Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 614 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6 ... 41  Következő
 

Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2006. dec. 29., péntek 05:20 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Zimányi József

Tűzoszlopoddal, jéghegyek között

Első találkozásom Istennel

„Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek.
Zsoltár 71,17-18

Amikor a csend először énekelni kezdett…

Este volt, csodálatos augusztusi este. Hallgatott az egész mindenség! Tökéletes, gyönyörű csend volt. De ez a csend énekelt! Senki és semmi nem tud úgy énekelni, mint ahogyan a csend énekel. Ebben a csendben Isten szeretete egy kisgyermek fölé hajolt. Rám hajolt azon az estén, amikor ezernyi csillagszemecske, kedvesen, huncutul incselkedve hunyorgott felém. Ott kuporogtam házunk kertjének kijáratánál a lépcsőn, néztem az alkonyodó égboltot és tudtam már akkor, hatévesen, hogy Valaki ezt az egészet, ezt a felfoghatatlan nagy egészet a kezében tartja. Látja, hogy itt ülök, és nagyon szeret. Mély gyermekösztönnel éreztem, hogy nagyon szeret, pedig még nem ismertem az áldott Úr Jézust. Most csak ültem, gyermekszemmel csodáltam a végtelen teremtést, a rám boruló égboltot, amelyből egy hang suttogott felém, Teremtőm hangja, mintha ezt mondta volna, és mégis szavak nélkül ültette be a lelkembe: „Én alkottalak, én teremtettelek, ismerlek születésed előttről, enyém vagy!”

Ez volt az első döbbenetes rácsodálkozásom a végtelen mindenség Alkotójára. Útmeghatározó, döntő találkozásom azzal, akinek még a nevét sem ismertem.
Ekkor gyermeki lélekkel elkezdtem szólítani Istent: Adj nekem valamilyen jelet! És szívemben bizonyosság támadt, hogy Ő ezt hallja. El kellett bújnom, mert szüleim talán kinevettek volna, vagy azt hitték volna, hogy valami baj van az eszemmel. Hol a vécébe bújtam el, hol egy szalmakazal mögé. Napközben többször letérdeltem, és mindig hívtam, szólongattam Istent.
Megnyugodva hátrább dőltem, hogy még többet tudjak befogadni az égboltból. Nagyon boldog voltam.
Ahogy Isten megérintette a szívemet, remegtem belé. Akkor még nem ismertem a 29. Zsoltár szavait: „az Úr szava megtöri a Libanon cédrusait,” nem tudtam, hogy „tűzlángokat szór, és gyújt”, nem tudtam, hogy „megremegteti Kádes Pusztáját”, de az én pusztámba már belépett. Hallottam valamit, amit nem tudtam megmagyarázni. Az Isten beszélt velem ebben a csendben. Találkoztunk! Találkoztam a Mindenség Urával én, a porszemnél is kisebb emberke, beszélhettem Vele. Angyalok nem tudnak úgy énekelni, ahogyan ebben a csendben énekelt nekem a mindenség Ura. Akkor tapasztaltam meg az első lehajlást. Szívem felmelegedett, gyermekszívembe beleivódott a találkozás emléke. Bibliámban emellett a 8. vers mellett azóta ez a két szó áll: „Csodálatos Isten!” Nem ismertem még a Zsoltárok üzeneteit. Akkor még csak az Ő nagyságában láttam az én kicsinységemet, a kettőt egymásban. Azóta megengedte, hogy ne csak a szívemmel, hanem az értelmemmel is meglássak, megértsek valamit a kereszt csodájából. Tudom már, hogy ott a Golgotán „Két nagy csodát találok, s a szégyen elpirít: Isten szerelmét látom én, s szívem nagy bűneit” – ahogyan egy szép ének mondja.

Amikor most elkezdem írni ezt a könyvet, újra feltör bennem a hála éneke, 78 évem minden vallomása:

Csodálatos, csodálatos, csodálatos Isten!

Akkor ezt a hallgatást, ezt az odafigyelést az Istenre, apám durva hangja szakította meg – veszekedett anyámmal. Nem értettem meg, miért veszekednek, de azt láttam és tapasztaltam, hogy komoly törés van a kapcsolatukban.
Szolgálólányunk a konyhában serénykedett. Feszültség vibrált a levegőben, de én nem értettem, nem láttam át, hogy szüleim szeretete egymás iránt kihűlt és házasságuk bomlóban van. Nem ismertem még apám hűtlenségeit.


_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 29., péntek 08:10 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Off Figyelő, milyen korai órán netezel! :shock: Ilyenkor jutsz csak géphez? On


W. Busch: „A papocskák meg a verebek” : Élmény modern pogányok között

Bérkaszárnya bérkaszárnya mellett. Mind ötemeletes. Az egyik szinten a lemezjátszó valami slágert nyekereg. A másikon haldoklik egy férfi. A harmadikon szűk szobácskában sápadt gyerekek csapata játszik.
Minden emeletnek megvannak a maga emberei, a maguk sorsával, a maguk örömével és sok keserű szenvedéssel.
Egy egész délután ott jártam közöttük, látogattam őket. Most fenn állok a negyedik emeleten egy szűk ajtó előtt.
„Jaj, jaj nekem, mi folyik odabenn?” – kérdem magamtól. Az ajtó mögött olyan lárma, mintha a világ el akarna süllyedni. Páran énekelnek. Az éneklést azonban túlharsogja az ordítás – valaki úgy látszik, felcsapott szónoknak -, a durva nevetés és rikácsoló női hangok.
Gondolatban lódítok egyet magamon: „Csak bátorság! Előre, öreg fiú!” Kopogtatásomat nem hallja senki. Belépek tehát, és szemügyre veszem a helyzetet. Nagy volumenű pálinkázás, összes következményével. Mindenesetre igazán részegnek nem látszik senki. Csupán mindnyájan nagyon – vidámak? Nem, a snapsz nem vidámít. Inkább ködösít.
Ahogy belépek, a lárma egy pillanatra elnémul. Kérdő tekintetek merednek rám. Az egyik jelenlevő felismer. „A lelkész!” – kiált fel félig nevetve, félig riadtan.
„A lelkész!” – visszhangozza a társaság. Egyikük kiböki: „Meglátjátok, ez a mennyországgal akar minket vigasztalni.” – Mind nagyot nevetnek.
Most egy női hang sipítja: „Lelkész úr, az eget meghagyjuk magának meg a verebeknek.” Harsogó nevetés.
Elfog a harag. „Nem igaz – kiáltom bele a lármába. – Eszem ágában sincs titeket az éggel vigasztalni!” „Nana – ámul el az egyik -, pedig azt hittem, a papocskák arra valók!” – Mind helyeselnek.
„Hogy mire valók a papocskák – folytatom -, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy titeket nem akarlak az éggel vigasztalni. Eszem ágában sincs!”
Odafordulok az asszonyhoz. „Nézze, maga a mennyországot meg akarja hagyni nekem meg a verebeknek. Hagyományozni csak olyan valamit tud az ember másnak, ami az övé. Csakhogy a menny egyáltalán nem a magáé.”
„Ember, hát akkor mit akar tőlünk?” – ordítja egy félig pityókás.
„Hogy mit akarok?! Csak meg akarom mondani nektek, hogy közületek egy sem, de egyetlenegy sem fog oda jutni. Be sem mehetnétek így, amilyenek vagytok. Nem szükséges azon igyekeznetek, hogy az Isten országát elkerüljétek. Máris kívül vagytok! Elveszett emberek vagytok. Az én Bibliámban ez áll: ’Nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek! Se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők, se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Istennek országát.’” A szobában teljes csend lett.
„Ezt nem tudtuk” – mormolja az egyik.
„Mindjárt gondoltam – nevetek a szemébe. – Éppen ezért jöttem ide. Most pedig adjatok egy kis helyet.
Van egyéb mondanivalóm is a számotokra. Meg akarom mutatni nektek, hogyan menekülhettek meg.” És elbeszélem nekik a tékozló fiú történetét, aki olyan elveszett volt, hogy végül a disznóvályú mellett kötött ki. De aztán felkelt és elment az Atyához. No és az Atya? Mit mondott neki? Odafutott hozzá és megcsókolta. Folytatom és rámutatok, hgyan tárta ki karját az értük megfeszített Isten Fia minden elveszett bűnös felé: „Én vagyok az út, igazság és az élet!” És elmondom nekik, hogyan húzta ki az Úr Jézus a bűnös asszonyt a szennyből, és mindent megbocsátott neki. Hogyan szabadította meg Zákeust a pénzeszacskóitól, hogyan mentette meg a rablót a kereszten az utolsó órában.
És elmondom nekik, hogy „az Úr közel van mindenkihez, aki Őt segítségül hívja; mindenkihez, aki hűséggel hívja Őt.” Aztán elmegyek.

Talán valaki megkérdi most: „És azok meghallották a hívást?”
Ó, kedves olvasó, számodra nem ez a döntő kérdés. Kérdezd meg inkább magadtól: „Hallottam-e én a hívást, akarom-e én követni Őt?”


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 30., szombat 07:24 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Kövek alatt

Barátom, X József nem veszi tőlem rossz néven, ha elmondom a történetét. Hiszen ő maga is szívesen beszél róla. Meggyőződése – az enyém is -, hogy mások valami fontosat tanulhatnak meg belőle.
Akkoriban bányászvidék lelkésze voltam. Valamelyik reggel egy férfi akart beszélni velem. Arcán és kezén a finom, kékes sebhelyek azonnal elárulták, hogy bányász az illető. Ezeket a nyomokat a föld alatti, szénbányában végzett munka rajzolja a dolgozókra.
„Lelkész úr – kezdi az illető -, elmondhatok-e önnek egy történetet?”
„Természetesen! Csak tessék!”
„Nézze, én bányász vagyok. Azonkívül családfő és három gyermek apja. Sok egyebet nem tudnék magamról mondani. Talán még annyit, hogy teljesen istentelen vagyok. Istennel, vallással a konfirmációm óta semmit nem törődök, kivéve, amikor káromkodom.
Bizonyára tudja, hogy a bányászok értenek a káromkodáshoz. Átkozódnak, amikor leszállnak a tárnába, káromkodna, amikor feljönnek…
Azt sem akarom elhallgatni, hogy szeretem az ivást, és szívesen ülök a kocsmában.
Igen, és most jön a történet.
Szóval egy napon lent végeztem a munkát. A tárna azon a helyen irtózatosan szűk és alacsony volt. Hirtelen furcsa recsegést, ropogást hallottam. Ijedten tekintettem fel. De mielőtt egyet gondolhattam volna, a boltozat leszakadt fölöttem:
Még rémülten felkiáltottam: ’Ó, Istenem…!’ Aztán minden elsötétült és elvesztettem az eszméletem.
Amikor magamhoz tértem, vastag kötések között egy kórházi ágyon feküdtem. Lassan emlékezni kezdtem, és igen elcsodálkoztam, hogy életben vagyok. Mert az ilyen eset legtöbbször halállal végződik.
Pár nappal később bejöttek a cimboráim a kórházba, és elmesélték, hogy történt az egész. Valaki a közelemben meghallotta a kiáltásomat, gyorsan segítséget hozott, aztán kiástak, súlyosan összetörve, de még elevenen.
A következő látogatáskor egyik munkatársam nevetve megjegyezte: ’Te aztán szép kis idióta vagy! Tudod, mit kiabáltál lent a lyukban, mikor a kövek rád zúdultak? ’Ó, Istenem!...’ Világosan hallottam. Ha-ha-ha! Csakhogy nem Isten tudott megmenteni, hanem mi. Érted? Mi, a cimboráid! Mi kotortunk ki a romok alól, és mentettünk meg!’
Mind nevettek. Én is.
És megerősödtem az istentelenségemben.
A betegágyból felépültem, elkezdtem újból dolgozni. Azonban mostanában, amikor hazatérek a nappali műszakból, megvacsorázom és lefekszem, akkor – nos, lelkész úr – akkor egy különös gondolat kezd motoszkálni az agyamban.”
Eddig folyékonyan mondta a történetet. Most azonban elakad a hangja. Mély töprengésbe merül.
„Miféle gondolat?” – szakítom meg a csendet.
Az ember kirukkol. „Hát a helyzet a következő. Bajtársaimnak igazuk van, ők kotortak ki a törmelék alól. Ez azonban nem minden. Akivel ilyesmi esik meg, mint velem, az a legtöbb esetben halott. És…és én nem vagyok halott. Mint valami csoda által, életben maradtam. És azóta egyre gyötör a kérdés: ki tartott engem olyan sokáig életben ott a kövek alatt?”
Fürkésző tekintettel néz rám.
Nevetnem kell. A bányász vállára csapok. „Ó, ember – szólok -, maga ezt nagyon pontosan tudja. Mondja csak ki nyugodtan. Isten volt, az Ő kegyelmes keze mentette meg magát.
…Sok baj között,
Erőd volt és örömöd,
Szárnyával takarva védett!...”

„Igen – bólint az ember. – Én is így gondoltam.”
„Ez azonban még nem elég – jegyzem meg. – Vagy azt hiszi, Isten azért tartotta meg, hogy folytassa a régi életet? Ó, nem! Ez a megmenekülés Isten hívása maga felé. Ezt a hangot semmiképpen nem engedheti el a füle mellett!”
A férfi felugrik. „Pontosan ez az, amit szüntelen az eszemben forgatok. Csak…csak nem tudom, hogy folytatódik.”
Most aztán megmutathatom neki, „hogy folytatódik.” Elővesszük a Bibliát, és beszélek neki Jézusról.
Azóta mint megváltozott ember jár a világban.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 31., vasárnap 23:27 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Helyes életmód

Minél idősebb leszek, annál jobban foglalkoztat egy teljesen egyszerű és természetes tény: hogy az embernek csak egy élete van. Csupán egyetlenegy! Ha vásárolunk egy porcelánkészletet, és két tányér eltörik belőle, még mindig marad tíz. Életünk azonban nincs több, csak egy.
Valótlan az az elmélet, hogy ismét visszatérünk és másik életet kezdhetünk. Az embernek csakis egy életlehetősége van, ami – hogy modern képet használjak – egyirányú utcához hasonlít.
Mikor valamelyik napomat elrontom, szeretném – sokszor – életem kocsiját visszahelyezni az útszakasz elejére, és újra végighaladni rajta – de ez nem lehetséges. Az a nap, amit elrontottam, örökre elrontott marad. Az élet folytatódik az egyirányú utca vonalán. Ezt megértve nyugtalanítani kezd a kérdés: milyen hát a helyes életmód? Ha ma kiragasztanánk egy plakátot ezzel a kérdéssel: „Hogyan éljünk helyesen?”, bizonyára mindenki az egészséges táplálkozásra gondolna, a diétára, a különböző müzlifajtákra. Talán eszébe nem jutna senkinek, hogy a helyes életmód többet jelent az egészséges táplálkozásnál. Pedig a kérdés megértése és a jó válasz hallatlanul fontos, hiszen életünk egyirányú utcája egyenesen Isten ítélőszékéhez vezet. Feltehetően világos előttünk, talán szót sem kellene ejtenünk róla, hogy nem a szórakozási lehetőségek kihasználása miatt vagyunk a világon. De nem is csupán azért, hogy dolgozzunk.
„Egész élete csak munka volt…” Nos, ez a megállapítás – ahogy mondani szoktam – inkább egy ló gyászjelentésére illik, nem az emberhez méltó!
És nem az a dolgunk itt a földön, hogy ragyogó állásunk következtében nagy halom pénzt keressünk. Kívánnám, hogy milliomos légy, de nem ez az élet értelme.
Maradjunk amellett, hogy a kérdés: „Milyen a helyes életmód?” végtelenül fontos, mivel csak egyetlen életünk van.
Témánkkal kapcsolatban találtam egy szót a Szentírásban, ami a hétköznapi beszédben tulajdonképpen nem használatos, illetve félreérthetően alkalmazzák. A szó kétségtelenül bibliai, tehát „kánaáni nyelven” fogalmaz, emellett nincs benne semmi rossz, hanem kimondhatatlanul nagyszerű.
Ez a szó: áldás. Isten így szól Ábrahámhoz: „Megáldalak és áldás leszel!”
Ilyen az igazi élet! Ez a szó megadja az irányt, melynek nyomán elindulva keresnünk kell, ha a helyes életmódot ismerni akarjuk.
Előttünk ismét egy év, mely 365 nap múlva véget ér, és soha elölről nem kezdhetjük. Kérdezzük meg az Úrtól és magunktól: hogyan lehetek áldás ebben az esztendőben?


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 01., hétfő 04:19 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
TALÁLKOZTAM VELE

1945-ben, a II. Világháború okozta romok között születtem Székesfehérváron. Anyai nagyszüleimet sajnos nem ismerhettem, ugyanis túl korán haltak meg. Olyannyira, hogy édesanyámat a rokonai nevelték fel árvaságban. Apai nagyszüleim hívő református emberek voltak, ami nem mondható el édesapámról. Ő teljes hitetlenségben, részegesen, hamis kártyázásból eredő verekedések és garázdaságok közepette élte le földi életét. Húgom megszületése után kb. fél évvel a rengeteg megpróbáltatás után édesanyám elvált és megpróbált új életet kezdeni. Körülbelül öt évvel a válása után újból férjhez ment, amely házasságból ismét két gyermeke született. Édesanyámat római katolikusnak keresztelték, de ő sem élt hívő életet. Ennek ellenére megtanított minket, gyermekeket, az apostoli hitvallásra és az Úr imádságára. Amíg fel nem cseperedtünk, ezeket imádkoztatta velünk, de hogy ő imádkozott-e, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy az Isten házába sohasem járt. Úgy gondolom, hogy édesanyám csupán Istennel szimpatizáló világi életet élt, amíg e Földön élt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy e második házassága is csődbe ment. Ekkor kezdődött el egy nehéz, és iszonyatosan szegény gyerekkor. Az 50-es évek derekán, négy éhes gyerekkel, egy akkori női gyári munkásnői keresettel, mérhetetlen szegénységben, de testben tisztán, lélekben becsületesen, és nagy-nagy szeretetben tengődtünk, ahogy tudtunk. Az általános iskola nyolc osztályának elvégzése után két évvel úgy döntöttem, hogy ez által is levéve édesanyám vállairól egy kis terhet, kiválok a családomból. Írtam egy levelet a gyöngyösi szakmunkásképző intézet akkori igazgatójának, hogy kollégiumi elhelyezéssel szíveskedjen felvenni a tanintézetbe. Istennek legyen hála felvettek, és így megszerezhettem az üvegező szakmát. A szakmunkásvizsga után, érezve, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, magam vettem kézbe a saját életem irányítását – mondván –, én majd jobban fogom tenni, mint a szüleim. Korán, 20 éves korom előtt megnősültem, mely házasságomból egy leánygyermekem született, (akiből felnőve, általános iskolai tanár lett), majd bevonultam katonának. Leszerelésem után elkezdtem építeni a családi életemet, de kudarcot, kudarcra halmozva, hat év után, az én házasságom is csődbe jutott. Ezután még kétszer kísérleteztem újabb házasságkötéssel rendbe hozni az életemet. Sikertelenül. A harmadik válásom után mélyen elgondolkoztam az addigi életemen, és arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára gyermekkoromban nem kaptam meg a családapa-mintaképet, s ezért alkalmatlan vagyok egy család vezetésére, összetartására. Ekkor úgy gondolkoztam, hogy miért tegyem tönkre az életét egy esetlegesen következő nőnek azáltal, hogy egy szebb élet reményébe ringatva őt, a végén tőle is elváljak, elhatároztam, hogy soha többé nem házasodom. Éltem is a magam magányos „agglegény” életét kb. három és fél évig, amikor egy szombat délelőtti munka, majd délutáni otthoni mosás, főzés, takarítás, vasalás után este ágyba roskadva, ismét – mint annyiszor –, elgondolkoztam az élet értelmén, s azon, hogy mi célból vagyok én itt e Földön. A gondolatsor végén nagyon összetört állapotomban ahhoz az Istenhez üvöltöttem, akinek létezésében addig csak 50-50%-ban hittem. Mert ha valaki megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Istenben, csak annyit válaszoltam, hogy „lehet, hogy van, de lehet, hogy nincs, én még sohasem találkoztam vele”. Nos, ezen az estén, 43 éves fejjel sikerült találkoznom Vele. Az esti imának tűnő keserves könyörgés után egy leírhatatlan katartikus élményben volt részem, s azonmód, ruhástól fekve a díványon, mint egy megszidott kisgyermek, sírásba aludtam magam. Amikor reggel felébredtem, ki voltam cserélve. Nem ismertem magamra. Az élet gyönyörű lett, s ahogy mondani szokták, húsz centivel a föld fölött jártam. „Jártam a vízen”. Istennek élő vize fölött lebegtem. Vasárnap lévén, az ébredés után vidáman végeztem a szokásos reggeli teendőimet, egyszer csak azon kaptam magam, hogy útra készen, fel vagyok öltözve, s indulok. De hogy hová, magam sem tudtam, csak mentem. Körülbelül tízpercnyi séta után, tűnődve megálltam s elkezdtem önmagammal perlekedni. „Bolond vagy te Jóska? Hová mész? Sohasem szoktál vasárnap, s főleg délelőtt elmenni otthonról”. S amint így morfondíroztam, fölnéztem, és a legnagyobb meglepetésemre, egy református templom előtt álltam. Az ajtaja nyitva, mint egyfajta száj, amely azt mondja, „ne félj, gyere be, én nem bekaplak, én magamba ölellek.” És bementem. A templom legelső padsorában, az ajtóhoz legközelebb foglaltam helyet, méghozzá úgy, hogy a szószéket, a fölöttünk lévő karzat tartóoszlopa takarja. A templom lassan megtelt, s a lelkész, néhány presbiterrel az oldalán bejött. A mellettem ülő nőtestvér, látva a zavaromat, suttogva gyorsan elmondta a szükséges istentiszteleti rendet, amiből én szinte semmit nem fogtam fel. Az igehirdetés kezdetén történt velem a következő csoda. Lehajtott fejjel, (hogy senki meg ne ismerjen) hallgattam a lelkész prédikációját. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lelkész rólam, az én korábban megélt összes nyomorúságomról beszél. Nem hittem a fülemnek. Honnan ismer engem ez az ember? Soha életemben nem találkoztam vele. Azt sem tudhatja, ki is vagyok én? Alig vártam, hogy vége legyen az istentiszteletnek, mert azt hittem, hogy mindenki engem néz és sajnál. Őszi hűvös idő volt, a templomban sem volt meleg, de én az egy óra alatt 3 - 4 kilót fogytam az izzadástól. Az istentisztelet végén, lehajtott fejjel, a lelkésszel kezet sem fogva, surrantam ki az ajtón. Hazaérve, minden úgy folyt az életemben, mint azelőtt. Mintha mi sem történt volna. Éltem a magam totálisan világias életét. Ám a következő vasárnap megismétlődött ugyanez a csoda. Magamról semmit nem tudva, szinte önkívületi állapotban indultam, „valahová”. Megismétlődött az elmúlt vasárnap. Azzal a különbséggel, hogy kifelé jövet, már (ha lehajtott fejjel is, de) kezet fogtam a lelkipásztorral. A harmadik vasárnap, hasonló kezdéssel, de az istentisztelet végén már kértem egy fél órás beszélgetést a lelkipásztortól. A félórából három óra lett, s a beszélgetés végén, (mivel én még nem tudtam), a lelkész imádkozott értem Istenhez. Az imádságból csak egyetlen mondat maradt meg bennem: „Uram, ha te is úgy akarod, küldj ennek a megtört szívű embernek egy hozzáillő társat”. És ismét következett a csoda. Egy héten belül az Úr megküldte számomra azt a feleséget, akiről mindig is álmodtam, és akivel azóta is együtt élünk egymással Isten közösségében. A házasságkötésünket követően egy év múlva, az Úr megajándékozott bennünket egy fiú babával is, aki ma már tizenhat éves. Isten megadta nekünk azt az ajándékot is, hogy feleségemnek és fiamnak egyszerre volt a keresztelője, mivel feleségem sem volt megkeresztelve.
Ma már jól tudom, hogy minden nyomorúságom a hitetlenségemből, az Istentől távollétemből eredt, és azt is megvallhatom őszintén, hogy soha a világ minden kincséért sem cserélném el egyetlen mai napomat az elmúlt teljes negyvenhárom évvel. Hála az Úrnak, hogy akkor lehajolt értem és megmentett a biztos és örök haláltól. Ezenkívül tudom, hogy célja is van velem. Talán a sok egyéb közül az egyik éppen ez, hogy egyszer majd bizonyságot teszek írásban is a megtérésemről. A másik, pedig az, hogy hatvanegy éves fejjel létrehozott web-lapomon apró írásaimmal dicsőíthessem az Ő hatalmas kegyelmét. Akit érdekel, szeretettel meghívom a www.ebredjetek-emberek.hu című honlapomra. Áldást és békességet kívánok minden kedves olvasómnak!

Fórizs József Budapest 2006. nov.05

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 01., hétfő 15:24 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Mérlegkészítés év elején

Mielőtt Napóleon megkezdte hadjáratát Oroszország ellen, diplomáciai jegyzéket küldött az orosz követnek, melyben közölte, hogy az orosz császárságot eltörli a föld színéről.
A követ válasza így hangzott: „Ember tervez, Isten végez.”
Napóleon dühös lett. „Mondja meg a gazdájának – mennydörgött az üzenet hozóra az arrogáns korzikai -, hogy én az az ember vagyok, aki tervez és ugyanakkor végez!”
Úgy tűnt, mintha a kihívás az élő Istennek szólna, hogy egyszer kiderüljön, ki az uralkodója ennek a világnak.
Isten elfogadta a kihívást. Nem szállt le emiatt trónjáról, hanem elküldte legkisebb követeit, az apró hópelyheket, hogy a gőgös császárt megalázza.
Napóleon igen rövid idő alatt Moszkváig hatolt előre. Mikor azonban visszavonulásra kényszerült, óriási hadseregét fagyos földön, a hóban kellett hátrahagynia. Az orosz hatóságok hivatalos jelentése szerint 213 516 katona és 95 815 ló volt a vesztesége.
A nagy Napóleon mint száműzött töltötte élete utolsó éveit az angol Szent Ilona szigeten. Ott írta meg emlékiratait, melyekben legbensőbb kérdéseivel is foglalkozik. Ezt bizonyítja egy beszélgetése is, amit generálisával, Montholonnal folytatott, aki követte őt a száműzetésbe.
„Hogyan gondolkozik ön Krisztusról?” – kérdezte Napóleon.
Montholon így válaszolt: „Sire, be kell vallanom, hogy ezen még soha igazán nem gondolkodtam, ezért véleményt sem alkottam róla.”
„Elég baj ez önnek – felelte a császár. – Mekkora különbség van az én bukásom, nyomorúságom és Isten Fia örök hadserege között! Dicsőségem napjaiban annyi ember tisztelt, s örömmel akár meghaltak értem. De mindig szükség volt a jelenlétemre, hogy katonáimat lelkesítsem. És most, mióta Szent Ilonán vagyok – ki küzdene érdekemben? Ki maradt hűséges hozzám? Még mielőtt meghalnék, művem összeomlott, miközben Krisztus munkája, aki 18 évszázaddal ezelőtt halt meg, éppúgy fennáll, mint abban az időben, amikor a földön járt. Ő az egyetlen, Aki halála után élőbb és hatalmasabb, mint földi élete folyamán volt.”
E világ hatalmasai az erőszakra alapították birodalmukat. Jézus Krisztus szeretetre építette országát, és ebben az órában emberek ezrei életüket is örömmel adnák érte. Benne olyan hódító áll előttünk, Aki valóságosan egyesít magával nemcsak egy népet, hanem egy egész világot. Az emberi lélek minden rezdülésével Krisztus létéhez kötöttnek érzi magát. Miért? Egy csoda miatt, mely minden csodánál nagyobb. Krisztus az ember szeretetét kívánja, azt kéri, ami bennünk a legnehezebben elérhető: a szívünket. Ez minden, amit akar.
A világhódítók munkája minden szellemi képességük ellenére félresikerült amiatt, hogy bár a világot leteperték, de nem nyertek egyetlen barátot sem. Az a közösség, mely Jézus Krisztust és megváltott gyermekeit összeköti, minden más köteléknél szentebb és hatalmasabb. Számomra ez a legnagyobb csoda. És minél inkább gondolkodom rajta, annál szilárdabb a meggyőződésem Krisztus isteni voltáról.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 02., kedd 04:54 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Zimányi József: Tüzoszlopoddal jéghegyek között

Apám és anyám

Apám anyámat 15 éves korában egy egyházi műkedvelő előadáson látta meg és szerette meg. Ezt követően 9 évig várt Etelkára, - így hívták édesanyámat - hogy elvehesse, mert szülei kikötötték, hogy csak biztos állású férfihez fogják hozzáadni feleségül.

Apám szép ember volt. Ahol ő járt, ott mindenki vidám volt, mindenkit meg tudott nevettetni. Nyakába ugráltak a lányok. Ezzel az élettel szemben, édesanyám szolid, csendes teremtés volt. És eljött az az idő, amikor már anyám nem tudta tovább elviselni apám kihívó életét, és számon kérte tőle a kihasznált népszerűségét.

Édesapám nem ismerte az Istent, római katolikus – a Biblia mércéjével mérve – hitetlen ember. Édesanyám – ugyanezzel a mércével mérve – hitetlen református volt.

Kétezer koronát loptam

Hat éves lehettem, amikor édesanyám a konyhában dolgozott, én pedig a szobákon áthaladva láttam az asztalon két darab ezerkoronást. Nem volt nagy értéke, mai pénzben vagy 20 Ft-ot érne. Én elloptam ezt a pénzt. Gyorsan elmentem a zsidó boltoshoz, vettem érte nagyszemű kemény cukorkát. Olyan nagyok voltak, hogy nem is tudtam lenyelni, tördeltem, megosztottam az öcsémmel. Egy részét beleraktam a tolltartómba, de beleragadt. Öcsémnek azért adtam, hogy el ne áruljon. Semmi örömünk nem volt benne, csak kínlódtam miatta. Így gyötrődtem az én gyerekfejjel elkövetett lopásommal, ami egy tőről fakad a világ bármelyik bankrablásával. Ettől kezdve nem volt nyugtom. Anyám ugyan nem vette észre a kétezer korona hiányát, hiszen apámnak két és félmillió volt a fizetése. Olyan kicsi összeg volt ez akkor, de a lopás bűnének a terhe nagy volt rajtam.

Kilenc év múlva, 15 évesen egy istentisztelet után, amikor vártuk az utána következő gyerekórát, már annyira rám terhelődött ez a titkolt bűn, hogy mielőtt megkezdték volna a gyerekórát, arra kértem anyámat, hogy jöjjön ki a gyülekezeti ház mögé. Ott én bűnvallást tettem. Elmondtam anyámnak ezt a lopást, és vártam a kemény szemrehányást. Ő azonban nagy szeretettel nézett rám, megsimogatott, és annyit mondott: ugye sokat szenvedtél emiatt a lopás miatt? Milyen kár, hogy nem jöttél hamarabb! Megszabadultam a tehertől. Ekkor éreztem igazi súlyát annak, hogy bizony jó megvallani Isten előtt, és ha kell, emberek előtt is a bűnt. Isten mindig tanácsol ebben, kinek, mikor , mit kell mondani. De amíg békét nem talál, és feloldozást nem kap az ember, hordozni kell bűne terhét.

Istenem! Add, hogy megtaláljam…

Nyolc éves voltam, amikor apám hazahozta a fizetését, ami két és félmillió korona volt. Abban az időben az infláció miatt ez egy jó átlagfizetésnek számított. Elküldött a boltba a kis zsidó szatócshoz, hogy váltsak fel egy ötszázezrest öt százezresre. Anyám kérte, hogy ne bízzon rám annyi pénzt, nem tudok vigyázni rá. De apám azt mondta: „Szokja meg, tanulja meg, vigye!” Elmentem a néhány száz méterre lévő fűszerüzletbe, hogy felváltsam a pénzt. Amint hazaértem, átadtam apámnak, de öt helyett már csak három volt meg. Apám rendkívül ingerült lett. Azt mondta: „Eredj vissza és keresd meg!” Elindultam teljesen reménytelenül. Hogyan találhatnám meg, hiszen rengeteg ember jár arra?! Az út a legforgalmasabb utak egyike volt. A szél is nagyon fújt. Elkezdtem imádkozni: „Istenem, add, hogy megtaláljam azt a két darab százezrest!” Eközben már vagy harminc métert mehettem, s akkor egy villanyoszlop tövében lévő fűcsomónál megláttam az egyik keresett pénzt. A szél gallérként préselte azt a fűcsomó köré. Fölvettem és továbbmentem, keresve a másik százast. Imádkoztam tovább. Elmentem egészen az üzletig és még mindig nem találtam meg. Már vissza akartam fordulni, de a boltba vezető lépcsők egyikén megpillantottam a másik százast. Az ott hevert kicsit megtaposva, de jó állapotban. Állandóan jöttek-mentek az emberek, és a lábuk alól úgy vettem fel, hogy észre sem vették. Hazasiettem.

Apám csodálkozott. Mérgében küldött el, és biztos volt benne, hogy nem találom meg, csak büntetni akart. De én megmondtam neki: nagyon imádkoztam, hogy megtaláljam. És az Isten visszaadta nekem ezt a pénzt. Apám érdekesen elmosolyodott, megveregette a popsimat, és eltette a pénzt. Isten már akkor tanított, hogy ahol nekem már minden képességem csődöt mond, és ahol semmi megoldást nem találok, ott az Ő segítsége nem hagy cserben.





_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 03., szerda 05:55 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Elisabeth Seiler: Elhivás-Vezetés, Hírdessétek csodálatos dolgait!

Kenyér helyett kalács

Még a missziói házban ígéretet tettem az Úrnak, hogy az Ő ügyét mindig első helyre teszem, akkor is, ha emiatt saját dolgaimról megfeledkeznék. Így bocsátottam magam teljesen az Úr rendelkezésére. Az Úr Jézus vállalta, hogy hűségesen emlékeztetni fog, ha valami személyes dolgot elfelejtenék.

Egy vasárnap megbíztak, hogy délután gyermekórát, este pedig Hirschauban bibliaórát tartsak. Aki ezt a szolgálatot kapta, annak a vacsorát magával kellett vinnie. Csakhogy én ezen a vasárnapon megfeledkeztem erről és az Úr Jézus nem emlékeztetett. Vajon miért? – Nem tudtam.

Estefelé az Úr egy bizonyos házba küldött, hogy meglátogassak egy asszonyt. A látogatás rendszeres kötelességünk volt, de ez a kivételes eset most terven kívül történt. Amint beléptem, az asszony rendkívül nagy örömmel fogadott.

– Ó de kedves, hogy eljött! Éppen azért imádkoztam, hogy küldjön az Úr valakit, aki velem ünnepli a születésnapomat és segít megenni a születésnapi tortát.

Szívbol kacagtam.

– Nem csoda, hogy az Úr Jézus elfeledkezett a kenyeremről, ha mára kalácsot helyezett kilátásba!

Együtt örültünk és az Úr előtt ünnepeltünk. Nem tagadom, a kalács és a finom kávé igazán ízlett. Jer 32,41-et láttam nagyszerűen beteljesedni:

„És örvendezek bennük, ha jót cselekedhetem velük.”



„Szomjazom!” Ján 19,28

Az első világháború után, a forradalom alatt történt. Szabadságomat egy falucskában töltöttem. Egyik napon 200 felfegyverzett katona körülzárt bennünket. A faluszéli dombokon gépfegyvereket állítottak fel. Mit jelent ez a támadás? Hiszen béke volt. Annyit megtudtunk, hogy a falu lakói túl keveset szolgáltattak be. Küldöttség érkezett, hogy minden házat átkutassanak. Fennállt a veszély, hogy ha a lakosságból valaki ellenszegül, úgy az egész helységet megsemmisítik. Képzelhető, milyen pánik lett úrrá az embereken.

A katonák elmondták, hogy szeretteiktől való rövid búcsú után hajnali kettőkor indultak azt sem tudva, visszatérnek-e valaha. Erőltetett menetben haladtak, hogy virradatkor már itt legyenek. – Szerencsére nem volt ellenállás. Mindenki nyugodtan viselkedett s az izgalom lassan-lassan elült.

Délben vendéglátó barátaimmal asztalhoz ültünk. Éppen a levest akartuk kanalazni, mikor az Úr érthetően felszólított:

– Erzsébet, kelj fel, menj le gyorsan és hirdesd a katonáknak Isten Igéjét!

Óriási megdöbbenés! Mit mondjak és hol? Hogy szedjem össze a katonákat? Abban a házban, ahol összejöveteleinket rendszeresen tartottuk, éppen igazgatónk felesége volt szálláson. Kizárt dolog, hogy odamenjek. Aligha engedné meg fiatal nővér létemre, hogy katona-összejövetelt tartsak. Töprengésnek viszont nem volt helye, mert Isten parancsát feltétlenül és maradéktalanul követnem kellett. Ámuló barátaimmal közöltem a megbízást. Azonnal felajánlották segítségüket. A családból a nagymamának közvetlenül a szomszédban volt egy hatalmas pajtája. De hogy hozzuk ide a katonákat?

Ekkor valóságos csoda játszódott le szemünk előtt. A katonák elkezdtek a csűr előtti téren gyülekezni; onnan kellett továbbindulniuk.

Hamar meghívtuk őket, hogy lépjenek be a csűrbe. A helyiség egykettőre megtelt férfiakkal. Gyorsan szétosztottunk néhány énekeskönyvet és Újtestamentumot. Aztán énekelni kezdtünk:



Az Isten szeretet,

Megváltott engem;

Az Isten Szeretet,

Szeret engem!

A katonák hangosan velünk énekeltek. Az ének elhalkult, néma csend lett. Az Úr egy pillanat alatt szívemre helyezte, hogy erről az Igéről beszéljek: „Szomjazom”.

Azelőtt soha nem értettem ennek a megrendítő szónak a mélységét úgy, mint ebben a pillanatban. Amikor Jézus a kereszten felkiáltott, nemcsak testi szomjúságára gondolt, mely bizonyára rettenetes lehetett. Nem, ezzel kifejezésre juttatta a megmentésed és megmentésem utáni leírhatatlan vágyát is. Újra és újra belekiáltottam a pajtába:

– Utánad szomjazott, utánad vágyódott! Jöjj, add át magad neki!

Hirtelen felállt egy katona. Bibliáját két kézzel szívére szorította és rendíthetetlenül felfelé tekintett. Megszentelt csend uralkodott körülöttünk. A katonák követték tekintetükkel bajtársuk minden mozdulatát, aki ebben a pillanatban átadta életét Annak, Aki oly sokáig szomjazott az ő megmentése után. Ragyogó arcáról kimondhatatlan boldogság és csendes hálaadás sugárzott. Jézus érezhetően jelen volt. Ez a percekig tartó csend minden szónál hangosabban beszélt. Rövid hálaadó imával befejeztük az összejövetelt.

A megmentett katona megindult hangon fordult hozzám:

– Miattam kellett idejönnie, hogy Jézust megtaláljam és megmeneküljek.

Következő pillanatban felhangzott a jel a sorakozóra és visszavonulásra.

Bízom Istenben, hogy a megtért katona bizonyságtételére bajtársai közül még sokan átélték a szabadítást. És hiszem, hogy a csapatból többen lesznek, akikkel viszontlátjuk egymást Jézusnál. A különös katonai összejövetel után visszatértünk az ebédhez. Szinte azt éreztem, amit Jézus a Jákób kútjánál a samáriai asszonnyal való beszélgetés után: „Kérték őt a tanítványai: ,Mester, egyél!’ – Ő pedig azt mondta nekik: ,Nekem van eledelem, amit egyem, erről ti nem tudtok.’ A tanítványok erre egymást kérdezték: ,Valaki talán hozott neki enni?’ Jézus ezt mondta nekik: ,Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az Ő munkáját.’” (Ján 4,31–34)

Hatalmas tanítás volt számomra, hogy Isten egyetlen ember megmentéséért Eget és Földet megmozdít. Kétszáz katonának gépfegyverrel felszerelve fél éjszaka menetelnie kellett, hogy eljusson arra a helyre, ahol Isten közülük eggyel találkozni akart. Hitemet kibeszélhetetlen módon megerősítette ez az esemény. Égett a szívem, bár tudnám egyre jobban megtanulni, hogy az adott pillanatban mindig Jézus rendelkezésére bocsássam magam.



Szólj Uram, szólj nekem,

És felelni néked így fogok:

Küldj Uram, s jól tudod,

Útaidra vígan indulok!






_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 03., szerda 14:17 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Beteg ember is ajánlhat jó orvosságot, ha ő maga nem is veszi be. Koldus is lehet nagy kincset hozó küldönc, ha ő maga is nem látja annak hasznát. Emberek hibái ne felejtessék el velem, hogy nem velük van dolgom, hanem Istennel.

/Viktor J./


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 04., csütörtök 02:44 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
A csokoládévitéz

“Isten sosem volt csokoládégyáros, és nem is lesz az soha. Isten emberei mindig hősök. A Szentírásban követhetjük óriási lábnyomaikat az idő futóhomokján (pl. Nóé, Ábrahám, Mózes, Dávid, Dániel, Pál, Keresztelő János). Nátán is igazi keresztény katona volt. Odament királyához, és szemtől szemben megfeddte őt, akárcsak Péter tette Anániással (különbség, hogy Dávid kihasználta a lehetőséget, és megvallotta bűnét), de eltérően napjaink csokoládévitézeitől, akik csupán suttognak, nem akarva ítéletet mondani, feddeni vagy eltávolítani a gonoszt az ezzel járó botrány miatt. Hát persze! Igazi Mézesmázos Miskák! Azt mondják: “Semmiség, nem történt semmi! Félreértés az egész!” Mintha Isten ügyének többet ártana az igazság bátor kimondása és megvédése, a kés használata, mint a bűn eltussolása és a tag biztos elhalása, ami az egész testre halált hoz. “Aki az igazságot cselekszi, az igaz”, és “aki a bűnt cselekszi, az az Ördögtől van” - s nevén kell nevezni [1Jn 3,7k]. Akit másodszor is foglyul ejt az Ördög, annak nem ragtapasz és szirup kell, hanem az, hogy egy igaz ember bátran megfeddje, és megtérésre szólítsa föl, eljuttatva őt az üdvösséghez. Nagy szükségünk van ma “Nátánokra”, akik semmi mástól nem félnek, mint Istentől - még a botránytól sem.”

(Charles Studd- részlet A csokoládévitéz cimű irasából)


_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 04., csütörtök 19:51 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
A szolgálatot hatszoros jutalom követi

1. Felüdülés

Gyakran tapasztaltam, hogy amikor a személyes bizonyságtétel szolgálatát végzem, nagyon sok minden történik.
Először is, ha az Úr szeretetét már nem látom közelvalónak és a szívem hideg, azt veszem észre,hogy az én szívem is felmelegszik, ha valakinek bizonyságot teszek. Sok évvel ezelőtt éppen Bensheim felé tartottam a hegyek között és már Wiesbaden után jártam, ahol amerikai katonák között kellett szolgálnom. Már korábban megígértem az Úrnak,hogy ha stopposokat látok az úton, mindig felveszem őket. Aznap azonban nagyon szerettem volna, ha senki sem integet, mert nem volt hangulatom hozzá, és nem volt kedvem senkinek az Úr Jézusról beszélni. Alig gondoltam végig, már meg is pillantottam valakit az országúton. Megálltam, hiszen megígértem az Úrnak, és ezért felvettem. Diák volt, a kölni egyetemen tanult. Rövid beszélgetés után egyszerűen bevallotta, nagyon szeretné megtudni, hogyan köthet békét az ember Istennel. Elmondhattam neki, és az én szívem is felmelegedett közben.
Végül még az autópálya kijáratát is eltévesztettem, mert olyan buzgón akartam neki az Úr Jézusról beszélni. Elmentünk a következő kijáratig. Megálltam és megkérdeztem: - Ne imádkozzunk együtt? – Imádkoztunk. Éppen befejeztük, amikor megállt egy másik autó és a vezető megkérdezte, nem tudnék-e segíteni, mert a kölni kijárót keresi. – Ó, még többet is tudok – feleltem – küldök Önnel valakit, aki kiismeri magát Kölnben. – Majd volt útitársamhoz fordultam: - Ez már a második áldás. Az első, hogy Ön Isten gyermeke lett, most pedig továbbutazhat, és beszámolhat a vezetőnek tapasztalatairól!
Új erő költözött belém – és azt hiszem, ezt a katonáknak tartott igehirdetésben is észre lehetett venni Wiesbadenben.

/Ernie Klassen/


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 06., szombat 00:12 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
A vén Simon

Egy angliai lelkész aggódva fordult egy este az egyházfihoz: “Látta már azt a szegényesen öltözött öregembert, aki minden délben bejön a templomba, és utána azonnal kimegy? A lakásom ablakából szoktam figyelni, és meg kell mondanom, a dolog nyugtalanít. Végül is komoly értéktárgyak vannak a templomban. Próbálja csak meg egyszer kikérdezni.

Az egyházfi már másnap megszólította az öreget:

- Mondja csak, mi indítja magát arra tulajdonképpen, hogy a templomba jöjjön?

- Imádkozni szoktam - felelte az ember nyugodtan.

- Nana, talán mégsem egészen úgy van az! Ahhoz túl rövid ideig marad. Egyszrűen odamegy az oltárhoz, s azonnal vissza is fordul. Mit jelentsen ez?

- Így van - hagyta helyben a szegény öreg. Csakhogy én nem tudok hosszú imákat mondani, ezért minden délben eljövök, és egyszerűen így szólok:

- Úr Jézus itt van Simon. Kicsi ima ez, de úgy érzem az Úr meghallgatja.

Nem sokkal ezután a vén Simont elütötte egy teherautó, s a kórházba került.

Egyszer az egyik ápolónővér így szólt hozzá:

- Olyan vidám benyomást kelt mindig, pedig tudom, hogy nagy fájdalmai vannak.

- Hogyan is lehetne másképp, hiszen minden nap látogatóm van. - válaszolt Simon.

- Látogatója? - ámult a nővér. Soha nem látok magánál senkit. Mikor jön az illető?

- Minden délben ott áll az ágyam lábánál, és szívemmel hallom, amint mondja:- Simon, itt van Jézus.



_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 07., vasárnap 20:58 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Isten keze is benne van

Hadd mondjak el egy történetet. Remélem, megértik, hogy mindenekelőtt azt szeretném megmutatni: mihelyt Isten oldalára állok, Isten titokzatos módon, sőt sokszor félelmetesen abban a pillanatban belenyúl az eseményekbe.

Fivéremet, Johannest Bochumban letartóztatták. Néhány óra múlva megtudtam, hogy másnap elengedik. Odautaztam, hogy megvárjam a kiszabadulását. A vele töltött két óra felejthetetlen maradt számomra. Ugyanazt tapasztalta, amit én: két napig a kétségbeesés és félelem feneketlen mélysége, aztán végre megnyílik a fül. Amikor Isten ítéletet hirdet, Jézust, mint Megváltót egészen új oldaláról ismeri meg az ember.
„A következő élmény életem egyik legmegrendítőbb eseménye volt” – mondta fivérem, és mesélni kezdett. A törvényszék épületéből három viszonylag sima lépcső vezetett le az utcai fronton. Johannest este tartóztatták le. Mindig meglehetős felbolydulással járt, ha ilyen ismert lelkészt börtönbe dugtak. A hír azonnal megjelent a külföldi újságokban, Svájcban, Dániában, Hollandiában. Persze a hivatalnokok közt is heves vita támadt afelett: helyes volt vagy nem volt helyes. Egyikőjük állandóan azt üvöltözte: „Igenis helyes volt. A papok száját be kell tömni.”
Ez az ordítozó alak akkor este még egyszer kiment a törvényszék épületéből. Valaki egy banánhéjat dobott a lépcsőre, s ez a férfi olyan szerencsétlenül csúszott meg rajta, hogy hanyatt esett, bevágta a fejét, és ott helyben szörnyethalt.
El tudják képzelni ezt a helyzetet? Fél órával azután, hogy teli torokkal kiabálta: „A papok száját be kell tömni”, ott fekszik holtan a lépcsőn. Mondhatják, hogy ez véletlen lehetett. Természetesen, az ellenkezőjét nem is tudnám bizonyítani.
Azt viszont tudom, hogy az Államrendőrség hivatalnokai nem hittek többé a véletlenben. Fivérem beszámolója szerint megkezdődött az ő lelkigondozói szolgálata. Egyik a másik után jött hozzá teljesen megrendülve, és azt kérdezték: „Mondja, van olyan Isten, aki ölni tud?” „Igen. De ez még csak gyerekjáték, megcsúszni a lépcsőn és elveszteni az életet. Hanem ami utána jön…”
„Az a néhány nap – mondta a fivérem – olyan evangélizáció volt, amit életemben még nem tapasztaltam.”
Istennek erről az együttmunkálkodó hatalmáról én is bizonyságot tehetek.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 08., hétfő 05:20 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket.”
Mk 10,14

Menj, töröld le könnyed,
Mért vagy szomorú?
Mondd el Jézusodnak
S eltűnik a bú.

Liebenzell mellett egyik községben evangélizációt tartottam. Egy nyolcéves leányka átadta szívét a Megváltónak s elindult az Úr követésére. Barátnője kinevette. A hívő leányka megszomorodva jött hozzám és így szólt:
– Erzsébet testvér, van egy barátnőm, akit nagyon szeretek. Csakhogy ő nem akarja követni az Urat.
– S te mire gondoltál, mit tehetnél érte? – kérdeztem tőle.
Kertelés nélkül kijelentette:
– Barátnőmet nagyon szeretem, de az Urat még jobban. Választanom kell Jézus és a barátnőm között.
– Igen – hagytam helyben –, határozott döntésre kell jutnod.
Szívében kemény harc kezdődött, de Jézust választotta. Igaz, hogy keserves könnyek között, mert barátnőjéhez nagyon szoros kapcsolat fűzte.
– Szeretnék még egy lehetőséget figyelmedbe ajánlani – mondtam kis idő múlva bátorítólag. Két nagy könnyes szemével várakozóan nézett rám. – Imádkozz komolyan az Úrhoz barátnőd megmentéséért. Először azonban menj el hozzá, hogy megtudja, milyen döntésre jutottál. Mondd meg neki, hogy szakítanotok kell, mert ő nem akar ezen az úton járni. De azt is mondd meg, mennyire szereted őt, s hogy imádkozol érte, hogy o is Jézushoz találjon.
A bátor kis hívő felkereste barátnőjét és komolyan elbeszélgetett vele. Az illető válasza viszont goromba elutasítás volt:
– Nem akarok hívő lenni és nincs szándékomban Jézushoz térni.
A kis hívő lányka eljött a következő imaórára és szívből hálát adott Jézusnak a szabadításért. Aztán sírni kezdett és úgy fohászkodott barátnőjéért, hogy mindnyájunk szíve összefacsarodott. Hosszan, bensőségesen könyörgött a kicsi. Lélekben vele együtt sírtunk és tusakodtunk.
Egyszer csak a másik leány, akinek a jelenlétéről semmit sem tudtam, hirtelen könnyekben tört ki és felkiáltott:
– Könyörülj rajtam drága Megváltóm! Légy segítségül, én is követni akarlak!
Az eset úgy megrázott mindnyájunkat, hogy örömkönnyeket sírtunk. Ez volt aztán a hálaadó istentisztelet! Nem is sejtettem, hogy a leányka barátnője is jelen van, hiszen nem ismertem őt. Milyen csodálatos az Úr! Először döntést munkál valakiben, aztán szakítást a barátnőjétől, s végül a kettőt újból egymásnak ajándékozza.

Szívem Feléd ujjong örömtele,
Mily nagy vagy Te,
Mily nagy vagy Te!



Gyermekszájból kapott isteni megbízás

Nemsokára ugyanebben a községben volt szolgálatom. A két leányka kedves köszöntéssel jött elém:
– Erzsébet testvér, ne menjen még az összejövetelre. Nagy feladatról lenne szó. Van a községben egy istentelen ember, aki éppen haldoklik. Hallani sem akar Jézusról, és nem engedi, hogy a hívők közül bárki meglátogassa. Borzasztó lenne, ha megtérés nélkül kellene meghalnia. Hiszen akkor elkárhozik! Nem, nem halhat meg, míg hitre nem jut! Kérjük, látogassa meg, és segítsen már rajta! Mi majd közben térdeinken maradunk és imádkozunk, míg vissza nem jön a hírrel, hogy ez a szerencsétlen ember megmenekült.
Valósággal ámulnom kellett azon a komolyságon, ahogy a megbízást közölték velem. Vonakodás nélkül elindultam a beteghez és odaérve bekopogtattam. Az ember valóban halálán volt. Dühösen rám támadt, hogy mit akarok. Szívemben részvéttel ágyához léptem: – Hallottam, hogy nagyon beteg és azért jöttem, hogy meglátogassam.
– Nincs szükségem semmi látogatásra – mondta haragosan.
– Ide figyeljen – feleltem amilyen kedvesen csak tudtam –, nekem Isten gyermekszájon át adta azt a megbízást, hogy meglátogassam magát.
Elmondtam, hogy két odavaló leányka kért fel a látogatásra, akik szeretnék, ha beszélnék neki Jézusról, hogy el ne vesszen. Csodálkozva és mély megindulással hallgatta. Magam is meglepődtem, milyen belső felszabadultsággal tudtam Jézus szeretetéről szólni. Elmondtam neki, hogy Jézus a kereszten az ő bűneiért is megfizetett.
Könnyes szemmel kérdezte, van-e még számára kegyelem, meg tud-e Jézus neki is bocsátani, megmentheti-e őt is? Fülemnek ez valóságos mennyei muzsika volt. Micsoda öröm, ha átélhetjük, amikor egy ember belső ellenállása megtörik és kegyelemért, békességért, bűnbocsánatért kiált!
Isten Igéje alapján felkínáltam a Krisztusban való üdvösséget s ó – csodák csodája! – a beteg megragadta. Egyre zokogott, míg én – ágya mellett térdelve – könyörögtem, és hálát adtam érte. Úgy ragadta meg Jézust, mint személyes Megváltóját, mint Szabadítóját s szívét teljesen kitárta előtte.
Kimondhatatlan örömmel hagytam el a házat és siettem, hogy a két kis imádkozónak megvigyem a jó hírt. Mikor beléptem, mindkettő még térdein volt és a haldoklóért tusakodva Jézus irgalmát kérte. Örömmel kiáltottam nekik:
– Jézus győzött! Az ember megszabadult. Halleluja!
Forró hálaadással dicsértük, magasztaltuk együtt Isten Bárányát, Aki megöletett a világ alapjának felvetése óta.

És ha tudsz még fáradt, terhelt lelkeket,
Menj csak, mondd el nékik, hogy ki mentett meg.
Menj velük imába és a drága Vér
Elmossa a vétket, s gond, baj véget ér.





_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 09., kedd 22:42 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1128
Tartózkodási hely: otthon
Majdnem

„Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek! Ap.csel.26.28’’ – ezt mondta Agrippa király Pál apostolnak. Majdnem legyőzte őt Pál apostol. És maga Krisztus mondta az írástudónak: „Nem messze vagy az Isten Országától.”

Van,aki a vizsgán majdnem átmegy,- és mégis megbukik. Van, aki majdnem időben érkezik a pályaudvarra és mégis lekési a vonatot. És a legfontosabb? Vannak emberek, akik majdnem keresztyénné lettek, és mégis örökre elvesztek. A majdnem ekkor valójában azt jelenti, hogy egyáltalán nem.

Biztosan vannak olvasóink között is olyanok, akik nincsenek messze attól, hogy higgyenek Jézus Krisztusban. Talán már te is gyakran hallottad az Evangéliumot, és sokszor közel voltál ahhoz, hogy megvalld bűneidet, és rábízd magadat az Úr Jézusra. De ha ezt a lépést még mindig nem tetted meg egészen, akkor valójában még mindig olyan távol vagy tőle,mint eddig bármikor. Akkor a jövőd a "külső sötétség", amint a Biblia mondja, vagyis az örök kirekesztettség Isten Országából.

Ne habozz tovább, ne maradj odakint! Tedd meg a lépést Krisztushoz –ma! Ő vár téged

Jó vetés, január 9

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 614 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6 ... 41  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 8 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség