Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 614 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 ... 41  Következő
 

Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. jan. 23., kedd 01:12 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -

A döntés ideje

Amikor a hadműveletek hazánkat is elérték és városainkat itt-ott már bombázták, az iskolákból hazaküldtek bennünket 1944 tavaszán.

Szüleink második otthona ekkorra már a gyülekezet volt. Minden gondolatuk a lelki dolgokkal való foglalatosság körül forgott. Az emberek szívét nagy nyugtalanság és félelem töl­tötte el a sok-sok ijesztő hír hallatára. Ők pedig békességben és biztonságos tudatban jártak-keltek, mintha nem lett volna az ő fejül felett is a látható sötét viharfelhő.

Úgy tűnt nekünk, mintha nem is lennének tudatában an­nak, ami közeledik felénk. Mikor szóvá tettük nekik, hogy mi miért nem igyekszünk menteni, ami menthető, ahogy mások teszik, ők ezt felelték: „Fiaim, mi az Úr kezébe tettük le az éle­tünket és mindenünket, amink van, így nem kell nekünk és nektek sem nyugtalankodni. Ő mindenről tud, így rólunk is, és szemmel tart minket. Ne féljetek!" Mi nem értettük, de cso­dálkoztunk ezen a nagy biztonságérzetükön.

Hamarosan egy újabb dolog kavart fel bennünket a bá­tyámmal. Édesapám az egyik napon bejött hozzánk és elmondta, hogy ők most már az Úr kegyelme által hívővé let­tek, hisznek és hitük jeléül bemerítkeznek az Úr Jézus paran­csa és példája nyomán. - Mi megdöbbenve néztünk össze és mindkettőnk szívében nagy ellenkezés támadt azonnal. -„Ezt nem tehetik velünk apukáék. Ilyen szégyent nem hoz­hatnak ránk. Van nekünk jó vallásunk. Meg vannak már keresztelve, minek ezt a nevetséges dolgot csinálni. Mit szólnak ehhez Pista bácsiék (az evangélikus esperes nagybácsi) és az én tanáraim? Ha már oda is járnak, de legalább ne hagyják el a vallásukat!" - mondtuk nagy felháborodással.

Édesapám pedig nyugodt, megfontolt hangon ezt válaszol­ta nekünk: „Tudjátok ti ezt jól fiaim, hogy amikor a mélységes nagy fájdalmunkban ott vergődtünk és nem volt lelkünknek hova lenni, senki nem nyitott ránk ajtót. Senki meg nem kér­dezte, hogy ti szegény szerencsétlenek, hogy vagytok, hogy bírjátok? - Pista bácsi sem jött, hogy megmondta volna ne­künk, hogyha már annyira szeretett minket az az Isten, akkor mit tegyünk tovább. (Őáltala küldte az Úr a temetési Igét.) Mit jelent az, hogy „Térj meg!" Honnan és hova kell megtérni, hogy kell azt csinálni? Milyen ajtót kell megnyitni az előtt a Jé­zus előtt? - Senki nem tudott minket útbaigazítani, míg össze nem akadtam azzal a Szabados bácsival, aki aztán a gyülekezet felé irányított minket. Ott aztán tudtul adta nekünk a mi jó Atyánk, hogy mit kell nekünk cselekedni. Eszközei által meg­mondta, hogy mindezt azért tette velünk, hogy fordítsuk a mi szívünket és arcunkat Őfelé, s keressük most már azt, ami az Ő tetszése szerint való és az Ő dicsőségét szolgálja. Ezt pedig a Szentírásból, a Bibliából tudhatja meg az ember.

Láthatjátok, hogy mostanában mindig ezt kutatjuk és ol­vassuk. Ebből a Bibliából tudtuk meg azt is, a mit Jézus Krisz­tus mondott: „Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pe­dig nem hisz, immár elkárhozott." (Márk 16:16)
Majd így folytatta: „- Igaz, hogy megkereszteltek minket csecsemő korunkban, mint ahogy titeket is megkereszteltet­tünk, de vajon tudtunk-e mi, vagy ti hinni? Ugye, hogy nem. Most pedig élő valóság lett számunka Isten, amikor tudtul adta nekünk, hogy álljunk meg, mert mit használ nekünk, ha az egész világot is megnyerjük, lelkünkben pedig kárt val­lunk. Megértettük, hogy értünk ketten haltak meg: Jézus Krisztus és Jucika. Az Úr Jézus, hogy megváltson a bűneink­ből, Jucika pedig, hogy álljunk meg és térjünk meg az Úrhoz. - Nem, fiaim, nem törődhetünk mi most már azzal, hogy ki mit szól és hogyan vélekedik. Nekünk egy a fontos, hogy Jé­zus Krisztus, a mi Megváltónk meg lesz-e velünk elégedve. Nekünk az Ő szavára kell figyelni. - Egyáltalán nem nevetsé­ges dolog a fehér ruhát felvenni és a vízbe alászállva bemerítkezni, mert a fehér ruha a megtisztulásnak és a szentek igaz­ságos cselekedetének a szimbóluma. Az alámerítkezés pedig a réginek, az ó embernek a meghalását és eltemettetését, a vízből való feljövetel pedig az új embernek a halálból való fel­támadását jelképezi.

„Eltemettünk azért Ővele együtt a keresztség által a halál­ba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk" (Róma 6.4 )

Nem szégyelljük mi ezt fiaim, mert az Úr Jézus azt mon­dotta:

„Aki szégyell engemet megvallani az emberek előtt, azt majd én is szégyellni fogom az én mennyei Atyám előtt." Lukács 9:26)

Kérlek benneteket, gyertek el a bemerítésünkre. Vasárnap lesz Nyíregyházán. Úgy sem láttatok még ilyet." - Én nem megyek - mondtam mindjárt. Bátyám is hasonlóképpen: - Én sem.

Akkor édesapám szomorúan csak ennyit mondott: „Hát nem lesz ott nekünk senkink, pedig azt hittem, hogy eljösztök." - És csendesen kiment. Akkor valahogy úgy megsaj­náltam és utánaszóltam: „Na, jól van apuka, egyikünk majd elmegy." Akkor odafordultam a bátyámhoz és mondtam neki: „Miska, te vagy az idősebb, menj el velük te most, más­kor pedig majd én, ha nagyon rimánkodnak. Jobb, ha te látsz ilyesmit először. Majd elmondod, mit láttál." „Én nem megyek, menj, ha akarsz" - mondta. „Én sem akarok, de lá­tod, apuka milyen szomorúan ment el. Úgy sajnálom szegé­nyeket."

Ekkor valami eszembe jutott és mindjárt mondtam is. „Fi­gyelj csak Miska! Tudom már, mit fogunk tenni: sorsot hú­zunk Jó lesz? Akire esik a sors, annak kell velük menni vasár­nap. A kocsi és a lovak gondja is azé lesz." A bátyám nem na­gyon lelkesedve, de belement. Én pedig elővettem egy piros fejű és egy fekete fejű gyufát és azt mondtam neki: „- Akié a piros gyufa, annak kell menni, jó?" „Jó, legyen" - mondta. Ek­kor odatartottam a két gyufaszálat és ő kihúzta a pirosat. „- Nem érvényes, három a magyar igazság, húzzunk még egy­szer!" - mondta. „Nem, ebben egyeztünk - mondtam határo­zottan -, neked kell menni."

Bátyám egész héten igen rossz hangulatban volt, én pedig örültem, hogy nem nekem kell menni.

Aznap éjjel, amikor velünk beszélt édesapám, álmodott. Édesanyám arra ébredt, hogy mellette az ágyban ül és imád­kozik. „Mit csinálsz apu?" „Álmodtam és az Úr figyelmezte­tett, hogy nekünk nem szabad a gyerekekre sem nézni, sem rájuk várni." - Ugyanis, mi azt is mondtuk neki, mikor be­szélgettünk, hogy várjanak és majd egyszer velük együtt mi is bemeritkezünk. Persze mi ezt nem gondoltuk komolyan, csak hogy késleltessük őket ameddig lehet.

Azt álmodta édesapám, hogy sokan mentek egy úton a Menny kapuja felé, amely nyitva volt, és a kapuban az Úr Jé­zus állt tárt karokkal. Ő csak siettette a körülötte lévő ismerő­söket, szomszédokat, rokonokat, mert azok nagyon lassan, vontatottan bandukoltak. - Gyertek már gyorsabban! - mond­ta nekik. - Hát látja, hogy megyünk, nem kell annyira sietni! - válaszolták. Erre ő is lelassított. De mindig 10 m-re előttük ment. Amikor már vagy 15-20 m-re voltak a kaputól, az Úr Jézus megfordult és bement, a kapu pedig becsukódott. Ak­kor Ő rohant a kapuhoz és dörömbölve kiáltott: „Nyissák ki, nyissák ki! Itt vagyunk." De a kapu már nem nyílt ki.

Erre a nagy ijedelemre felébredt és megértette, hogy nem szabad várni, mert könnyen kint maradhatnak, ha a körülöt­tük levőkre nézve késlekednek.

Édesanyám ugyanaznap a varrógép mellett ült, egyszer csak megszédült és leesett a gép mellé. Mikor magához tért, azonnal ez a gondolat ötlött az eszébe: látod, most meghal­hattál volna és még nem vagy készen.

A Sátán utolsó kísérletezései voltak ezek a környezetük­ben lévő visszahúzó próbálkozások, de az Úr angyala is mel­lettük volt és erősítette őket, hol az álom által, hol a pillanat­nyi rosszullét eszközeivel.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 24., szerda 03:32 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -

Az öröm ideje

A ránk következő vasárnap reggel a szüleim, Erzsike (a ne­velt kislányunk) és a bátyám kocsival mentek Nyíregyházára, a mi 18 km-re volt. Ő nagy dérrel-dúrral és igen akadékos­kodva, a semmiségeken is felháborodva, de végül mégiscsak elment.

Egész úton osztozott velük. Egyszer le is ugrott a kocsiról, hogy ő nem megy tovább. Akkor azt mondta édesapám: hát fiam, ha nem akarsz jönni, mi leszállunk és bemegyünk gya­log a városba. Úgy sincs már messze, menj haza kocsival, mi majd vonattal hazamegyünk este. Erre megszégyenülve fel­ugrott a kocsira és szó nélkül hajtott a városig.

Én egyedül maradtam a házban. Igen jó volt a csend. Azt csináltam, amit akartam, nem feszélyezett senki. Később, mi­vel szerettem volna vadászni, lementem a Vadasra kacsázni. Estefelé jöttem haza jó fáradtan. A távollevőkre kezdtem mind többet gondolni. Vajon mikorra jönnek haza? Bátyámra gon­dolva kicsit kajánkodva mondtam magamban: - Na, Miska, ülhettél ott egész nap, hozzám kegyes volt Fortuna isten­asszony, a szerencse istennője.

Már jöhetnének, rég besötétedett és még mindig nincsenek itthon. Hol lehetnek már ilyen sokáig, türelmetlenkedtem ma­gamban. Különösen a bátyámat vártam, hogy vajon mivel jön haza.

Úgy 10 óra tájban aztán nagy kutyaörvendezés és ugatás közben megjöttek. Mire a lovakat ellátták, ők maguk is meg­vacsoráztak, elég sok idő telt el megint. Végre bejött a bátyám és nagy csendben, a sötétben levetkőzött. Azt gondolta, hogy alszom, de mikor lefeküdt, megszólaltam: „No, Miska, mit láttál, mesélj! Ugye haragudtál rám, hogy így kitoltam veled, de hát ilyen a te szerencséd. Sokat gondoltam rád, hogy most ülhetsz ott egész nap." - De ő csak hallgatott. „- No, mondd már, mi volt? Milyen volt az a bemerítés, nevettél sokat? El­képzelem apukát, milyen lehetett abban a hosszú fehér ruhá­ban. Beszélj már!" - Ekkor csendesen megszólalt és azt mond­ta: „Hát, Jóska, van abban valami." - „Micsoda, mi van ben­ne? Mit láttál?"

És akkor elkezdte mondani, mind jobban lelkesedve, hogy tudod, amikor jöttek az oldalajtón be a fehér ruhások nyolcan, az énekkarból egy lány nagyon szép hangon énekelve kérdez­te kétszer is, hogy: Kik ezek itt fehérben? - és akkor az ének­kar együtt felet, hogy:

„Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmos­ták az ő ruháikat, és megfehérítették a Bárány vérében. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak, sem a Nap nem tűz reájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket, és az Isten letö­röl szemeikről minden könnyet." (Jelenések 7:14-17)

„Amikor láttam apuékat a fehér ruhások között örömteli, ragyogó arccal, úgy éreztem, hogy talán még akkor sem vol­tak ilyen boldogok, amikor Jucika még élt. Ott mindenki úgy örült és nem tudom, mi volt velem, de én is úgy örültem." - „Megbabonáztak ott téged, nem is megyek én többet oda. Hallottam én, hogy aki odamegy, az aztán nem tud onnan szabadulni." - „Mondhatsz Jóska, amit akarsz, de az biztos, hogy amit ott láttam és éreztem, az nem földi öröm volt."

A bemerítetteket többek között egy ruszin katona testvér is köszöntötte és ezt mondta:

Testvéreim, ti most egy új életben indultok el. Ez az élet nem lesz könnyű, de a vége dicsőséges, mert Jézus Krisztus vár ott reátok. Mindennek ami itt történt, csak akkor van ér­telme, ha végig kitartotok ezen az úton. Csak végig! Külön­ben kár elindulni, ha nem ilyen az elhatározásotok."

Édesanyám mindjárt észrevette, hogy a bemerítésen az Úr Lelke megérintette a bátyám szívét, és kezdi kimunkálni ben­ne az új embert. Adott neki egy kis Új Testamentumot és azt mondta neki: „Fiam, ha úgy érzed, hogy szükséged van az Úr Jézus szavaira, kezdd el olvasni és meglátod mennyi világos­ság fog gyúlni a szívedben, mennyi örömöt fogsz találni ben­ne. Ez az Evangélium és ez annyit jelent, hogy örömhír."

Itt kezdődött bátyámnak, a család negyedik tagjának a megtérése.

Erzsike a szüleimmel együtt merítkezett be, mert ő is meg­értette, hogy minden, a mi történt a családunkban, őérte is történt. Áldotta az Urat, hogy e családba került, ahol ilyen nagy ítéletnek, de annál nagyobb kegyelemnek lett nemcsak szemlélője, de átélője is.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 25., csütörtök 03:46 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -

A halál ideje

A háború vihara pedig már a fejünk felett dübörgött. Hama­rosan közvetlenül is meg kellett ismerkedni annak minden iszonyatával és borzalmával. Csak később láttam, hogy Isten ezeket is beépítette az Ő nagy terveibe velem kapcsolatosan is. Ő a legsötétebb és legrosszabbnak látszó dolgokból és hely­zetekből is tud jót kihozni azok részére, akik Őt szeretik, vagy akikért imádkoznak buzgón és kitartóan.

Barátommal, H. Jancsival megbeszéltük, hogy egy szerdai napon elmegyünk Debrecenbe vásárolni. Én előző nap késő estig nikotinnal barackfákat permeteztem. A permetezőgép tömlője engedett és a permetlé végigfolyt a lábamon. Másnap reggelre nagyon nagy fejfájásom lett. Mikor jött a barátom, mondtam neki, hogy nem tudok menni, mert így és így jár­tam, majd máskor elmegyünk.

Úgy 2-3 óra múlva halljuk, hogy nagyon sok repülőgép zúgása közeledik. Nemsokára látjuk is amint Miskolc felől Debrecen irányába mennek több hullámban, percek múlva pedig iszonyatos robbanásokat hallottunk 10-15 percen ke­resztül. - Ez volt Debrecen első bombázása.

Akkor a döbbenet érzése futott át rajtam, mert pillanat alatt átvillant a tudatomon, hogy most én is ott lettem volna azokban az iszonyatos robbanásokban. - Délutánra egy vas­utas meghozta a borzalmas hírt, hogy Debrecenben megszámlálhatatlan a halott. Az állomás környéke teljesen romhalmaz. Ahogy be­futottak a vonatok a reggeli órákban a pályaudvarra, a szi­rénák vijjogása közben a sok-sok vidéki utast az állomás óvóhelyei felé terelték, ahonnan aztán élve alig-alig jött ki valaki.

A pályaudvart és környékét szőnyegbombázás érte. Ott semmi épen nem maradt. A láncosbombák tölcséreiben több méteres víz jött elő az állomás épületeinek helyén. - A közsé­günkből is azok közül, akik azzal a vonattal mentek, amelyik­kel mi is menni akartunk, alig maradt valaki életben.

Akkor édesanyám csendesen, halkan megszólalt és azt mond­ta: „Látod kisfiam, most te is ott maradtál volna, ha az Úr Jézus nem engedte volna rád a kisebb bajt, a fejfájást, hogy a na­gyobb elől, a haláltól megmenekedjél. Célja van az életeddel."

Három nap múlva csak elmentünk kerékpárral a barátom­mal Debrecenbe. Az állomás környékére alig tudtunk eljutni a romok között. A szörnyű bűz miatt csak zsebkendővel az orrunk előtt tudtunk járni.

Éppen a nagy gyászistentisztelet idejére értünk a temető­be, amikoris a három egyház lelkésze búcsúztatta a hosszú közös sírok mellé tett 500 fehér deszkából készített ládák, ko­porsók felismerhetetlen halottait. - Az újabb sziréna bőgése kergetett ki bennünket a városból.

Még egy hasonló megmenekedés hírére írta édesanyám nem sokkal ezután a diákmunkatáborba, hogy „Fiacskám, most megint meghalhattál volna, de az Úr még könyörült raj­tad; ne várasd sokáig".

Azzal próbáltam magamnak és másoknak is megmagya­rázni, hogy szerencsés véletlen volt mindkét eset. Akkor még nem ismertem azt az Igét, hogy: „Hiszen szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de az emberek nem ügyelnek rá." (Jób 33:14)

Amikor az ágyúk dörgése már egész közelről hallatszott, a községben lakó ismerősök a belövések és bombázások elől igyekeztek a tanyákra kihúzódni. Mihozzánk különösen so­kan jöttek, mert az a hír járta, hogy az Erdődy-tagba kell men­ni, mert ott imádkoznak, és Isten ott megőriz.

Édesapám egy-egy sarkot jelölt ki minden családnak az is­tállókban, pajtákban. Reggelente pedig összehívta a 20-25 csa­ládot egy nagyobb helyiségbe, ahol imádkozott és olvasott a Bibliából és az Áhítat könyvből. Megnyugtatta az embereket, hogy senki ne féljen, mert az Úr megígérte, hogy senkinek nem lesz bántódása. Senki ne nyúljon a máséhoz, hanem in­kább csendben imádkozzanak és segítsenek egymásnak, míg a vihar elvonul. Tegyenek őszinte ígéreteket az Úrnak, hogy ezek után keresni fogják az Ő akaratát és tetszését s nem szomorítják tovább. Sokan ígérgettek, de amikor elmúlt a vihar, mindenről megfeledkeztek. Néhányan azonban hűek marad­tak ígéreteikhez és később a gyülekezethez csatlakoztak.

Amikor 10 nap után a front vihara átvonult fölöttünk, vol­tak akik sírva adtak hálát Istennek a szabadulásért, különösen azok után, amikor meghallottak egy-egy véres tragédiát a környékbeli tanyákon.

A fölszabadító csapatok mindenkit megnyugtattak és sen­kinek nem volt bántódása, aki igazodott az új helyzethez. Ek­kor félnivalójuk már csak azoknak a gazdáknak és földbirto­kosoknak volt, akik az elmúlt időkben rosszul bántak és szív­telenek voltak az embereikkel s nem menekültek el. Az ilye­neknek nagyon sok megaláztatásban volt részük. Édesapám felől is érdeklődtek, de őróla csak jót tudtak mondani az em­berei; így nekünk a hajunk szála sem görbült meg.

A menekült családok készülődtek a hazainduláshoz. Ek­kor némely lányos anyának az a gondolata támadt, hogy a lá­nyaik biztonságosabb helyen lennének, ha továbbra is nálunk maradnának a tanyán, míg a rend az utakon és a községben is helyre áll. így a mi Erzsikénkkel együtt 7 lány nálunk ma­radt. Néhány napig nem is volt semmi baj, de egy reggel, amikor a nyárikonyhában reggeliztünk, megjelent az ajtóban két katona, majd még néhány a kertből. Hátulról jöttek, azért nem vettük észre őket. Csapataiktól elmaradottak, vagy dezertáltak lehettek, mert látszott, hogy nagyon nyugtalanok, és félve tekintgetnek jobbra-balra és ruszki szoldát után ér­deklődtek.

Mi megdermedtünk, a lányok pedig sírni kezdtek. Minket kiküldtek, a lányokra pedig rázárták az ajtót. Édesanyámra ráparancsoltak, hogy fogjon össze csirkét, tyúkot és főzzön, mert ma itt enni-inni akarnak. Tudtuk, hogy ez mivel járhat a lányokra nézve. Láttam, hogy édesanyám nagyon imádkozik magában. Összesúgtunk, hogy a lányokat kimentjük minden­képpen. Mi eltűntünk, édesanyám pedig mondta az ajtót őrző katonának, hogy engedjen ki két lányt a csirkéket összefogni, majd még két lányt kért, mert a kettő nem győzi a munkát. Én pedig a nyárikonyha hátsó ablakán a még bent maradó há­rom lányt kimentettem a legközelebbi kukoricaszár kúpig, ahonnan aztán a bátyám egyenként kivezette a határba őket. Amikor a katonák észrevették, hogy a lányok nincsenek és a konyha is üres, nagyon dühösek lettek, és megütve édesanyá­mat ráparancsoltak, hogy azonnal kerítse elő a lányokat, mert ha nem kerülnek elő, agyonlövik.

Elmondta édesanyám utólag, hogy hálát adott az Úrnak, hogy a lányokat sikerült kimenteni, hogy most ővele mi lesz, nem tudja, de legyen meg az Ő akarata: ha meg kell halni, hát meghal, neki csak jó lesz. Legalább megpihen, hisz tudja, hogy az Úr Jézus és Jucika várja.

Egyszer csak a dühös keresés, futkározás abbamaradt, mert autózúgás hallatszott. A katonák összekapkodták a dolgaikat és a közeli kiserdő felé gyorsan eltűntek. A megérkezett te­herautó parancsnoka pedig mondta, hogy szökött katonákat keresnek, mert ebbe az irányba látták jönni őket a környékbe­liek.

Az Úr az Ő védőszárnyait továbbra is kiterjesztette hajlé­kunk fölé és a későbbiekben sem ért minket és a szüleim kö­zelében élőket semmi veszedelem. Pedig sok-sok tragédiának a híre járt akkoriban tanyáról tanyára.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 29., hétfő 20:34 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Wilhelm Busch: Találkozás a vonaton

Amikor kinyitom a fülke ajtaját, a bent ülő fiatal hölgy bosszús arcot vág. „Jó reggelt!” – köszönök udvariasan. Még csak nem is válaszol. Láthatóan dühös, hogy nem maradhat egyedül a fülkében. Pedig milyen kényelmesen elhelyezkedett. Lehúzta a cipőjét is, és felrakta lábát a szemközti, ablak melletti ülésre. Nem baj, ráhagyom. Helyet foglalok a folyosó melletti ülésen, előveszem a könyvemet és olvasok. Sem harmadik utas, sem más körülmény nem zavarja utazásunkat, és a csendet én is szeretem. Csupán a kalauz nyit be egyszer, kezeli a jegyeket.
Aztán megjelenik az étkezőkocsi alkalmazottja, és megkérdi, ki óhajt ebédet. Mivel csak késő délután fogok megérkezni, váltok egy helyjegyet. Az ifjú hölgy szintén.
Kívül az őszi nap már szinte úszik a folyón, amelynek a mentén robogunk. A könyvem nagyon érdekes. Senki nem zavar. Igazán kellemesen, jól érzem magam. Útitársam kibámul az ablakon. Vajon mire gondol? Felhangzik a gong: „Kérjük az utasokat, foglalják el helyüket az étkezőkocsiban!” Mindketten felállunk, és az imbolygó folyosón végighaladva előremegyünk. Kiderül, hogy a helyjegyünk ugyanahhoz az asztalhoz szól. Úgy látszik, nem tudunk elmenekülni egymás elől, s mivel nem is akarok, megszólítom a hölgyet: „Ha már egy ebédidő hosszáig így egymás mellé kerültünk, voltaképpen beszélgethetnénk is egymással.” Asztaltársam nevet egyet, s ezzel feloldja a merevséget. „Ha szabad kérdeznem, mi a foglalkozása? – kezdem a beszélgetést. – Úgy látom, hivatali ügyben utazik.” „Eltalálta! – válaszol a hölgy. – De ha megmondom, mi vagyok, sokkot kap. Az emberek általában így reagálnak, ha elárulom a hivatásomat.”
„Csak ki vele! – bátorítom. – Én már a legkülönfélébb emberekkel kerültem kapcsolatba életemben.”
„Hát jó – rántja meg a vállát -, manöken vagyok.” „És mi ebben a rossz?” – kérdem.
„Ó – sóhajt most egy kicsit keserűen -, minden ember azt hiszi, hogy egy manöken feltétlenül valami könnyelmű teremtés. Pedig férjem, gyermekem van, és csak néha-néha dolgozom egy nagy cégnek. Most éppen divatbemutatóról jövök. Viszont én is szeretném tudni, hogy ön kicsoda!”
Nevetek. „Ha megmondom, az emberek nálam is mindig sokkot kapnak. Pontosan úgy járok, mint maga. Lelkész vagyok, Busch lelkész.” A hölgy tágra nyitja a szemét, és megkérdi: „Olvastam egyszer egy könyvet, aminek az előszavát egy bizonyos Busch lelkész írta, csak nem…?” „De igen, én vagyok. Örülök, hogy elolvasta azt a könyvet. Mit szólt hozzá?
És most valami különös történik. Ámulatomra megnyílik egy kereső szív, mely tele van kérdéssel és belső nyugtalansággal.
Befejezzük az ebédet, és visszamegyünk a csendes fülkébe. Úgy érzem magam, mint Fülöp, aki ugyancsak egy utasnak, egy kereső embernek, „A szerecsen komornyiknak” mutathatta meg az utat az Úr Jézushoz.
Amikor a célállomáson elbúcsúzunk egymástól, a hölgy még annyit mond: „Nagyon-nagyon örülök, hogy találkoztam magával. Minden kitisztult előttem.”
Aztán ismét úgy járok, mint Fülöp: őt az Úr „elragadta”. A mi útjaink is elváltak egymástól. De az volt a benyomásom, hogy útitársam – mint a komornyik – „továbbment az ő útján örömmel.”

………

Ernie Klassen: A misszionárius pincér

Németországi tartózkodásom legelején nem volt még autóm, és Észak-Németországban kellett evangélizációt tartanom. Frankfurtból vonattal utaztam Bünde közelébe. A vonaton minden hely foglalt volt, pedig nagyon szerettem volna leülni, hogy még fel tudjak készülni, és megkértem a pincért, hogy beülhessek az étkezőkocsiba. – Igen – felelte -, rendeljen egy kávét és üljön be. – Az asztal másik oldalára nemsokára néhány utas telepedett, és innivalót rendeltek. Én a Bibliámat olvastam, majd hozzájuk fordultam: - Most isznak, de nemsokára megint megszomjaznak. Ebben a könyvben az élet vizéről olvasok. Aki ebből a vízből iszik, sohasem szomjazik meg: Jézus Krisztus kínálja ezt a vizet.Rövid igehirdetést tartottam. A pincér a sarokban állt és hallgatta. Amikor úgy gondolta, hogy befejeztem, és a többiek kiitták az italukat, megszólalt: - Adják át a helyüket a következőknek. – Maga maradjon csak a helyén – fordult hozzám. – Újabb utasok jöttek, és rendeltek valamit enni. – Most esznek – jegyeztem meg – de nemsokára újra megéheznek, és akkor újra enniük kell. De ebben a könyvben olvastam valakiről, aki ezt mondja: - Én vagyok az életnek kenyere, és aki ebből a kenyérből eszik, soha többé nem fog megéhezni. – Azután bizonyságot tehettem az Úr Jézusról, az élet kenyeréről. Így folyt le az egész út: A pincér egyre-másra hozta hozzám az utasokat, és én az élet vizéről és az élet kenyeréről beszélhettem nekik.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 01., csütörtök 03:57 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -

A nagyobbik fiú ideje

Beteljesedett szüleim életében ez az Ige is, hogy: „Az Úr angya­la tábort jár az Őt félők körül és kiszabadítja őket." (Zsoltár 34:8)

Lehetetlen volt ezt nekem is nem észrevenni, de igyekez­tem magamban ennek is nem nagy jelentőséget tulajdonítani. Szerencsénknek, ügyességünknek és bátorságunknak tudtam be, mert én amúgy is különösen vakmerő fiú voltam. Édes­anyám mindig a halálhíremet várta, amikor évekig az isko­lákban távol voltam otthonról.

Amint a felszabadított területeken konszolidálódott a hely­zet, az élet megindult. Hogy évet ne veszítsünk, 1945 tava­szán a beindult legközelebbi iskolákban jelentkeztünk tanu­lásra. Én a nyíregyházi új iskolatársaim között hamar feltalál­tam magam és úgy folytattam a diák életet a maga gondatlan­ságával, mint ahogyan a háború előtt; ahol abbahagytam, ott folytattam.

Bátyámnál egészen más volt a helyzet. Ő nem tette túl ma­gát olyan könnyen a front alatti és előtti eseményeken mint én, hanem most, mivel már olvasta a Bibliát, mind több és több világosság gyulladt a szívében. Az emberi élet értékét és értelmét most már kezdte isteni szemszögből látni és vizsgál­ni. Rádöbbent, hogy az az élet, amit ő eddig élt és ahogyan élt, az egy bűnös, elveszett, hiábavaló élet volt, telve nagyratörő vággyal, gőggel, hiúsággal és dicsekvéssel. - Megértette, hogy mindezek Isten szemével nézve olyan alantas testi indulatok és vágyak, amelyek sértik a teremtő Istent, a szelíd, alázatos Jézus Krisztust és a körülötte élő embereket. Egy alkalommal egy útmenti feszület előtt ment el és meg­állt. Nézte, nézte a szenvedő krisztusi arcot, a hatalmas szögekkkel átvert kezeket és lábakat. Nem tudott ellenállni feltörő indulatainak és egyszer csak sírnia és zokognia kellett, amint lehullott a kereszt tövéhez.

Átérezte, hogy mennyire fájhatott a mennyei Atyának, amikor egyszülött Fiát kellett odaadni a halálba az emberért. Átérezte, hogy ugyanannak a mennyei Atyának a szíve akkor is éppen úgy vérzett és szenvedett a szüleink szívével együtt, amikor Jucikát ki kellett vennie közülünk olyan erőszakos módon, de nem tehetett mást, mert szerette őket, és ezt az irántuk való szeretetét is meg kellett feszítenie.

Bátyám boldog örömmel és újjongással állt fel a kereszt tövétől, mert megértette, hogy Isten mennyire együttérzően szereti az összetört, vesztes szívű embert.

Igaz az Ige: „Közel van az Úr a megtört szívekhez és bekö­tözd a sebzett lelkeket." (Zsoltár 34:19)
Amikor ilyen élő hithez jutott, szívében mind nagyobb és nagyobb éhség támadt az Ige után. Szerette volna állandóan azt olvasni, de nem lehetett, mert közeledett a félévi vizsga-időszak és 16 tantárgy volt. Ekkor segítségül hívta az Urat és mondta neki: „Uram! Te mondtad, hogy próbáljatok meg engemet. Én most megpróbállak, mert én nem tudom ezt a sűrí­tett ütemben leadott nagy tananyagot jól átvenni. Kérlek, ne szégyenüljek meg. Én ebből a két legnehezebb tárgy tételeiből megtanulok kettőt-kettőt jól. Egyet-egyet az osztályvizsgára, egyet-egyet pedig a szakvizsgára. Ha név szerint ismersz és ha kedves vagyok a szemeid előtt - mint mondod az Igédben (Ésaiás 43:1) - s tudsz rólam, akkor én hadd húzzam ki vizs­gakor ezeket a tételeket."

Azt mondta a bátyám, hogy amikor kihúzta a tételeket, a megdöbbenéstől alig tudott szóhoz jutni. A tanárok csak néz­tek rá, hogy mikor kezdi már el. Mind a két alkalommal azt a két-két tételt húzta ki, amit kért.

Ujjongott és dicsőítette az Urat hangtalanul. Legszíveseb­ben elmondta volna a tanároknak, hogy minek örül annyira.

Volt aztán eset, amikor az ő hűségét tette próbára az Úr. Két tanár közötti vitában a külső fegyelmi bizottság előtt a diá­kok tanúvallomása döntött. Az egyik tanár erkölcstelen, ag­resszív, rosszindulatú ember volt, a másik az ellenkezője. Az agresszív terrorizálta a diákokat és mivel féltek tőle, a 60 diák képviseletében két fiú az élő Istenre esküdve hamis tanúval­lomásokat tett. Velük szemben a bátyám állt, aki kijelentette, hogy ő tudja, hogy a Biblia azt mondja: „Ne esküdj se az Égre, mert az az Isten ülőszéke, se a Földre, mert az az Ő lábainak zsámolya, hanem legyen a ti szavatok úgy-úgy, nem-nem, ami azon felül van, az az Ördögtől van. (Máté 5:34-37)

- Nem szoktam esküdni - mondta a bátyám -, de ha ra­gaszkodnak hozzá, megteszem, de kijelentem, hogy ez a két fiú hamisan esküdött, mert ők és a többiek is jól tudják, hogy az a bizonyos dolog nem úgy volt, de félnek X tanár úrtól.

Erre a bizottság elnöke felugrott és odament a két fiúhoz, arcul ütötte mindkettőt és rájuk kiáltott, hogy nem féltek ha­misan esküdni? Most már X tanárral együtt ők is fegyelmit kapnak a hamis esküért, és kizavarta őket.

Még aznap X tanár, mikor kettesben volt bátyámmal, meg­fenyegette, hogy 10 nap múlva repül az iskolából, ezt garan­tálja. Két fiút állított rá, akiknek figyelni kellett a bátyám min­den lépését és neki jelenteni. De az Úr a két fiút a bátyám kezébe adta.

Korábbi igazgatói döntés alapján, kicsapás terhe mellett, tilos volt a tanárok javadalmi szőlőjéből szedni a diákoknak. Egy alkalommal bátyám közel a tanári szőlő mezsgyéjéhez a fák alatt olvasott és ez a két fiú pedig a sapkájukat a tanári szőlőből megszedve eszegettek. Mikor őt meglátták, megré­mültek és mindenáron az ő sapkájába is akartak a szőlőből tenni. Ő nem fogadta el, hanem szó nélkül elment. Azok ret­tegtek, hogy mikor hívatják őket az igazgatóhoz. De nem hí­vatták se aznap, se később egyiket sem. Attól kezdve azt sem tudta a két fiú, hogyan kedveskedjen bátyámnak. A tanár is visszahúzódott és nem üldözte tovább.

Sok hasonló bizonysága is volt bátyámnak, amelyeket sze­retett volna másokkal is megosztani. Az evangélikus és refor­mátus fiatalok között próbálkozott, de azokat csak a világi dolgok érdekelték, ital, tánc, lányok stb. Mondta nekik, ti evan­gélikusok az evangéliumra vagytok építve, ti meg reformátu­sok a megreformált egyházban vagytok, akkor miért éltek úgy, mint az evangéliumot nem ismerő katolikusok? De csak kinevették.

Mind sűrűbben ment szüleimmel a gyülekezetbe, ahol öröm­mel hallgatták a bizonyságtevéseit idősek és fiatalok egyaránt. Örült, hogy olyanok között van, akik ugyanúgy éreznek és gondolkodnak mint ő.

Amikor boldog örömmel mondta egy idősebb testvérnek, hogy olyan közel van hozzá az Úr, hogy szinte bármit kér, megadja neki, akkor az a testvér nagy szeretettel felhívta a fi­gyelmét arra, hogy a mennyei Atya tejnek italával táplálja a gyermekeit míg kicsinyek, hogy megerősödjenek, de majd ké­sőbb keményebb eledelt is fog adni. Ezeket majd a próbák és a szenvedések útján kell elfogyasztani. Csak az a fontos, hogy akár azonnal meghallgat, akár hosszabb ideig várakoztat, vagy az Ő tervei mások, mint a mienk, maradjunk Hozzá mindvé­gig hűségesek.

1945-ben ő is a hite vallomására bemerítkezett és csatlako­zott a gyülekezethez. Nagyon sajnálta az evangélikusokat, mert ott szeretett volna maradni, hogy szolgálhasson közöt­tük, de nem értették meg.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 06., kedd 01:58 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Gulylás József: Akiket én szeretek - részlet -

A magvetés ideje

Amikor a háború vihara országunkat is elhagyva messze nyu­gatra vonult, az új világban Isten gyermekei, a hívő nép, jó al­kalomnak találta az időt az igemag vetésére. Sok családban gyász volt, sok érték megsemmisült. Az emberek kénytelenek voltak a maguk vagy a környezetük életében tapasztalni és látni, hogy a túlélés nem mindenkinek sikerült. Sok életet, sok kincset a tűz, a bomba, „a rozsda és a moly megemésztett", vagy a tolvajok ellopták. Az ilyenek szívükben tanácstalanok voltak, mert nem tudták, hogy mit és hogyan kell tenni és élni tovább. Nem tudták, hogy milyen kincset érdemes gyűjteni, amely minden vihart túl él.

Az ilyen idők és alkalmak az Isten alkalmai voltak minden időben, így most is.

Itt várt a nagy feladat a hívő népre, hogy adja tudtul a gyá­szolóknak és vesztes szívűeknek, hogy Isten a sötétben is tud fényt gyújtani, a rosszból is tud jót kihozni.
A mi családunk is most már - rajtam kívül - teljes oda­adással vitte és hintette a békesség evangéliumát és a vigasztalásnak Igéjét. Ahol csak gyászról hallottak, mentek oda és vigasztaltak. Tehették, mert ők előbb voltak gyászolók és vesz­tesek és rá tudtak mutatni Jézus Krisztusra, az élet Fejedelmé­re, Aki őket is meg tudta vigasztalni, és a nagy űrt ki tudta tölteni a szívükben.
Ahol szükséget láttak, oda vittek, mert tudták, hogy náluk azért maradt meg, hogy legyen miből adni azoknak, akiknél még az életszükséglet is elveszett.

Még akkor sem tagadták meg a segítséget, amikor nyilván­való volt a kérés okának a valótlansága. Ilyen eset volt, ami­kor egy távoli tanyán lakó édesanya jött, hogy gyermeke meg­halt és nem tudják miből eltemetni. Édesanyám pedig aznap délelőtt találkozott a nagymamával a piacon, aki mondta, hogy mindnyájan jól vannak. Amikor ezt szóvá tették délután a pénzt kérő édesanyának, az nagyon elszégyellte magát. Édes­apám akkor azt mondta neki: „Nézze Böske, ha maga ilyen nagy hazugságot mert mondani, biztosan nagy szükségben lehet, de ezt nem szabad lett volna tenni, mert én segítettem volna enélkül is. Tessék itt a pénz, nem kell megadni. Máskor pedig ne tegyen ilyet, hanem tartson bűnbánatot és kérje az Urat, hogy ne büntesse meg magát ezért a nagy vétekért, ne­hogy valóban elküldje a halál angyalát a kisfiáért." Az asszony nagyon sírt, amikor elment.

Édesapám mondta a gyülekezetben, hogy jó lenne - estén­ként - házi istentiszteleteket tartani nálunk a tanyán. Biztosan sokán eljönnének, az érdeklődők. Úgy látjuk, sokan éhezik az Igét. A testvérek elfogadták a hívást és attól kezdve, a téli hó­napokban minden héten egy este hangzott az Ige hívogatása az éneklő és zenélő fiatalok közreműködésével.

Én furcsának találtam, hogy édesapám és bátyám elindulnak tanyáról tanyára és hívogatják az embereket az esti istentiszte­letre. Nem tetszett nekem, hogy templomot csináltak a szobá­inkból. Különösen azt szégyelltem, hogy azok a gyerekek és szüleik is jöttek, akiket én tanítottam a közeli tanyasi iskolában, ugyanis, megválasztott a községi iskolaszék abba az iskolába 1. számú tanítónak, amelyikben és magam is tanultam az abc-t.

Az istentiszteletekre nekem is illett bemenni, ha már má­sok olyan messziről eljöttek a nagy hóban és hidegben. Igyekeztem túltenni magamat ezen a feszélyezettségen, egészen addig, amíg egyszer Sallai bácsi, a prédikátor, ki nem imád­kozott engem a nagy nyilvánosság előtt.

Először hálát adott azért, hogy ez a ház befogadta az Úr Jé­zust és helyet adott az Ő Igéjének. Aztán pedig kérte az Urat, hogy áldja meg az Ige hallgatóit, a kicsiket és nagyokat. Külö­nösképpen pedig, hogy áldja meg e ház keményszívű fiát - az én voltam -, aki nem akarja tudomásul venni azt a nagy ke­gyelmet, amiben ennek a hajléknak a lakói részesültek. Akkor én nagyon felháborodva mentem ki és a végén megkértem édesanyámat, hogy mondja meg Sallai bácsinak, hogy ha még egyszer engem kiimádkozik, vagy kiprédikál, én többet be nem teszem a lábam az istentiszteletre. Édesanyám csak ennyit mondott: „Kisfiam, jót akar neked Sallai bácsi." azt feleltem haragudva, hogy tartsa meg ezt a jót magának. Többet Sallai bácsi nem kompromittált. Azt is tudom, hogy gyakran meg­emlékezett rólam imáiban, amikor én nem hallottam.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 06., kedd 13:36 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 08:52
Hozzászólások: 4464
Valaki odament Moodyhoz,és bírálta őt amiatt,ahogyan a lelkeket Krisztushoz vezeti. Moody udvariasan meghallgatta a kritikát és aztán megkérdezte a kritikustól."És te hogy csinálod?" Az ember mormogott egy kicsit és aztán elmondta,hogy ő nem csinálja sehogy.
Moody így válaszolt neki:"Akkor én inkább szeretem azt ahogy én csinálom, mint azt, ahogy te nem csinálod."

_________________
/mT


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 07., szerda 01:24 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -


A kisebbik fiú ideje

Ezek után egy fedél alatt két különböző világ élt. Én éltem a magam világát, mint annyi más világi fiatalember, a testi él­vek gondolatkörében. Ők pedig négyen, egy teljesen más élet­felfogást vallottak. Nekem néha úgy tűnt, mintha egy idegen bolygóról érkeztek volna erre a földre.

Amin én nevetni vagy örülni tudtam, azon ők szomorká­sán fejüket csóválták. Viszont amin ők tudtak örülni, az en­gem hidegen hagyott, sőt, nagyon idegesített. Így egyre rit­kábban voltunk együtt még bátyámmal is, mert nem volt kö­zös témánk.

Néha úgy éreztem magam, mint egy idegen test egy élő szervezetben. Mint egy farkas a bárányok között, aki hol ebbe, hol abba mart bele valamiért. Ők pedig csendesen válaszoltak nekem és igyekeztek inkább kikerülni, hogy minél kisebb le­gyen az összeütközési felület. Ha magamra hagytak, úgy érez­tem, hogy kiközösítettek, ha pedig a közelemben voltak, azt hittem, hogy meg akarnak missziózni, azért beszélnek lelki dolgokról.
Már így éltünk több mint egy fél éve, amikor egyszer bá­tyámmal kettesben voltunk otthon. Láttam, hogy mondani készül valamint. Egyszer aztán a dolgok közepébe vágva, egy kérdést szögezett nekem igen erélyesen. „Te, Jóska! Tudod te, hogy a missziót mennyire gátolod? Hogy milyen sokan néz­nek rád és azt vágják nekem is a szemembe a volt barátaim és tanulótársaim, hogy tégedet térítselek meg, ne őket, de neked több eszed van, és nem tudlak úgysem elbolondítani. Nem akarlak én elbolondítani, de valamit meg kell mondanom: Te nagyon jól tudod, hogy az Úr mit cselekedett a családunkban. Tudod, hogy apukáékra rátette a kezét, miután látta, hogy fo­gadásukat nem akarják megtartani. Szemeink előtt törte össze a szívüket, hogy Feléje forduljanak. Azt is tudod, hogy pici gyermekkorunkban mind a hármunkat Neki szenteltek ön­magukkal együtt. Ők összetörve megtértek Hozzá. Hisszük, hogy Jucika is az Úrnál van. - Ugyanis, ő olyan szelíd, aláza­tos szívű, tiszta leányka volt, hogy mindenki úgy mondta, hogy ő nem is erre a világra való, mint ahogy később úgy is történt, amikor az Úr magához vette. - A családban senki nem olvasott Bibliát, csak ő. Vasárnap délutánonként nem szórakozni ment a barátnőivel - hiába jöttek érte és édes­anyám is küldte -, hanem fogta a piros szélű Bibliáját, egy plédet, és kiment a kertbe. - "Nem szeretem ezeket a lányokat, olyan üres beszédük van!" - mondta.
„Én is elfogadtam az Urat és Jézus Krisztust, mint Megvál­tómat." - mondta a bátyám. „Te mire vársz? Ne várd, hogy összetörjön, ne várd, hogy fájdalommal vonjon magához. Gye­re míg szépen hív. Téged is odaszenteltek apukáék!"

Ekkor én nagy haragra gerjedtem és odavágtam a szava­kat: „Hagyjatok nekem békét, úgysem leszek én hívő, akármit csináltok. Ez nekem nem élet. Ha össze fog törni, az én leszek, ha fájdalmam lesz, nekem fog fájni. Semmi közötök hozzám!" Ezzel kirohantam, becsapva magam után az ajtót.

Bátyám nekem többet ezekről a dolgokról nem szólt. Ha en­gem emlegettek neki az ismerősök, csak ennyit mondott: Jós­ka tud mindent. Az Úr is tud róla, - a többi a kettőjük dolga."
Ezek után kerültem a hívőket. Ha mégis összeakadtam ve­lük, gúnyosan vagy viccesen vágtam vissza a szavakat. Pl. egy vasárnap délután, amikor szüleim a vendégekkel kocsin a keskenyebb, de hosszabb kövesúton mentek a gyülekezet­be, én pedig kerékpáron a széles, de rövidebb földúton men­tem a községbe a barátaimhoz, az egyik fiatal vendég odaki­áltott: „Még mindig a széles úton?" Én pedig visszakiáltot­tam: „Igen, mert ez rövidebb, kényelmesebb és biztosabb." „De a Pokolba vezet." - kiáltotta a vendég. „Nem baj, ott van jó meleg." - mondtam gúnyosan, mivel akkor erős téli hideg nap volt.

Mindenkit könnyen leszereltem viccel, vagy gúnnyal, csak egy valaki volt, akitől féltem, és óvakodtam vele találkozni. Ez Sallai bácsi volt, a prédikátor. Ő a maga tekintélyt kiváltó külsejével, apostoli megjelenésével lefegyverzett és képtelen voltam kérdéseire könnyű, fellengzős válaszokat adni. Egy megoldást választottam, ha észrevettem, hogy jön, ő az egyik ajtón be, én a másokon ki. De ez a bújócskázás nem mindig si­került. Volt eset, amikor összetalálkoztunk és ez nekem min­dig kellemetlen perceket jelentett.

Egy esetre nagyon jól emlékszem. Ő jött az ajtón be, én akartam a másikon indulni ki. Megállított, megfogta a keze­met és leültetett maga mellé a díványra. - Józsikám! Maga mindig szalad előlem. Mi még szinte alig beszélgettünk, pe­dig már elég rég járok magukhoz - mondta a bácsi. - Hát, sok dolgom van Sallai bácsi - feleltem. De hova siet? Tudja, hogy milyen hamar a végére lehet jutni ennek az életnek, lehet, hogy még ma, vagy holnap és akkor mi lesz? Mondja már, mi magának az életcélja? - No, most csőbe jöttem, gondoltam magamban, és igyekeztem könnyedén, higgadtan felelni.

- Hát, Sallai bácsi, tanítok, mert ezt a hivatást választot­tam. - Hát aztán? - Aztán, úgy tudom, hogy Sallai bácsi is tudja szüleimtől, hogy nősülni szándékozom, hogy van ko­moly menyasszonyjelöltem. - Igen, hallottam róla, hát aztán? - Aztán családom lesz és élek a hivatásomnak. - Aztán? - Itt már tudtam, hogy hova szorít a bácsi és azt feleltem, hogy az­tán megöregszem. - És aztán? - Aztán, hogy mi lesz, azt nem tudja senki, mert nem jött még onnan vissza senki. - Nono, az nem egészen úgy van Józsikám! Maga azt mondja, hogy ol­vassa a Bibliát, hát nem találkozott még azzal az Igével, hogy: „Kicsoda ment fel a Mennyekbe, ha nem Az, Aki alászállott onnan, az embernek Fia, aki a Mennyben van." (János 3:13) Ő, Jézus Krisztus aztán mindent elmondott a tanítványainak, amikor itt járt a Földön. A tanítványai pedig, amit Tőle hallot­tak, hogy mi van odaát, mind leírták nekünk. Ezért tudjuk, hogy mi vár az emberekre odaát.
És elkezdte mondani, hogy tudja Józsikám, ez az élet olyan, mint az a ház, amelyiknek a bejárata a konyhán keresztül van. Az emberek nagy része, amikor bejön a házba, vagyis e világ­ba, azonnal úgy telepszik le a konyhában a mosatlanok, a fé­lig kész ételek és a moslékos dézsák mellé, mintha nem is vol­na az ajtón túl egy „szépszoba", ahol a ház ura várja őket fe­hér, terített asztal mellett.

Így az a sok-sok, Ördög által megtévesztett és becsapott ember azt hiszi, hogy abban van az életük értelme és célja, ha a test vágyait, annak minden kívánságát maradéktalanul ki­elégítik. Nem törődve azzal, hogy környezetükben mennyi embert tipornak el, családokat rontanak meg, önmaguk életét pedig gyakran az állatiasodás szintjére süllyesztik. Végül a halál, majd az örök gyötrelem lesz lelkűk osztályrésze.
Akik pedig a kegyelem Istene által tudatára ébrednek an­nak, hogy e földi élet végével nem fejeződik be minden, ha-nem egy ajtó megnyitásával beléphetnek a Menny csodálatos világába, a Jézus Krisztus által bűneiktől megváltott üdvözültek és szentek társaságába az ilyenek igyekeznek Isten Igéjé­hez igazítani életüket, keresve az Ő akaratát.

Józsikám! Úgy emberileg szép tervei vannak magának, csak egy fogyatkozása van ezeknek a terveknek; az, hogy Istent, a Mindenhatót kihagyta a terveiből. Vele nem számol, mintha Ő nem is lenne, pedig ismeri maga azt a magyar közmondást: - Ember tervez, Isten végez.

Én ajánlom magának nagy szeretettel, hogy kapcsolja bele Istent is a terveibe, mert csak akkor lesz jó szerencsés és akkor boldogul.

Nem válaszoltam neki semmit, de attól kezdve még job­ban óvakodtam a találkozástól.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 08., csütörtök 13:34 
Aktív tag
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 16:09
Hozzászólások: 791
Kép
Február 8.

VISZONYLAG JÓ

A mai napon olvasandó igeszakasz: Lk 18,18-23

18 Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: "Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" 19 Jézus ezt válaszolta neki: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak az Isten. 20 A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!" 21 Ő pedig így szólt: "Ezt mind megtartottam ifjúságomtól fogva." 22 Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá: "Még egy fogyatkozás van benned: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem." 23 Az pedig, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert igen gazdag volt.





"Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó egyedül csak az Isten."
(Lk 18,19)

Jézus kérdése meglep bennünket: "Miért mondasz engem jónak?" Ha Jézus Krisztust nem hívhatjuk "jó Mesternek", akkor egyáltalán nincsen ilyen, hogy jó mester. "Senki sem jó, egyedül csak az Isten." De hát Jézus nem Isten örök Fia? Nem maga a Biblia mondja egy bizonyos Józsefről és egy bizonyos Barnabásról, hogy ők jó (ill. jámbor) emberek voltak? (Lk 23,50 és ApCsel 11,24 a Károli fordítás szerint. Az újford. szerint: derék. A ford. megj.) Jézus nem tagadja, hogy ő jó, de helyesbíti a hozzá forduló fiatalember egysíkú látásmódját. Ennek a gazdag ifjúnak meg kell tanulnia, hogy nagyon óvatosan bánjon ezzel a szóval, hogy "jó". A fiatalember egy jellegzetes vallásos moralizmust képvisel, amely folyamatosan fertőz minket is. A jósággal kapcsolatos elgondolásaink azon alapulnak, ahogy másokkal mérjük össze magunkat. Ezen az alapon kapjuk egymástól és adjuk egymásnak a minősítéseket, éppen úgy, ahogy az iskolában az osztályzatokat általában a többi tanuló teljesítményéhez viszonyítva adják. De Jézus az embert mindig Isten elé állítja. "Senki sem jó, egyedül csak az Isten." Arra tanít bennünket, hogy Istennek a mi életünkre vonatkozó akarata felől kérdezősködjünk. Amikor Krisztus kijelentette Isten akaratát a fiatalembernek ("Add el minden vagyonodat ... és kövess engem"), akkor ő úgy találta, hogy a követelmény túl magas. Amikor hittestvéreihez viszonyította magát, nem vallott szégyent ("Ezt mind megtartottam ifjúságomtól fogva"). De az új követelmény hasonlíthatatlanul magas volt. Minden ember Isten jelenlétében él. Hittestvéreink nem állíthatnak fel számunkra irányadó mércét. Mi sem ragaszthatjuk egymásra a "jó" vagy a "jobb keresztyén" jelzőt. A mi jutalmunk az Úrtól van. Aki ismeri az "igaz Bírót", azt nem veszik le a lábáról az emberi elismerések. De ugyanilyen okból az emberi ítélkezés sem végleges.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 08., csütörtök 23:48 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Akkar ajánlom figyelmedbe az alábbi linket:

http://www.ertem.hu/

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 09., péntek 00:19 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -

A meglátogatás ideje

A jelöltemmel a tervezgetésekkel voltunk elfoglalva. Így ér­keztünk 1946 nyarához. Az egybekelést őszre terveztük. Az iskolánál volt szép szolgálati lakás, 2 hold javadalmi kert és föld.

Minden nagyon szépnek és jónak látszott. Csak szüleim otthoni hozzáállása zavart mindig. Láttam rajtuk, hogy nem örülnek ennek a lépésemnek. Sőt, nem egyszer hallottam őket esténként hangosan imádkozni értem a belső szobában, hogy állítson meg engem az Úr a halálba vezető utamon és törje össze a kemény szívemet.

Ez igen bosszantott és egy reggel mondtam is édesanyám­nak, hogy miért nem hagynak nekem békét. Ne imádkozza­nak értem, úgy sem leszek én hívő, akármit csinálnak. Azt fe­lelte édesanyám: „Kisfiam! Te már nagy vagy, így nem tu­dunk odavinni, ahova szeretnénk, de azt nem tilthatod meg nekünk, hogy imádkozzunk érted."

Édesapám pedig egy alkalommal félrehívott és azt mond­ta, hogy beszélni akar velem. Tessék, mondtam. „Fiam! Úgy látjuk, nősülni készülsz. Meg sem kérdeztél minket, hogy mi mit szólunk hozzá, gondolván, hogy ez a te dolgod. Ez csak részben igaz, mert te még a miénk vagy, mi téged is az Úrnak szántunk oda, és nem mindegy, hogy milyen irányban ha­ladsz.

A választottad ellen nekünk személy szerint semmi kifo­gásunk sincs. Szép, helyes kislány, nem hallunk róla semmi rosszat. Az ellen a környezet ellen van nekünk kifogásunk, ahonnan ő jön és él, két okból is. Először is, az a család még nem hívő szemmel tekintve is igen sok elítélendő, rossz hírű tulajdonsággal bíró család. Gőgös, öntelt, másokat eltipró, megalázó, kigúnyoló, a szegényt semmibe vevő, szívtelen em­bertípus.A fiúk erkölcsi gátlás nélküliek - 6 fiú testvére volt a lány­kának -, erről híresek, de te ezt jobban tudod, mint én.

Másodszor, pedig, olyan bigott, vallásoskodó ember az ap­juk (görög katolikus kurátor), de azért egy idegen asszonyt tart ágyasának a házában és ezt mindenki tudja, mert nem is titkolják. Hogy tudnánk mi ilyen családdal szorosabb kapcso­latot fenntartani? Elképzelhetetlen ez előttünk, de az Úr előtt is. Tűz és víz találkozása lenne ez fiam, amiből semmi jó nem jönne ki. Legfőképpen pedig a te részedről lenne a legtragiku­sabb, mert végképp elszakadnál az Ige és az Úr közeléből, mi-rólunk nem is beszélve."

Az én válaszom körülbelül ez volt: „Jól van apukám, meg­hallgattam, köszönöm, hogy aggódnak értem, majd gondol­kodom azon, amit tetszett mondani, de végső soron úgy fo­gok tenni, ahogy jónak látom." Nekem valójában semmi szán­dékom nem volt bármiben is változtatni, csak megnyugtatá­sukra mondtam, amit mondtam. Minden ment ezek után is tovább terveink szerint.

Szeptember első napjaiban azonban valami olyasféle do­log történt velem, ami akkor nem látszott nagy jelentőségű­nek, csak később vált azzá.

Az történt, hogy a szeptemberi iskolai beiratkozáskor erős fejfájásom lett és lázra is gyanakodtam. Félbehagytam a beíratást, hogy holnap folytatom. De csak nem szűnt a fejfájásom, ezért elmentem az orvoshoz. Az lázat mért, röntgenezett és a vizsgálat után közölte velem, hogy izzadmányos mellhártya­gyulladásom van, azonnal kórházba kell mennem, hogy csa­poljanak. Ne is menjek haza, mert így is el vagyok késve. Üzentem haza, hogy Nyíregyházára kórházba mentem és hoz­zanak be ruhát.

Itt kezdődött el életemnek az az időszaka, amikor egy lát­hatatlan Valakit éreztem állandóan magam körül, aki figyelve engem, keresztezi terveimet és sorompókat állítva utamba áll. Nem tudtam én akkor még, hogy ki az a Valaki, csak volt ben­nem egy félelmetes sejtés, hogy talán csak nem az Isten?
Az első akadály az volt, hogy nem tudtak csapolni, vagyis a vizet nem tudták leszívni a tüdő és a mellhártya közül. Már a próbacsapolás sem sikerült, mert a víz egészen megkocso­nyásodott. Ki kell feküdni - mondták az orvosok -, hogy a víz felszívódjék. Ez lehet, hogy egy hónapnál is tovább fog tarta­ni. Megrémültem, mert én októberre terveztem az esküvő­met.

Már a negyedik hétnél tartottam, de még semmit sem ja­vultam. Továbbra is hőemelkedés, étvágytalanság és fulladás gyötört. A kórteremben én voltam már a legrégibb beteg, mert vagy hazamentek, vagy meghaltak a szobatársaim.

Volt időm mindenről gondolkodni. Édesanyám első alka­lommal, mikor bejött, hozott egy Bibliát is. Mondta, hogy ol­vasgassam, ha szükségét érzem. De én akkor még nem érez­tem szükségét, sőt, amikor kérdezte a diakonissza nővér, hogy „Bibliát tetszik olvasni, tanító úr?" akkor én sietve feleltem, hogy nem, csak idehozták, és gyorsan eltettem az éjjeli szek­rény alsó fiókjába.

Ahogyan aztán teltek múltak a hetek, mind jobban kétség­be estem. Láttam magamat lassan elszáradva megsárgulni, mint a szomszéd tüdőosztály betegeit, akiket már hetek óta fi­gyeltem. Legtöbbjük útja pár hónap után a hullakamrába ve­zetett. Akkor a penicillinkezelés még ismeretlen volt nálunk, Nyugaton kezdték alkalmazni.

Mikor pedig kalcium kezelést kezdtek adni (meszesítő), sejtettem, hogy a tüdőmön tbc beszűrődés lehet... Kérdése­imre csak annyit mondtak, hogy elővigyázatosságból adják.

Ilyen kétségek között vergődtem. Önkéntelenül is gondo­lataim a bátyám és Sallai bácsival való nem olyan régen foly­tatott beszélgetések körül forgolódtak. - „Ne várd, hogy összetörjön, hogy fájdalommal vonjon magához..., gyere, míg szépen hív stb." - Aztán „...Szép tervei vannak magának Józsikám, csak egy fogyatkozása van ezeknek a terveknek, hogy Istent kihagyta belőlük. Ember tervez, Isten végez..." stb. - Hát ez lenne az? Hát igaz lenne, hogy Isten - ha egyálta­lán van - törődne egy ilyen por, féreg nyomorult emberrel, mint én?
Volt nekem valamilyen homályos istenképzetem. Az érte­lem azt diktálta, hogy Valakinek lennie kell, magától semmi nincs - de abba nem fért bele az ilyen kicsinyeskedő, férgek­kel is bíbelődő Isten. Ha van is, akkor az egy olyan transzcen­dens, kívülálló Isten lehet, aki kint az Univerzumban van és alkotja a maga galaktikáit tetszése szerint.

Most pedig mégis úgy érzem, mintha itt lenne az ágyam körül és mindent úgy intéz, hogy semmi se sikerüljön. Mintha én lennék a kórterem középpontjában és minden értem tör­ténne, még a haldoklók halálhörgése is, hogy rémisztgesse­nek.

Most már elő-előveszegettem a Bibliát az alsó fiókból és ol­vasgattam Dávid bűnbánati zsoltárait. Ekkor azonban még úgy vettem, hogy ezek a zsoltárok nem az enyémek voltak, hanem a Dávidéi. Az ő szívéből fakadtak, én csak utánoztam Dávidot, mikor olvastam őket.

Utána újból az orvosokat zaklattam, hogy tegyenek már valamit velem, ne sorvadjak itt el a szemük láttára. De csak széttárták a kezüket és nem tudtak tenni semmit.

Egészen mélyen a szívemben volt egy magamnak is alig bevallott gondolat, hogyha én egyszer, - egyszer azt tudnám mondani annak az Istennek, hogy könyörüljön rajtam, gyó­gyítson meg, ha tud, és akkor én is odaadom magam Neki, mint valamikor a szüleim tették. - De az ilyen mély titkos gondolataimat gyorsan elhessegettem magamtól és újból az orvosoktól, az emberektől vártam a segítséget. A vonakodás az esetleges odaadásomtól elsősorban azért volt, mert tud­tam, hogy ez a szerelmemtől való elszakadást jelentené. Eb­ből, az én új életfelfogásomból ő semmit sem értene.

Fogadást is féltem tenni Istennek, mert már akkor tudtam szüleim életéből, hogy azt meg is kell tartani, mert úgy járha­tok, mint ők. Megkeresheti rajtam is az az Isten az odaszánást.

Novemberbe járt már az idő, amikor mind jobban és job­ban hallatta hangját az a mélyről jövő szelíd biztató indulat: „Tedd meg! Indulj el! Meglásd, megsegít!"
Egy őszi vasárnap késő délutánján, amikor a hőemelkedések már jelentkezni szoktak, a kórházi ágyamon feküdtem sö­tét, reménytelen gondolatok között. Kitekintettem az ablakon a vörhenyesen bevilágító, lemenőben lévő tűzgolyóra, és akkor bentről jött az ellenállhatatlan, jól ismert hang: „Most tedd meg! Ne várj tovább!" - Akkor én fejemre húztam a takarómat és elmondtam életem első imádságát annak az Istennek, akit már tudtam, hogy van, akitől féltem és menekültem már hosszú ideje. Eltűnt akkorra már előlem minden visszahúzó erő és akarat s ezt mondtam: „Istenem! Édesanyám Istene! Könyörülj rajtam is, ahogyan őrajta könyörültél. Gyógyíts meg engem is, és bocsásd meg minden bűnömet és ellenkezésemet, akkor én odaszentelem az életemet és Neked szolgálok!"
Azonnal olyan csodálatos nyugalom és békesség töltötte be a szívemet, hogy a szomszéd betegtársaim csak arra lettek fi­gyelmesek, hogy leszállva az ágyról, örömteli mosolygós arc­cal közöltem velük, hogy én most már hamarosan hazame­gyek. Honnan tudom? - kérdezték. Mondtam nekik, hogy imád­koztam és Isten adta szívembe ezt a tudatot és bizonyosságot. Sajnálkozva néztek össze és mosolyogtak rajtam. De én nem törődtem velük, mert én tudtam azt, amit ők nem tudtak.

Másnap bejött édesanyám és látja, hogy vidám arccal fek­szem. „De jó kedved van kisfiam! - Igen, anyuka, mert hama­rosan megyek haza. - Honnan tudod fiam? Ki mondta? Va­sárnap nincs vizsgálat. - Az este mondták, anyuka. - Ki volt itt? Miskáék nem tudtak bejönni hozzád a fiatalokkal, mert si­ettek a konferencia után a vonathoz, pedig szerettek volna.

- Most jó, hogy nem jöttek (máskor sem örültem nekik igazán), mert Valaki más volt itt. - Kicsoda, fiam? - Az Úr Jézus és azt mondta, hogy elfogad és könyörül rajtam." - Erre édesanyám hangtalanul ráborult az ágyamra és csak ennyit suttogott visszafojtott zokogással: „Köszönöm Istenem, hogy meghallgat­tál minket."
Azóta is tudom, hogy minden embernek a két nagy állo­másnál, a testi születésnél és a meghalásnál egyedül kell len­nie. Ugyanúgy a lelkiekben is az óembernek, a réginek a meghalásakor, és az újnak, a szellemi embernek a megszületésekor is mindig egyedül kell lenni mindenkinek. Ezt a harcot minden­kinek magának kell megharcolnia. A vajúdásig elsegíthet a környezet, de tovább a szenvedésnek és a megdicsőülésnek szentélyébe más nem léphet be. Ott csak a halálnak és az élet­nek Ura, Jézus Krisztus és én lehetek. A legcsodálatosabb az, hogy a lelki területen ez a két nagy esemény szinte egy idő­ben történik.

A régi, talán még betegeskedő testben már egy új érzel­mekkel telt szív és egy megújult értelemmel bíró elme van:

Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a testeteket élő, szent és Istennek ked­ves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata." (Róma 12:1-2)

Legtöbb hívő embernél a nagy átértékelés is az újjászületés időpontjában történik meg.
De amelyek egykor nékem nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kár­nak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszi hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem." (Filippi 3:7-8

Magam sem tudom, hogy hogyan volt lehetséges, de mint­ha már nem is az lett volna a legfontosabb számomra, hogy mikor gyógyulok meg és mehetek haza, mi lesz a menyasszo­nyommal, hanem az, hogy az a Valaki, aki itt van mellettem, SZERET engem. Szeret és nem akarom, hogy elmenjen tőlem. Most már minden igyekeztem azon volt, hogy megmarad­hassak abban a tudatomban, hogy Ő szeret engem minden körülmények között, bármi is történjék velem, és hogy én is mind jobban megismerhessem Őt, hogy viszont szerethessem.

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedüli igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." (János 17:3)


Ha meggyógyulok, ha nem, a legfontosabb, hogy tud ró­lam, és hogy jó akarattal van hozzám. Az a másfél hét, amit még a kórházban töltöttem, a vizsgá­latok és kontrollok egyeztetésével telt el. Csodálkoztak az or­vosok, hogy ilyen hirtelen eltűnt a mellhártyaizzadmányom és a tüdő szabad lett. A zárójelentésben hegyi levegőt javasol­tak és 1-2 hónapos pihenőt.

A betegtársaimtól való búcsúzáskor láttam rajtuk, hogy vegyes érzelmekkel vannak irántam. Egyrészről örültek, hogy én mehetek, másrészről fájlalták, hogy nekik maradni kell. Az egyik búcsúzóul megjegyezte: „Kolléga úr, maga jól imádko­zott, bár csak én is így tudnék hinni."

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Klassen: Nincsenek véletlenek
HozzászólásElküldve: 2007. feb. 12., hétfő 08:02 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Istentől használati utasítást kaptunk

Mindig két gondolat foglalkoztat. Az egyik az, hogy a találkozásokat Isten adja. A másik, hogy nincs fontosabb kérdés, mint az, hogyan béküljünk meg Istennel. A stopposoknak gyakran mondtam: - Nem csak azért viszlek magammal, mert el akarsz jutni úticélodhoz, hanem azért, mert egy ennél sokkal fontosabb dologról kell hallanod. Még azt sem tudom, mit akarsz tenni, ha megérkezünk. Egyet azonban tudok: Ha az Úr Jézusról beszélek valakivel, akkor én azt teszem, amit nekem tennem kell. Mert róla mindenkinek hallania kell!
Egy stoppos ült mellettem az autóban. Az élet értelméről beszélgettünk. – Isten egy könyvet is adott nekünk, amiből megtudhatjuk, mi a terve velünk – magyaráztam – és ezt a könyvet olvashatom, meg félre is tehetem. – Az autómnak is van egy kézikönyve, amiből megtudhatom, mikor kell olajat cserélni, milyen nyomásra van szükség a gumikerékben, és minden mást, amit az autóval tennem kell, hogy hosszú ideig és problémamentesen vezethessem.
Az egész kézikönyvet ki is dobhatnám az ablakon – mondtam a fiúnak -, és ha elöl az armatúrákon felgyullad a piros fény, gyorsan kitéphetném a drótot, hogy a lámpa kialudjon, és utána egyszerűen továbbhajthatnék. De ez nem lenne különösebben okos gondolat, sőt nagy butaság lenne. Mégis nagyon sokan kidobják a Bibliát, egyszerűen továbbmennek és úgy vélik: - Jó, ha felgyullad a piros fény, mert legalább valami figyelmeztet, hogy többet kellene törődnöm Istennel, de azután gyorsan kikapcsolom, vagyis mással foglalkozom, és egyszerűen ugyanúgy élek tovább. – Megtehetjük ezt? Igen, megtehetjük. De kész őrültség! Egyszer Isten elé kell állnunk. Jobb, ha betartjuk az Istentől kapott használati utasítást, és felkészülünk a vele való találkozásra.

Mit tegyünk és hogyan kezdjünk hozzá?

Néha nem is tudjuk, mit kellene tennünk, vagy hogyan kezdjünk hozzá. Valahol Kanada keleti részén egy 60 éves férfit vettem fel. Egyszerűen belevágtam: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…” – Azután egy pillanatig vártam, majd megkérdeztem: - Kit szeretett Isten? – Vállat vont: - Nem tudom – morogta. Újra kezdtem: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…” – Mit adott? – Megint vállat vont és morgott. – Nem tudom. – Még egyszer elmondtam az igét és megkérdeztem: Kit szeretett Isten? – Hát a világot – felelte. Látja, már tanult valamit – biztattam. – Ha a világot szerette, abba Ön is beletartozik vajon? – Hát, igen, hiszen én is a világhoz tartozom. Akkor biztosan engem is szeretett. – És mit adott? – A Fiát adta. – Kiért? – A világért. – Pontosítani akartam: - Önért is odaadta a Fiát? – Igen, ha a világért odaadta, akkor értem is. – Miért adtam volna fel az első kérdés után?

130 km hosszú prédikáció meglepetéssel

Folytattam: - Ha ajándékot kap, nem használ Önnek semmit, amíg el nem fogadja. Kész Isten ajándékát elfogadni? – Az egész prédikáció körülbelül 130 km hosszú volt. Végül együtt imádkoztunk. Azután hirtelen ezt mondta: - Hogy fog örülni a fiam és a lányom, ha hazaérek és elmondom, hogy megtértem! És nemcsak ők. Favágó vagyok, és az erdőben együtt dolgozom egy keresztyénnel. Már sokszor mondta nekem, hogy térjek meg. Hogy fog csodálkozni, ha elmondom, hogy megtértem.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 15., csütörtök 02:03 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -

A kísértések ideje

Hazatérésem után tudtam, hogy mindennek meg kell vál­toznia körülöttem, a legnagyobb változásnak a kislánnyal való kapcsolatomban kell megtörténnie. Tudtam, ha itt győzedel­meskedem, a legnagyobb akadályon túl vagyok. Betegségem alatt mindketten nagyon lesújtottak voltunk. Fogadkoztunk egymásnak, de amikor én alkonyatkor megtettem azt a nagy döntésemet, az ő arca is eltűnt előlem, minden mással együtt. Érzelmeimben a változás azonban nem volt ilyen egyszerű és könnyű a döntésem után sem. Nem olyan régen még elkép­zelhetetlennek gondoltuk az életet egymás nélkül. Most pe­dig tudtam, hogy az új életben ő már engem követni nem ké­pes, én pedig a régiben most már még ővele sem mehetek to­vább.

Az Úr kegyelmes volt hozzám, mert a kórházban még ha­zajövetelem előtti héten az egyik betegtársamtól a kezembe került a Quo Vadis Domine (Hová mégy Uram?) című könyv, Sienkiewicz lengyel írótól. Az őskeresztyén korból, a mártí­romság korából vette az író a témát.

A könyv igen nagy hatással volt rám. Különösen az fogott meg nagyon, hogy a keresztyén Lídia, egy fogoly királyleány, inkább a szakítást választotta és Néró császár haragját, mint a házasságot Viniciussal, a gazdag, de pogány patrícius ifjúval, akit pedig nagyon szeretett. Tudott lemondani a szerelméről és még életéről is Jézus Krisztusért.
Hamarosan elmentem a leánykához és elmondtam neki mindent, amit Isten cselekedett a családunkkal a közelmúltban és most velem is. Hogy most már nem a magamé vagyok, és hogy az Isten szeretete már kötelez engem, hogy a fogadá­somat megtartsam. Kérdeztem tőle, hogy érti-e miről beszé­lek, és hogy tudna-e velem jönni ezen az úton. Zokogása volt a válasza. Azt mondta, ő nem érti ezeket a dolgokat, s hogy nem megy férjhez, hanem inkább elmegy apácának. - Tud­tam, hogy a nagy család, s bátyjai az egy szem lányukat nem fogják engedni apácának. Pár év múlva férjhez is ment.

Ezek után kértem az Urat, hogy gyógyítson meg és szaba­dítson ki engem egészen ebből az érzelmi kötelékből. Kértem, hogy addig ne találkozzak a kislánnyal, amíg ki nem hűl irán­ta minden érzületem.

Szándékosan nem kerültem a házukat, de közben vizsgálgattam magam. Csak jó néhány hét után találkoztam vele az utcán először. Messziről felismertem és mire kerékpárjaink egymáshoz értek, egy számomra teljesen közömbös leánnyal beszélgettem pár percig.

Elválásunk után hálát adtam az Úrnak, hogy Ő a szívek ér­zületeit is meg tudja változtatni, ha mi is akarjuk és engedjük.
Minden hívő fiúnak és leánynak felhívom a figyelmét nagy szeretettel, hogy még az ilyen érzelmi béklyókból is van sza­badulásra lehetőség. Különösen, amikor az Ördög a felemás igával akarja megfogni a hívő fiatalt. Csak akarni kell a szakí­tást, Ő megsegít. De sokkal jobb, ha egy hitben járó fiatal már az elején visszautasít minden felemás kapcsolatot és nem en­gedi az ilyen veszélyes kapcsolat kibontakozását. Sok gyötre­lemtől és nyomorúságtól óvja meg a saját testi és lelki életét, aki szem előtt tartja e szeretetteljes intést.
Most már nem idegenkedtem a gyülekezettől és mind töb­bet mentem vasárnaponként én is a szüleimmel az imaházba.

Sok új dolgot ismertem meg a hívő életszemléletből, amit igaznak és jónak láttam.

Volt egy gyerekkori kebelbarátom, H. Jancsi, akivel jóban, rosszban együtt voltunk. Ő jelentette számomra most azt a visszahúzó erőt - miután az érzelmi akadályon túljutottam -, ami leginkább minden törekvő fiatal életútjába áll, egy jó ba­rát, vagy barátnő személyében.

Jött állandóan hozzám és igyekezett meggyőzni, hogy nem kell a keresztyén életet annyira komolyan venni. Jó, ha olvas­sa és ismeri az ember a Bibliát, de úgy sincs senki, aki azt meg is tudja tartani, ne is erőlködjek.

Sokat vitatkoztunk és eszmecseréztünk, de néha engedtem neki és elkísértem egy-egy régi szolidabb társaságba, ahol nagy örömmel fogadtak. Utána belső nyugtalanság gyötört és fogadkoztam, hogy nem megyek máskor oda. Láttam, hogy az nem az én világom, és hogy nincs már ott nekem semmi keresnivalóm. Amikor közöttük voltam, ott láttam csak iga­zán a két társaság között az erkölcsi és felfogásbeli különbsé­get. Akik a társadalmi ranglétra 1-2 fokával feljebb álltak az átlagnál, a tisztaság, erkölcs és humánum tekinttében mélyen alatta voltak azoknak az egyszerű falusi fiataloknak, akik a gyülekezetben éltek.

Hamarosan rájöttem, hogy ennek pedig az az oka, hogy ezek a fiatalok a Biblia iránymutatásához szabják az életüket (Róma 12:2). Lassan értettem meg, hogy van egy „SZEMÉLY", Akiről és Akivel úgy beszélnek, mintha állandóan ott lenne közöttük és barátjuk lenne. Ilyeneket mondtak társalgásaik közben: „Az Úr Jézus ezt mondta..., úgy tette..., vajon most mit tenne Ő, kérdezzük meg..." stb.

Irigyeltem őket ezért a bensőséges összetartozásukért, bi­zonyos előítéletek és fenntartások azonban még akadályoztak engem abban, hogy egy tudjak lenni velük.

így érkeztem el 1946 szilveszteréhez. Készültünk a gyüle­kezetbe, amikor barátom beállított két sorsjeggyel a pedagó­gus bálra, amelyekkel az újévi malacot is meg lehet nyerni. - Mondtam neki, hogy én a gyülekezetben akarom a szilvesz­tert tölteni. Éjfélkor mindenképpen ott akarok lenni, mert úgy tudom, hogy az új év első perceiben, aki akar, igekockát vehet a körülhordozott perselytányérból. Ha imában valaki őszin­tén kéri Istent, annak felel. Vagy bátorítva felemel és megerő­sít, vagy feddve megítél, figyelmeztet és tanácsol. Én ott aka­rok lenni, mikor ez történik.

Barátom megnyugtatott, hogy úgy lesz, ahogy kívánom. Itt is leszünk egy kicsit, meg a kollégák között is, és ha ott megunjuk, megint visszajövünk ide.

Úgy is történt, ahogy megbeszéltük. Az új imaház a kaszi­nóhoz - ahol a pedagógus bált tartották - kb. 100 méterre le­hetett légvonalban. Éjfélig 3 alkalommal mentünk oda és vissza. Amikor a gyülekezetben voltunk a mulatozók hangszerei, fő­képpen a nagybőgő hangja nagyon behallatszott az imaház­ba. Barátom mindig noszogatott: „Menjünk már, menjünk már!"

Ebben a kettősségben láttam meg az óriási különbséget. Itt a tiszta igei légkör, ott a füstös, lampionos borgőz és ami az­zal jár. Hogy indulnak el ezek, és hogy indulnak el azok az új esztendőben? - A szívem erre húzott, de a barátom és a testi befolyás amarra vonzott.

Éjfél előtt a prédikátor kérte a gyülekezetet, hogy most mindenki csendesedjen el és lélekben menjünk az Úr elé. Köszönjük meg az elmúlt év minden áldását, a jót és a nem jót is, és kérjük meg, hogy legyen velünk a következő esztendőben kegyelmes szeretetével.

így léptük át az 1947-es év küszöbét. Ezek után közölte a lelkipásztor, hogy most pedig a diakónus testvér körbehordja a perselytányért, de most nem mi teszünk bele, hanem imád­kozó szívvel kiveszünk belőle egy igekockát. Kérjük az Urat, hogy Ő, aki legjobban ismeri a szívünket, állapotunkat, azt szólja hozzánk, amire kinek-kinek a legjobban szüksége van. Én is megalázkodott szívvel és egyben kíváncsisággal nyúl­tam az igekocka után.

Akkor még nem volt saját Bibliám, csak azt láttam, hogy az egyik fiatal nyújtja a sajátját, hogy keressem ki az Igémet. Ez nem ment könnyen, de ő segített. Ez volt az Igém:

„Ezért halld meg ezt te szenvedő, ki részeg vagy, de nem bortól! Így szól Urad, az Úr és Istened, aki népéért bosszút áll. - Íme, kiveszem kezedből a tántorgás poharát, haragom öb­lös kelyhét, nem iszod többé azt meg!" (Ésaiás 51:21-22)

Ez a nekem szóló és éppen reám illő személyes üzenet úgy mellbe vágott, hogy egy ideig szóhoz sem tudtam jutni. Las­san ocsúdtam fel és a körülöttem levők is csak ámuldoztak, hogy az Úr ilyen konkrétan figyelmeztetett, hogy nem szabad ezt a kettős életutat járnom tovább.

Barátom most már hiába rángatta és fogta a karomat, hogy menjek már, mert kezdik a malacsorsolást odaát. Azt mond­tam neki: „Én többet nem megyek oda, Jancsi!" Ő elszaladt, nehogy lemaradjon valamiről. Persze nem nyert semmit sem az ő, sem az én jegyem - mert elvitte az enyémet is.

Én pedig megértettem, hogy az Úr most már az én Uram és én Istenem, aki szeret engem és nem akarja, hogy az Ő ha­ragjának poharából újból igyak.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 19., hétfő 13:06 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Megválthat-e a természet?

Vasárnap reggel volt. Károly a csendes erdei ösvényen sétálgatott. Mélyen beszívta a friss levegőt, és boldogan körülnézett. Mennyire szerette a természet nyári pompáját! Köröskörül a fák halk suttogása, a madarak éneke, a kék égbolt, a ragyogó napfény, melynek sugarai mint aranyló nyilak hatoltak át a sűrű lombon. Olyan szép volt a világ!
Akaratlanul összekulcsolta a kezét. Igazán egynek érezte magát a felséges természettel. Így ünnepelte az istentiszteletet.
„Milyen kár – gondolta magában -, hogy az emberek ilyenkor ott ülnek a templomok dohos félhomályában, és hallgatják valamely középkori dogma fejtegetését. Hogyan lelheti valaki ilyesmiben az örömét?! Isten itt van! Itt, ebben a csodálatos természetben….Igen, itt…Az ember itt érzi Őt a dicsőséges természet leheletében. Aki itt nem tudja Istent megtapasztalni, annak kő van a szíve helyén…”
Minden lépésnél újabb és újabb felfedezéseket tett. Szinte beburkolódzott az ünnepi hangulatba.
Néhány évvel később.
Károly ismét a csendes nyári erdőt járja. Most azonban nincs tele a szíve ujjongó harmóniával. Összetört és gyötrődő. Tegnap összeomlott élete boldogsága. Fiatal felesége kis csecsemőnek adott életet, ő maga azonban kimondhatatlan kínok között meghalt. Nem sokkal később az újszülött is követte őt.
A boldogtalan özvegy kora reggel kivándorolt a hőn szeretett természetbe. Vigasztalást, lelki erőt akart nyerni. Már órák óta bolyongott az erdőben céltalanul. Minden olyan volt, mint amilyen máskor: napfény szűrődött át a fák levelei közt, madarak csicseregtek, felhők úsztak az égen… A férfi szíve azonban nem akart csendesedni. Nincs mit szépíteni a dolgon: a természet ma nem adott vigasztalást megsebzett szívének.
Az erdő pompája szinte vadul felkavarta. Miközben a vén fák közömbösen susogtak, mintha semmi nem történt volna, úgy érezte, hogy legszívesebben hangosan felkiáltana: „Mit ér az összes szépségetek, mit használ lombjaitok sejtelmes susogása? Még egy kis idő és itt az ősz. Akkor a ti szépségetek is meg fog halni. Meg fog halni, igen, meg fog halni…”
Nem tud szabadulni a gondolattól. Ott lüktet a halántékában: „Meghalni…igen, meghalni…” Lassan megy tovább. A holtak képe ott a szeme előtt. Összes fájdalma mellett egy különös tüske is gyötri: este, mielőtt felesége bement a kórházba, azon az estén – ma már meg sem tudja érteni – még egy kis szóváltása volt vele. Hogy is tehetett ilyet! Igaz, borzasztó kimerülten érkezett haza, idegesen. De hát nincs értelme, hogy most mentségeket keressen. Tény, hogy kemény, barátságtalan szavakat vágott a feleségéhez. És ez maradt az utolsó beszélgetésük! Úgy égette most ez az élmény. Sosem tudja jóvá tenni! Soha többé!
Károly meggyorsítja lépteit. Csak lenne valakije, akinél kibeszélhetné magát…. De a falevelek zizegése hidegen hagyja, érintetlenül. Harag és keserűség fogja el. Ezeket a fákat az emberiség összes fájdalma sem érdekli. Állnak, ahogy mindig álltak, a vén fák… Egyszerre harangszó üti meg a fülét a reggeli csendben. Károly felfigyel. Anélkül, hogy tudná, mit tesz, követi a harangszót. Előtte ritkul az erdő, egy kis falu képe bukkan fel a mező túloldalán.
Károly, mint valami álomjáró követi a fiatal parasztgazdát, aki a régi temetőn keresztül a templom felé igyekszik. Belép mögötte az alacsony templomajtón. És most ott ül – hosszú idő óta először – egy gyülekezetben. Az orgona halkan játszani kezd.
A férfiak erőteljes hangon belefognak az énekbe:

„Jézus, vigasságom!
Esdekelve várom
Áldó szavadat!
A Te jelenléted,
Megvidámít, éltet,
Bátor szívet ad.
Légy velem, ó, mindenem!
Nálad nélkül nem is élek:
Te vagy örökélet!”

Károlynak úgy tűnik, mintha az emberek csak neki énekelnének. Majd előlép a lelkész, és olvasni kezdi: „Jézus Krisztus így szólt: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”Károly arca elé kapja a kezét, és szabad folyást enged a könnyeinek.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 20., kedd 20:21 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Valóban meghalt és valóban él

Egy napon három fiatalember szállt be egy vasúti szakaszba. Boldogok, felszabadultak voltak, mert nemrég határozták el, hogy testestől-lelkestől Jézushoz akarnak tartozni. Éppen bibliaóráról jöttek, ahol megerősödtek ebben a döntésükben.
Idős hölgy ült a fülkében.
- Na, de jó kedvük van! – szólt kicsit csípősen
- Találja ki, miért! – válaszolt az egyik fiú.
- Felöntöttek a garatra?
- Nem, még csak az kellene!
- Valami jó szórakozásból jöttek?
- Nem!
- Nyertek a totón?
- Hát azt sem!
- Na, akkor valakinek fel kellett a halálból támadnia! –jegyezte meg a hölgy enyhe sértődéssel.
Mire a három:
- Pontosan erről van szó! Eltalálta!
Az asszony némi csodálkozással jegyezte meg:
- Az illető bizonyára tetszhalott volt!
A három fiú felkacagott.
- Dehogy, valóban meghalt. Most azonban él. És ennek örülünk olyan nagyon.
- Erről igazán nem hallottam! Ki az illető? – kérdezte a hölgy riadtan. S akkor a fiúk beszélni kezdtek a feltámadott Jézusról.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 614 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 ... 41  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 6 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség