drága ajándéknak a közvetítője azonban a Szentlélek. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Istennek, az Atyának szeretete csak a Szentlélek közösségében válik boldogító tulajdonunkká. – Ahogyan a hatalmas ősvilágosság a Napban vett fel alakot, és sugaraival beragyogja és élteti az egész Földet, úgy vált nyilvánvalóvá az Atya Isten dicsősége Fiában, Jézus Krisztusban, s árad Szentlelke által minden előtte hívő odaadással kitáruló szívbe. Általa Isten legegyszerűbb gyermeke is megragadhatja a Szentháromság nagy titkát, amely isteni megvilágosítás nélkül rejtve van a bölcsek és értelmesek előtt.


*


Amikor dicsőséges Urunk és Mesterünk az utolsó éjszakán, a szenvedés éjszakáján búcsút vett tanítványaitól, személyes jelenléte helyett csodálatos kárpótlást ígért nekik. Ígérete olyan nagy és értékes volt, hogy Jézus Krisztus azt mondhatta: „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert, ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok.” Bizonyosan csodálatos volt a Megváltó oldalán bejárni az Ígéret Földjének határait, látni szeretete hatalmát, hallgatni szavát. De mérhetetlenül közelebb lehetett és lett is hozzájuk Jézus Krisztus, amikor Szentlelke által bennük élt, teljesen eggyé lehettek Vele.
S ez az a kincs, amit Ő minden egyes hívő tanítványának kínál. Ez az az öröm, amelyikről Ő maga mondja: „Örülni fog a szívetek, és senki sem veszi el tőletek a ti örömötöket. – Ezeket beszéltem nektek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömöm, és a ti örömötök teljes legyen.”
Bár mindnyájan megtapasztalnánk ezt az éltető kegyelmet! Boldogító ezt már fiatalon elnyerni. De az öregeket is várja még az áldásnak ez a forrása. Ragyogó arccal tett bizonyságot egy idős jóbarátunk: „Hatvanöt évig a harag edénye voltam, s most az irgalmasság edénye lettem. Most szeretném minden embernek megmondani, hogy lehet olyan boldog, amilyen én vagyok!”
Az Úr Jézus búcsúbeszédében – amelyeket János evangélista, olyan hűségesen megőrzött áldásul sok ezer ember számára – a Szentlélek lényével és munkálkodásával kapcsolatban a világosság és igazság olyan bősége található, hogy igen fontos elmélyednünk benne. Magának az Úr Jézusnak a szájából halljuk, hogy a világ, mint olyan, nem fogadhatja be a Szentlélek vigasztalását (Jn 14,17). Először rejtett munkájára és hívogatására kell figyelnünk. Ez abban nyilvánul meg, hogy a Szentlélek bensőleg megítél és meggyőz bennünket bűnös voltunkról. Mégpedig nem csak bizonyos vétkeinkről, hanem szívünk hitetlenségéről és közönyéről is (Jn 16, 8-11). Ezt az igazságot nagy szeretettel, de hangsúlyoznunk kell, mert hiába beszélnénk a Szentlélek vigasztalásáról és öröméről, ha a bűn felismerése, megvallása, és bűnbocsánat nem készítenék el számára a talajt. Ahol azonban már elhárult ez az akadály, és a lélek hittel tekint fel Isten Bárányára – Aki hordozta a bűneinket, és felöltöztetett minket az Ő igazságosságába –, ott a szívbe árad Isten szeretetének tiszta, szabad levegője, hogy betöltse a Szentlélek örömével.
„Veletek marad mindörökké” – ígérte az Úr övéinek (Jn 14,16). És beváltotta szavát. A Szentlélek itt van. A hit füle mindig hallja a hangját. Hol vigasztal, hol int, hol megítél, hol vezet, hol bátorít, amint arra éppen szükségünk van. Olyan, mint az a„halk és szelíd hang”, amelyet Illés hallott egykor. Igazi, valóságos, józan ez a hang. Sokat nem mondhatunk róla, mert az Úr titka azoké, akik Őt félik. De meg lehet örömmel és hálásan tapasztalni, és bizonyságot lehet tenni róla. A Szentlélek hangja mindig összhangban van Isten Igéjével.
Mennyi vigasztalás és világosságot foglal magába az a név, ahogyan Úr megígért képviselőjét nevezi. A „parakletos” szót használja. Ez a szó Vigasztalót jelent, ahogyan Luther (és Károli – ford.megj.) olyan szépen fordítja; de még sokkal többet is: pártfogót, szószólót, ügyvédet, támaszt, s mindegyik kifejezés kincsek bőségét rejti. Valamennyit megismerhetjük, hitben valamennyit magunkévá tehetjük. Az egyik névnél szeretnék itt megállni, mint az öröm különlegesen drága forrásánál: Isten Szentlelkét támasz gyanánt adja nekünk.
Milyen egyszerű, és mégis milyen drága ez a név! Fiatalon, erőnk teljében talán nem jelentett nekünk túl sokat. De most, amikor fogy az erőnk, amikor gyakran ránk nehezedik a gyengeség és a magányosság, milyen értékes és nélkülözhetetlen támasz a szó legszorosabb és legvalóságosabb értelmében. Van valakink, aki mindig mellettünk áll, akár közelebb van hozzánk, mint ahogy a legközelebbi és legkedvesebb ember közel lehet; valakink. aki az ágyunk mellé ül, ha legyengít és tehetetlenné tesz a betegség; valakink, aki megért bennünket, aki támogat és segít utolsó harcunkban is! Ilyen támaszunk van, ha valóban hiszünk Jézus Krisztusban.


*



A kis patakon egy bárány is átgázolhat, de ha folyammá lesz, még az elefántnak is úsznia kell benne. Ez a hasonlat érvényes arra is, ahogyan Isten állandó jelenlétét Szentlelke által hitben érzékeljük.
Arra a gyenge kislányra gondolok, aki nagyon szerette a Megváltót, de a sötétben hosszú időn át legyőzhetetlen félelmet érzett. Egyik este odasimult az édesanyjához: „Anyu, mostantól kezdve nem félek soha, ha sötétben kell lennem: Most már biztosan tudom, hogy Isten mindig szorosan mellettem van.” S valóban eltűnt a bízó gyermekszívből minden félelem.
Egy orvos élt nagyon barátságtalan, durva emberek lakta vidéken. Elmondta, hogy sokszor hívták egészen elhagyatott helyen lakó beteghez, és sokszor bizony szorongó szívvel indult magányos éjszakai útjaira. De egyik éjjel addig sohasem ismert bizalom költözött a szívébe: „Itt, ebben az egyszerű orvosi kocsiban melletted ül láthatatlanul, de valóságosan az ÚR. Szabad-e félned, ha Ő van veled?” S attól kezdve az eddig sokszor félelmetes utakból a legáldottabb utak lettek.
A Szentlélek állandó jelenlétéről beszélt az igehirdető. Utána egy gyászruhás, középkorú asszony lépett hozzá: „Ma van szeretett férjem halálának évfordulója. Azért jöttem el, hogy az összejövetel után megkérjem, segítsen vigasztalást találni vigasztalan szívemnek. De már meg is hallottam azt az Igét, amelyikre szükségem van. Szinte leviselhetetlen volt számomra a magány és az olthatatlan vágy, hogy szeretett férjem újra közelemben legyen. De most már soha nem érzem majd magam egyedül. Isten jelenlétében akarok ezentúl élni, és napi munkámat úgy végezni, mintha látnám a Láthatatlant, és minden Őneki tennék.” Ez nemcsak múló hangulat volt, hanem igazi szabadulás. Amikor másfél év múlva ismét találkozott az igehirdető az özveggyel, alig ismert rá, olyan békés és sugárzó volt azelőtt szomorú arca. „Valósággá vált minden, amit akkor hirdetett!” – mondta. „Ha meg is maradt a veszteség fájdalma, a vigasztalás túláradóan gazdag lett. Soha nem érzem magam egyedül.”
Missziót úton volt valaki távoli tengeren. Elmondta, hogy egy viharos, sötét éjszakán, amikor egyedül járt fel és alá a hajó fedélzetén, milyen csodálatosan ragadta meg és tette boldoggá a Vigasztaló közelségének tudata, mintha csak ott lépkedett volna mellette. Ez a megtapasztalás felkészítette feladatára, és az Evangélium még örvendezőbb tanújává tette.
S mit mondjak még a sok szenvedőről, szegényről, megszomorodottról, akik szóval vagy szavak nélkül tettek bizonyságot arról, hogy mit jelent a Szentlélek támogatása?! Gondolok egy súlyos keresztet hordozó testvéremre, aki sok szenvedése között mindig boldog és békességgel teli maradt, s ha azt kérdezték tőle, hogyan lehetséges ez, mindig azt felelte: „Úgy, hogy mindig szorosan Őmellette maradok!” Meg se kellett neveznie Őt, Aki életének Élete volt. Ő ígérte meg és valósította meg Szentlelke által: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!”
Vannak emberek, akiknek a közelében megérzünk valamit a Menny levegőjéből és Isten békességéből, mert beteljesedik életükben az Ige: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédeimet; és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk” (Jn 14,23).
Bár részese lenne, s egyre inkább részese lenne minden öregedő vándortársam ennek a mélységes, belső örömnek! Hiszen kész mindenki számára! Újra és újra hangsúlyoznom kell: ez nem az érzéseken múlik, hanem azon, mennyire tudunk hittel belefogódzni az Úrba!
Ez az öröm Őbenne van!
Három lépés vezet el a kegyelem e drága ajándéka elnyerésére:
Komoly elfordulás a bűntől, annak minden fajától, különösen a magunk akaratától, az önzéstől, a hitetlenségről és mindenféle önigazságtól.
Magunk teljes átadása hitben az Úrnak, Aki nemcsak elfogadja és üdvözli a bűnöst, hanem be is tér hozzá, és lakozást vesz benne. (Itt mindenképp közbe kell szólnom. Ez az „elfogadás és betérés” nem megy végbe a bűnösnek a megtérése nélkül, bűnbánat, bocsánatkérés és megfordulás nélkül – M. Z. megj.)
Csendes, Jézus Krisztusban maradás az Ő akarata iránti kész engedelmesség útján, cselekedetben, szenvedésben, Isten és emberek iránti őszinte szeretetben, hűséges, imádságos kapcsolatban az Úrral, hiszen Őbelőle árad egyedül élet és üdvösség, óráról órára
Minél teljesebben, gyermekibb módon és hűségesebben adjuk át magunkat a Szentlélek gyengéd és hatalmas vonzásának, annál teljesebben mutathatja meg bennünk is, hogy Ő az öröm Lelke.


NE FÉLJ, CSAK HIGGY


Ha éjszaka vesz körül és sötétség,
s nem látsz utat a pusztaságon át,
Valaki ott van veled és vezérel
hűségesen átszegezett kezével.
Ne félj, csak higgy! Néki van gondja rád!

Bízhatsz benne! Mért csüggednél, remegnél?
Engedj néki, ha próbál, tisztogat!
Ismer! Elmondhatsz mindent. Érti, hallja.
Ha elfáradtál, hordoz erős karja.
Ne félj, csak higgy, és vesd rá gondodat!

Veled az Úr a szenvedés tüzében.
S ahogy az ötvös perceket figyel,
hű tekintete őrködik feletted:
drága aranya tűzben el nem veszhet.
Ne félj, csak higgy! Idején kiemel.

Dora Rappard



(A fejezet a „Boldog öregkor” című könyvből való. Szerzője Dora Rappard. Kiadta az Evangéliumi Kiadó. Évszám megjelölés nincs).

Mit kell tennem?


A napokban egy pünkösdi evangelizációs istentiszteleten voltam. Svéd fiatalok és lelkészük szolgáltak vendégként.
A sok ének, két pantomim-jelenet és néhány bizonyságtétel után, a lelkész hirdette az Igét. Egy-egy Ó- és újszövetségi példával kívánta bemutatni a hit alapvető és döntő fontosságát. Részletesen elmesélte a leprás szír Naámán történetét; hogy hitt a rabszolga, zsidó kislánynak, aki szerint Elizeus, mint Isten embere tudna segíteni rajta. A Jordánban való hat megmerülése sem hozott gyógyulást, s ekkor a lelkésze szerint (úgy gondolom, némi hatásvadász túlzással, hogy újabb bizonyítékot hangsúlyozzon a hit igazolására) csalódottan távozni készült. De szolgája arra figyelmeztette, hogy a próféta hétszeri megmerítkezést javasolt. Ekkor a hadvezér – úgymond – hitt fegyverhordozójának, s a hetedik lemerülés után meg is gyógyult azonnal. (Azért említettem hatásvadászatot, mert ez a plusz epizód nincs a Bibliában).
Az Újszövetségből a svéd lelkész Pál apostol azon történetét mondta el, amikor Silással együtt a filippi börtönből csodás körülmények közt szabadulnak. (Rendhagyó módon az igehirdetés nem a mondandó alapját jelentő Igék felolvasásával kezdődött. Még csak utalás sem történt az igehely meghatározásával!)
Középpontban a börtönőr volt a prédikációban. A történet szerint, amikor felfedezi a börtönajtó nyitott voltát, s a bilincsek „fogolytalanságát” – rémületében, a felelősségre vonásától menekülendő; öngyilkosságra készül. Pál apostol közbelépésére - aki bizonyítja, hogy nem történt szökés -, azonnal vágy támad szívében az iránt az Isten iránt, akivel eddig nem törődött, de eme csoda révén őt is megszólította. Igen, a csodák a hitetlenek számára adatnak, jelként az isteni megkeresésre. Hogy dönteni legyen alkalma: „szóba áll-e” Istennel, vagy dacosan, marad Neki hátat fordítva…
Ebben a szituációban hangzik el a börtönőr szájából a címben feltett kérdés: „Uraim, mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” (ApCsel 16,30b).
S következik a keresztyének számára már jól-ismert, „aranymondásos” felelet: „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz, mind te, mid a te házadnépe!”
(Szükségesnek látszik itt egy kis kitérőt tennem, ha már a teljes igeverset idéztem. A lelkész ugyanis kizárólag a börtönőrt említette, háza-népéről nem szólt. Viszont az igehirdetések, másféle idézetek szinte mindig egybefüggően hozzák az említett Igét, s többször találkoztam téves következtetéssel, amelyek erre hivatkoztak. Az apostol szavai, ha betű szerint próbáljuk értelmezni, valóban úgy tűnnek, hogy az üdvösség „receptjeként” ezt állítják: elég, ha a családfő hisz, mert annak „gyümölcseként” családtagjai, sőt egész háza-népe üdvözül. Pedig mi sem áll távolabb a Biblia szellemiségétől, Isten üdvtervétől, mint a személyes, elfogadó, igenlő szándék nélküli üdvözítés. Csak és kizárólag ez lehet az Ige üzenete: Higgy, és üdvözülni fogsz! S ahogy e lehetőség megvan a te számodra, éppen úgy élhet vele a házad-népe is).

A svéd lelkész – mintegy lelkesítőleg a feltételezett, még megtéretlen jelenlévők felé – többször elmondta végszó gyanánt: Higgy, és üdvözülsz!”
Be kell vallanom; bennem hiányérzet támadt ekkor. Mégpedig olyasféle, mint mikor valaki féligazságot hallva, arra építve – becsapódik. (De egy másik is képződött a szívemben, hogy ti. Isten talán elvárta volna tőlem, hogy felszólaljak, s elmondjam az igehirdetés kiegészítéseként mindazt, amit jelen soraimmal. Ám, miután nem szerettem volna senkit sem botránkoztatni – néma maradtam…) Viszont a féligazság félrevezetés. Durvábban kifejezve: hazugág. (Akár a legnemesebb jó-szándék ellenére is). Miről is van szó?
Tagadhatatlanul a fent idézett kijelentés hangzott el Pál és Silás szájából. Azt sem vitathatja senki, hogy a Zsidókhoz írt levél 11,6 verse így hangzik: „Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Isten elé akar járulni, hinnie kell, hogy van Isten, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.”
Mindezek mellett a börtönőr kérdésére a válasz nem az volt, hogy semmit sem kell TENNED, csupán hinned.
Vagyis azt állítom, hogy a hit nem egy adott információban való kételkedésmentesség. Pontosabban NEM CSAK az, annál jóval több, amiben az megnyilvánul. Hiszen az ördögök is hisznek, és rettegnek (vö. Jak 2,19b). Mi viszont nem a félelem, hanem a fiúság Lelkét kaptuk (vö. Róm 8,15).
A hit a bizalom, a teljes ráhagyatkozás Istenre. Ezt nevezhetnénk a passzív oldalnak. Ám rögtön eszembe jut egy kínai közmondás, miszerint „a döglött halak úsznak az árral”. Vagyis a teljes, gyermeki bizalom, ráhagyatkozás Isten akaratára, sem jelent apátiát, fatalizmust, fakírságot. Nagyon is igényli az egyetértést, aktív közreműködést. Ezt hívják biblikus nyelven Isten általi vezetésnek. Emberi szempontból engedelmesség a neve. És miután Ige Igét magyaráz, a Jn 3,36 pontosan le is írja; miben áll a hit megnyilvánulása: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van. Aki viszont nem engedelmeskedik a Fiúnak, annak nem lesz örök élete, és Isten haragja marad rajta.” (Egyszerű fordítás).
(Figyelemre méltó, hogy a Ravasz László általi, és a katolikus fordítás, szimpla hisz -nem hisz ellentétpárt használ – homályban hagyva a hit mibenlétét. Sőt a Szent István Társulat 1973-as kiadásában fenti Igét úgy hozza, hogy „Isten haragja száll rá” – mintha nem éppen az által kerülne ki Isten haragja alól – Aki gyűlöli a bűnt, s amíg valaki nem szakít azzal, önmaga is azonosult vele -, ha hisz, azaz engedelmeskedik). S itt utalnék vissza a pünkösdi lelkész igehirdetésének azon hiányosságára, amelyben nem említette Naámán hitének gyakorlati megnyilvánulását, azt hogy engedelmeskedett a rabszolgalány tanácsának, Elizeus utasításának, s végül fegyverhordozója unszolásának, ami után lemondott sértett önérzetéről, mely engedetlenségre késztette volna.
Összegezve a címbeli kérdésre adható választ, ezt mondanánk: Vedd tudomásul, hidd el, hogy a szent Isten létezik, s Hozzá képest minden ember bűnös, elveszett. Semmi más módon nem üdvözülhet az ember, nem lehet az örök élet várományosa, mint Isten üdvterve szerint. Ennek alapján az Úr Jézus halt meg minden ember miatt és helyett. Aki mindezt elismeri, beismeri, s elfogadja e felkínált kegyelmi ajándékot, s hitét, bizalmát engedelmességével bizonyítja – arról „lekerül” Isten haragja, amivel minden ember, születése óta megterhelt.


2009. július.10. Mihálovics Zoltán

Ha a kiemelt mondatokkal azt kívánod bizonyítani, hogy engedelmessége nem volt automatikus, hanem némi győzködés után jött létre - egyetértek. (korábban sem tagadtam....)

NEKED bizonygatni ÉN?? ugyammá... távol legyen!!

pontosítottam, nyilván te is így gondoltad, csak kisegítettelek a pontos idézettel

A már nem létező régi fórumról származnak az alábbi gondolatok :

- Istennek nem az számít, hogy honnan jössz, hanem, hogy hová mész!
- A bálványoktól akkor tudok elfordulni, ha előbb Istenhez fordulok
- Példamutató, jó Krisztus-illata annak van, aki beleállt Isten szolgálatába
- A szolgálat lemondással, lemaradással jár... (miközben mi valakinek segítünk, utolsókká leszünk)
- Embereknek nem a tetszését, hanem az üdvét kell keresni!
- Mindent Isten keze intéz, de megengedi, hogy beleszövődjenek gondviselése terveibe a Sátán tőrvetéseinek szálai is…
- A kísértést Isten beletervezte az életünkbe, hogy hozzá meneküljünk
- Isten nem engedi, hogy a lehúzó erők szűnjenek, mert szükséges, hogy kegyelemből éljünk
- A bizonyságtétel a legnehezebb helyzetekben a leghitelesebb. Ha nem hiteles: „Nem hallom azt, amit mondasz, attól, aki vagy.”
- Az Úr Jézusról bizonyságot téve, beszélünk-e arról, hogy a követése szenvedéssel jár?! Vagy álomképet (csalit) mondunk?
- Aki kegyesen akar élni, annak üldöztetést kell szenvednie – erre rendeltettünk!
- A próbák hozzátartoznak a hívő életéhez
- A pszichológusok azt mondják: „Fogadd el magad!” Krisztus ezt mondja: „Tagadd meg magad!”