A hit a bizalom merészsége
Két-három évtizede, még bőven megtéretlen állapotomban kreáltam e definíciót. Valamiféle megfogható, ugyanakkor „eredeti” módon szerettem volna kifejezni a hit mibenlétét. Vajon vállalható mai tudatállapotomban is ez a meghatározás? Valóban kifejezi azt, amit az Ige elénk tár, mint olyat, ami nélkül lehetetlen Istennek tetszeni (vö. Zsid 11,6a)? Először is, kíséreljük meg a merészség értelmezését! Semmiképpen nem rokona a vakmerőség fogalmának. Ez ugyanis nem-létező dolgot, lehetőséget kockáztat meg. A józanésznek ellentmondó, semmilyen érv nem szól mellette. Szinte biztosan kudarcra ítélt vállalkozás. Háborúban, valamilyen versengésben mégis előfordul a sikeressége, éppen, mert „senki sem számított rá”. Alkalmasint meg lehet, sőt meg kell kockáztatni, hiszen minden vesztésre áll, a vereség biztosra vehető. Éppen ezért; nincs min gondolkodni, esélyeket latolgatva dönteni mellette vagy ellene. Ha nem lépi meg vakmerően, a halál (konkrétan vagy átvitt értelemben) egyértelmű. Valószínűleg így is bekövetkezik a katasztrófa, de, ha 1:100-hoz esélyű a terve csupán, akkor se veszít, legfeljebb nyer, amennyiben meglépi a logikátlannak látszót. A merészség – véleményem szerint – a bátorságnak egy finoman fokozott formája. A bátorság egy statikus jellegzetesség, aminek nincs is feltétlenül tárgyszerűsége. Ezzel szemben a merészség adott szituációhoz köthető, s tartalmaz némi kezdeményezést. Legalábbis potenciálisan. Aki merész, aki bátor, az bizonyosan nem gyáva. Persze olyan esettel is találkozhattunk már, amikor valaki nagyon bátran viselkedett, s a kérdésre, hogy honnan vette bátorságát, azt felelte: félelmében volt ilyen bátor. Így tehát meg kell állapítanunk, hogy korántsem azonos a félelem a gyávasággal. Isten embere – ennek megfelelően a keresztyén hívő is – sohasem lehet gyáva. Főbenjáró, kárhozatos jellemvonásnak minősíti a Szentírás. A Jelenések 20,8 felsorolja; kik azok, akik a tűzzel és kénkővel égő tóba kerülnek a végítéletnél. Az első két helyen a gyávák és a hitetlenek szerepelnek. Meggyőződésem, hogy a kettő összefügg. Aki gyáva, az hitetlen is. (Elvben bátor hitetlen létezhetne, de ez a bátorság botorság, félrevezetettség, megtévesztettség. „Vegytiszta” hitetlenség sem létezik, mert a hitetlen abban hisz, hogy hitetlensége észszerű, logikus, magas fokú intelligenciát takar). A gyáva én-központú, önző, semmilyen kockázatot nem vállaló, bizalmatlan. (Gondoljunk csak az Úr Jézus 10-5-1 talentumos példázatára, ahol az egy talentummal ellátott szolga, gyáván, lustán „megőrzi” elásás révén a rábízott, kamatoztatandó értéket). Mármost vizsgáljuk meg a címbeli állítást közelebbről! A legjobb példa Ábrahám története. Minden ember, testi származását tekintve Ádámtól ered. Szellemi értelemben viszont a Biblia minden hívő atyjának Ábrahámot nevezi meg (vö. Róm 4,16c). A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete felsorolja az ószövetségi hithősöket, egyszersmind az első versben ki is fejti a hit mibenlétét. Így olvassuk: „A hit a reménylett dolgok valósága és a láthatatlan dolgokról való meggyőződés” (Ravasz László fordítás). Hogyan fest ez Ábrahám esetében? Térjünk vissza a Római levél 4. fejezetéhez! „Ahogyan az Írás is mondja: ’Sok nép ősatyjává tettelek téged’. Ezt az ígéretet Ábrahám azért kapta, mert hitt Istenben, aki életre kelti a holtakat, és megteremti azokat, akik még nem léteznek. Nem volt már semmi remény arra, hogy gyermeke szülessen, Ábrahám mégis hitt Istenben, és kitartott ebben a hitében. Ezért lett sok népnek ősapjává, ahogy ezt Isten megígérte neki: ’Sok-sok utódod lesz.’ Ábrahám akkor majdnem százéves volt, ezért a testét tekintve már nagyon megöregedett. Hasonlóképpen, Sára is meddő és nagyon idős volt. Ábrahám azonban nem ezekre tekintett, és a hite sem ingadozott. Ellenkezőleg, Isten ígéretét tartotta szeme előtt. Nem kételkedett abban, hogy amit Isten megígért neki, azt meg is fogja tenni. Hite megerősödött és dicsőséget adott Istennek” (17-20. v. Egyszerű fordítás). 75 éves volt Ábrahám, amikor Isten kihívta szülőföldjéről. Ígéretet kapott Kánaán földjét illetően, hogy azt utódja fogja örökölni. Oltárépítő tette hitét bizonyította (vö. 1Móz 12,7). Később, amikor megismétlődik az ígéret, és Ábrám (mert akkor még ez volt a neve) kesergésére, amit a saját gyermek hiánya miatt panaszolt Istennek – konkretizálja az ÚR: saját nemzése révén, az ő leszármazottja lesz az örökös. „És hitt az Úrnak és tulajdoníttatik az őnéki igazságul” (1Móz 15,6) Hite próba alá kerül, mert az idő múlik, a gyermekáldás késik. Watchman Nee szavai szerint az ember istenkapcsolata olyan, mint egy út, ami szakadék felett visz. Ezen a hídon elöl mennek Isten ígéretei. Ezt követi a hit, s leghátul halad a tapasztalat. Ha nem előre, hanem hátra tekinget a hit, mindketten a mélybe zuhannak. Ábrahám hite nem omlott össze. Azzal együtt sem, hogy türelmetlenségében, felesége tanácsára „besegít” az isteni terv megvalósulásába és emberi okoskodással, a szolgálótól, Hágártól nemz gyermeket, hiszen már nyolcvanhat esztendős; „nem futhat ki az időből, ami nemzőképességét illeti..” (Örök időre megpecsételve ezzel Izrael és az arabok konfliktusát). A Mindenható nem dorongolja le tettéért. Szövetséget köt vele, és megismétli ígéretét, hogy Szárai (azaz innentől kezdve Sára) fog fiat szülni Ábrahámtól. Ekkor arcra borul hódolattal, de kuncog is. 99 évesen, amikor biológiailag már alig mondható „férfinak”, nem beszélve az eddig meddő feleség közel 90 éves koráról, amikor már egyébként is túl van a fogamzó-képességen? Ezzel együtt a „reménytelenség ellenére reménykedett és ragaszkodott Isten ígéretéhez.” Hite megerősödött, meg is tapasztalhatta annak valódiságát, beteljesülését. Abban az Istenben hitt, aki életre kelti a holtakat (és megteremti a még nem-létezőket). Saját, „halott férfiasságát” életre kelti az ÚR. (Hitének jutalmaként a 175 évig élő Ábrahám Sára halála után, amikor ő már 135 esztendős, újra megnősülhet és további hat gyermeket nemz). Ábrahám gyermeki hite minden „józan ellenérvvel”, emberi/biológiai logikával szembe helyezkedett. Különösképp tetten érhető ez, abban a szituációban, amikor az ÚR az ígéretének beteljesülését, Izsákot kéri feláldozni. Hitének ennél nagyobb próbatétele elképzelhetetlen. Nem tudhatjuk, mi játszódott le benne, mennyi ideig tépelődhetett a MIÉRT-en. Bizonyos, hogy nem a megadó, kétségbeesett alázat, hanem sokkal inkább a rendíthetetlen bizalom merészsége (hiszen Isten nem hazudik, ígéreteit beteljesíti) vezeti. Nincs kétsége afelől, hogy ha Izsákot fel is kell áldoznia, a Mindenható fel fogja támasztani. Ezért búcsúzik így a kísérettől, amikor fiával Mórija hegyére megy, áldozatot bemutatni: „Maradjatok itt a szamárral, én pedig, és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután pedig visszatérünk hozzátok.” (Vannak olyan lelkészek, akik itt lélektani feltételezésekbe bocsátkoznak. Isten megszégyenítő pedagógiáját magyarázzák bele az esetbe, amiért Izmaelt kiszolgáltatta az esetleges éhhalálnak, szomjhalálnak, amikor a pusztába űzte őket. S így kívánta szembesíteni „embertelen áldozatával”, hogy kedvencét kéri tőle áldozatul. Semmi efféle nem érzékelhető az Igéből. Vagy szenvtelen-kegyetlen valaki kellett volna, hogy legyen, aki el tudja titkolni mások előtt szívszaggató kétségbeesettségét, vagy – még emellett – komoly színészi képességgel, reménytelen, alaptalan hazugsággal igyekszik kitérni a kérdések elől, ami fia és a szolga részéről nekiszegeződik ez esetben. Azzal se kellett számolnia, hogy ha megmondja a valós úti célt, akkor az áldozatnak szánt fia megrémül vagy felháborodik és elfut. Egy szó sincs arról, hogy tiltakozna megkötözése és az áldozati oltára tétele ellen, vagy felsikoltana a kés felemelésekor. Hja, kérem az akkori és a mostani szülő-gyerek viszonylatok…) Nem próbálta elgondolni az isteni terv megvalósulásának mikéntjét, hogyanját. Sokkal inkább rendületlenül bízott Istenben, s ennek a bizalomnak merészségi szintje az Egeket ostromolta…
Ha valaki, Ábrahám teljes bizonyossággal elmondhatta élete végén: „Tudom, kinek hittem.”
2009-11-30 Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|