Tamás12 írta:
Dr Kiss
Tévutak az imádságban?
„Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.”
( 1Mózes 4:7 )
Imádkozó hívő életünk, miután a Sátán számára a legveszélyesebb terület, a legnagyobb támadásoknak van kitéve. Legtöbben úgy véljük, talán az imádság a legkönnyebb módja, ahogyan Istenhez lehet és szabad, sőt, kell járulnunk.
Úgy rögzítjük életünk oldalára imaalkalmainkat, mintha csupán saját védekezéseink vagy támadásaink eszközeként kívánnánk - adott körülmények között - használni. Nehezebb élethelyzetek és hitpróbák esetén egyszerűen kibiztosítjuk azt, saját emberi elképzelésünk szerint alkalmazott technikáinkra építve. És ezek az elképzelések nem is rosszak! Jó célokat szeretnénk megvalósítani, s ezért megpróbáljuk az imát olyan fegyverként forgatni, mint ami Istentől jövő ajándék – egy messzi idegenbe keveredett lélek megsegítésére. Csupán valós szükségletekre építünk; hogyan is lehetnének ezek elutasított kérések Isten szemében?!
Imaláncokat szervezünk, melyeket egyetlen – általunk tisztán felismert - cél érdekében teszünk: megpróbáljuk Istent rávenni a könyörületre, az irgalomra, az azonnali segítségnyújtásra. Úgy teszünk, mintha Isten eredetileg nem is a szeretet és a könyörületesség Istene lenne! Úgy viselkedünk, mintha nem az Ő ajkáról hangzott volna el: „Nektek minden szál hajatok számon tartják.” (Mt.10:30). Bizalmatlanság a hívő testvérek részéről, amikor emberi elképzelések szerinti hadjáratot kezdenek valami jó érdekében; olyan cselekedet ez, mintha egy fiú áthívná a szomszéd gyerekeket is, hogy velük együtt álljon apja színe elé valamely kérésével. A gyerekek kitartóan a fiú mellett voksolva, nagyon szívesen támogatnák őt elképzelésében, miközben mindannyian egy szívvel hadakoznak azért, hogy ezzel a viselkedésükkel, „remélhetőleg megkönnyítik a döntést az apai szív mélyén, és talán végül megteszi azt a jót a fiával”.
Ne értsetek félre! Nem a közös imaalkalmak ellen szólok, hiszen az Ige is arra buzdít minket, hogy egy akarattal jöjjünk össze többen is, mint gyermekei az Úrnak! Ezért, távol álljon tőlem ez! A valódi veszély abban rejlik, hogy az ilyen közös alkalmak kizárólag egyetlen kijelölt cél elérésére koncentrálva, végül is távol maradnak a lényegtől: az egyén, Isten előtti, személyes megjelenésétől. Mint amikor az apa előtt megjelent szomszéd fiúk hírtelen arra éreznek belső késztetést, hogy elnézést kérjenek tőle az átrúgott labda, a letaposott kert vagy megkarcolt autó miatt…
Nekünk, földi apáknak is mennyire rosszul esne, ha azt vennénk észre a fiunk viselkedésében, hogy számára a „csupán fiúság” állapota alig jelent valamit. A szívünk szakadna meg, ha azzal kéne szembesülnünk, hogy éppen az a kötelék nem jelent neki semmit, amiért mi – az ő számára – egyáltalán létezünk.
Sajnos sokan egyedül arra az Igére alapozzák imaéletüket, hogy „Mert ahol az én nevemben ketten vagy hárman összegyűlnek, közöttük vagyok.” ( Mt.18:20 )
Jó dolog összegyűlni és közösségben lenni egyetlen cél érdekében. Főleg, ha az a cél egyértelműen Isten dicsőségére szolgál! Nem is ezzel van hát a probléma, hanem az alappal, amire építkezünk. Ha csupán az elérni kívánt cél az egyetlen dolog, ami indít minket egy ima-közösségre, az imádkozó szívnek az alapozása nem elég biztos. Ebben az esetben minél súlyosabb lesz az épület, annál biztosabb, hogy előbb utóbb össze fog dőlni…
*****
Gyermekeit egyedül nevelő asszony súlyosan megbetegszik és kórházba kerül. A testvérek azonnal imaláncot szerveznek a gyógyulása érdekében. „Mi lesz majd azzal az öt árván maradt gyermekkel? Nem érdemlik az árva-sorsot…”- hangzik a buzdítás. Még a világhálóra is felkerül a kérés. Megmozdulnak a hívek. Százak és százak kulcsolják össze kezüket, s kérik a Mindenható Istent a könyörületre. A végeredmény csodálatos megtapasztalás: az asszony meggyógyul, hazakerül a gyermekeihez. A testvérek fellélegeznek – sikerült!
Másnap hallják, a ház véletlenül kigyulladt, az asszony bennégett egyik gyermekével együtt… Mi történt? Ki az, aki magyarázatot tud adni egy ilyen helyzetben? Ki az, aki elmegy és elmondja az egyedül maradt gyermekeknek, hogy ami történt, az valójában Isten jóváhagyásával esett meg?
Talán az volt mindennek a szerencsétlenségnek az oka, hogy az imalánc esetleg megszakadhatott valahol? Vajon találunk-e olyan embert - akár egyetlen lelket is -, aki bizonyosan tudja, milyen folyamatok játszódtak az asszony szívében, Istennel való kapcsolatában, miközben utolsó napjait élte meg? Ki az, aki bármit is képes lenne megítélni ember és Isten kapcsolatáról, a személyes viszonyukról? Milyen sokszor próbálunk úgy beleavatkozni imádságaink által mások életébe, hogy közben halovány elképzelésünk sincs arról, Isten mit is akarhat a másik életében elérni! Ez esetben kénytelenek lennénk elismerni, hogy vagy tudjuk, mi Isten akarata a személlyel kapcsolatban, vagy feleslegesen akarunk elérni olyat, amihez semmi közünk sincs! Kevés olyan imádság hangzik el, ami Jézus lelkületét árasztja: „Mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem a mint te.” (Mát.26:39)
Nincs csodálatosabb dolog, mint Isten akaratának engedelmeskedni. Hogyan tudod meg mi Isten akarata, ha nem azzal az imádságos lelkülettel térdelsz elé, mely hajlandó figyelni az Úrra miközben kér valamit, és hajlandó elfogadni azt is, ha nem egyezik Isten akarata azzal, amit kért.
Tudjátok, mi keltheti fel Isten atyai érdeklődését egy ilyen borzasztó eset láttán, miközben a hívek részéről ezt a hatalmas megmozdulást szemmel kíséri? A kezüket imára kulcsoló hívők százainak szíve. Egyénileg. „Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” (Lk.13:4-5)
Már pedig az imádság erről szól! Személyes, egyedülálló, természetfeletti egységben lenni Istennel, mint Atyával. A világ elől elzárt terület ez!
*****
Egy gyülekezetben egy misszionárius család élete – szolgálatának csúcspontja közelében - kettészakad. A feleség válni akar. Katasztrófa lenne ez, mind a család, mind a gyülekezet életében! Elkezdődik az ima harc. Elképzelhetetlen a hívek számára, hogy ez megtörténhet! Isten nevének meg kell dicsőülnie! Ha harc, hát legyen harc! Összejönnek a testvérek, őszinte szívből szólnak a szavak…
A válóper megindul, a Sátán tombol, az eredmény elmarad…
Vagy még sem? Hát nem azon múlik az említett házaspár életének a sorsa, hogy ők – személyesen – milyen döntéseket hajlandók meghozni Krisztus keresztje alatt? De bizony, azon! Az egyetlen dolog, ami érték, ami segítség egy ilyen helyzetben, ha az imádkozó testvérek ugyanúgy megállnak Krisztus előtt, és megengedik, hogy Ő világítsa át – nem csak imádkozó, de szuverén – életüket. Egy ilyen – Krisztus előtti – elcsendesedést követően Isten Szent Szelleme olyan minőségben változtatja meg az imádkozó hívő gondolatait, érzéseit, cselekedeteit, melyek által maga Krisztus áradhat keresztül rajta, s válik valódi segítséggé egy bármilyen nehéz helyzetbe keveredett ember számára.
Isten elé juttatott őszinte imádságaink két féle válasszal érkeznek: 1. Légy nyugodt, békülj meg azzal a gondolattal a szívedben, hogy ez vagy az a testvér az Én kezemben van. Azt teszek velük, amit akarok, ami nekik a legjobb. Ezt te csak elfogadhatod! 2. Veled mi a helyzet? Erre inkább kíváncsi vagyok, gyermekem!
Félelmetes, milyen üzenet rejlik Jézus válaszában, amint Péter – testvéréért aggódó – kérdésére felelt: „Ha azt akarom, hogy maradjon, míg el nem jövök, mi gondod vele? Te kövess engem!” (Jn.21:22)
Felmerülhet tehát a kérdés: hogyan működik akkor valójában a közbenjáró imádság? Biztos, hogy jól gondoljuk ezt? Vajon melyikünk imája elég erős ahhoz, hogy Isten figyelme a másik emberre fókuszáljon? Arra az emberre, aki nagy bajba jutott, aki esetleg már nagyon messzire távolodott Isten atyai házából, és aki – ha a Biblia igaz – minden pillanatban Isten megbocsátó, kegyelmes és szerető pillantását élvezi, még a vályú mellett is! Őszinte, szívből jövő aggódó imádságaink nyomán dönthet-e bárki is úgy, hogy Istent befogadja a szívébe?
Bizony fontos dolog imádkozni másokért - két esetben: 1. Amikor végső kétségbeesésünkben semmi mást nem teszünk, mint megemlékezünk a másikról, és kérjük Isten vezetését, szeretetét és türelmét az életére, de szívünk hajlandó elfogadni az Úr akaratát vele kapcsolatban, akármi is legyen az, Rá bízzuk; ilyenkor, miközben másokért szenvedünk, Isten akaratának engedelmeskedve megnyugszunk. 2. Amikor elcsendesedünk az Úr előtt, megengedjük Neki, hogy átvilágítsa egész életünket, és arra használjon minket, amire Isteni terve szerint akar; ilyenkor, miközben Isten üzenetét hallgatjuk, másokért-fájó Szívébe láthatunk, ezáltal részt vehetünk szenvedéseiben. Ha indít minket, engedelmességünk által bármire készek leszünk.
Amikor egy hívő keresztyén olyan szoros kapcsolatba kerül Jézus Krisztus Urával, hogy kimondhatja: „Nem én élek többé, hanem Jézus él bennem”, az imaélete 180 fokos fordulatot vesz. Többé nem az lesz a lényege, hogy Isten elé vigyen – megítélése szerint – rossz úton lévő, elfáradt, beteg vagy meggyengült testvéreket, kéréseket, hálaadásokat, hanem elcsendesedik, hogy az élő Isten előtt állva meghallja, mit akar kijelenteni neki az Úr – ilyen helyzetbe került embertársairól, testvéreiről. Nem információt közöl, hanem információt kap Istentől. Nem más ez – kedves testvérek -, mint belelátni Isten gondolataiba, belepillantani értünk munkálkodó szívébe. A Szent Szellem munkája ez. Egy akarattal összegyűlni testvéreinkkel, s Isten elé állni imádságainkban pontosan azt jelenti, mint megengedni a Szent Szellemnek, hogy egyénenként az Úr elé állítson minket, s szóljon hozzánk. Mindenkihez lesz szava, mindenki felé lesz üzenete. Ez az, ami biztos. A többi csak engedelmességünkön múlik!
Ha kizárólag egy kívánságunkra szeretnénk az „ÁMEN”- t elkérni Istentől, erre vonatkozó reménységünk – bármilyen tömeggel érkeztünk is – bizonytalan marad.
*****
Sátánista misszionárius érkezése közeleg. A hívők egy akarattal veszik fel a küzdelmet ez ellen. „Nem jöhet ide ez az ember! Istennek meg kell akadályoznia ezt! Meg fogja tenni, csak kérjük együtt!” Ezrek és ezrek borulnak le Isten előtt, felekezeti hovatartozás nélkül.
A sátánista megérkezik, megtartja az alkalmat, majd távozik…
Nem lehet megakadályozni azt, hogy a madár elszálljon a fejünk felett! Ha erre kérjük az Urat, nem biztos, hogy Ő eltéríti a madarat – bár megtehetné. Isten azt várja tőlünk, hogy személyesen, egyenként – csupán a Vele való kapcsolat alapján – ne engedjük meg a madárnak, hogy fészket rakjon a fejünkön!
Ezt megsegíti az Úr. Olyan korszakban élünk, amikor képtelenség a számunkra azzal a fegyverrel harcolni, amivel a világ. Nem vehetjük fel azt a kesztyűt, amit a világ felhúzott a kezére! Nekünk más módszereink vannak. „Mert a mi küzdelmünk nem hús és vér ellen folyik, hanem a mostani sötétségnek fejedelemségei, fennhatóságai és világuralkodói ellen, a rosszaság szellemi lényei ellen, kik a mennyeiekben vannak. Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét, hogy ama rossz napon képesek legyetek ellenállni, és miután minden munkátokat elvégeztétek, megállni.” ( Ef.6:11-12)
Hívő emberként, mint Krisztus általi új teremtések, módszereink lényege, hogy nincs többet módszer, amire támaszkodunk; Istenre bíztuk dolgainkat! Aki megtapasztalta, mit jelent Istenben bízni, mit jelent csak és kizárólag Rá hagyatkozni, annak nem az lesz a fontos, hogy mit kérjen, hanem az, hogy mivé legyen!
Nekünk, hívő embereknek – kivétel nélkül mindannyiunknak – végig kell mennünk azon az úton, aminek az első állomása: a „mit kérjek”, míg az utolsó: a „mivé legyek”. Miközben elkezdjük ezt az utat járni, azon vívódunk magunkban, mit kérjünk Istentől. Azután szépen lassan rájövünk, bármit is kérünk, nem biztos, hogy megkapjuk azt, mert nem tudjuk, hogy hogyan kell kérnünk, tudniillik Jézus Krisztus nevében. A második állomáshoz jutunk: „hogyan kérjem”. „…mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk.” (Róm.8:26) Megkérjük az Urat, tanítson meg bennünket arra, hogyan kell kérnünk Tőle úgy, hogy azok meghallgatott imádsággá legyenek. Talán egyszer kimondjuk őszintén: - Tanítson meg minket az Úr, meglátni az Ő mennyei akaratát valamely dologban!
Egy ilyen kérés azonban mindig meghallgatásra talál! Sokszor túl könnyelműen ejtjük ki a szánkon, ám ezzel együtt is biztosak lehetünk: Isten komolyan veszi ezt a kérést! Lassan olyan körülmények közé kényszerülünk, melyek mélyén eljutunk odáig, ahol végre megláthatjuk, mit is akar Isten elérni velünk. Szenvedünk, gyötrődünk, de megkapjuk a választ. Elérkezhetünk az utolsó állomáshoz, ahol a lényeg: „Kicsoda Isten”. Rájövünk, hogy nem a kérés tárgya a fontos; rájövünk, hogy nem az számít, hogyan kérjük azt; rájövünk, hogy –ebben a megvilágításban - az imádkozás egyetlen értelme: kicsoda Isten és ki vagyok én. Isten gyermekeként, amikor Atyánk elé állunk, lehet, hogy nem tudunk, mit mondani; lehet, hogy dadogva kezdjük el; lehet, hogy minden addigi ötletünk, tanulmányunk egy pillanat alatt apró darabokra hullik szét, de mindez idő elég arra, hogy megértsük, mi Isten valódi célja ezen az úton: - Tanuld meg fiam, ki vagyok Én, és tanuld meg, ki vagy te!
„Előbb belül tisztítsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz.” (Mt.23:26)
Az imalánc nem rossz. A testvérek egysége nem bűn, sőt, még emberileg is csodálatos megtapasztalás. Bátorító és tetsző cselekedet ez! De vajon milyen alapon állunk – személyenként – a Szent Istenünk elé, kéréseinkkel?
Megértettük, mit jelent a személyes kapcsolat az Úrral?
Több ezer keresztyén ember térdel le egy zsúfolásig megtelt épületben, Isten előtt, s kéri ugyanazt a dolgot, egy akarattal, őszinte szívvel, egységben, Jézus Krisztus nevében. Az Úr mégis másképp cselekszik. Míg egy otthon maradt nyugdíjas nénike – lám, már a térdepelés sem megy neki – halkan felsóhajt Istenhez: „Atyám, te tudod, hogy mennyire szeretlek. Olyan jó lenne… De ezt csak én mondom. Kérlek, legyen meg a Te akaratod ebben a dologban! Mindannyiunk számára az lesz a legjobb!”
Nincs nagyobb öröm Isten számára, mint egy ilyen kérés teljesítése! Miért? Mert egy elcsendesedett lélek, aki kész meghallani Isten akaratát, engedelmes és megtisztított szívvel áll az Úr elé, eszköz lehet Isten kezében – bármire!
„Illés ember volt, hozzánk hasonló szenvedélyekkel, erős imádsággal imádkozott, hogy ne essék és nem is esett eső a földre három esztendeig és hat hónapig. Majd újra imádkozott, az ég esőt adott, és a föld megtermette gyümölcsét.” (Jak.5:17-18)
Megértettük? Nem azzal van a probléma, mit kérünk. Nem azzal van, hogy hogyan kérjük. A szívünk állapotával van a probléma! Nem ismerjük az Urat, mint Atyánkat, és nem ismerjük magunkat sem. Ha ismernénk, tudnánk azt, hogy mit kell kérnünk, és azt is, hogy hogyan tegyük! Ja, és még egyet tudnánk: Isten meghallgatott minket. Az imádságok, ha nem Jézus Urunk személyes jelenlétében hangzanak el, felesleges szavak maradnak csupán…
Azt gondoljuk, csak a mi atyai szívünk számára a legfelejthetetlenebb pillanat, amikor fiúnk egyszerűen elénk áll, s közli: „tudom, hogy te vagy az apám, és elfogadom azt, hogy fiad lehetek. A többi nem fontos.”? Isten számára ugyanez a lényeg: Jézus Krisztus váltsághalála, azaz Isten, irányunkba nyíltan kifejezett atyai szeretetének a talapzatán megállva, egyszerűen elfogadni, hogy fiak lettünk!
*****
„Így van a hittel is, ha tettei nincsenek, magára marad holtan.” (Jak.2:17)
Mennyire hajlamosak vagyunk félreérteni ennek az Igének a csodálatos mondanivalóját! Sokunk számára egy híres mondás fénye tűnik fel ennek az alagútnak a végén: „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” Csak azért, mert ebben a mondatban Isten neve szerepel, még hitetlen és pogány mondat maradt. Éppen azt a gondolatot fejezi ki, ami egyenesen szembe fordít minket Istennel: a saját akaratunkat. Kimunkálunk meglátásunk szerinti jó cselekedeteket, majd Isten elé terjesztjük azokat, aláírásra. Elindulunk, munkálkodunk, majd imádkozunk… Nagyon sok „misszió” munkásai – egyébként Krisztus katonái - ilyen irányú munkálkodással töltik idejüket. A ’jó és gonosz tudásának’ fájáról szakított ember megvizsgálja, mi a jó és mi a gonosz, majd elindul azon az úton, amit jónak ítélt meg. Természetesen áldást kérő imádságok közepette… Jelszavuk – Urunk legnagyobb sajnálatára – a „semmi rossz nincs benne” lett. A misszionárius alapítványok legtöbbje okiratban fogalmazza meg, milyen jó elképzelése van a szolgálatról, amit természetes Isten nevében végez. Megfogalmazza, hogyan kívánja ezeket végrehajtani, kinek a segítségével, miből, mikor. Persze a leírt és vállalt dolgokért, a munkájukért, az áldásokért elhangzó imádságokról se feledkezzen meg az ember, hiszen meg van írva: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.” (Zsolt.127:1)
Emlékeim szerint az egyik legőszintébb, legmélyebbről jövő imádságot akkor hallottam, amikor éppen tönkremenetel előtt állt egy ilyen alapítvány…
Mennyire mások Isten útjai! Azok találják meg ezt az utat, akik számára minden emberi erőfeszítés a kereszten függ - saját természeti emberükkel együtt!
Milyen sok esetben csak akkor hajlandó a hívő megállni és Istenre várni, amikor erre kényszerül! Miután átéli, amint az összes addigi emberi próbálkozása kicsúszik a kezéből… Ebben a helyzetben válhat termővé az őszinte imádságok táptalaja a szívben. Isten szuverén joga, hogy hol, mit akar elérni, és kit, hogyan használ ebben. Misszionáriusaink közül kevesen értették ezt meg. Felesleges időtöltés az imádkozás annak az embernek, aki Isten vezetése nélkül indult el szolgálni, és áldást szeretne kérni munkájára. A jó cselekvése önmagában nem rossz dolog, de ha nem Isten indítására történik, bűnné lesz az!
A bűnnek – ilyen értelemben – két arca van. Nem csak az a bűn, amikor azt tesszük, amit az Úr megtiltott, hanem az is, amikor nem azt tesszük, amit Ő akar. Hogyan legyünk a helyünkön – Isten szerint – ha éppen azon munkálkodunk, hogy jót tegyünk, csak éppen máshol? Imádkozunk, böjtölünk, kérjük az Úr mennyei áldásait az elvégzendő munkákra – miközben teljesen máshol állunk, mint ahol kellene állnunk – az Úr szerint.
Sokszor még ebben a téves helyzetben is meghallgat az Úr: olyan körülmények közé kényszerít, ahol Isten szemével megláthatjuk sanyarú állapotunkat. Csak az út végén döbbenünk rá, hogy az egész, Isten válasza volt imáinkra. Ha az Úrnak valóban feladata van a számunkra, lehet, hogy végig fogjuk botorkálni Jákób - szenvedésekkel és pofonokkal teli - útját, de elvégződik bennünk az a változás, ami addig – engedetlenségünk miatt - kimaradt az életünkből. Feltéve, hogy ezúttal engedelmesek leszünk… „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult.” (Zsid.5:8) Istenhez közeledni sokféleképpen lehet, de engedelmes szívvel érdemes!
*****
„A ki pert kezd a Mindenhatóval, cáfolja meg, és a ki az Istennel feddődik, feleljen néki!
És szóla Jób az Úrnak, és monda: Íme, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem.
Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!” (Jób. 39:35-38)
Sok megtért gyermeke az Úrnak veszi a bátorságot és elmerészkedik egy olyan területre, mely Istent, mint a hívőket kiszolgáló hatalmasságot szeretné indítani az imameghallgatásra. Az ilyen emberek parancsoló hangon – szinte kijelentésszerűen – közlik Istennel igényeiket.
Milyen veszélyes lépések ezek! A Sátán megtévesztésének áldozatai lesznek ezek a lelkek. Minél inkább kivonja magát a hívő Isten állandó jelenlétének világossága alól, annál biztosabb, hogy a Sátán – aki ott ólálkodik az ajtó előtt – lecsap rá.
„Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik.” Elvisz minket egy magas helyre, felállít minket a leghatalmasabb épület tetejére, és megkísérti Istentől eltávolodott szívünket. „Vesd le magad! Hiszen Isten gyermeke vagy, nem lehet bajod! Maga az ég és föld Ura vigyáz rád, aki azt mondta: Kérj, amit akarsz! Jogod van kérni! Ember! Te csak azt teszed, amihez jogod lett. Tedd hát meg! Hidd el nekem, így működik ez!” Milyen szomorú, hogy olyan sok hívő testvér leáll a Sátánnal beszélgetni, ahogy Éva is tette egykor. A vége egy ilyen kapcsolatnak csak rossz lehet!
Ha valaki, hát az Úr Jézus méltó volt arra, hogy bármit kérjen Istentől, mint Atyától, mert annyira Egy volt Vele! Hűséges és szerető Fiaként Istennek mégis távozásra kényszerítette a Sátánt, azáltal, hogy meglátta a lényeget: Isten gyermekének lenni nem jelent felhatalmazást arra, hogy bármit kérjünk Tőle! Hogyan – ismétlem - hogyan veheti a bátorságot egy ember, hogy Istentől követeljen bármit is?
„Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, a mit elgondoltál. Ki az - mondod - a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom.” (Jób. 42:2-3)
Egyetlen egy dolog van, amit elvárhatunk Tőle: amit Ő megígért nekünk, amit leírt a Bibliában, s üzenetként nekünk hagyta, amit közölt velünk Szent Szelleme által kijelentve, azt Ő komolyan gondolta, és meg is cselekszi - amennyiben hűséges és engedelmes gyermekei leszünk, akik Őt szeretik. Nem is elvárás ez a részünkről, hanem hit. Tiszta, őszinte szívből jövő hit.
Még fiatal - kissé langymeleg hívő - éveimet tapostam, amikor elhangzott gyülekezetünkben az a kijelentés – egy komoly felnőtt részéről –, hogy a vezető testvér megkapta az „imameghallgatás ajándékát”. Ahogy emlékszem, meg is sokasodtak annak a testvérnek a feladatai… „Ki az-az ember, akinek Isten meghallgatja minden imádságát? Van-e tényleg ilyen? Mit és hogyan kér az ilyen testvér az imádságaiban?” Ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben. És féltem egy kicsit. Vajon – ha tényleg működik ez az ajándék – mit imádkozhatott ez a testvér, amikor édesanyám, egyik alkalommal eléje tárta velem kapcsolatos problémáit és félelmeit?
A hit Isten ajándéka. Az imádkozó szív, mely összekapcsolódik, s eggyé válik Krisztuson keresztül az Atyával, szintén Isten ajándéka. Hogyan lehetne szert tenni egy ilyen szívre? Mi kell ahhoz, hogy az Úr megajándékozhasson azzal, hogy minden imádságunkat meghallgatja? Csupán egyetlen dolog: engedelmesség. Engedelmes szívvel kell Isten elé állnunk. Engedelmesen meghallani és meghallgatni, amikor szól. Engedelmességre hajlandóan elétárni szívünk bánatát, kérését – másokért is. Tudva azt, hogy nem az engedelmességünk lesz az ok, amiért Isten meghallgatja az ima-kéréseket, hanem az engedelmességünk által leszünk mi képesek meghallani az Ő válaszait a kéréseinkre! Sokszor ezen a ponton siklanak vakvágányra elképzeléseink az imádság lényegéről.
Hiszen mit szeretnénk mi? Információt közvetíteni, azzal a vággyal a szívünkben, hogy Isten megcselekszi azt.
Van elképzelésünk arról, hogy Isten mit szeretne? Információt közvetíteni a számunkra, azzal a vággyal a szívében, hogy mi megtesszük azt! Nehogy azt gondoljuk, talán mindkét lehetőség működik! Előbbi mindössze olyan emberi elképzelés Istenről, mely az imameghallgatást tekinti ajándéknak, míg az utóbbi az Isten szerint való ima, mely magát Istent és az Ő Atyai akaratát tekinti ajándéknak és fogadja örömmel. Előbbi a kudarcok és csalódások, míg utóbbi az állandó meglepetések és természetfeletti csodák birodalmába vezeti a hívőt.
*****
„Szakadatlanul imádkozzatok!” (I.Tessz.5:17)
Minden helyzetben, szüntelenül imádkoznunk kell. Mit jelent ez? Hagyjuk ott a munkahelyünket, esetleg a munkánk közepette tartsunk könyörgéseket? Sokan ezt meg is teszik. De vajon erre gondolt Pál?
Abban a helyzetben kérni bármit is az Úrtól, amikor nagy szükségbe kerültünk, bizony nem nagy dicsőség! Még az ateista is térdre esik, ha élete végveszélybe kerül. Akkor hálát adni, amikor nagy adomány érkezett Fentről, ugyanígy nem nagy dicsőség! Még az istentagadó milliárdos is tudja hálával emlegetni Isten nevét, ha éppenséggel azt feszegetik nála, milyen érzés gazdagnak lenni. A szüntelenül imádkozó szív akkor is képes hálaadásra vagy kérésre, amikor nincs különösebb oka. A szüntelenül imádkozó keresztyén számára Isten megszűnt eszköznek lenni. Állandóan jelen lesz az ilyen szívben valami megmagyarázhatatlan békesség és nyugalom. Sóhajok és szárnyra kelt gondolatok által is folyamatos a kapcsolat az ilyen hívő gyermek és Isten, mint Atya között. Tudja, hogy nem kell semmit sem kérnie, akkor is fog kapni. Amikor kér, azt nem azért teszi, hogy kapjon, mindössze a személyes kapcsolat megnyilvánulása ez. Mint egy egészséges apa-fiú viszony. Nem fog a fiam éhen halni, csak azért mert nem jön elém naponta háromszor, hogy éhes és enni szeretne. Teljesen természetes a számára, hogy amikor mi leülünk enni, eléje is kerül étellel teli tányér. Mégis, ha nap közben megéhezik – talán mert sokat szaladgált a kertben előtte – nem sértődöm meg, ha elém áll: „apa, éhes vagyok”. Van, hogy adok neki, hiszen az a feladatom. Van, hogy megkérem, bírja ki még egy órát, és fejedelmi lakomát kap, mert én már tudom - vendégségbe megyünk. Vajon mit tennék, ha ennek ellenére tovább könyörögne ételért? Természetesen adnék neki.
„Ki az közületek, aki, ha barátja van, és az éj közepén hozzámegy ilyen kéréssel: Barátom, három kenyérre van szükségem, mivel a barátom útról érkezett meg, és nincs mit elébe tegyek! Ő belülről így felelne neki: Ne zaklass engem, már zárva az ajtó, gyermekeim velem vannak az ágyban, nem kelhetek fel, nem adhatok neked. Azt mondom nektek, hogy ha nem kel is föl, hogy adjon neki, azért, mert barátja, de annak szemérmetlensége miatt mégis felkél, és ad neki mindent, amire szüksége van.” ( Luk.11:5-8)
Talán csak az bántana egy kicsit, hogy nem tudja kiélvezni azt a sok finomságot, ami nem sokkal később elé kerül, hiszen akkor már nem lesz éhes…
Isten, mint Atya, és mi hívő emberek, mint gyermekei: a legtermészetesebb és a legközvetlenebb viszony az, amit az imádkozó szív tapasztal, amennyiben hajlandó elfordulni azoktól a nézetektől, melyek betegesen korlátozzák és tévútra terelik ezt a kapcsolatot. Ne feledjük! A Sátánt nem érdekli, ha órákig csak beszélgetünk róla, és nem zavarja, ha imádkozásról szóló könyvek tucatjait tanulmányozzuk át, de azonnal megretten, amint elcsendesedünk és gyakorolni is akarjuk azt.
Jézus Krisztus állandó jelenléte bennünk elég biztosíték arra nézve, hogy lehetséges szüntelenül imádkozva élni. Hogyan? Hittel.
De térjünk vissza egy kicsit az engedelmességre! Úgy fogalmazta egyszer valaki, hogy a keskeny út nem a széles út mellett fut, hanem a kellős közepén. A hívő élet – bár észrevehető módon – teljesen elkülönül a világi életformától, nem vetetett ki a világból. A világ kellős közepén kell élnünk! Az istentelen világból, mely a Sátán hatalmának fogságában vesztegel, nem tudunk kilépni, csak felülemelkedni rajta. Frappánsan fogalmazta meg egyszer egy testvér: a világ folyama, miközben gyorsuló sebességgel zúdul az egyre szélesebb medrében, kizárólag azokra az emberekre nincs hatással, akik halottak. Meghaltak a világ számára. Egy halottal nem lehet semmit kezdeni! Azok tapasztalják meg a feltámadás erejét, akik hajlandóak voltak – haláluk által – kiválni e folyam sodrásából. Abban a pillanatban, hogy meghalunk a világ számára, ráléptünk a keskeny útra. A világ kellős közepén – mégis Isten – emberi szemmel láthatatlan – útján járunk. Az imádságok meghallgatásával kapcsolatban is így áll a dolog.
A széles úton kizárólag egyetlen egy imádság hallgattatik meg: a bűnbánó. Amíg a keskeny út, mely az Istennek való feltétlen engedelmesség ösvénye, teljes szabadságot ad a szívnek, hogy összeforrjon Atyánk szívével, addig a széles út egyre jobban elszakít ettől a Szívtől és a világ szerinti életbe vezet. Ebben az életben megvakul az ember, nem látja többé az Atyát. Nem képes hallani, mit akar mondani, mert megsüketült a zűrzavartól, melybe került. Vannak olyan események az életben, melyek ugyanígy félrevezetnek minket. Imádkozunk, kérünk, könyörgünk, de nem kapjuk meg, mert rossz úton vagyunk.
Szívem szakad meg, például, amikor azt kell látnom, ami a fiatalok között mostanában felütötte fejét: nem hívő társakat választanak maguknak, miközben ők maguk hívő gyermekei az Úrnak. Ha megkérdezzük őket, nagy a valószínűsége, hogy meg tudják indokolni lépésüket, talán Bibliai verssel együtt. Folyamatosan megjelennek – sajnos egyre gyakrabban - olyan imakérések, amelyekben felemás igába keveredett hívő fiatalok könyörögnek világi társuk megtéréséért. Őszinte imádságok ezek? Aki egyszer benne volt a szerelem hálójában, tudja, hogy a szív számára mit is jelent a „másik”. A legtöbbet. Már hogyne kérne megtérést egy szerelmes diák, hőn szeretett párja részére?! Olyan áldozatokat is képesek ezért meghozni a szerencsétlen helyzetbe került fiatalok, mely talán meghatja Atyánk szívét, és könyörül a másik életén. Gondoljuk mi, sokszor. Kár, hogy a fehér holló gyakrabban repül el házunk felett, mint ahány esetben megtérést láthatunk a felemás iga ellenére. És ezen ritka esetben is kiderül a végén, hogy a hívő fél olyan határozott döntéseket hozott szíve mélyén párjával kapcsolatban, melyek a mi szemünk elöl rejtve maradtak, míg Isten – aki a szívek vizsgálója – úgy látta, ott a mélyben már elszakadt az illető a felemás igától. Isten SZENT. Bűngyűlölő. Nem lehet kedves előtte az olyan áldozat, mely keveredik a bűnnel! Nem lehet kedves előtte az olyan imádság – még olyha őszinte szívből is fakad – mely rossz úton járó ember imája. Káin a föld gyümölcséből áldozott az Úrnak, mely áldozatot nem fogadta el Isten. Miért is nem? Mert egyszerűen emberi rész keveredett a szentségbe. Ézsau egy tál lencséért veszni hagyta az örökségét. Egy olyan ember áldozata volt ez, aki lazán eladta elsőszülöttségi jogát, csak mert ő „úgyis folyton halni jár”. Bármilyen helyzetbe kerülünk, jogunk van imádkozni és meghallgatásért könyörögni. Micsoda igazság ez! Mégis, tévedésbe esünk, ha azt gondoljuk, hogy tévúton járó életünkben bármit is kérünk, megkapjuk azt.
Aki ilyen állapotban kitárja szívét Isten előtt, az megtapasztalja, mit jelent a megtérők imádsága - a gyakorlatban. Lehet, hogy más okból indította el a beszélgetést, de nyitott szíve meghallotta Isten szavát: térj meg, fiam! Az imádság beszélgetés az Úrral, aki szeretné közölni mondanivalóját gyermekével. Ha bűn van az életében, akkor azt. Bűnös szívvel, megterhelt lelkiismerettel képtelenség meglátni az Úr akaratát. Előbb tisztító vérre, megtérésre van szükség!
Csodálatos kegyelem és Isten egyedülálló szeretete nyilvánul meg abban, amikor a pásztor elindul, hogy megkeresse az elveszett báránykát, miközben a 99-t ott hagyja. Ilyen a mi Istenünk! Nem kell lemondanunk egyetlen eltévelyedett testvérünkről sem, nyugodtan az Úr kezébe – a legjobb helyre – tehetjük a sorsát.
*****
Az utolsó idők egyik legfélelmetesebb jellemzője, ahogyan a legelszántabb hívő testvérek is földi eszközök, földi értékek felé tekintgetve jelzik igényüket Isten felé. Valódi boldogságuk alapja remeg meg ilyenkor. Földrengés ez a javából! Megnyílnak a szív legalsóbb rétegei, és az ott megbújó emberi törekvések, álmok és elképzelések törnek a felszínre, majd Isten lába elé: „Adj, Uram egészséget, boldogságomhoz – Te is tudod – mennyire elengedhetetlen! Adj, Uram, gazdagságot, hiszen Te megígérted…”
A jólét evangéliuma egyre terjed. Tetszik ez a népnek! Íme - Az imádkozás eszköz lett az ember kezében…
Tipikusan a Sátán módszere. Egy fegyvert, mely azért adatott, hogy az ellenséges világ közepén is kapcsolatban maradhassunk Urunkkal, ezúttal Isten felé fordítjuk. „- Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1 Móz.3:1) „Hát már egy kis boldogságot is sajnál tőletek az Úr? Mire való a sok jó dolog a földön, ha nem részesülhet a hívő ezekből? Örökké szegénynek kell lennetek talán?” – hallatszik…
Újra hazudik a Sátán! Mintha valaki besurranna a kertünkbe, mialatt a gyermekünk a homokozóban játszik, s azt akarná bemagyarázni neki, hogy valójában semmit nem adunk meg nekik, mint szülők, ezért váltsanak szülőt…
Hírtelen a tudás fája alatt találjuk magunkat. Ha eszünk a gyümölcsből, megmérgezzük a szívünket vele.
A Sátán evangéliuma ez! Mondta-e az Úr valóban, hogy szegénynek kell lennünk? Ugye, hogy nem! Mondta-e az Úr Jézus, hogy boldogtalanoknak kell lennünk itt a földön, ahol másoknak mindenük, nekünk pedig semmi? Persze, hogy nem ezt mondta! Éppen az ellenkezőjét! Az igazi boldogság titka rejlik Isten kegyelmében. Még itt a földön is. Az egyetlen feltétele: a bizalom. Lehet kérni Istentől bármit, ha a Benne való hit és bizalom talapzatán állunk. Nem megfosztani akar a jótól az Úr, hanem megőrizni a rossztól. Még a látszatától is!
„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Ján.17:15)
Tévedés azt gondolni, hogy az imádkozás a keresztyén élet legkönnyebb cselekménye. Valójában messze a legnehezebb. És a leghatásosabb is! A legtöbb támadást, ezért, itt intézi a Sátán ellenünk. A legtöbben - keresztyén hívőkként is – az imádkozás gyakorlatát értjük és magyarázzuk félre a leggyakrabban. A legtöbb élet valójában azért kap léket, és süllyed el, mert nem tud ellenállni a Sátán oly irányú támadásának, mely egyedül ennek a közösségi formának a megszakítását tűzte ki célul. Az egyetlen fegyver, amit használhatunk e támadások megfékezésére: a
„… mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem a mint Te.” (Mát.26:39)
Öröm olvasni ilyen csodálatos idézetet,
teljes mértékben egyet értek a fenti idézettel.
