Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 610 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5 ... 41  Következő
 

Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2006. dec. 19., kedd 19:34 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Rendhagyó „karácsonyi” történet

Lelkészi pályafutásomnak ez az egyik legszebb tapasztalata. Teljesen fiatalon kerültem egy bányászkerületbe. Borzalmas helyzet volt ott, egyszerűen borzalmas. Az emberek mind ateisták voltak. Lassan azonban összegyűlt a férfiaknak egy kis köre, akik hitre jutottak. Csupa fiatal fickó 20 és 30 között. Isten gyűjtötte őket a kereszt zászlaja alá, úgy jutottak hitre. S egy napon így szóltak a férfiaim: „Te, Busch – valamennyien tegeztük egymást -, itt meg itt lakik valaki, aki szerencsétlenül járt a tárnában. Egy kő a hátgerincére esett, és deréktól lefelé megbénult.” Ehhez gyakran egy kis ütés is elég. „Rigónak hívják, s a fiú nagyon kétségbeesett. Bénán engedték ki a kórházból. Menj már el hozzá!”
Elindultam tehát, hogy Rigót meglátogassam. Vidám név, nem? Azóta a mennyben van, úgyhogy bátran beszélhetek róla. Ahogy belépek a szobába, ott elszabadul a pokol. A beteg tolószékben ül, körülötte a cimborái kártyával a kezükben, és káromkodás, ordítozás, pálinka! Amint észrevesznek, egy pillanatra csend lesz.
Aztán valamelyik felkiált: „A fekete varjú!” (Pedig éppen világos esőkabát volt rajtam, s a hajam is szőke volt, de ez nem számított.)
Majd rákezdte a szerencsétlenül járt, nagy, erős ember, még most is magam előtt látom. „Te átkozott pap! Hol volt az Istened, amikor a kő a hátamra esett? Ha van Isten – hogy engedhetett meg ilyet? Mért nyomorított meg így?”
Olyan lesújtó volt, hogy egy szót sem tudtam szólni. Néha világosan megmutatkozik, hogy a pokol már itt kezdődik a földön. A pokol az Isten nélküli világ, tele kétségbeeséssel. Könnyek folytak végig az arcomon, amikor ismét kiléptem, és másnap így szóltam a barátaimhoz:
„Gyerekek, ott nem lehet csinálni semmit. Olyan ellenséges légkör vágott mellbe, hogy semmit nem tehettem ellene!”
Az én cimboráimnak azonban meg volt a maguk nyers, de szívélyes természete. Volt egy pici termünk, ahol a bibliaóráimat tartottam. Amikor következő hétfőn bemegyek a bibliaórára – a terem dugig tele -, hát ott áll a tolószék Rigóval együtt közvetlenül az orrom előtt. A cimboráim egyszerűen elhozták. Azt sem tudom, megkérdezték-e. S most ott ült Rigó előttem olyan arccal, mintha fel akarna falni. Azon az estén pedig ez volt az üzenet: „Úgy szerette Isten a világot…” – nem úgy, hogy a nehéztől megóv, nem úgy, hogy nem engedi megenni bűneink gyümölcsét, hanem ’hogy az Ő egyszülött Fiát adta’.
Ha fényt kerestek a sötétben, menjetek Jézushoz, az Isten Fiához. Ott függ értünk a kereszten. A bűnöst Isten gyermekévé teszi, megbékéltet Istennel, megvált a világtól, az ördögtől, a pokoltól. ’Ha bűneitek vérpirosak’ – itt a bocsánat! Jézusnál van bűnbocsánat a legnagyobb bűnösnek is. Ő feltámadt a halálból, Ő él, s most itt van közöttünk, a mi koszos kis termünkben.”
Rigó hétfőről hétfőre ott ült előttem nyomorúságos tolószékében. Bámulatos volt látni, hogyan változott az arca alkalomról alkalomra, hogyan lett lassan a gyűlöletet sugárzóból figyelő arc, s egy napon békével teljes ábrázat. Hosszú történet, miképp ment egy barátjával – nem velem – Jézus keresztje alá, imádkozott vele, megvallotta bűneit, és elhitte: Jézus elfogadott!

Halld, ó bűnös, halljad ezt:
Jézus irgalmába vesz,
Szánja szörnyű sorsodat,
Jézus téged elfogad.
Halld, ó bűnös, halljad ezt:
Jézus irgalmába vesz.
Csak alázzad meg magad,
Jézus téged elfogad.


Nem sokkal azelőtt, hogy Essen nyugati kerületéből elköltözött (kapott valahol egy kis lakást, és nemsokára az örökkévalóságba távozott), még egyszer meglátogattam. Nekem felejthetetlen ez a találkozás. Rigó kinn ült tolószékében a napsütéses utcán. Háza mellett, ahol lakott, volt egy kis lépcső, arra letelepedve, megkérdeztem őt:
„Rigó, hogy vagy?”
„Ó – felelte -, csodálatosan! Tudod, mióta Jézus a családunkba költözött, minden nap…minden nap – keresgélte a szavakat -…minden nap olyan, mint egy nappal karácsony előtt! Mióta megbékéltem Istennel, az egész világ nevet körülöttem! Ilyen szép hasonlatot mondott: „…még az utcakövek is nevetnek rám! Tudod – folytatta, érzem, hogy már nem sokáig élek. A halál itt ül a nyakamban. De ha megérkezem az örökkévalóságba, látni fogom Istent. Akkor leborulok a trónja előtt, imádom Őt, és így fogok szólni: ’Köszönöm neked, hogy eltörted a hátgerincemet!”
„Rigó – mondtam neki -, megőrültél? Hogy mondhatsz ilyet!”
Azt felelte: „Nem bolondultam meg, teljesen józan vagyok. Kedvesem, Isten engem oly gyakran hívott, de én nem hallottam meg. Futottam volna tovább Isten nélkül egészen a pokolig. Ő pedig közbelépett, és megbénított. Így találtam meg Jézust és Isten szeretetét, bűneim bocsánatát és a megbékélést. Balesetem nélkül egyenesen a pokolba mentem volna!”
Aztán jött egy olyan mondat, amit soha nem fogok elfelejteni.
„Busch – mondta -, inkább bénán a mennybe vánszorogni, mint két egészséges lábbal a pokolba ugrani.”
Megrendültem. Ott ültem mellette a lármás utcán, és csak annyit mondtam:
„Rigó, Rigó, Isten téged az iskolájába vett, és te jól tanultál.”
Amíg valaki csupán azt kérdezgeti: „Isten hogy engedhetett ilyet?”, addig még semmit nem tanult. „Rigó, te megtanultad Isten iskolájában, mire kellett neked a szenvedés. Odavonzott a Fiúhoz.” Az Atya a Fiúhoz, Jézushoz vonta, így lett belőle Isten megmentett gyermeke.

Hol szeretve, hol tövissel
Jössz hozzám, én Istenem,
Szívemet hogy így készítsd fel
Neked adni mindenem.


Valamilyen módon ti is ott vagytok Isten iskolájában. – Tanultok is? Engedjétek, hogy a bajok Jézushoz vonjanak, a Fiúhoz, a Megváltóhoz. Minden nehéz útnak ez az értelme.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 20., szerda 20:52 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Krisztus vagy Antikrisztus

Kétségbeesetten küzdöttem a házamért. A két nappal azelőtti légitámadás az egész várost lángtengerbe borította.
Köröskörül feladták a küzdelmet. Ott már csak kormos fekete falak álltak, halvány füst szállt fel belőlük. Nem sok mentenivaló maradt. A két felső emelet kiégett, de úgy gondoltam, ha sikerülne a tüzet elhárítanom, legalább az értékes könyveimet és néhány bútorunkat megmenthetném.
Szemem begyulladt a füsttől és fáradtságtól, a kezem összeégettem. Hosszú botokkal próbáltuk a tüzet szétkotorni. Víz már régóta nem létezett.
- Nocsak! – Mindenki felfigyelt. – Mi ez? Valóban. Halljátok? Szól a telefon.
Tiszta nevetség volt, hogy a lerombolt, égő házban, ahova fentről benézett a kéklő tavaszi ég, csengett a telefon.
- Itt a Gestapo. Azonnal jöjjön ide!
- Nem tudok. Az utolsó holmim ég.
- Ha az Államrendőrség hívja önt, azonnal meg kell jelennie. Fél órán belül várjuk!
Ott ültem hát a Gestapo irodájában egy elegáns hivatalnok előtt, aki csak futólag nézett
összeégett ruhámra, aztán közölte az egyik kimondhatatlanul nevetséges tilalmat, amivel az evangéliumi ifjúsági munkát állandóan gyötörték.
- Lenne csak a maga gondja az enyém – szaladt ki a számon, de aztán magam is megijedtem ettől a gondolattól. A magas állású úr nagyon irgalmas volt.
- Hogyhogy? – kérdezte.
- Nézze, itt egy világ süllyed el, és ön nem átall egy ilyen dolog miatt ide rendelni?
A férfi egyszerre nagyon komoly lett.
- Nekünk fontos ez az ügy. Ide hallgasson, mi pontosan megfigyeltük önt, és megállapítottuk, hogy egyetlen istentiszteletet vagy ifjúsági órát sem hagyott el. Amikor a termeik és templomaik romba dőltek, lementek a pincébe, és ha beomlott a pince, berendezkedtek a következőben.
Mosolyognom kellett.
- Hát igen, az evangélium diadalmenete megy tovább.
A férfi felcsattant.
- És a mi világnézeti küzdelmünk is megy tovább! Akkor is, ha a világ elsüllyed.
Egymás szemébe néztünk, és mindketten éreztük a másikban a félelmetes elszántságot.
- Ön tehát ezzel elismeri – mondtam lassan -, hogy ennek a szörnyűséges időnek a témája: Krisztus vagy Antikrisztus.
- Ebben igazat adok magának. A kérdés csak az, hogy az önök elképzelt Jézus Krisztusa továbbra is fogságban tartja-e az agyvelőket – vagy pedig mi uralkodunk és a mi világnézetünk. Egyedül erről van szó ebben az időben. Az összes többi csak kísérőzene.
Nem tehettem mást, odanyújtottam a kezem.
- Habár világok választanak el minket egymástól, teljesen egyetértek önnel, függetlenül mindazoktól, akik képtelenek felfogni, miről van szó.
Aztán még megmondhattam neki, hogy Jézus Krisztus nem elképzelés, hanem Ő él.
Csak amikor hazamentem, jutott eszembe ismét égő házam. Teljesen megfeledkeztem róla.
És ez így volt jó. Hiszen nem házról és vagyonról volt most szó. A szívem minden nyomorúság ellenére ujjongott, hogy szolgálhattam egy olyan Úrnak, akinek biztos a győzelme, mióta így kiáltott a Golgotán: „Elvégeztetett!”


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 21., csütörtök 20:44 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Nincs benne szeretet!

Sivár, vörös téglaépület áll egy forgalmas utcában. A nagy iparváros ebbe helyezte az ellátatlan öregeket.
Különös kis csoportja ez az idős embereknek. Az a magas férfi ott egykor jobb napokat látott. Senki nem tudja, hogy került ide. Magányosan tölti a napjait. Még itt is elsáncolja magát sorstársaival szemben nagy előkelősége mögé.
És itt ez az anyóka. Mint valami izgalmas regény, olyan volt a sorsa, amit elmesél.
Az a másik meg szabómester volt korábban. A régi dicsőségből semmit nem mentett meg, csak fekete zakóját, amit állandóan varrogat meg vasalgat, hogy vasárnap mindig új fényben pompázhasson benne.
Valaki különösképpen feltűnt nekem. Mély, szomorú vonás ül az arcán. Egy napon elmesélte az élettörténetét. Nem volt benne semmi különös. Fáradságos munkával teltek el a napjai. Aztán a felesége meghalt, a lánya férjhez ment.
„Szokott a lánya néha látogatóba jönni?”
A férfi arca elborul. „Dehogy, egyáltalán nem szeret engem.”
Egy napon új kötött kabátot látok rajta. „Ez aztán szép, meleg darab! Honnan kapta?”
„A lányomtól.”
„Csomagot küldött? Igazán rendes tőle.”
„Na, igen – feleli a férfi. – Egyébként amire szükségem van, arról gondoskodik. Ezt illetően nem panaszkodhatom. Sok szép holmi volt a csomagban, de…”
Félbeszakítottam. „Ez mindenképpen dicséretes a lánya részéről. Itt a ’de’ egyáltalán nem helyénvaló!”
Az idős ember távozni akar. Megragadom a karját.
„Mondja hát meg, mi a kifogása a lánya csomagja ellen?”
A férfi végtelenül keserű tekintettel, szomorúan néz rám, és csak annyit mond: „Nem volt benne szeretet!”
Egyszerre megértem az öreget. Sőt, megértek ennél többet is. Értem most már, hogy az itt lakók közül miért járnak oly sokan mord ábrázattal. Tény, hogy van lakásuk, megkapják az ennivalót, a ruházatot, tény, hogy gondoskodnak róluk, de – nincs benne szeretet!
A megjegyzés nem hagy nyugodni. Hazafelé a munkaközvetítő előtt megyek el. Emberek százai tolongnak itt. Miért olyan elkeseredett az arcuk? Miért van a tekintetükben annyi szomorúság? Miért? Nem kellene hálásnak lenniük, hogy az állam, a társadalom amennyire tud, gondoskodik róluk? Persze ezt a gondoskodást nem lehet soknak mondani. De mégis, miért ennyire elkeseredettek ezek az emberek?
Úgy tűnik, mintha a sápadt arcok, szomorú tekintetek, nehéz szívek mind ugyanazt a mondatot hangoztatnák: „Nincs benne szeretet!”
Tudom, hogy ez nem politikai és nem gazdasági kérdés. A szívek vádló hangja ez a társadalmi rend ellen. S ez a vád így hangzik: „Nincs benne szeretet!” Századunk emberéből gépalkatrészt csináltak, számokat, amiket tetszés szerint használnak, aztán eldobják.
Utam kocsma mellett visz el. Férfiak tömege a dohányfüstben. Pedig van saját lakásuk, otthonuk, feleségük, aki várja őket, vannak gyermekeik. Miért ülnek itt, és nem az otthonaikban? „Nincs benne szeretet!” Ó, de sokszor hallani ezt olyanoktól, akik a pálinka rabjai lesznek!
Sápadt asszonyok, elgyötört anyák! Mind vidám, fiatal lányok voltak, amikor férjhez mentek. Nem találták meg családjukban a boldogságot? „Nincs benne szeretet!” – suttogják fájdalmasan.
Naponta olvasunk öngyilkosokról. Miért menekülnek ki a világból? Ebből a világból, mely olyan szép tud lenni? Mintha a sírból szólnának vissza: „Nincs benne szeretet!”

Isten gyermeke! A világnak, melyben élsz, szüksége van rád. Nem a kánaáni szóáradatodra, nem az erkölcsi szörnyülködésedre vagy más egyébre, amit olcsón kínálsz.
Keresztyén ember…a mai világ tőled – Jézus szeretetét várja.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 22., péntek 18:38 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch:

A probléma: az ember

Hansen úr vasárnap délután kicsit pihenni szeretett volna. Ezért egy nagy világtérképet, amit az újságban talált, darabokra vagdalt, és odaadta a gyermekeinek. „Próbáljátok meg, illesszétek össze a darabokat.” Remélte, hogy így legalább fél óráig nyugta lesz. A kis csapat azonban öt perc múlva nagy diadalordítással rontott be hozzá. „Már kész vagytok?” – kérdezte Hansen úr kicsit bosszúsan, mellesleg azért büszke is volt ügyes gyermekeire. „Igen – mondta a legidősebb -, nem kellett hozzá nagy művészet. Tudod, a térkép hátoldalán egy embernek a képmása volt, és nézd, apa, amikor az ember képét kiraktuk, a világ képe is összejött…”

A világban nem az atombomba a legnagyobb probléma, nem is a kelet-nyugat vagy az észak-déli konfliktus, hanem egyes-egyedül az ember.
A legújabb kutatás szerint a héberből eredő ember szó (adam) „helyettest” jelent. Mekkora méltóságot és hatalmat adott Isten az embernek!
Ahogyan Jézus Istent megszólítja a „Miatyánkban”, az csak a szó szoros értelméből érthető. Én az én atyámtól származom, szüleimben van az eredetem. Az Új-Szövetségnek ez az Isten-neve arra emlékeztet, hogy isteni „uraságok”, isteni leszármazottak vagyunk. Ha erről a pozícióról lemondunk, akkor a világban, a családban, a politikában, de saját életünkben is minden rosszul megy.
A világban uralkodó zűrzavar nem más, mint az emberben levő összevisszaság. Csak ha az ember meggyógyul, akkor gyógyul meg a világ is. Csak ha az ember visszatalál rendeltetéséhez, akkor talál a világ magára. De ahhoz, hogy meggyógyuljunk, szükség van a gyógyítóra, Jézus Krisztusra, az Üdvözítőre, a világ Megmentőjére. Ideje, hogy elkezdje rajtunk.


Karácsonyi ajándék

Wilhelm Busch a következő esetet az 1931-es esztendővel kapcsolatban mondta el, amikor nagyon sok munkanélküli volt.
Szívszaggató látványt nyújtott nézni, ahogy a férfiak tétlenül kóboroltak az utcán. Hogy valamivel lefoglalja őket, Busch tanfolyamokat szervezett, ahol mindenféle hasznos dolgot tanulhattak. Közeledett a karácsony, és a lelkész törni kezdte a fejét, mivel tudná ezeket az embereket megajándékozni. Végül arra a megállapításra jutott, hogy Isten Igéje a legjobb ajándék. Ezért aztán a karácsonyi ünnepély végén bejelentette, hogy mindenki kap még egy szerény ajándékot: egy Újszövetséget. „Semmi egyebet?” – kottyantotta közbe valaki. Busch lelkész gyorsan hozzátette: „Meg egy zacskó süteményt és egy zsebkést.” – „Az már más” – nyugodott meg a közbekiabáló.
Nálunk mi a helyzet? Mennyit ér nekünk Isten Igéje, az Ő tulajdon szava? Helyet adunk vajon Istennek, hogy bevezessen a Biblia valóságába és teljes gazdagságába? Szegénységünket csak Isten szava tudja kiegyenlíteni. Tudatosítsuk ismét, és tartsuk szemünk előtt, milyen gazdagok vagyunk!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 23., szombat 04:57 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Köszönöm Boglárka az újabb kincseket. Én pedig Elisabeth Seiler: Elhívás- Vezetés c. könyvéből hozogatok majd.


Én megyek előtted Ézs 45,2

Istennek mennyi helyreigazító munkáját, milyen sok kegyelmét és irgalmát, mennyi szeretetét és türelmét tapasztaltam, míg felkészített a missziói szolgálatra! Csodálatos utak! Dicsőség érte Istennek! Szent Neve legyen áldott!

Azért mégsem volt olyan könnyű szeretett anyám mellől a misszióba menni. Ugyanis mikor engedélyét kértem, az ajtókat nemcsak bezárva, hanem magasan eltorlaszolva találtam. Anyám így szólt:

" Örülök, hogy velem vagy, én ugyan oda nem adlak.

Az Úr elé tártam ezt, és bölcsességet kértem. Ő azt felelte:

"Menj egészen az ajtóig, majd kinyílik! ''

Bizakodva fordultam hát apámhoz. Nagy csodálkozásomra kijelentette:

"Ha úgy gondolod, hogy boldogságodat a misszióban találod meg, akkor mehetsz. Gyermekeimet boldognak szeretném látni! Egyet viszont meg kell mondanom: ruhát, cipőt nem tudunk venni számodra. Ha bízni tudsz Istenben, akkor mehetsz.

Igen - válaszoltam lelkesen- bízom Istenben.!

Apám szavainak felettébb megörültem. Közvetlenül azelőtt olvastam ugyanis a bristoli árvaházak atyjának, Müller Györgynek életrajzát. Ő Istenben bízott.

Én is úgy szeretnék mindenen keresztül Istenre hagyatkozni gondoltam , mint ez az ember.

Erre aztán igazán bőségesen adódott alkalom.

Apám szavainak hatására anyám is igent mondott. Bár komolyan számított rá - mint később bevallotta , hogy alkalmatlan leszek a trópusi életre. " Elisabeth Seiler: Elhivás- Vezetés




_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 23., szombat 17:56 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
:) Örülök, Figyelő, hogy bekapcsolódtál, köszi az írást!


Wilhelm Busch: Lukács is a sátortáborban

"Kedves lelkész úr! Lehetetlenség, amit tervez. Első éjszaka le fogják szerelni a sátrait, és eladják mind a feketepiacon.”
„Bízza csak rám, üzemvezető úr. Küldjön nyugodtan négy fiút a csoportjából.”
„Na, maga tudja.. Én mindenesetre figyelmeztettem! Szerencse fel!”
„Szerencse fel!”
Letettem a telefonkagylót. Mélyen elgondolkodtam. Volt abban valami, amit ez az ember mondott. Tény, hogy merész dolog a háború befejezése és a pénzreform közti zavaros időben tábort rendezni fiatal bányászok számára. Nem kellene inkább feladnom az egészet?
De aztán ott láttam őket lelki szemem előtt: ezeket a fiatal fickókat, akiket maga alá temetett a háború és az összeomlás. Gyökértelen, otthontalan, árva legények. Százával ülnek a nyomorúságos barakkokban, amikből nemrég költöztek ki a lengyel kényszermunkások és politikai foglyok. Az üzemvezetők a hajukat tépték, ha ezekre a különc „bányászokra” gondoltak. Száz közül hatvan megszökött, amikor először pénzt kapott a kezébe, eladták a cipőjüket, a munkaeszközüket, mindent, ami csak a szolgálatukhoz tartozott, a feketepiacon.
Hát nem kell odakínálni ennek az „elveszett generációnak” az evangéliumot? Dehogynem! Azonban legfeljebb hetvenet tudtam elvinni egy táborba. Pedig ezrek nehezedtek a lelkünkre. De éppen akkoriban hallottam ezt a szép kínai közmondást: „A legnagyobb sötétség sem akadályozhat minket abban, hogy legalább egy gyertyát meggyújtsunk.” Szóval – meg akartam gyújtani a saját kis gyertyámat. Szinte magától alakult a helyzet: az amerikai katonai felsőbbséget érdekelte a kísérletem. Biztosították a sátrakat és az ellátást. A KIE rendelkezésünkre bocsátotta az üdülőjét. És most már postázhattuk a meghívókat: „Valamennyi bányászcsapat küldjön négy fiatalt!”
Minden jól ment. Csakhogy az üzemvezetők aggódni kezdtek. Túlságosan ismerték az embereiket, és úgy gondolták, hogy egy lelkész nem nőtt fel az ilyen feladathoz. Biztosan igazuk volt. De – ismerték vajon Jézus hatalmát? Felkerestem az amerikai katonai parancsnokot. Nagyot nevetett: „Vágjon bele nyugodtan! Ha néhány sátor eltűnik, az USA attól nem dől össze!” És eljött a nap, melyen a fiatalok megérkeztek a táborba. Már nem tudom, hogy sírtam vagy nevettem. Mindenesetre egy pillanat alatt minden a feje tetejére állt. Az egyik cigarettát hozott magával, és megnyitotta a feketepiacot. A másik leült a fűbe a tangóharmonikájával, és cimboráival együtt harsogva énekelte a legcsiklandósabb slágereket, ami arcomba kergette a vért. Odébb néhányan verekedtek.
Szerencsére a vacsora már készen volt. Még egy asztali imát is sikerült elmondanom. Aztán leültem a legsötétebb képű gyerek mellé, aki fenyegető arckifejezéssel kotorászott a tányérján. Morogva húzódott odébb.
„Hova való vagy?” – kérdem tőle.
„Crailsheim.”
„Ó, tehát württembergi. De hiszen akkor svábul is fecseghetünk.”
Csodálkozva néz rám. „Hát ismeri a svábokat?” „Persze!” Ember, ha arra a vidékre gondolok, elfog a honvágy!”
A fiú megértően bólint.
„Neked is van néha honvágyad?” – faggatom.
Ismét bólint. Aztán nehézkesen előkotorja a tárcáját. Sokáig keresgél benne. Végül elém tesz az asztalra egy apró képet. Annyira gyűrött, hogy a legjobb akarattal sem lehet felismerni.
„Crailsheim?” – érdeklődöm. Újabb bólintás és párás szem.
Ettől a pillanattól kezdve ő a legjobb segítőm és támaszom…
Hanem eljött az első reggel. Ki kellett rukkolnom azzal, hogy mit akarok tulajdonképpen. Az egész társaság összegyűlt a tárgyalóterembe, kicsit kíváncsian, hogy mi is következik most.
Fölálltam egy székre. „Emberek! Testvéreim! Csak egy kérdést hadd tegyek fel: mit vesznek komolyan?”
Kitör a nevetés. „Semmit!” – ordítják.
„Engem sem vesznek komolyan?”
Újabb nevetés. „Nem! Minek vennénk?”
„És saját magukat sem veszik komolyan?”
A nevetés elhal. Csak keserű „Nem!” hallatszik, mintha egy szájból jönne.
„Szóval ez a helyzet. Rendben. Akkor viszont hely van a szívetekben annak a számára, amit igazán örömmel komolyan tud venni az ember. És ez Isten szava. Itt van egy csomó füzet, kérlek, osszátok szét magatok között. Egy fél órára együtt olvassuk az Újszövetséget. Ha unalmasnak találjátok, többé nem tesszük. De a kedvemért tegyünk ma egy próbát…
Előhúzok egy kis csomag Márk evangéliumot. A címlapján tarka kép. A Brit és Külföldi Bibliatársulattól kaptam.
A fiatalemberek csodálkozva nyúlnak utána. A bátorságom majdnem inamba száll: egyesek vigyorognak, mások a szemüket meresztik, némelyik mintha azt fontolgatná: nem lehetne-e rágyújtani egy cigarettára, pár arcon határozott ellenszenv látszik. Szívemben Istenhez kiáltva így szólok: „Az első fejezetben van egy remek történet, a 40. verstől kezdődik. Nyissátok fel!”
Mind lapozni kezdenek, és ezzel tulajdonképpen benne vagyunk a bibliatanulmányozás közepében.
És a csodálatos történet megelevenedik előttünk: ahogy a tömeg az Úr Jézus körül tolong – ahogy hirtelen felháborodás történik, mert egy bélpoklos odamerészkedett – ahogy a tömeg el akarja űzni – ahogy ijedten szétrebbennek, senki nem akar megfertőződni az utálatos betegségtől – ahogy a nyomorult, ez az undorító, gennyes sebekkel borított rakás szerencsétlenség ott fekszik Jézus előtt a porban…
És akkor – a fiatalok visszafojtják a lélegzetüket – akkor a Megváltó odalép hozzá, és kezét a beteg fejére teszi. A Megváltó keze ott nyugszik a bűzlő sebektől borított fejen! Neki senki nem undorító! Senkitől nem fordul el, aki keresi Őt. Szereti azt, aki mint a szemét hever előtte a porban.
Aztán Jézus felemeli és meggyógyítja… Hát ez a helyzet az Úr Jézussal!
A félóra letelt.
„Nos, akarjátok, hogy holnap ismét…?” „Igen” – hangzik minden oldalról. Egyetlen nemet sem hallok.. „Hát, akkor most kifelé. Megyünk úszni. Utána kézilabda következik.”
A társaság kitódul. Gyufák lobbannak fel, a feketepiacról származó cigaretták szóró füstje terjeng. Még mindig a székemen állok és nézek a fiúk után. Úgy tűnik – vagy csak képzelődőm? – mintha valami megváltozott volna. És hirtelen elönt a boldogság: nem én tusakodom itt ezeknek a fiúknak megkeményedett szívéért. Ő maga van köztünk, az Egyetlen, Aki szerette a bélpoklost.
Déli szünet. Legtöbben a fűben vagy a sátorban heverésznek.
Végigmegyek a sátrak között. Micsoda vad viháncolás hangzik az egyikből! A sátor fala vékony, odasietek, hogy megkérjem a rendzavarót, legyen tekintettel másokra a déli pihenő alatt. De aztán meg kell állnom: a bentről jövő hang egy viccet mesél. Micsoda, viccet?! Hát ez nem vicces, hanem undorító és visszataszító. Felháborodva csapom fel a sátor bejáratának vásznát, és belépek. A lélegzetem is elakad: a két legfiatalabb ül bent, egy 15 és egy 16 éves fiú.
Melléjük telepszem a szalmára. „Fiúk, sajnos hallottam, amiről itt beszéltetek.”
„Na és?” – válaszol közömbösen az egyik, és tekerni kezd egy cigarettát.
„Nagyon szerencsétlen fickók lehettek. Nyilván olyan a bensőtök, mint valami szemétvödör. Mert ami abból kijön, az bűz és mocsok.”
„Hát igen, ez a helyzet!” – mondja a fiú, aki tulajdonképpen még csak gyerek. Az ujja közben idegesen csavarja a cigarettát.
„A fiúk itt a táborban mind az mondják, hogy a lelkész igazán sokat fárad velünk, de…”
Most rám néz, olyan szemmel, amitől megrémülhetne az ember. Mert a tekintetben mintha minden kialudt volna. Aztán ajkához emeli a cigarettát, végighúzza a nyelvén és gondosan megragasztja. Mialatt a zsebében gyufa után kotorász, még annyit mond:
„…hagyjon minket így, ahogy vagyunk! Nálunk kettőnknél minden fáradsága hiábavaló Minket nem lehet megmenteni…”
Szájába dugja a cigarettát, és mélyet szív:
„Nézze, keserves volt a helyzet. Amikor Sziléziában meghallottuk, hogy jönnek az oroszok, mindenki kapkodni kezdett. Anyám is meg mi is. Öten voltunk testvérek.”
„És az apa?” – vetem közbe a kérdést.
A fiú megvonja a vállát: „Valahol elesett. Rongyos kis horda voltunk, szinte csak asszonyok meg gyerekek. Útközben összeakadtunk egy tüzérségi csapattal. Kiválogatták közülünk a fiúkat, mert segítségre volt szükségük. Így kerültünk a férfiak közé. Hát amit ott láttunk meg tapasztaltunk! És utána az olaszországi fogolytáborban!
„Olaszországban?”
„Igen, végül ott kötöttünk ki. Nincs piszok, nincs szenny, nyomorúság, rothadt mocsárbűz, amit ne láttunk és kóstoltunk volna. Minket megmérgezett a piszok. És ezért… - megint mélyet szív a cigarettából – és ezért nincs értelme az egésznek. Minket már senki nem tud megmenteni.”
Összefacsarodik a szívem: hiszen ezek még gyerekek. Ki lesz felelős értük, a meggyalázott, porba taposott gyermeklelkekért!
És egyszerre előttem áll a kép: a Megváltó keze a menthetetlenül elveszett bélpoklos fején. „Ó, drága fiaim – mondom -, teljesen elfelejtettétek a reggeli történetet?”
„Á, dehogy! Nagyon szép volt.”
„Kedveseim! Azt hiszitek, hogy ez az Úr Jézus nem fordul ugyanilyen forró szeretettel hozzátok is? Számára nincs reménytelen eset. Nem vet meg senkit. Visszahoz a halál széléről is…”
Nem tudom abbahagyni a Jézusról való bizonyságtevést. Két fiatal szempár mered rám: hallatlan ez az üzenet. A cigaretta lassan kialszik az ujjak között. A fiú kihajítja a csikket a sátor ajtaján. Ott áll egy pár másik legény. „Gyertek be nyugodtan” – szólok ki. Nemsokára tele a sátor.
És újra megismétlődik a csodálatos történet, mely a farizeusokat minden időben felháborította és ámulatba ejtette: „Ez a Jézus magához fogadja a bűnösöket, és velük együtt eszik.”
Így olvasható Lukács evangéliuma 15. fejezetében. És így történik ma, a mi napjainkban is.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 24., vasárnap 02:13 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Köszönet Lukács-ért Boglárka!



Törődik a gyámoltalanok imádságával, nem veti meg imádságukat.” Zsolt 102,18

Most aztán melyik missziónál jelentkezzem? Voltak barátaim, akik a bázeli misszióban tevékenykedtek. Tudtam az afrikai missziói mezőkön végzett munkájukról. Viszont éppen most ismertem meg a liebenzelli missziót. Hogy véleményem jobban kialakulhasson, néhány napra Liebenzellbe mentem. Ott újabb nevet kaptam: „Napsugár kisasszony”. Ezt követően mindkét társaságnál jelentkeztem, mivel nem láttam világosan, hol akar használni az Úr. Ha Jézus a feketékhez küld, akiket igen szerettem, akkor a bázeli misszióba kell kerülnöm. Imádságomban így szóltam az Úrhoz:

– Kérlek, add, hogy az a társaság küldjön előbb választ, ahol Te látni akarsz! – Így bensőleg teljesen megnyugodtam.

A két válaszlevél ugyanazzal a postával érkezett. Mielőtt felnyitottam volna, térdeimen az Úr elé tártam mindkettőt és világos útmutatást kértem. Hiszen Ő tudta, hogy mindent az oltárra tettem. Először a bázeli levelet bontottam fel. „…A háború ideje alatt nem veszünk fel jelentkezőket.” – Nos, mit ír Liebenzell? – „…Kérem, küldje be az önéletrajzát…” – A döntés megtörtént. Az Úr határozott, én csendben voltam és hálát adtam.

Tübingen. Trópus-alkalmassági vizsgálat

„Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen.” Zsolt 40,12

Tübingeni utazásom alatt az Ördög úgy meggyötört, hogy ha nem az Úr megbízásából cselekedtem volna, bizonyára visszafordulok. Teljesen kifáradva, leverten érkeztem Tübingenbe. Alig bírtam a trópus-otthonba eljutni. Végre megérkeztem, de állapotom nem akart javulni. Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy belépjek.

Egy testvér fogadott és megkérdezte, mit óhajtok: Letört hangon dadogtam:

– Szeretném… magam… megvizsgáltatni… trópusi… alkalmasság céljából.

Alig tudtam kimondani, s közben levegő után kapkodtam, mint egy nyolcvanéves. A testvér részvéttel nézett rám, s azt mondta, hogy szól a professzor úrnak. Helyet foglaltam és bensőmben sírva küzdöttem és tusakodtam:

– Úr Jézus, Te hívtál, bízom Benned. Kérlek, jelentsd ki magad! Add egy parányi jelét elhívásod megerősítésének! Mondd, nekem kérlek, ezt a két kicsi szót: ,jöjj velem’!

Egyre a két szóért könyörögtem, míg a testvér vissza nem jött és közölte, hogy maradjak itt éjszakára, mert a vizsgálatra csak másnap kerül sor. Magam vonszolva mentem utána a lépcsőn. Újra és újra fohászkodtam:

– Úr Jézus, kérlek csak ezt a két szócskát mondd: ,jöjj velem”!

Felérve, a testvér lenyomott egy kilincset és így szólt:

– Ez lesz a szobája. A szobából napsugár ragyogott felém. Arannyal vonta be a félig nyitott ajtó feliratát. Hogy mi volt odaírva? – „Jöjj velem!” Minden gond, minden kísértés, minden gyengeség egy csapásra eltűnt. Térdre borultam, ujjongtam és hálálkodtam: „Igen Uram, itt vagyok, jövök!” Másnap megtörtént a vizsgálat. A barátságos professzor így szólt:

– Ha már ennyire ég a szíve, nem szabad megvárakoztatnom.

Hamarosan közölte, hogy szerveim mind egészségesek. Csodálatos! Boldog voltam.

– Most még egy fontos próba következik – folytatta a professzor –, tudnunk kell, bírja-e a kinint. Átadott néhány tablettát. – Holnap reggel megvizsgálom, még mielőtt felkel. Ha kiütései lesznek, úgy nem alkalmas a trópusokra. Reméljük a legjobbakat!

Békésen és nyugodtan aludtam, de éjszaka óriási éhségre ébredtem. Felkeltem, hogy megegyem az útravalómat. Közben eszembe jutott: „Hadd nézzem már, mi a helyzet!” Ó jaj! Rajtam volt a félelmetes kiütés. Megfoghatatlan! Közelebb hoztam a lámpát, hogy lássam, valóban nem tévedtem-e. De nem! Szívemben az Úrhoz kiáltottam, aki Lukács 17,14-gyel válaszolt: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak. És amíg odaértek, megtisztultak.” Hálát adtam az Úrnak és Így szóltam:

– Most viszont a professzor úr a pap, tehát megmutatom magam neki és megtisztulok. Hála és köszönet! – Vidáman elaludtam és reggelig fel sem ébredtem.

– Jó reggelt – köszöntött a belépő ,pap’ –, hogy van?

– Köszönöm professzor úr, múlt éjjel irtózatosan éhes voltam. –

– Remek – válaszolt a barátságos doktor –, ma rántott szelet lesz, maga kapja a legnagyobb darabot. Nem volt fülzúgása?

– Nem, professzor úr.

– No, hadd lássuk, hogy áll a kiütéssel.

Villanásszerűen újra eszembe jutott: „És amíg odaértek, megtisztultak.” Magam sem tudtam, mi a helyzet kiütéseimmel. Reggelig meg sem néztem, csak bíztam benne, hogy tiszta vagyok. – – Alkalmas a trópusokra – hallottam a professzor hangját.

– Dicsőség az Úrnak! Halleluja!

Boldogan, könnyű szívvel tértem vissza. Hazaérve bekiáltottam az ajtón:

– Mamácska, alkalmas vagyok a trópusi életre!

A missziói házban


„Nagy Mesterem, Te menj előttem, követlek téged mindenütt.”

1916. október 26-án beléptem a liebenzelli misszió házába. Kilencéves korom óta, tehát tizennyolc éve vártam erre a hívásra. Az ebédlőben az asztalok ünnepi díszben álltak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi virággal fogadjanak. Mert ezt a kedves fogadtatást is személyemnek tulajdonítottam, mint életem sok más élményét. Bár nem értettem egészen a nagy felhajtást. Viszont élveztem minden vonatkozásában. Csak este tudtam meg a nagy ünnepélyesség okát: az angol-tanárnő születésnapját tartották. Sebaj, én sem örültem hiába.

A liebenzelli missziói házban Isten segítségével Müller Györgynek, a bristoli árvaházak atyjának módszerét akartam követni. Meg akartam tanulni, hogy az Úrtól való teljes függőségben éljek. Ígéretet tettem az Úrnak, hogy soha senkinek nem szólok, ha valamire szükségem van, hanem egyedül Hozzá fordulok. Ezt a fogadalmat meg is tartottam.

Ha bélyegre volt szükségem, elmondtam Jézusnak, s a bélyeget este ott találtam az ágyamon. Hogy honnan került oda, azt nem tudtam. A kis dolgokban való csodálatos segítségek megbátorítottak. Hiszen egyetlen fillérem sem volt! De hogy mit tartalmaz a birtokomban levő pénztárca, arról senki nem tudott, azt soha senki nem látta. Ha pénzt kaptam, mindig éppen annyi volt, amennyit kértem. Ezek az élmények igen megerősítettek hitéletemben. " Elisabeth Seiler: Elhívás-Vezetés








_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 24., vasárnap 18:55 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: Magány

Csodálatos májusi este volt. Én azonban nehéz szívvel álltam mint fiatal, frissen bevonult regruta a kaszárnya kapujában. Három nappal azelőtt búcsúztam el az otthoniaktól – nagy és romantikus lelkesedéssel. És ez alatt a három nap alatt minden illúzióm szertefoszlott. Eddig úgy néztem a katonákra, mint „hősökre”, és majdhogynem szentnek láttam valamennyit. Most azonban alkalmam volt betekinteni a kulisszák mögé. Itt volt a durva őrmester, aki rossz hangulatát értelmetlen üvöltésben eresztette ki ránk; a kövér bútorkereskedő, akinek megvesztegetéssel sikerült a legjobb iratokat megszereznie; a százados, aki közönséges emberi matériát látott bennünk, nem pedig érző szívet; aztán a bajtársak, akik reggeltől estig egyebet sem tudtak, mint káromkodni és egymást mocskos történetekkel traktálni. Sehol egy igazi lélek…!
Szomorúan ácsorogtam a kaszárnyakapuban – előttem az idegen város -, hideg volt, és minden taszított.
Borzongtam. Gyötört a honvágy. Felbukkant lelki szemem előtt a szülői ház. Ó, milyen jó volt otthon! Csupa szeretet, szívélyesség és tisztaság! Láttam apámat, amint búcsúzóul egy pillanatra a karjába zárt, és így szólt: „Édes fiam! Isten őrizze meg testedet és lelkedet!” Majd hozzátette – s ez most jutott csak eszembe, a búcsúzkodás feszültségében nem is tűnt olyan fontosnak: „Az első három héten nem tudlak meglátogatni, mert leköt a szolgálatom.”
Hátam mögött az őrszobából durva röhögés hallatszott. Hogy undorodtam tőle! Valaki már megint elmondott egyet a szokásos „viccekből”, amik nem is voltak viccesek, hanem annál szennyesebbek.
Valami fájdalmas alkonyi homály telepedett az idegen városra. Kimondhatatlanul egyedül éreztem magam. Ha nem szégyelltem volna, vigasztalan elhagyatottságomban elsírom magam…
Következő pillanatban egy robogó taxi érkezett. Megállt a laktanya kapujában, és – hinni sem akartam a szememnek – édesapám szállt ki belőle.
Örömtől ujjongva estem a nyakába. Ő kifizette a sofőrt, aztán együtt elindultunk. Boldogan karoltam bele: „Papa, de hiszen azt mondtad, hogy az első három héten nem tudsz meglátogatni!”
„Voltaképpen valóban ez a helyzet – válaszolta -, egy óra múlva vissza kell fordulnom. Használjuk ki jól az időt!”
„És te kifejezetten ezért az egy óráért utaztál ide?”
Apám bólintott. Nekem átfutott a gondolataimon, milyen keserves lehetett az utazás most, a háború alatt: zsúfolt vonatok, idegtépő várakozás, mindenütt torlódás…
„Papa – kérdeztem -, miért szántad rá magad?” Erre így felelt – s nekem úgy tűnt, mintha az egész szívét kinyitotta volna előttem: „Úgy éreztem, hogy a fiamnak szüksége van rám.”

Sok évvel később együtt ültem egy férfival, aki megvetette az evangéliumot. Valami különös teóriát agyalt ki: „Nézze – magyarázta gúnyosan -, a maguk Jézusa azt mondja: ’Veletek vagyok minden napon.’ Mégiscsak furcsa, hogy mennyire fut az emberek után! Nyilván ránk van utalva. Szüksége van ránk! Egyenesen kikészül, ha senki nem törődik vele.” Ebben a pillanatban eszembe jutott katonakori élményem az apámmal, és így válaszoltam: „Pontosan így van! Jézus valóban jön utánunk. De nem azért, mert neki szüksége van ránk, hanem mivel tudja, hogy nekünk van Őrá szükségünk. Tudja, milyen kimondhatatlanul magányosak és elveszettek vagyunk nélküle.” Az ember hallgatott. Vajon a végtelen szeretetnek egy sugara eltalálta?


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 25., hétfő 17:13 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: „Bűnbe veszett a világ…”

1915-ben történt. Mint háborús önkéntes kint voltam a fronton. Champagne-ban, egy vigasztalanul elpusztított vidéken táboroztunk a löveg mellett. Karácsony előtti napon megjött a posta. Én is kaptam egy kis csomagot.
A sokféle kedves ajándék között volt egy sárga viasztekercs is. „Gyerekek, csinálunk karácsonyfát!” – kiáltották bajtársaim, amikor meglátták a kezemben.
Szenteste reggelén elindultam barátaimmal, hogy karácsonyfát keressünk. Milyen boldogok voltunk, mikor egy kis zöld bokorra leltünk! Nagy szeretettel beleállítottuk egy konzervdobozba. Több türelemmel mint ügyességgel szétvagdaltuk a viasztekercset, és darabkáit gombostűvel az ágakra tűztük. Végre eljött a szenteste. Körülöttünk minden csendes volt. Csak itt-ott süvített egy-egy eltévedt lövedék az éjszakában. Ideje volt nekilátni az ünneplésnek. Hanem az egész balul ütött ki.
Délután nagy mennyiségű pálinkát kaptunk. A férfiak alaposan nekiláttak a méregnek, úgyhogy igen rossz légkör uralkodott. Megpróbáltam menteni, ami menthető, meggyújtottam a gyertyákat, és kértem a katonákat: „Énekeljünk egy éneket!” Egyetlen személy mutatott hajlandóságot. Mire nekifogtunk volna, a kis gyertyák már ellobbantak. A fedezék megtelt a kialvó gyertyák maró füstjével.
Semmi nem sikerült. Miért? Ma úgy gondolom, hogy azon az estén mindnyájan a honvágy betegei voltunk. Vigasztalanok.
Végül hamarosan, fájó szívvel kimenekültem a fedezékből. Kint csillagfényes éjszaka vett körül. A felszaggatott karsztos sziklák fehéren világítottak. Szegény ország! Valamikor termékeny mezők, virágzó kertek húzódtak itt. Lenn, a völgyteknőben falu volt. Már csak néhány csupasz gyümölcsfa jelezte. A romokat eltüntették, felhasználták útépítéshez. Két évvel ezelőtt boldog emberek ünnepelték itt a karácsonyt.
Merre lehetnek most az otthontalanok? Hirtelen valami zajt hallottam. A néhány lépésnyire levő tiszti fedezékből kijött valaki. Nem látott engem, mert árnyékban álltam. Én azonban felismertem. Az a főhadnagy volt, aki nekem mindig nagyon imponált. Csak állt és nézett a vigasztalan éjszakába. Lám, gondoltam, ő ugyanúgy érez, mint én. Hiszen a tisztek is szinte mind részegek voltak. Bizonyára őrá is rászakadt a háború egész borzalma, s nem bírja elviselni.
De – mi van nála? Köpenye alól fényes kürtöt húzott elő és ajkához emelte. Végtelenül lágyan és tisztán felcsendült az összelőtt völgy felett:
„Áldott örömidő, rég várt örömidő, irgalmat hozó Szenteste…”
A dallam valósággal kényszerített, hogy halkan vele mondjam a szöveget. Pedig minden lázongott bennem. Nem! Nem! – kiáltotta szívem. Ez nem igaz. Ott a szétrombolt falu. Minden elpusztított ház fájdalmat, bánatot áraszt. És itt vannak a részeg, honvágytól szenvedő férfiak. Otthon pedig a síró feleségek, gyerekek, akik apjukat hívják – vér, halál, fájdalom… Lehet arról zenélni, hogy „Áldott örömidő…”? A főhadnagy fújta nyugodtan tovább. Milyen panaszosan hangzott: „bűnbe veszett a világ”…!
Igen, gondoltam, ez már igen! Még soha nem láttam és találtam ilyen valóságosnak ezt a mondatot. „Isten adta szent Fiát…” – zúgott bele a kürt a gondolataimba.
Mintha hályog esett volna le a szememről: ez a karácsony, ez, és nem más: „Bűnbe veszett a világ – Isten adta szent Fiát; Keresztyének, a szívetek ezt zengje!”


A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Boglárka 2006. dec. 25., hétfő 17:19-kor.

Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 25., hétfő 17:17 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Wilhelm Busch: Csalódottak

„Ugyan, hagyjon békében!” – mondja a beteg, és bosszúsan megfordul az ágyában. A többi beteg közömbösen néz rám az ágyakból. Hát igen, a kórházi lelkigondozás nem gyerekjáték! Van a kórteremben legalább egy, ő kissé megérti, mit érez ilyenkor a lelkipásztor. Ezért magyarázkodni kezd: „Nézze, meg kell értenie: az elmúlt évek alatt olyan sokat papoltak nekünk, és mi mindent elhittünk. S most mi vagyunk a buták. Nyilván az a legjobb, ha az ember nem hisz el többé semmit.”
A sorstársak helybenhagyólag bólogatnak.
No persze, meg tudom érteni őket. Lelki szemeimmel látom is a hatalmas embertömeget magam előtt, akik egyszer vakon „hittek” a Führerben, az emberben lakó jóban és hazánk győzelmében. És hitük iszonyú csődöt szenvedett. Mi egyebet tehet ilyenkor az ember, mint gondolkodás nélkül beleveti magát a teljes nihilizmus karjába.
És itt vannak a többiek, akik „átláttak a csaláson”. De – mit tehettek az ostobaság és gonoszság ellen? Most már nem hisznek és nem remélnek többé semmit. Igen, nagyon jól megértem őket.
A betegek még mindig engem figyelnek. Bizonyára az az érzésük, hogy a lelkésznek sincs már mondanivalója, és jó lehetőséget keres, hogy lelépjen. De talán a szív mélyén mégis él valami kis csendes remény, s a lelkész esetleg mutathat valami új utat nekik. Pontosan ezt akarom! „Megengedik, hogy elmondjak egy kis történetet?” – kérdem. Mindenki azonnal beleegyezik. Még az előbbi barátságtalan páciens is felénk fordul újra az ágyában.
Én pedig elmondom nekik egy élményemet 1925-ből.

Fiatal lelkész voltam egy óriási bányászkerületben. Ennek a szegény környéknek nagy embertömege izzó gyűlöletet táplált magában mindennel szemben, ami az egyházhoz tartozott. Mivel az emberek nem jöttek hozzám a templomba, én mentem hozzájuk, és otthonukban kerestem fel őket. Házról házra jártam. Tulajdonképpen mindig ugyanazt tapasztaltam. Ha bemutatkoztam, hogy én vagyok az evangélikus lelkész, becsapták az orrom előtt az ajtót. Azonban akkorra már odadugtam lábamat a résbe, és folytattam a beszélgetést. Nem volt unalmas foglalkozás.
Így kerültem egy napon a Galamb utcába. Az elnevezés felettébb paradox; ugyanis az utca arról volt híres, hogy itt laktak a legvészesebb verekedők. Bekopogtam az egyik ajtón. „Tessék!” – szólt bentről egy férfihang. Szép, tiszta lakókonyhába léptem, ahol egy fiatalember idegesen járkált fel-alá.
„Mit akar?” – mennydörgött rám.
„Az evangélikus lelkész vagyok, és szerettem volna önt felkeresni.”
Egyenesen rémült a tekintete, ahogy rám néz. Aztán megereszti a mondókáját: „Micsoda? Egy lelkész? Még csak ez hiányzott nekem! Takarodjon!!!”
Nevetnem kell. „Fiatalember – mondom -, miért olyan izgatott? Tudomásom szerint nem loptam el magától semmit.”
Befogja a fülét: „Semmit nem akarok hallani! Menjen innen! Én elvesztettem hitemet az emberekben.”
„Ide a keblemre, fiatalember! – mondom neki. – Mi jól összeillünk. Ezt a hitet én is elvesztettem.”
A férfi nagy szemet mereszt: „Hogy mondja? Önnek mint lelkésznek meg kell őriznie az emberiségbe vetett hitét!”
„Úgy gondolja? Biztosíthatom, hogy ez a hit bennem cafatokká rongyolódott. Megjártam a háborút, mint közlegény, később mint tiszt. Ott aztán megismertem az embereket. Azt az irigységet! Mindent elkapartak volna egymás elől. És a tivornyák! Reggeltől estig ez volt az egyes számú téma. Hát még a brutalitás! Nem! Hit az emberekben? Azzal torkig vagyok!”
Az én emberem nem tud hova lenni. A fejét csóválja: „Ez mégis csak meglep, hiszen ön lelkész.”
„Ó, én sokkal radikálisabb vagyok mint ön – mondom, még jobban megrendítve őt. – Ön meg van róla győződve, hogy az emberiség semmit sem ér. Csak ön egyedül számít valamit. Csak egyedül ön emelkedik ki ragyogó fénnyel ebből a sötét háttérből. Honnan veszi a jogot ehhez a furcsa meggyőződéséhez? Én eljutottam odáig, hogy még az önmagamban való hitet is elvesztettem. Elmondom Pál apostollal: ’Tudom, hogy nem lakik énbennem semmi jó. Az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.’
Házigazdám még mindig csóválja a fejét, végül bosszúsan kijelenti: „Nahát, igazán szeretném tudni, hogy egyáltalán miért lett lelkész!”
„Ezt akarom megmondani. Tudja, találtam egy új hitet, amit nem lehet tönkretenni. Megáll még akkor is, ha az egész világ rombadől. A halál sem pusztítja el.”
A férfi most már igazán érdeklődik: „Hát kíváncsi lennék rá, miféle hit ez.”
„Szívesen megmondom: szívbeli bizalom Jézus Krisztus, az Isten Fia, a világ Megváltója iránt.”
Beszélgetőtársam a fejéhez kap. „Most jön az ósdi keresztyénség! Azt hittem, már régen megszűnt.”
Ismét nevetnem kell. „Ó, ember, maga ostoba! Hiszen csak most kezdődik igazán, ott, ahol az emberek minden bolond póthitükkel a végponthoz értek!”
Aztán leülünk egymás mellé. Beszélhetek neki a Megváltóról, aki Istent kinyilatkoztatta számunkra, megbékéltetett vele és kibeszélhetetlen szeretettel szeret; aki azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk.”

A kórházi betegek figyelmesen hallgatnak. Vajon feldereng kissé előttük, hogy a Jézusról szóló evangélium az egyetlen esély olyan korban, amikor minden, minden elveszett?


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 26., kedd 12:53 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Wilhelm Busch:

Szeretlek…

Ez a szócska legalább olyan öreg, mint maga az emberiség. Milyen nagy boldogság, ha két ember őszintén jelentheti ki egymás felé! Költők a legszebb verseket, zeneszerzők a legelragadóbb műveket alkották minden időben, hogy a szerelmet kifejezésre juttassák. Minden ember vágyik szeretetre, mindenki keresi a szeretetet. De egyáltalán – hol található?
Környezetünk rikító színekkel, forró ritmussal kínálja a szerelem utáni vágy beteljesülését minden elképzelhető csatornán keresztül: képeslapokban, moziban, televízióban, rádióban, lemezen és kazettán. Aki követi ezeket a gyakran igen kétes javaslatokat, annak keserű csalódással kell számolnia. Amit a kínáló a „szeretet” szóval leplezne, az sokszor csak szenvedély, élvhajhászás, egoizmus.
Akkor hát milyen a valódi szeretet? Nem őrizzük-e szívünkben valamennyien a képét, mint elérhetetlen ideálét?
Valahogy így képzeljük el: az igazi szeretet mindig megértő, elfogad olyannak, amilyen vagyok, nem rója fel hibáimat és gyengeségeimet, feltétel nélkül bízik bennem – és soha el nem fogy.

Ki tud így szeretni?

Nem érezzük, hogy ez túl magas mérce egy ember számára? Így kell szeretni – de ki képes erre? Tanácstalan keresgélésünkben felhangzik a mindenható Isten lenyűgöző vallomása: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged” (Jeremiás 31:3)
Ezek nem üres szavak. Ott áll mögöttük Isten szeretetének félreérthetetlen cselekedete, amiről a Biblia tudósít. Jézus Krisztus a megtestesült szeretet, Akiben az örökkévaló Isten mindkét kezét kinyújtja utánunk, hogy az ideig- és örökkévalóságra érvényes szövetséget kössön velünk. Ez a szeretet felülmúlja a legmerészebb elképzeléseinkét. Megkeres, elfogad, megváltoztat és hűségét a síron túl is megtartja.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 27., szerda 02:07 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
A mennyei telefon



Egy napon váratlan látogatóm érkezett. Lelkészné volt az illető. - Erzsébet – szólított meg nagy csodálkozásomra –, ha valamire szükséged van, kérlek, közöld velem. Szívesen elküldöm neked, hiszen hozzánk tartozol.

Kétségkívül kedves gondolat volt. Nekem viszont a könnyebb utat jelentette volna, és kimozdított volna az Úrtól való függőségből.

Nagyon köszönöm, lelkészné asszony – válaszoltam –, de nem fogom közölni Önnel, ha szükségem van valamire.

No-no, hát olyan büszke lettél?

– Ó nem – feleltem –, szívesen fogadok el Öntől, csakhogy más úton.

– Hogy érted ezt?

– Szeretném, ha Fentről érkeznék!


Igen ám, de hogy fogom én megtudni? – kérdezte a lelkészné habozva.

– Kitűnő telefonom van – magyaráztam. – Én megtelefonálom Felfelé, az Úr Jézus pedig letelefonál Önnek, aztán Ön lesz olyan szíves elküldeni.

– Erzsébet, te hiszed, hogy én is meg fogom hallani?

– Minden bizonnyal, lelkészné asszony.

Mikor elment, az egészet elmondtam az Úr Jézusnak és elé tártam, miben egyeztünk meg a lelkésznével.

Nem sokkal ezután 2,50 márkára lett volna szükségem. Elmondtam az Úrnak és megkértem, közölje a lelkésznével. 2–3 nap múlva megkaptam a kívánt összeget ezzel a megjegyzéssel:

– Jól hallottam?


Örömteli szívvel köszöntem meg, ehhez viszont előbb egy levelezőlapra volt szükségem. Este ott találtam az ágyamon. A kedves lelkésznének így lehettem áldására a „mennyei telefon”-on keresztül.

Hála, dicsőség és magasztalás az Úrnak, aki mindent csodálatosan igazgatott.





Akik Őreá néznek, felvidulnak és arcuk meg nem pirul.” Zsolt 34,6.


Egyszer igen megbetegedtem. Grippém volt. Akkoriban – a háború alatt – nem sok tápláló élelemhez jutottunk, így a betegség után hosszú ideig lábadoztam. Az Úr így szólt hozzám:

– Erzsébet, kérj egy tojást!

– Úr Jézus, nem merek tojást kérni. – feleltem. – Tudom, hogy drága anyámnak egész családot kell otthon ellátnia, s gondolom, ő is tojás szűkében van.

A hangot újra hallottam:

– Kérj tojást!

–Drága Megváltóm, ha Te akarsz tojást adni, kérlek, adj egyet.

Röviddel ezután, mikor szobámba léptem, egy tojást láttam az ágyamon. Elámultam!

– Nahát, mióta tojják a tyúkok a tojást az ágyamra? – kiáltottam. „Ki tette ezt ide? – tudakoltam a szobában álló testvértől. –

– Ilyet nem kérdez az ember, ha az Úr Jézustól kap valamit – felelte.

Azonnal szívből köszönetet mondtam Jézusnak.



Vak engedelmesség



Az Úr egy napon így szólt hozzám:

– Menj le az angol-tanárnőhöz!

Ő ugyanabban a házban, egy emelettel lejjebb lakott. Nem értettem, mit jelent ez a közvetlenül jött megbízás, viszont tapasztalatból tudtam, hogy nem szabad kérdezősködnöm, ha az Úr valahova küld. Úgyis mindig időben kiderült, mit akart. Most mégis gondolkodnom kellett, mivel fogalmam sem volt, mit mondjak a tanárnőnek. Bölcsességért könyörögtem, de válasz nem jött. Lementem a lépcsőn és ide-oda járkáltam a folyosón. Nem mertem bekopogni. Az értelmem akadályozott.

Egyszer csak kinyílt a szoba ajtaja és kilépett a tanárnő. Nem csekély ijedségemre felém tartott. Megszólított:

Én kértem a Megváltót, hogy küldje Önt hozzám. Jöjjön be!

Beléptem. A tanárnő folytatta:

– Ma két adag tejet kaptam, most segítenie kell meginni. Szüksége is van rá, hisz még olyan gyenge.

Ettől kezdve mindennap lemehettem egy csésze tejre, ami igen jót tett. Hamarosan megerősödtem, s emellett még megtanulhattam vakon engedelmeskedni.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 28., csütörtök 05:46 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Elisabeth Seiler: Elhivás-Vezetés

Vidám keresztyénség

Missziói házunk iratterjesztésében kapható volt Billy Bray könyve, a „Vidám keresztyénség”. Jézus egy napon így szólt hozzám:
–Vedd meg ezt a kis könyvet!
– Igen Uram – feleltem –, csakhogy nincs pénzem.
Hiába vártam, Ő se küldött. Isten minden helyzetet felhasználhat arra, hogy segítsen. Éreztem, hogy valami különös dologra akar tanítani ezzel az életrajzzal, de a könyv ára nem jött. – Ez valami meglepetés lesz – gondoltam.
Végül a 2,50 márkát, ami a vásárláshoz kellett, egész más módon kaptam meg, mint azelőtt. Az Úr sohasem dolgozik sablonra. Coerper lelkész felesége egy napon így szólt:
–Testvérek, a házban gabonát tárolunk, de sajnos egér is akad. Fogják meg az egereket! Egérfogót kapnak hozzá. Minden elejtett egérért, amit bemutatnak, 50 pfenniget adok. – Nagyszerű – gondoltam –, öt egér az 2,50 M, s akkor megvehetem a könyvet!
– Az egérfogó először az enyém – mondta az egyik testvér. – Én pedig imádkoztam:
– Ó Úr Jézus, tarts meg nekem 5 db egeret, hogy megvehessem a könyvecskét!
Néhány nap múlva az illető átadta a fogót és megjegyezte:
– Nekem egy se ugrik be.
Fogtam a csapdát, kiforráztam és beállítottam. Aztán imádkoztam
egy egérért. Következő éjjel hirtelen kattanás hallatszott, s az első egér bent csücsült. Egy egér és 50 pfennig! Így ment öt éjjel egymás után. Megköszöntem az Úrnak, és azt mondtam:
– Uram, többre nincs szükségem.
Még egyszer felállítottam a fogót, de „eredmény” nélkül. Billy Bray könyvét azonnal megvásároltam. Viszont most másik probléma jelentkezett: mikor olvassam? Munkánk bőségesen akadt, és a túlzsúfolt tanulási időből szinte lehetetlen volt valamennyit olvasásra elszakítani. „Uram, kérlek, légy segítségül!” S akkor hirtelen lázas lettem. Lelkésznénk észrevette és azonnal ágyba parancsolt. Mihelyt ágyba kerültem, elmúlt a láz, különben szédültem volna olvasás közben.
Így hát beletemetkeztem a könyvbe. Valahányszor látogatót kaptam, a láz újra jelentkezett, de a látogatóval együtt ismét távozott.
„A vidám keresztyénség” egész különleges könyv. Sokat tanultam belőle. Mindenekelőtt világos lett, hogy az Úr Jézusnak vidám emberekre van szüksége és nem szomorúfűzfákra, különben senki sem hiszi el, hogy jó dolgunk van az Úrnál. Hiszen azt szeretnénk, hogy életünkkel Istent magasztaljuk, s hogy itt a Földön kegyelme dicsőségére szolgálunk.
Amint a könyvet befejeztem, meggyógyultam. Ettől kezdve Billy Bray története volt számomra az „egeres könyvecske”, mivel megvételében az egerek segítettek. Az Úr mellett egyik meglepetést a másik után éljük át. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején; én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.” Zsolt 50,15

A liebenzelli üdülőbe év elejére magas rangú vendég érkezését jelentették. Amennyire visszaemlékszem, valami herceget, vagy fejedelmet vártak. Mindent a legragyogóbb módon kellett előkészítenünk. A bejárat mellett szép kis szökőkút csobogott, melynek medencéje alul tele volt apró fehér kövekkel. Idők folyamán viszont a medence alja valami sárgás-zöld színt kapott. Kijelöltek hát néhány testvért, köztük engem is, hogy a szökőkutat és medencéjét tisztítsuk meg. Nagyon hideg idő volt. Az egyik testvér sürgősen eltűnt, a másik pedig nyájasan biztatott:
– Most aztán gyakorolhatod, amit a tanárnőnk szokott mondogatni:
,Mit csinál a kismadár? – Fürdője a napsugár.’
De a víz mélyére bizony nem hatolt be a nap, s az ember ugyancsak fázhatott a jéghideg vízben.
– Hát fürödj csak a napsugárban – kiáltott oda a testvér még egyszer barátságosan –, én nagyon hidegnek találom.
Ezzel eltűnt. Én pedig nekiálltam és teljes erővel keféltem a köveket, hogy kifehéredjenek. De egyszer csak hirtelen rémület fogott el, amint az útra tekintettem. Az egész környék olyan volt, mintha kisebb árvíz öntött volna el bennünket. Hogy került ide ennyi víz? Nyilván kő került a lefolyóba és eldugaszolta. Másra gondolni sem lehetett. Coerper lelkésznéhez siettem és jelentettem a bajt.
– Ó jaj! – kiáltotta. – Akkor az egész utat fel kell bontani és a csöveket szabaddá tenni, hogy a dugulás helyét megtaláljuk.
Nekem aznap még egy esti összejövetelt kellett tartanom és el kellett utaznom. Indulás előtt szívből könyörögtem az Úr segítségéért:
– Ó Uram, fokozd a csőben a víznyomást, hogy a követ továbbsodorja!
Bizonyosságot kaptam, hogy segíteni fog és vidám szívvel indultam. Éppen kiléptem a kapun, amikor láttam, hogy néhány férfitestvér már hozzáfogott az ásáshoz, egyelőre még csak saját portánkon. Közöltem velük, hogy nem kell tovább ásniuk, az Úr el fogja távolítani a követ. A férfitestvérek mosolyogtak, én pedig nyugodtan továbbmentem. Az egész ügyet átadtam az Úrnak, nem az én gondom volt többé, hanem az Övé. Következő reggel a férfitestvérek elmesélték, hogy alig távoztam el, a csőben hatalmas zúgást hallottak és megszűnt a baj.
– Áldott az Úr, Aki csodálatosan meghallgatja gyermekeit. Milyen hűséges Isten Ő! „Dicsérjétek az Urat a Földről… ti mind… hó és köd, szélvihar, amelyek az Ő rendelését cselekszik.” Zsolt 148,7–8


Reggeli előtt a missziói iskola minden növendékének valami házimunkát kellett végeznie. Nekem az egyik tanárnő szobáját kellett rendben tartanom. Télen a tüzelőről való gondoskodás és a begyújtás is az én feladatom volt. A tanárnő vasárnaponként legtöbbször ifjúsági órát tartott valahol s csak hétfő reggel jött vissza. Addigra a szobának melegnek kellett lenni. Előre elkészítettem mindent, a kályhát megtöltöttem úgy, hogy csak be kellett gyújtanom. A papír leégett s a tűz kialudt anélkül, hogy belekapott volna a fába. Arra nem volt időm, hogy mindent elölről kezdjek, mert tudtam, hogy nemsokára csengetnek a reggelihez. Odatérdeltem a kályhához és teljes erőmből fújni kezdtem. De meg se mozdult. Sírtam és imádkoztam. Már hallottam, hogy a vonat, mellyel a tanárnő érkezett, éppen befut az állomásra.
– Úr Jézus – könyörögtem –, a kályha tele van, nem tudom újra kiszedni. Könyörülj rajtam! Kérlek, küldj valami szélvihart, hátha parázslik még valahol a kályhában. – Te mindent megtehetsz. Ne hagyj el ebben a bajban!
Egyszer csak hatalmas zúgás hallatszott, mint valami óriási szél; sistergés, pattogás és már lobogott is a tűz a kályhában. Szemem örömkönnyel telt meg, szívem pedig forró hálával. A csengő reggelihez hívott. Piszkos kezemet még gyorsan meg kellett mosnom. Minden a legnagyobb sietséggel történt. A szoba bemelegedett és én sem késtem el az étkezésről. Olyan nagy volt az örömöm, hogy legszívesebben lemondtam volna a reggeliről.

„Mindeneknek hatalmas, csodálatos, dicsőséges Ura, hála és imádat Neked!”



_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 28., csütörtök 08:13 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: „…Tiszta szívet teremts bennem…”

„Tessék!”
A lelkész az ajtó felé fordult. Termetes asszonyság lépett be kissé izgatottan. Azonnal ki is rukkolt a mondanivalójával:
„Hallom, hogy az unokahúgomat nem akarja konfirmálni.”
A lelkész csitítani próbálta: „Először is üljön le. Így! Most pedig szeretném szép nyugodtan az egész dolgot elmagyarázni. Nézze, az unokahúga – nyilván a szülei halála óta teljesen önökhöz költözött – szellemileg borzasztóan korlátolt. A kisegítő iskolában is a legtehetségtelenebb. Megpróbáltam oktatni őt, azonban képtelen egyetlen énekverset észben tartani, a kátéról nem is beszélve. Meg kell értenie, hogy ezt a gyenge elméjű gyermeket lehetetlen konfirmációra engednem…”
Az asszony félbeszakította: „Ez mind szép és érthető, de most én akarok önnek mondani valamit: Isten ezt a szegény gyenge gyermeket használta eszközül az egész házunk megváltoztatására.”
A lelkész elámult. „Hogy érti ezt?”
„Nem tudom, tudja-e lelkész úr, hogy mi vendéglősök vagyunk. Őszintén be kell vallanom, bizony haszontalan, könnyelmű légkör uralkodott nálunk. Amikor a húgom egy évvel ezelőtt meghalt, a leánykáját magunkhoz vettem. Sajnáltam a szegény kis nyomorultat. Sok hely ugyan nálunk sincs, de beállítottam még egy ágyat a hálókamrába, ahol a két szolgáló alszik, akik a vendéglőben dolgoznak. És most valami különös történt. Amikor a kislány első este a lányokkal meglehetős későn ágyba bújt, összekulcsolta a kezét és elmondta az egyetlen mondást, amit észben tartott: ’Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.’
Na, képzelheti, hogy a két szolgáló hogy vihogott, és elkezdtek gúnyolódni. A kicsi azonban nem törődött vele. Elaludt. Másnap reggel pedig ismét elimádkozta a mondókáját.
Nagy hahota volt a válasz. Mikor azonban a gyermek este újra imádkozott, s az egyik leány nevetni kezdett, a másik komolyan rászólt: ’Te ennek a gyereknek igaza van; ez hiányzik nekünk is, a tiszta szív. Ó, Istenem, igen, ez hiányzik nekem. Én is vele imádkozom.’
És valóban, a szolgáló ugyancsak imádkozni kezdett: ’Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem!’ Három nap múlva a másik is imádkozott a tiszta szívért. És ön jobban tudja lelkész úr, mint én, hogy aki kéri a Szentlelket, az meg is kapja.
De most már rövidre fogom a mondanivalómat. A két szolgáló teljesen megváltozott. Megkérdeztem őket: ’Mi történt veletek, hogy ilyen mások lettetek?’ Erre mindent elmeséltek és kijelentették: ’Ha itt a házban nem lesz más szellem, akkor odébbállunk.’ Persze, megijedtem. Mindenesetre igazuk volt. Titokban én is imádkozni kezdtem. És ma egész más a helyzet nálunk. Tökéletesen megváltozott minden. Férjem reggelenként áhítatot tart velünk. Ahol azelőtt az ördög tartotta a gyeplőt a kezében, ott ma Isten kegyelme uralkodik, és az egész ezen a gyermeken keresztül történt.”
A lelkész figyelmesen hallgatott.
„Kedves asszonyom – mondta aztán mélyen megindulva -, küldje csak a gyermeket, a kislány konfirmálni fog.”


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2006. dec. 28., csütörtök 14:22 
Aktív tag
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 09:04
Hozzászólások: 967
Tartózkodási hely: Arany Baranya
Talán ez is jó :) http://www.ernoe.de/hu/jezusfilmonline.html
Szeretettel Tamás

_________________
Mert Istennek kell inkább engedni, hogysem az embernek!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 610 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5 ... 41  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség