Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 610 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7 ... 41  Következő
 

Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. jan. 11., csütörtök 21:07 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
W. Busch: A hit szenvedélye

„…amint (Jézus) asztalhoz ült, egy asszony ment oda, akinél alabástrom edény volt valódi és igen drága nárdus olajjal, és…kitöltötte azt az ő fejére” (Márk 14,3)

Ennek az asszonynak – Máriának – a története nem azzal kezdődik, hogy a lakoma alatt Jézusra önti a drága nárdust. Valami döntő dolog megelőzi ezt. Mielőtt Mária megmutatta túláradó szeretetét az Isten Fiának, eljött hozzá Isten szeretete Jézusban, és betöltötte a szívét. Története fölé ide írhatnánk János szavait: „Mi szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket.”
Pál apostol így mondja: „Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe…” Van fogalmunk róla, mit jelent ez? Talán támadnak bennünk néha komoly, keresztyén gondolatok, van némi ismeretünk a bűnről és bűnbánatról, akad nálunk bizonyos vágy az üdvösség után, esetleg valamennyi hit is. Valószínűleg mindez ott hever más lim-lommal együtt a lelkünk mélyén. De mivel van tele a szív?
Mária szíve megtelt Isten szeretetével. Hogyan történik ez? Ma ugyanúgy, mint 2000 évvel ezelőtt. Azzal kezdődik, hogy belépünk Isten világosságába. Attól a pillanattól kezdve senkinek nem kell többé megmagyaráznia, hogy mit jelent „elveszett és elkárhozott bűnösnek” lenni. Bármilyen idegen volt korábban ez a mondat – most már jól értjük. Hogy mennyire nem illünk Isten országába, hogy az Ő szemében utálatosak vagyunk, azt éppen akkor ismerjük fel, amikor elkezdünk vágyakozni az Úrral való gyermeki kapcsolat után.
Ilyen állapotban találkozik Mária Jézussal. Ráébred: Isten nem taszít el. Sőt, az Isten Fia azért jött, hogy megkeressen, megváltoztasson, Isten számára elfogadhatóvá tegyen. S akkor megnyitja a szívét Istennek Krisztusban megjelent szeretete előtt.
Milyen csodálatosan fejezik ki ezt az ének sorai: „Imádom a nagy szeretetet, Jézusban mely felém hajolt…”
Óriási jelentőségű, amikor Jézus elfoglalja a szívet. Talán azért nem értjük Mária magatartását, mert Istennek Jézus Krisztusban megmutatott szeretetét még nem fogtuk fel. Az Úr megkérdezte Pétert: „Szeretsz engem?” Egyszer nekünk is fel fogja tenni ezt a kérdést. Nem tudunk feleletet adni rá, ha előbb nem kérdeztük meg szorongó szívvel Jézustól: „Képes vagy szeretni az ilyen embert, mint én?” – és nem kaptuk meg rá a választ: „Hogy mennyire szeretlek, azt a keresztemen láthatod. A szívem szakadt meg érted.”

Valami hatalmasat, magával ragadót látunk Mária gesztusában: a hit szenvedélyét. És ezt nemcsak Máriánál találjuk meg. Amikor a két tanítvány találkozott a feltámadott Megváltóval, bevallották egymásnak: „Avagy nem gerjedezett-é a szívünk…mikor…az úton…magyarázta nekünk az Írásokat?”
Eszembe jut egy eset Zinzendorf gróffal. Együtt ült néhány hasonló társadalmi osztályból való férfivel. A beszéd a szenvedély kérdése körül forgott, amit akkoriban „passziónak” neveztek. Az egyik kijelentette: „Az én passzióm a vadászat.” Mire a másik: „Az én passzióm a szerencsejáték.” A harmadik felnevetett: „Az én passzióm a szép asszonyok.” Végül megkérdezték Zinzendorfot, mivel van tele a szíve. „Az én szenvedélyem – felelte a gróf – Jézus, egyedül csak Ő.”
Milyen furcsa keresztyének vagyunk mi! Azt olvasom egy reklámon: „Jégbe hűtött Coca-Cola.” Néha az az érzésem, hogy mi jégbe hűtött keresztyénséget reklámozunk. A rajongás leghalványabb gyanúja sem illethet minket. De nem is lehet elmondani rólunk Mária tettének következményét: „A ház megtelt a kenet illatával.” Mária a hit szenvedélyét mutatja nekünk, s a szenvedély az érzelem dolga. Mária nem szégyellte Jézus iránti lángoló szeretetét, s ezzel valami csodálatosat állít elénk: a tiszta szenvedélyt.
A tisztátalan szenvedélyeket valamennyien ismerjük. Milyen felmagasztalásban van részük a képernyőn, a mozivásznon! Isten azonban nemet mond rájuk, a kárhozatba vezetnek.
Miről ismerhető fel a tisztátalan szenvedély? Ott az „én” áll a középpontban. A testies vágy fűti, és annak kielégítése.
A tiszta, isteni szenvedély halálba adta az „én”-t. Mária odaáldozta a nárdust, a szívét, mindenét. Semmit nem igényel a maga számára. Vágyának egyetlen célpontja van: Jézus. Ez a hit szenvedélye.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 12., péntek 19:45 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Wilhelm Busch:

Isten dicsérete naponta háromszor


Akkoriban soha nem kerültünk közönséges börtönbe, hanem az Államrendőrség fogdáiba. Ezek különleges helyiségek voltak. Egy kivételével többnyire olyanba tettek, hogy a könyököm már behajlítva is a falat érte. Felül volt egy ablak. Ilyen helyen két nap múlva megzavarodik az ember. Nincs olvasnivalója, alig kap enni, én mindenesetre úgy éreztem, hogy megbolondulok ebben a cellában. De aztán mindig ugyanazt tapasztaltam, hogy a sötétség országának határán felderengett a tudat: „Ember, te azé vagy, Aki megvásárolt téged, és Isten az Ő tulajdonát nem engedi el!” Csak így tudom szavakba foglalni: Jézus belépett hozzám a cellába. Ezekben a piszkos Gestapó-cellákban minden rajongás elpárolog belőled. Megismered a valóságot, megismered saját szívedet. Átéltem olyan időket, melyek folyamán Isten összes bűnömet elém tartotta, és megláttam, ki vagyok: elveszett ember! De aztán megláttam Jézust, az értem megfeszítettet, és Ő odalépett hozzám.
Mikor egyik letartóztatásom alkalmával feleségem engedélyt kapott a velem való beszélgetésre, azt mondta: „Hogy nézel ki? Sápadt vagy, borotválatlan, lesoványodtál.” Mire így feleltem: „Egy pillanat: inkább miattatok kellene aggódni. Mennyi időtök van imádkozásra? Mennyi időd, hogy Istent magasztald? Az én napirendem ilyen: héttől nyolcig Istent dicsérem; nyolctól kilencig könyörgök másokért; kilenctől tízig felmondom a zsoltárokat, amiket kívülről tudok. Tíztől tizenegyig tornagyakorlatokat végzek, hogy be ne rozsdásodjam; tizenegytől tizenkettőig elkezdem ismét Istent dicsérni. Naponta háromszor egy órán keresztül magasztalom az Urat!” A cellám megtelt Isten dicsőségével. Ezért mondtam: „Miattatok kell aggódni, akik már nem számoltok az élő Isten valóságával, és nem miattam.” Aztán egy napon a darmstadti cellában kinyílt az ajtó. Bejött az őr, egy SS-ember. Behúzta maga után az ajtót, s én úgy gondoltam,hogy most fog nekem esni. Magam elé tettem az ülőkét, és felkészültem rá, hogy védekezni fogok. A régi Wilhelm Busch ismét felszínre került, a szenvedésre való teljes készségem ellenére. Az őr így szólt: „Várjon csak, én nem akarom bántani magát.” Aztán elővett a zsebéből egy vasárnapi újságból kivágott cikket, és elém tartotta: „Az apósom hívő ember, olvassa a vasárnapi lapot. Abban volt egy történet: ’Jézus a Sarasani cirkuszban’ Wilhelm Buschtól. Annyira tetszett nékem, hogy kivágtam, és most mindig magammal hordom. Öntől való ez a cikk?” „Igen – feleltem -, ezt én mondtam el valahol.” Egyszer ugyanis el kellett temetnem a Sarasani cirkusz valamelyik tagját, egy indián nőt. Minden lehetséges népfaj tagja képviselve volt, Mauritániából, Amerikából stb. Egy sem értette az én nyelvemet. S akkor megvilágosodott előttem: ha van egy szó, amely mindnyájuk előtt ismerős, akkor ez Jézus neve. Így tartottam egy beszédet, melyben újra meg újra felhangzott Jézus neve. A gyászoló tömeg lecsendesedett.
A történet bejárta a föld számos országát, még arab nyelven is megjelent. Most pedig az kérdezte az SS-ember: „Öntől való ez a cikk?” „Igen – válaszoltam -, tőlem. De nem az a lényeg, hogy mit jelentett Jézus a Sarasani cirkuszban, hanem,hogy itt van a darmstadti Államrendőrség fogdájában.” „Meszet ettem, ha ezt elhiszem magának.”
Mire én: „Ellenkezőleg. Meszet evett, ha nem hiszi el. De ha már erről beszélni akarunk, itt ebben a cellában megfulladok. Menjünk ki a folyosóra. Ott legalább van ablak, s az ember kap egy kis levegőt.” „Rendben van, jöjjön ki!”

Evangélizáció a titkosrendőrség számára

Tíz perccel később az egész személyzet körülöttem volt. Evangélizáció a titkosrendőrség számára! Leírhatatlan! „Mielőtt beszélnék – mondtam -, tudnunk kell, miről is lesz szó. Emberek, csak két világnézet létezik, csupán kettő az egész világon! Vagyis az egyik oldalon a világ összes világnézete, a másikon pedig a kinyilatkoztatott evangélium.
Adjanak papírt meg ceruzát!” Elvettem tőlük, és húztam egy vonást a papír közepén keresztül. „Ie felírjuk most ’összes világnézet’, ide pedig ’kinyilatkoztatott evangélium’. Ez a kettő négy pontban döntő módon különbözik egymástól:
Mit mondanak Istenről,
Mit mondanak az emberről,
Mit mondanak a megváltásról,
És mit mondanak a reménységről.”

„Először is – magyaráztam – az összes világnézet és vallás valami ’belvilági’ Istenről beszél. Azt mondják például: ’Az én istenem a nép’ Ez olyasmi, ami a világon belül van. Vagy így szólnak: ’A természet az én Istenem.’ Vagy mások: ’A lét mélysége, ez az Isten.’ Itt aztán megszűnik a további beszéd. De hogy mi az Isten, az egyértelműen világos, nem? Mondhatok, amit akarok: ’Ő ez vagy az’, illetve ’Ő nem ez, nem az’. Viszont semmi világon belülit nem nevezhetek Istennek. Mert ez csalás. Például, amikor Goethe kijelenti: ’Az Isten érzelem.’ A Biblia világosan rámutat: ’Isten kívül áll a világon, mint annak teremtője.’

Másodszor: a világnézetek és az evangélium különböznek egymástól abban, amit az emberről állítanak. Az összes világnézet azt hiszi, hogy az ember alapjában véve jó.
Az idealizmus így szól: ’Minden emberben benne van a jónak magva.’ Önök talán azt mondják: ’Az árja ember jó.’ A kommunista kijelenti: ’Az osztályon kívüliek a jók.’ Elém áll egy nagymama, és kitálalja: ’Lelkész úr, az unokám lop és veri a testvérét, de azért benne van a jónak a gyökere.’ Szóval: az összes világnézet állítja,hogy az ember jó.
A Biblia kinyilatkoztatott igazsága ellenben arról beszél: ’Az ember Isten szemében gonosz, és ezért feltétlenül szüksége van megváltásra.’ A Kátéban így olvassuk: ’Természettől hajlamos vagyok gyűlölni Istent és felebarátaimat.’
Ott álltam az SS-emberek előtt, és magyaráztam nekik, milyen gonoszok vagyunk mi, emberek, s hogy emiatt a poklot érdemeljük.

Harmadszor – folytattam – a két nézet abban különbözik, amit a megváltásról mondanak. Valami módon minden világnézetnek eleme az önmegváltás.
’Ki mindig buzgón igyekszik’ – mondja kedves honfitársam, Goethe. Vagy: ’Ha kitenyésztjük a tiszta árja fajt, akkor meg vagyunk váltva.’
A Biblia Istene viszont így szól: ’Már megváltottalak. Csak el kell fogadnod.’ És ennél a gondolatnál egy keresztet rajzoltam a papírra.

Negyedszer: a két felfogás különbözik reménység tekintetében. A világnézetek azzal kecsegtetnek: ’Egyszer elérkezik a nagy német birodalom’ Vagy: ’Egyszer majd megteremtjük az osztály nélküli társadalmat’ Egyszer…valamikor…
A Biblia viszont arról beszél: ’Jézus egyszer visszajön.’ A végnél egy katasztrófa szakad a világra, mert a világ Ura színre lép láthatóan és dicsőségesen!”
Mialatt az SS-embereknek ezt az előadást tartottam, a hátam mögötti cellában, az ajtóval szemben ült egy barátom és szolgatársam. Erről azonban nem tudtam. Később mondta el nekem: „Ott ülök kétségbeesve, s egyszer csak hallok valakit beszélni. Ember, mondom magamnak, csak nem Wilhelm Busch; ugan mit kiabál ez? De hiszen evangélizál itt, a Gestapo börtönében!” Akkor térdre borult, és egész idő alatt esedezett: „Uram, adj teljhatalmat neki! Nyisd fel a szíveket!” Én pedig arra gondoltam: ez a jövő egyháza. Egyház a börtönben: az egyik bizonyságot tesz, a másik pedig az elreteszelt ajtó mögött térdel és Istenhez kiált. Ilyen az igazi egyház, a tulajdonképpeni, amit Jézussal együtt levernek, és mégis győz. Igen, Jézus győztes marad.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 13., szombat 18:50 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Wilhelm Busch: Megalkudni?

Egyszer Esenben ültem a börtönben, és igen nyomorultul éreztem magam. Láz gyötört, rázott a hideg, éhség kínozott, teljesen „magam alatt” voltam, készen az abszolút vereségre. Akkor kihoztak a cellából, és felvittek kihallgatásra. Előttem ült a három vezető személyiség. Megtévesztően nyájasak voltak. Görcsbe szorult a szívem. Arra gondoltam: ha ti ilyen barátságosak vagytok…”Busch lelkész – mondták -, látjuk, hogy maga egyáltalán nem olyan rossz ember. Egyedüli butasága, hogy mindenáron ifjúsági lelkész akar lenni. Garantáljuk önnek, hogy tíz éven belül Németországban egyetlen fiatal sem fogja tudni, ki az ön elképzelt Jézusa. Efelől biztosítjuk önt. Mert erről gondoskodni fogunk. És ezért nem lesz többé szükség ifjúsági lelkészre. Felajánljuk önnek, Busch lelkész: azonnal szabadon engedjük, és tanácsosi állást kap, ha megígéri, hogy bibliás üzenetéről senkinek nem beszél többet. Hinni hihet, amit akar. Adunk önnek 24 óra gondolkodási időt.”

Barátaim, ez irtózatos. Ott ül az ember kimondhatatlanul éhesen, dideregve, lázasan a cellában, és arra gondol: ki innen! Hihetek, amit akarok, csak ne beszéljek többé. Holnap kikerülhetek, lesz rendes állásom, és az egész nyomás, üldözés megszűnik. Egyszerűen nem bírtam tovább, igazán nem bírtam. Csupán annyit kellene mondanom, hogy nem szólok többé, a magam számára hihetek, amit akarok. A pokol összes démona ott volt a cellámban. Meg tudják érteni ezt? Mind arra noszogattak: „Tedd meg, tedd meg!” És akkor hozzám lépett az élő Úr, s elém tárta,milyen dicsőséges az élet az Ő szolgálatában. Világossá tette, hogy nem lehet megalkudni: magamban hinni, amit akarok, de hallgatni róla? Nem, az kizárt dolog! Akkor mondj le rólam! Lemondani arról, Aki a Golgotán megvásárolt? Elveszteni az Istennel való megbékélést, a Megváltót, az üdvösséges halál lehetőségét, az örök életet? Lehetetlen!

Másnap reggel odaléptem az emberek elé, és kijelentettem: „Nem tudom elfogadni az ajánlatukat.”
Barátaim, önök is fognak még hasonló próbába kerülni. Nem kell hozzá az Államrendőrség. Kérdezzék meg maguktól: hol állok tulajdonképpen? Hoztak már életükben valaha döntést? Mit gondolnak, Isten azért szakította le egyszülött Fiát a szívéről és küldte a világba, hogy vitázzunk felette? Hogy éljük a magunk életét, és kijelentsük: Tudunk mi boldogulni nélküle is? Hogy képzelik el ezt? A Golgota ténye teljes „igent” vagy „nemet” követel tőlem, mégpedig újra meg újra.
„Tíz év múlva egyetlen fiatal sem fogja már tudni, kicsoda Jézus.” Néhány évvel később, nem sokkal a háború befejezése előtt ismét a városban voltam. Légiveszélyt jeleztek, majd azonnal légiriadót, s már zuhogtak is az első bombák. Azt sem tudtam, hova meneküljek. Felfedeztem a közelben egy mély bunker bejáratát, ami azonban nem volt teljesen kész. A lépcső hiányzott, csupán egy ferde akna vezetett le. Ha azonban csattog az ember háta mögött, akkor nem keresi a lépcsőt. Egyszerűen leereszkedtem a nyirkos agyagon. Közben megcsúsztam, és szélsebesen szinte lezúgtam a bunkerba. Lent állt egy katona, és elkapott. A kissé kékes, homályos világításban felismertem: a titkosrendőrség főnöke volt! Várta az amerikaiak bevonulását, és átöltözött egyszerű kis gyalogosnak. A komor éjszaka kísérteties fényében rémülten dadogta: „Busch lelkész, maga még él?” Akkoriban iszonyú halállal haltak az emberek. Kit kivégeztek, kit egyszerűen eltettek láb alól; egyeseket likvidáltak, mások koncentrációs táborba kerültek, vagy bomba csapta agyon őket.
„És maga még él?” Hirtelen hatalmába kerített a hit önfeledt mámora. „Nohles úr – mondtam -, mi még sok embert túl fogunk élni.” Jól értette, kikre célzok azzal, hogy „mi”. Magam előtt láttam Jézust az élen, és vele a benne hívők egész seregét. Mit is mondott ez az ember pár évvel ezelőtt? „Tíz év múlva egyetlen fiatal sem fogja már tudni, kicsoda Jézus.”
Igen, sokan életben maradtunk. Az illető pedig egy hét múlva felakasztotta magát.
Én pedig még ma is itt állhatok önök előtt, és magasztalhatom a Megváltót, Aki nélkül nincsen élet.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 14., vasárnap 13:20 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Wilhelm Busch: Békesség Istennel

És most el kell mondanom, hogyan szabadított meg Isten a titkosrendőrséggel szembeni félelemtől, miközben megismertem egy még nagyobb félelmet.
Első alkalommal ültem börtönben, eleinte magányos kétségbeesésben, szorongásban, nyomorúságban, amíg észre nem vettem, hogy Isten beszélni akar velem. Isten tehát szólni kezdett hozzám. A saját életemről. Ezt később minden letartóztatásnál megtapasztaltam. Mihelyt a környezetem elcsendesedett, Isten beszélni kezdett, átvizsgálta egész életemet, elővett minden gőgöt, tisztátalanságot, hazugságot és szeretetlenséget.

Egyszer csak észrevettem, hogy Isten haragszik. „Isten haragja – mondja a Biblia – felgerjed (lángol) az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen” (német Luther-fordítás).
Isten haragja lángolt a cellámban. Ha bennetek olyan gondolat támad, hogy Isten beszélni akar veletek, többnyire elszaladtok. Moziba mentek, vagy más módon kezdetek el nyüzsögni. A börtönből nem lehetett elfutni. Abban az órában az volt a hátborzongató s ugyanakkor az áldás is, hogy Isten kijelentette: ezt akarom megbeszélni veled! Azt, hogy bűnös vagy.

Ma már tudom, milyen lesz az ítélet napja, amikor Isten odaveti életedet a lábad elé, s a bűneid ott lesznek befedetlenül. Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg! Én abban a helyzetben megtanultam, mi a pokol. Pokol az, hogy az ember mindörökre Istennek ez alatt a haragja alatt marad. Azt nem tudom, milyen a pokol képe, de azt igen, hogy ott az ember Istentől elvetett, kitaszított.
Megismertem az Isten előtti félelmet. Ezért veszítettem el azok előtt a nevetséges SS-figurák előtti félelmemet.
Rettegtetek már valaha Isten előtt? Enélkül el sem kezdhettetek a valósággal szembenézni. A szent Isten lát bennünket. Itt van körülöttünk. Parancsait nem lehet egyszerűen lábbal taposni. Talán szükséged van rá, hogy egyszer a csendbe vezessen, ahonnan nem tudsz elszaladni előle.
Mikor aztán úgy éreztem: „Végem van, elveszett vagyok”, akkor jött Jézus, és megmutatta kezét a sebhelyekkel. Egyszerre megértettem, amit kint, a szabad életben mindig is tudtam: Ő hordozta el a bűneimet, békességem büntetése rajta van. Ő tesz Isten előtt igazzá. Ő a mi békességünk.

Régóta végzem a lelkigondozói szolgálatot. Annyi keresztyénnel találkoztam, akikben nincs öröm és üdvbizonyosság. Ennek egyszerűen az az oka, hogy Krisztus keresztjét még nem értették meg. Nem tudják elmondani, hogy megvásárolt engem, s ha minden a feje tetejére áll is, én az Ő tulajdona vagyok. Kifizette a bűneim árát. Rossz tulajdona vagyok, de az Övé vagyok!

A cellám egyszerre kivilágosodott, szinte úgy éreztem magam, mint Salamon király papjai, amikor a templomot felszentelték, s a templom úgy megtelt az Úr dicsőségével, hogy a papok nem tudtak megállni, ki kellett menniük. Persze, én nem tudtam kimenni. Viszont alig bírtam elviselni a nagy örömöt, hogy nekem, a bűnösnek Megváltóm van, Aki enyém lehet, a jászoltól kezdve a síron át a mennyei trónusig, ahol ég és föld hódol előtte. Ő békéltet meg Istennel, betölti békével a szívet, Isten gyermekévé tesz, tehát kikacaghatom az egész világot, szemébe nevethetek az ördögnek, az alattvalóinak pedig akár duplán. Isten hallgathat egy egész néppel szemben, de az övéivel beszél.

Ha most erre a csapat fiatalra tekintek itt előttem, csak azt kívánhatom, hogy jöjjenek ki ködös vallásos érzelmeikből és elképzeléseikből a valóság ismeretére. Tény, hogy elveszett ember vagyok, tény, hogy Isten nem csúfoltatik meg, de az a csoda, hogy engem, elveszett embert minden bűnömből megváltott, nem arannyal és ezüsttel, hanem szent és drága vérével, hogy az Övé legyek.

Befejezésül hadd válaszoljak még egy kérdésre, ami idetolakszik elém. Miféle emberek voltak a titkosrendőrségnek ezek a hivatalnokai? Milyen férfiak voltak? Hiszen a hivatali poszt hátterében mégis ember volt mindegyik. Ha a cellában ültem vagy kihallgatáson voltam, sokszor megpróbáltam feltenni a kérdést magamnak: van egyáltalán lehetőség arra, hogy valami módon áthatoljak a gyűlöletnek, ellenségeskedésnek, hivatalszerűségnek a rétegén a szívükhöz, lelkiismeretükhöz? Néha ezt is megtapasztaltam. Például, amikor ifjúsági lelkész voltam ötven fiatal munkatárssal, akik minden vasárnap családlátogatásra mentek. Abban az időben nagy csapást mértek ifjúsági otthonunkra. Minden lehetséges tárgyat lefoglaltak és teherautóval elszállítottak. Elővették az ötven ifjúsági vezetőt, és valamennyinél házkutatást tartottak. A szülők felháborodva jöttek hozzám, mert a hivatalosok egész szekrényeket borítottak fel, a lakásokat szinte csatatérré változtatták.
Már dúlt a háború, minden kényszert foganatosítani lehetett, nem kellett tekintettel lenni semmire. Ötven lakást tettek tönkre. Majd megidézték a fiatalokat s végül engem is. (Miután az ötven fiatalembert kihallgatták, akiket előtte nem oktathattam ki semmire.) Akkor tapasztaltam, hogyan repedt meg a külső kéreg. „Busch lelkész – mondta a rendőrtiszt -, kihallgattunk ötvenet a fiataljai közül és egyetlenegy sem csapott be minket. Mind nyíltan bevallották, hogy titokban ifjúsági csendesheteket tartottak. Mindenesetre kárukra vallottak, de nem hazudtak. Miféle világ ez?” „Ez az a világ – mondtam -, amit önök gyűlölnek.”
A férfi valósággal megrendült attól a ténytől, hogy létezik olyan világ, ahol nem gyűlölködnek. Voltak ilyen pillanatok. Egyszer a cellámban ülve azt mondtam az egyik hivatalos személynek: „Nem szeretnék önnel cserélni.” Az illető szinte megvadult: „Maga őrült.” „Nem, nem szeretnék önnel cserélni. Jézushoz tartozhatom minden bűnömmel és ostobaságommal, Isten gyermeke lehetek – semmi pénzért nem cserélnék önnel.” A férfi ordítani kezdett, éreztem, hogy képtelen felfogni a szavaim értelmét. Én ülök a cellában megszégyenítve, megalázva, mellettem ott áll ő, a hatalom embere büszkén, uniformisban – s én nem akarok cserélni vele. Igen, voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: most megreped a külső kéreg, s ezeknek az embereknek a szívében honvágy támad. Meg vagyok győződve róla, hogy a honvágyat minden ember ismeri. Amikor a háború végén minden összeomlott, ezek az emberek a semmibe hullottak, és csapatostól öngyilkosságot követtek el. Az Államrendőrség főnöke, akivel néhány nappal azelőtt még beszélgettem, a cellában akasztotta fel magát. Nem volt értelme többé semminek.

Nézzék, alapjában véve minden emberi élet elérkezik egyszer egy határhoz, ahol szembe kell nézzen a kérdéssel: mid van tulajdonképpen? Ott, abban a szituációban nem lesz semmi másnak értéke, csak az üdvösségnek, amit Isten Jézus Krisztus által szerzett. Kívánom, hogy ezt egyikőjük se nélkülözze!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 14., vasárnap 22:16 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: "Akiket én szeretek " - részlet


„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az Ég alatt minden akaratnak."
(Préd. 3:1)

Az elindulás ideje
Egy tiszántúli nagyközségben laktunk az 1940-es években. Édesapám jómódú, földbirtokkal és nagy földbérletekkel ren¬delkező gazdálkodó volt. Köztiszteletben állt és a legnagyobb adófizetők (virilisek) közé tartozott.
Volt lakásunk a községben is, de mi az 5 km-re lévő majorságunkban laktunk, amit mi építettünk újjá a cselédlakásokkal, istállókkal és pajtákkal együtt.
Családunkban három gyermek volt. Egy leány és két fiú, valamint egy távoli sokgyermekes családból való rokon kislány.
A gyermekek gyorsan érkeztek egymás után. Az események indulásakor, 1942-ben nővérem 20, bátyám 18, én pedig 17 éves voltam. Nővérem iskoláinak elvégzése után otthon volt, bátyám és én pedig különféle szakközépiskolákba jártunk.
Szüléink igyekeztek olyan egzisztenciális alapot biztosítani mindhármunknak, hogy ne úgy kezdjük az életet mint ők, mert ők szegény sorsúak voltak, amikor összekerültek. Anyagi és testi gondoskodásuk irántunk a maximális volt. Semmit nem vontak meg tőlünk és készültek az életbe való elindításunkra. Úgy tettek, mint annyi más jó szülő, akik csak e földi életben való bővölködésben látták a célt és az élet értelmét, úgy a maguk, mint a gyermekik számára.
Azonban volt valami, amit mi gyermekek is észrevettünk szüleinknél, amikor már nagyobbak lettünk, hogy nem felhőtlen az életük. Pedig az lehetett volna a szép és egészséges gyermekeket látva, valamint az igen gyors anyagi gazdagodásukat figyelve. Egymással is igen harmonikus egyetértésben és szeretetben éltek. Mégis éreztük, hogy valamit elhallgatnak előttünk. Csak egy-egy elejtett szó jutott el néha a fülünkig, főképpen akkor, amikor valamilyen nagyobb, vagy újabb anyagi vállalkozásba kezdtek. „Apu ne! Van már nekünk elég! Tudod, mit ígértünk stb." Aztán már csak a könnyes szemét láttuk édesanyámnak, majd édesapám közölte velünk, hogy újabb földbérleti szerződést kötöttek ennyi meg ennyi száz holdra, erre vagy erre a tanyára, vagy újították meg a lejárt szerződéseket újabb 5-6 esztendőre.


Az ítélet ideje

Elérkeztünk 1942 őszéhez. Az ország háborúban volt. A frontokon nagy változások történtek, de az itthoni élet, az ország lakosságának többségénél folyt tovább zavartalanul.
Családunkban is nagy esemény történt, mert nővérem menyasszony lett. Egy fegyveres szolgálatban álló fiatalember lett a vőlegénye, aki az egyik szomszéd városkában szolgált, ahol szolgálati lakást is kapott. Szüleim igyekeztek a kétszobás lakást úgy berendezni előre, hogy az esküvő után ők már csak elfoglalhassák azt.
Az esküvőt 1943. május 19-ére, a nővérem születésnapjára tűzték ki. Mivel mi evangélikusok voltunk és abban a községben csak református templom volt, a vőlegény pedig ugyancsak református volt, úgy egyeztek meg, hogy az evangélikus lelkész fogja az esküvőt tartani a református templomban. A lelkész egyébként a rokonságunkból való volt, édesanyám unokabátyja.
Elérkezett az esküvő napjának délutánja, amikor a nagyszámú násznép boldog örömmel kísérte az ifjú párt a templomba. A szertartás után pedig hosszú kocsisor indult a nagytanyára, ahol a lakodalmi vacsora volt.
A vacsora után a zenészeké volt a szó, az egymásba nyíló szobák pedig a táncolóké.
Ekkor valami rettenetes dolog történt. A szép kis menyasszony egyszer csak elkezdett botlakozni táncolás közben, majd hol elsápadt, hol kipirult. Kérdeztem tőle, hogy „mi van veled, Jucikám?" - Ő azt felelte: „Nem tudom, de nagyon fáj a fejem." Mondtam neki, hogy tartsa magát, mindjárt éjfél lesz és a „kontyolás" után lepihenhet egy kicsit. Ő azonban már az ereje végénél volt és alig tudtuk betámogatni a belső szobába, hogy lefektethessük. Rövid idő múlva önkívületi állapotba került, majd néha-néha magához tért. Mire megérkezett az orvos és a mentő, hajnal lett.
El lehet képzelni, milyen megdöbbenést váltott ki a mulatozó násznépből a hír, hogy a menyasszony beteg, sőt talán haldoklik is. Ezt nem sokáig lehetett titkolni a násznép előtt. Azokat a megrémült arcokat soha nem fogom elfelejteni. Talán a Belsazár király lakomáján lehettek ilyen félelmetesek az arcok, amikor megjelent a kézírás a falon, hogy „...Megmé¬rettél és híjával találtattál." (Dániel 5:5)
Itt is rövid idő múlva elhallgatott a zene és a dalolást felváltotta a mind nagyobb sírás és zokogás. Szüleim olyanok voltak, mint akiket a villám sújtott le.
Édesanyám szinte megbénulva lehunyt szemmel összeroskadva csak ezt hajtogatta suttogva: „Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége." De mi és a körülötte lévők ebből semmit sem értettünk.
Délután lett, mire a kétségek között vergődő násznéphez eljutott a rettegett hír Debrecenből, hogy Jucika nem tért magához és meghalt. Most már valóságos gyásznép lett a násznéptől. A rokonok csak azért mentek haza, hogy megvigyék a szomorú tragikus hírt az otthoniaknak a négy nap múlva tartandó temetés felől.
Az orvosok megállapítása szerint tüdőgyulladás és tüdő-embólia volt az oka a nővérem halálának. Akkor még csak két ember tudta, hogy nem ez volt a halál igazi oka. Ez a két ember pedig édesapám és édesanyám volt.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 15., hétfő 09:45 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 01., péntek 19:22
Hozzászólások: 4328
figyelő írta:
Akkor még csak két ember tudta, hogy nem ez volt a halál igazi oka. Ez a két ember pedig édesapám és édesanyám volt.


Kíváncsivá tettél. Mint egy jó folytatásos kriminél úgy várom a megoldást. Mi volt a halál igazi oka? Ne csigázz ! 8)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 15., hétfő 23:56 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet-

A miért és a válasz ideje

Ezekben a temetésre váró napokban a házunk olyan volt, mint egy királynő nélkül maradt méhcsalád. Ki erre sírt, ki amarra bújt el a visszafojtott zokogásával.
Negyedik nap a debreceni nagytemető krematóriumának ravatalozója előtt adott találkozót egymásnak a feketébe öltözött násznép.
Szinte ugyanazok voltak ott jórészben, mint akik négy nappal előbb kísérték az ifjú párt nagy vidámsággal a templomba. Ugyanaz a pap, ugyanaz a násznép, ugyanaz a vőlegény és ugyanaz a menyasszony ugyanabban az esküvői fehér ruhában a még mindig pompázó menyasszonyi csokorral a kezében. Tehát minden és mindenki ugyanaz. Csak most ez a menyasszony egy nyitott koporsóban feküdt és hiányzott belőle az "élet".
Ez elég volt ahhoz, hogy semmi és senki nem legyen ugyanaz, mint négy nappal azelőtt. Volt sötét ünneplő ruha akkor is, voltak könnyek és virágok akkor is, melyek a jövőbe vetett hittel és a tavaszi reménység örömével illatozták körül akkor az ifjú párt.
Ugyanezek az emberek most a megrabolt élet tehetetlenségével és a reménytelenség telének borzongásával, vádlón és kérdően tekintettek a felé a VALAKI felé, akit a fekete palástos pap mögött sejtettek: "Miért?"
Ez a kérdés sikoltott és dörömbölt mindenki szívéből. Mindenki válaszra várt.
A lelkész sápadt arccal és megindult hangon szólt a koporsó körül lévő igen nagyszámú hallgatósághoz. Híre ment a temetőben, hogy egy fehér ruhás menyasszonyt temetnek. Nem mindennapi látvány.
"Mit is szólhatnék én, az ember, ily nagy fájdalom és tragédia láttán?" - kezdte a lelkész. "Szóljon az, aki megengedte és aki az életnek és a halálnak is Ura!"
Ekkor a lelkész megnyitva Bibliáját, a Jelenések könyve 3:19-22 verseket olvasta fel:

"Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem; légy azért buzgóságos és térj meg. Imé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, én bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal, az Ő királyi székében. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezetnek."

Ezután a lelkész bezárta a Bibliáját és a hallgatósághoz kezdett szólni.
"Kedves gyászoló testvéreim! Szülők, testvérek, vőlegény, rokonok, barátok és ismerősök! Tudjátok, hogy miért halt meg a gyermeketek, testvéretek, menyasszonyod, rokonotok és ismerősötök? Azért, mert: SZERET BENNETEKET AZ ISTEN!"
Most engedje meg a kedves olvasó, de nem tudom, hogy mit prédikált tovább a lelkész. Ugyanis, amikor azt hallottam, hogy azért vette el Isten szüleim egyetlen, nagyon kedves leányát, nagyon kedves és jó testvérünket, szerelmetes menyasszonyát vőlegényének, mert szeret minket, akkor mint egy vörös köd ereszkedett elmémre a harag és nagy ellenkezés támadt a szívemben...
- Szeret az Isten? így szeret? Köszönöm az ilyen szeretetet, amelyik szeretet olyan kegyetlen, hogy akkor veszi el gyermekét egy szülőnek, amikor a legjobban gyönyörködik abban, esküvője napján. Nem kérek ebből a szeretetből, de nem is akarok tudni az ilyen Istenről.
Arra eszméltem, hogy szögezik a koporsó fedelét és megindult a menet a sírhoz.
Talán édesanyámnak volt a legjobb akkor, mert mint egy aléltat, úgy tartottuk két oldalról.
Temetés után, az állomásra menve a villamosban az egyik kislány megrázta és azt kérdezte tőle: "Erzsike néni nem sajnálja Jucikát, nem is sír?" - Ezt azért kérdezte így, hogy viszszahozza a való világba.
Ekkor édesanyám föleszmélt és kinyitva a szemét ezt mondta erős hangon:"Nem, nem sajnálom, az Övé volt, neki adtam; mind a hármat neki adtam. Joga volt hozzá." Erre megdöbbenve néztünk össze. Édesapám pedig könnyes szemmel ennyit mondott: "Most már csak ez hiányzik." - Ugyanis azt hittük, hogy megzavarodott a fájdalomtól, mivel nem tudott sírni.
Amikor aztán hazaérkeztünk és meglátta Jucika ruháit az ágyon, ráborult és nagyon-nagyon hangosan elkezdett sírni, így valamennyire feloldódott a fájdalomgörcs a szívében.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 16., kedd 20:45 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Wilhelm Busch: Rendíthetetlen…

Iskolás fiú voltam, s utam szülővárosomban naponta a Majna hídján vitt keresztül. Hányszor megálltam a hídon! Olyan fenséges volt letekinteni. Különösen szép látványt jelentett a téli folyóképe, amikor a hajók eltűntek a vízről. A folyam hatalmas jégtáblákat hömpölygetett, melyek recsegve ütköztek a híd pilléreibe, hogy aztán a zuhogó víz elragadja őket. Igen, azok az óriási homokkő pillérek milyen dacosan állták a szürke ár ostromát! Óriási jégtábla bukkant fel a távolban, mintha már messziről odakiáltotta volna a pillérnek: „Helyet, helyet! Takarodj az utamból, tűnj el, most jövök én!” A pillérnek eszébe sem jutott eltakarodni. Állt rendíthetetlenül. Ő kényszerítette a jégtömeget, hogy jobbra vagy balra kitérjen.

Mint a hídpillér a folyam zavaros, szürke vizében, úgy áll Jézus Krisztus keresztje a világtörténelemben. Hányszor jött elő az ember büszkén az új tanítással: „A kereszt nem időszerű a mi világunkban. Nincs helye a modern gondolkodásban. El vele!”
Krisztus keresztje azonban ma is rendíthetetlenül áll. Kényszeríti az embert, hogy jobbra vagy balra elhaladjon mellette; kényszeríti állásfoglalásra, kényszeríti, hogy a keresztben üdvösségét felismerje és békességet találjon, vagy elvesse, s ezzel az Istennel való megbékélést eltaszítsa magától.

Te hogyan döntesz?


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 17., szerda 01:21 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek -részlet-

A visszaemlékezés ideje


Temetés után mi még néhány napig otthon maradtunk, ám mivel év végi vizsgák közeledtek, vissza kellett menni bá­tyámmal az iskoláinkba. Egyébként is örültünk, hogy elme­hettünk otthonról, mert igen nehéz volt hallgatni a sok sírást és szüleink kölcsönös egymást vádolását.

Édesapám felé az volt a vád: „Neked semmi sem volt elég, mindig többet akartál, most mit érsz vele?" - Édesanyám felé pedig: „Te küldted abba a társaságba, ahol ezzel a fiúval meg­ismerkedett, pedig tudod, hogy nem szívesen ment oda, mert idegen volt számára az a légkör." Stb.

Visszatérve az iskolába, az osztálytársaim látva a gyász­szalagot a kabátomon, nem akarták elhinni, hogy ugyanan­nak a temetéséről jövök, akinek az esküvőjére mentem ha­za. Olyan hihetetlen volt mindenkinek, de sajnos mégis így volt.

A tanítás végén újból hazaérkeztünk mind a ketten. Mind­járt feltűnt nekünk, hogy nincs az a szűnni nem akaró sírás és az örökös kárhoztatás, hanem csendes, szívet nyugtató ének-dúdolást hallottunk édesanyámtól. Csodálkoztunk, de az első nap reggelijénél még jobban elámultunk, amikor azt mondta édesapám: „Várjatok fiaim a reggelivel, előbb áhítatot tar­tunk." - „Miféle áhítatot?" - kérdeztük. „Persze, ti nem tudjá­tok, hogy mi járunk a hívőkhöz, és ott kaptuk ezt a Bibliát, az Áhítat könyvet, és ezt a Hithangjai énekeskönyvet."

Mindjárt fel is olvasta a napi Igét a Bibliából és a magyará­zatot az Áhítatból, majd letérdeltek. Mind a hárman imádkoztak, de nem betanult imát mondtak, hanem mintha be­szélgettek volna valakivel.

Mi összenéztünk és integettünk egymásnak, hogy hát ez mi?

Ezután reggeliztünk és akkor mondták el szüleink az előt­tünk még ismeretlen élettörténetüket, amiről eddig nekünk soha nem beszéltek.

Valahogy így kezdte édesapám: „Fiaim, mi nagyon nagyot vétkeztünk először Isten ellen, aztán ti ellenetek. Jucika a mi áldozatunk. Mi miattunk kellett neki meghalni, mert mi egy­szer fogadást tettünk Istennek, de nem tartottuk meg."

Aztán elmondták, hogy mikor még egészen kicsinyek vol­tunk, Jucika 4, bátyám 2, én 1 éves voltam, amikor édesanyám még az én születésemből kifolyólag nagyon beteg lett. A kór­házból hazaküldték meghalni. Vészes vérszegénysége, gyo­morfekélye és gyomorsüllyedése volt. Mindent kihányt, sem­mi nem maradt meg benne. Édesapám 42 kilogrammosan a karjaiban vitte ki a kórházból. - Mit adjak neki enni? - kér­dezte. Az orvos csak legyintett - Amit akar. - tudta, hogy ugyis minden hiába.

Amikor kiértek egy nyírségi kis tanyára, ahol a három kis­gyerekre egy 10 éves szomszéd kislány vigyázott, a kétség­beesés hulláma végképp elborította őket: nincs már semmi remény. Sehol, senki nem tud segíteni rajtuk.

Ebben a sötét, kétségbeesett állapotukban egyszer csak mégis megvillant egy kis fénysugár. A hitnek fénysugara vil­lant fel egy pillanatra édesanyámnak, amikor eszébe jutott, hogy ő beszélgetett egyszer egy hívő asszonnyal évekkel ez­előtt, aki azt mondta neki, hogy a hit csodálatos dolgokra ké­pes. Az a nagyon régen elhintett igemag most kezdett kicsírázni, amikor a szív talaja igen mélyen fel volt szántva a szen­vedés ekéjével.

Azt mondta édesapámnak: „Te, apu! Mi már annyi orvos­nál voltunk, de a Nagy Orvoshoz még nem mentünk el." -„Ki az? Mondd! Hol van, és elmegyünk hozzá." Azt mondta édesanyám: „Úgy érzem, hogy a jó Isten, ha teljes szívünkből megkérnénk, hogy gyógyítson meg engem és akkor mi Neki szenteljük az életünket és gyermekeinket, akkor Ő meghall­gatna." - „Hát akkor menjünk Hozzá és kérjük meg, hogy se­gítsen." Édesapám azonnal letérdelt az ágya mellé, édesanyám pedig felkönyökölt, amennyire bírt, és ott tették meg életük első és legnagyobb fogadását.

„Te Isten, ha vagy, tekints le ránk, gyógyítsd meg az én fe­leségemet, és akkor Neked szenteljük az életünket gyermeke­inkkel együtt, és Neked szolgálunk." Édesanyám pedig: „Is­tenem, könyörülj rajtunk, gyógyíts meg engem, hogy ne jus­sanak ezek a csöpp gyermekek ilyen korán árvaságra. Ha egy kicsit nagyobbak lesznek, nem bánom, ha el is viszel." - Ők mind a ketten árva gyermekek voltak, így tudták, milyen az árvasors.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 17., szerda 17:19 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
A szenvedésről és a nehézségekről...

Egy agyagedény a napfényben is mindig agyagedény marad.Át kell mennie a
kemence tűzén ahhoz, hogy porcelánná váljon..
Mildred Witte Struven

Miért szenvednek az igazak?Miért ne szenvednének?Ők azok, akik ezt elhordozhatják...
C.S.Lewis

Minden probléma egy lehetőség, amelyben megmutatkozhat ISTEN ereje.
Anonymus

Akár koronával, akár vesszővel jön az ÚR gyermekeihez, ha Ő maga jön, akkor minden jól van, ahogy van!Üdvözlégy Jézus, bármely úton is érkezel..
Samuel Rutheford

Amikor az épület kezd megrendülni, a falak kezdenek összeomlani, akkor
nézzünk Jézusra és a repedéseken át a leomló szarufák között ránk sugárzik az égi fény..
C.H.Spurgeon


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 18., csütörtök 07:03 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet-

A földi áldások ideje



Valóságos lett szüleim életében az 50. Zsoltár 15. verse, amely így hangzik:
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megsza­badítalak téged, és te dicsőítesz engem."
Ugyanis meghallották a Magasságban e két nyomorúságban vergődő ember kiáltását, és nem késlekedtek a válaszadással.

Úgy kezdődött, hogy estére édesanyám nagyon éhes lett. Mindent kívánt és semmit sem hányt ki. Édesapám félve adta neki a nehéz ételeket, de ő csak kérte, és evett.
Ahogy erősödött és színesedett napról napra, úgy tért vissza szívükbe az élet reménysége, és a jövőbe vetett hitük. Néha még a korábbi terveik megvalósításának lehetősége is fel-feltünedezett előttük.

Öt hét múlva a saját lábán ment vissza édesanyám a kórhá­zi főorvoshoz, hogy megmutassa magát.

A főorvos csodálkozott és nem akart hinni a szemének. „Maga az G-né, tényleg, maga lenne? Hát maga még él? Én azt hittem, hogy már rég eltemették. Ki gyógyította meg?" -„A Nagy Orvos, az Úr Jézus gyógyított meg főorvos úr. Le­gyen áldott a szent neve!" - mondta nagy örömmel.
Amikor elköszöntek, az orvos még akkor is csak hitetlen­kedve, fejét csóválva nézett utánuk.

Amikor már édesanyám egészsége úgy látszott, hogy teljesen rendbe jött, akkor kezdtek komolyabban foglalkozni azzal a régi gondolatukkal, hogy elköltöznek arról a vi­dékről.

Mindketten néhány hold földdel jöttek a házasságba. Ezek a földek pedig több község határában voltak elszórva, igen nagy távolságban egymástól, ráadásul nagyon gyenge, ho­mokos földek voltak.

Az volt az elképzelésük, hogy mindent eladnának itt, és valahol a Hajdúságban telepednének le - ahol jó fekete földek vannak. Hátha találnának ott valahol egy romos tanyát, amit bankkölcsönnel meg tudnának venni.

Elindultak, nézelődtek, míg aztán maguk is csodálkozva látták, hogy elgondolásaik nem is olyan elképzelhetetlenek. Amikor híre ment, hogy milyen tervekkel foglalkoznak, egy­más után jöttek a rokonok, szomszédok és ismerősök, hogy csak nekik adják el a földjeiket, ha időszerű lesz. Édesapám azt mondta nekik: „Nézzétek, nem ígérek senkinek semmit, mert ha annál a tanyánál maradok, amit kinéztem, igen sok pénzre lesz szükségem, még bankkölcsönt is kell felvennem. Annak fogom eladni, aki majd többet ad érte."

Keresés közben rátaláltak egy régi grófi birtok (Erdődy) földosztás utáni maradványára egy nagy romos tanyával, a Nyírség és a Hajdúság határában. Számolgattak és úgy talál­ták, hogy ha mindent jő pénzen el tudnak adni, aránylag nem olyan sok kölcsönt kell felvenniük a bankból.

Egy év sem telt el egészen és megtudtuk mi, gyerekek is, hogy nemsokára új házba költözünk, valahova messzire.

A következő év tavaszán elköltözünk. Igen hosszú ko­csisorra emlékszem, mert rokonok és ismerősök, csak azért jöttek költöztetni, hogy megnézzék, hova is megy ez a G. Miska.

Mi gyerekek, különösen annak örültünk, hogy az új helyen sok játszótársat találunk. A cselédlakásokban két kocsist és bérest is átvett édesapám a régi gazdától, akiknél sok gyer­mek volt.

Minden annyira új és csodálatos volt körülöttünk, hogy még évek múlva is néha az álomból felébredve nem tudtuk, hogy most melyik a valóság. Mitőlünk, gyermekektől jobban azt hiszem csak szüleink ámuldoztak és csodálkoztak, mert az ő új életalakulásuk nagyon hamar olyan irányba fejlődött, amire soha nem gondoltak volna.

Maguk sem tudták, hogy hogyan lehetséges az, hogy ők bármihez fognak, az nekik mindig sikerül. Akkor, amikor más gazdák egymás után tönkrementek és elárverezték őket a bolettás világban, ők könnyűszerrel kifizették pár év alatt a kölcsönt a banknak, és újjáépítették a tanyát. Sőt, még máso­kért is vállaltak kezességet, amit néha nekik kellett kifizetni.

Őbennük akkor még nem volt tudatos, csak sejtették, hogy Valaki van mögöttük, Aki jószerencséssé teszi minden lépé­süket, és oltalmazza őket. Ezt különösen akkor tapasztalták meg, amikor a vakmerőnek látszó birtokvételnél az eladó, ha­mis cselvetéssel majdnem becsapta őket. Nem közölte ugyan­is velük, hogy a birtok több mint fele be van táblázva a bank­nál adósságra. Emellett a szerződést is olyan fondorlatosán szerkesztett meg, hogy X nap X órájáig, ha nem fizeti a vételár másik felét is, az üzlet meghiúsul, és az előlegnek adott első fele az eladónál marad teljes egészében.

Egy ügyvédet használt fel az Úr, aki figyelmeztette édes­apámat, hogy a hátralevő összeget az X nap X óráján ügyvédi letétbe helyezze. Az eladó alig kapott valamit, mert az adós­ságot a bank előbb levonta.

Szüleim úgy jártak, mint Jákob, akit apósa, Lábán tízszer is meg akart rövidíteni, de az Úr megáldotta és igen meggazda­godott. Egyszer Lábán maga is így szólt: „Úgy látom, temiattad áld engem az Isten." (lMózes 30:27)

Így voltak az édesapámék környezetében élő családok is. Jól éltek és boldogultak, jobban mint más gazdáknál.

Az élet során szüleim mind jobban érezték, hogy meg kel­lene állni a nagy vagyon hajhászásában. Érezték, hogy Isten felé kellene fordulni és neki szentelni életüket, amint meg­ígérték évekkel ezelőtt. A saját és gyermekeik lelkével kellene már többet törődni. De nem volt erejük a megálláshoz. Sőt, mindig újabb és újabb lehetőségekkel, ajánlatokkal jöttek a környékbeli, csődbe jutott gazdák, hogy vegye ki, vagy vegye meg földjeiket édesapám.

Édesanyám csöndesen, halkan ellenkezett, hogy van már nekünk elég, gondoljunk az Úrnak tett fogadásunkra. Édes­apám érvelései ilyenkor emberileg nagyon ésszerűek voltak: itt van a szomszédban, egészen új tanya, igen olcsó bérű stb.

- Aztán mégis aláírta a szerződést édesanyám is, igaz, hogy néha sírva. Utána aztán nagyon hűséges segítője volt tovább a vagyonszerzésben.

Ahhoz, hogy a lelkiismeretüket megnyugtassák, a vallási tradíciók ápolásával akarták helyettesíteni a visszatartott oda-szánást.

Engem evangélikus tanítóképzőbe adtak egy 80 km-re le­vő városba, ahol papok tanítottak, pedig 15 km-re ott volt az állami képző. Gyakran adományoztak nagyobb összegeket egyházi célokra stb. Eközben szívük mélyén tudták, hogy Is­ten nem ezt várja tőlük. De a pénzt mindig könnyebb odaad­ni, mint a szívet.

A valóság az volt, hogy a telhetetlenség és a nagyravágyás istene, a mammon sarkallta és hajtotta szüntelenül őket.

Emlékszem, hogy édesapám először csak két jó lóról be­szélt, aztán négyről, hogy kettes ekével szánthasson, majd mindegyik gyermekének tudjon adni 30-40 hold földet, aztán egy-egy házuk is legyen a gyerekeknek, ne bérlakásban kezd­jék az életet, mint mi - mondogatta. Majd azután fogunk szol­gálni az Úrnak, ha ezek már meglesznek. Most még bírunk dolgozni, most arra nincs idő.

Az Úr pedig várt és az áldásait továbbra is kiárasztotta re­ájuk. Pedig régen nem földi javakat kértek ők, csak egészséget édesanyámnak. Az Úr azonban mintegy ráadásul megtetézte azt vagyonnal is. Feléjük is alkalmazta az Ő drága Igéjének ígéreteit: „Keressétek először Istennek országát, az Ő igazsá­gát, a többi, a földi mintegy ráadás, megadatnak nektek."(Máté 6:33)

Amikor látta az Úr, hogy ebben a szüleim által önként vál­lalt egyezségben csak Ő adott, egészséget és ráadásul sok-sok földi, anyagi áldást, szüleim pedig vonakodnak megadni azt, amit ők ígértek, nem várt tovább.

Cselekedett, de még így is csak akkor, amikor már látta, hogy végképp nem tartják meg a fogadásukat. Úgy magukat, mint a neki ígért gyermekek közül az elsőt, ki akarják vonni az odaszentelés alól, és másnak akarják adni. Egy olyan valaki­nek, aki semmit sem tudott az isteni kegyelemről és szeretetről, és nem is akart tudni a későbbiekben sem. Jucika vőlegénye.)

Ekkor küldte az Úr a halál angyalát házunkhoz, hogy szól­jon elsősorban nekünk, aztán mindazoknak, akik körülöttünk vannak, olyan hangon, hogy akik hallják, csendüljön bele a fülük. Az üzenet ez volt:

„Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek min­den dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű és a virág elhull."
(I. Péter 1:24)

„Mit hasznai az embernek, ha az egész világot megnyeri lelkében pedig kárt vall." Mt.16.26


Ha fogadással ígérsz valamit az Úrnak, ne halogasd an­nak megadását, mert bizony megkeresi azt rajtad az Úr a te Istened, és bűnül tulajdoníttatik az néked." (V. Mózes 23:21)

„Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad." Zsid.12.6

Tudtul adta tehát az Úr, hogy még ebben az engedetlen, hűtlen állapotunkban is szeret.

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 18., csütörtök 08:04 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Nekem is nagyon jó volt olvasni, köszönöm Figyelő, hogy megosztod velünk! :)

...

Wilhelm Busch: Aki mer, az nyer!

Igaz ez a szólás? Napóleon, Hitler és mások szédítő játékba fogtak – és veszítettek. Tapasztaltuk, hogy a fenti mondás igen veszélyes.
Izrael a Vörös-tenger partján áll, nyomukban az egyiptomi sereg. Isten hatalmas széllel kettéválasztja vizet, és utat készít a tengerben. „Aki mer, az nyer!” – mondhatta Mózes, és átvezetve Izraelt a tengeren szabadságot nyert. „Aki mer, az nyer!” – mondta a fáraó is, és seregével utánuk nyomult. A tenger hullámai összecsaptak felettük, és mindnyájan elvesztek.
Mi volt a különbség a két eset között? A fáraó a szerencséjében bízott, és veszített. Izrael azért merészkedett, mert előttük ment az Úr felhőoszlopban. Őt követték.
Egyetlen eset van, amelyben [hosszútávon is] beigazolódik, hogy „aki mer, az nyer.” Csak azok tapasztalják, akik Jézust vakon követni merik.
Nemrég beszélni akart velem egy férfi, és közölte, hogy ismét be akar lépni az egyházba. Amikor megkérdeztem, miért lépett ki annak idején, azt felelte: „Bizonyos nyomás alatt álltam. Elvesztettem volna az állásomat, ha az egyházban maradok.” Igen, „aki elhagyja házát, szüleit, testvéreit, feleségét vagy gyermekeit az Isten országáért…” Erről van tehát szó. Nem az történt-e, hogy – képiesen szólva – ártatlan zászlócskát csináltunk a keresztyénségből, amivel a házunkat díszítjük? Jézus azonban nem óhajt házunk dísze lenni, Ő parancsolni akar, követel.
Nem mindenkitől ugyanazt. A gazdag ifjútól vagyona feladását követelte. A gazdag Nikodémusnak nem említett ilyesmit, tőle azt várta, hogy mondjon le saját bölcsességéről és igazságáról. Péternek otthonától kellett megválnia. És a legtöbb apostol szolgálata végén az életét áldozta fel. Ábrahámnak hazáját kellett elhagynia, baráti körét és atyjának egész házát. Meg vagyok győződve arról, hogy mindenki pontosan tudja, mit követel tőle az Úr: az egyiktől csalafinta üzletvezetését, amit ki lehet magyarázni a lehetetlen gazdasági körülményekkel; a másiktól egy ellenséges viszony felszámolását, a harmadiktól az emberekkel szembeni félelmet.
„Ó, én jól tudom, mit kellene elhagynom – sóhajtasz talán -, de számomra az túl nehéz.” Ilyenkor kell Jézusra tekintened ezzel a hittel: „Aki mer, az nyer.”
Valóban nyer? Volt egy barátom, Schneider lelkész. Hitler koncentrációs táborában pusztult el, a bizonyságtételéért agyonverték. Miképpen értelmezzük az Úr szavait, hogy ha valaki merész lépésre szánja magát Őérte, mindent sokszorosan visszakap?
Lám, kialakul bennük a vélemény, hogy megrövidülünk, ha fenntartás nélkül mindent odaadunk Jézusért. Már a kígyó ezt súgta Évának a paradicsomban: veszíteni fogtok, ha az Urat követitek. A kereskedő így sóhajt: „Tönkremegyek, ha becsületes vagyok.” Vagy a fiatal: „Mennyit elmulasztok, ha lemondok az ifjúkori élvezetekről!” És így gondolkodik az üldözött: „Az életem is rámegy, ha Jézust vállalom.”
Az Úr azonban ezt mondja: „Nem igaz! Ne kövessétek az ördögöt és számító érdeketeket! Nem fogtok megrövidülni!” Krisztus nem fosztja meg az övéit, hanem boldoggá és gazdaggá teszi őket. Milyen hangsúlyos kifejezés Jézus szavai közt: „sokszorta többet” kap mindenki, aki Őérte felad valamit. Az Úr itt gyülekezetének valóságát látja lélekben maga előtt. Pál lemondott Jézusért a családalapításról, de mennyi lelki gyermeket ajándékozott neki az Úr! Amikor a menekülő hugenották elhagyták Franciaországot, Európában mindenfelé házak nyíltak meg előttük, testvérekre találtak, akik szeretettel befogadták őket. Igen, akik Jézusért meghaltak, azokat ezrek könyörgése vette körül. De tulajdonképpen maguk a mártírok mondhatnák meg nekünk, hogy Uruk nem csapta be őket.
Aki Jézussal mer, minden esetben nyerni fog – „…és a jövendő világban örök életet” – mondja az Úr.
„Ó, ez valami bizonytalan ábrándozás a jövőről” – gúnyolódik a világ. Tény, hogy csak azok értik, akik Isten szavát komolyan veszik.
Az egész Biblia elejétől végig hangsúlyozza, hogy Isten ítéletet fog tartani. Hogyan akarunk mi, bűnösök megjelenni előtte? Megragadó, amit az élő Isten Ézsaiáson keresztül mond: „Juttasd eszembe, no, pereljünk együtt, beszéld el, hogy igaznak találtassál!” A megelőző versekben az Úr a bűnbocsánatról szól, amit Jézus Krisztus, az Isten Fia a kereszten szerzett számunkra. Itt pedig Isten felteszi a kérdést, hogy találunk-e más utat, amelyen keresztül megállhatunk az ítéletben. Mást, mint a Jézus Krisztus vérén szerzett bűnbocsánatot. Nincs más!Ha Ő az enyém, akkor van bizonyosságom a jövőt illetően. És ha Őérte mindent – otthonomat, testvéreimet, feleségemet, gyermekeimet – el kellene hagynom, Ő maga fog egykor minden könnyet letörölni a szememről. Örök otthonom lesz nála.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 18., csütörtök 17:53 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Az egyetlen túlélőjét a hajótörésnek, kimosta a viz egy lakatlan szigetre.
Lázasan imádkozott Istenhez, hogy szabaditsa meg őt, és minden nap nézte a horizontot, várva a segitséget, de semmi nem tűnt közeledni.
Kimerülve, végül legjobb megoldásként azt látta, ha épít egy kicsi kunyhót, ami védi valamennyire az időjárástól és még a dolgait is raktározhatja benne.
De egy napon, miután visszatért az élelem utáni kutatasból, látta, hogy a kis kunyhója kigyulladt és így mindene odalett, csak a füst maradt ami szállt fel az égre!
Teljesen kábult lett a szomoruságtól es a haragtól ami benne tombolt!
Istenem hogy tehetted ezt velem???" - és csak sírt!!
A következő nap, korán reggel egy hajó hangjára ébredt amely a sziget felé közeledett! A hajó megmenteni jött ezt az embert!
Honnan tudták, hogy itt vagyok?" Kérdezte a kimerült ember a megmentőitől.
Mi csak láttuk a füstjeleket" felelték.

Könnyű elkedvtelenedni, amikor a dolgok rosszul mennek. De nem kellene elvesziteni a szívünket, mert Isten végzi a munkát a mi életünkben, még a fájdalmak és a szenvedés között is!!

Emlékezz legközelebb amikor a kis kunyhód földig ég, az talán csak az a füstjel lesz ami Isten kegyelmét jelzi!!

Minden negatív dologra, amit magunknak mondunk, Istennek van egy pozitív válasza!!:

te mondod: Ez lehetetlen
Isten mondja: Minden lehetséges! /Luk. 18:27/

te : Túl fáradt vagyok
Isten:Én adok neked nyugalmat! /Mt. 11:28-30/

te: Senki sem szeret engem
Isten: Szeretlek téged! /Jn. 3:16 , Jn.13:34/

te: Én nem tudok menni
Isten: Az én kegyelmem elegendő /2 Kor. !2:9 , Zsolt. 91:15/


te:Én nem vagyok képes átlátni a dolgokat
Isten:Én iranyítom a lépéseidet! /Péld. 3:5-6/


te:Én ezt nem tudom megcsinálni
Isten: Te meg tudsz tenni mindent! /Fil. 4:13/


te:Én nem vagyok képes rá
Isten:Én képes vagyok rá! /2 Kor. 9:8/


te:Ez nem éri meg nekem
Isten:Én a javadra fordítom! /Rom. 8:28/


te: Nem tudok megbocsájtani magamnak
Isten:Én megbocsájtok neked! /1 Jn. 1:9 , Rom. 8:1/


te:Én ezt nem bírom betölteni
Isten:Én töltöm be minden szükségedet! /Fil. 4:19/


te:Félek
Isten: Nem a félelem lelkét adtam nektek! /2 Tim.1:7/


te:Én mindig aggódok
Isten: Vesd minden gondodat rám! /1 Pet.5:7/


te: Nincs elég hitem
Isten:Én adom mindenkinek a hit mértékét! /Rom. 12:3/


te:Én nem vagyok elég okos
Isten:Én adok neked bölcsességet! /1Kor.1:30/


te:Én olyan egyedül vagyok
Isten: Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged!!

/Zsid.13:5/


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 19., péntek 02:57 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -

A keresés ideje

Körülbelül ilyen formában mondták el nekünk szüleink éle­tünk nagy tragédiáját, ott a reggelizőasztalnál.

Megdöbbenve és eléggé értetlenül néztük ezt a két megalázkodott, önvádoló és összetört szívű embert. Mi édesanyám betegségéről csak annyit tudtunk és hallottunk régen, hogy néha említette: „Gyerekek, amikor ti még egészen kicsinyek voltatok, én nagyon beteg voltam, de az Úr Jézus meggyógyí­tott." Tovább semmi másról nem beszélt.

Édesapánkra nagy tisztelettel és szeretettel tekintettünk mi gyerekek is, és a körülöttünk élő emberek is. Most pedig még­is ilyen nagy bűnösnek és vétkesnek mondja magát. Nem ér­tettük ezt sehogy sem.

Ekkor megkérdeztük, hogy miféle hívőkhöz járnak? - Bap­tistákhoz - mondták. Baptistákhoz? Hát azok kik, és milyen emberek? - Eszembe jutott, hogy a hittanórán tanultam én va­lami efféle „szektáról", akik felnőtteket keresztelnek, de köze­lebbit nem tudtam felőlük. „Hogy kerültek kapcsolatba velük apukáék?" - kérdeztük.

Édesapám elmondta, hogy egy keddi piaci napon 4-5 em­berrel beszélgettek a mind jobban közeledő háború felől. Ki egyet, ki mást mondott. Édesapám azt mondta: „Emberek! Jön a háború és mindent el fog söpörni. Az odafelvalókkal kellene nekünk többet törődni." Ekkor megszólalt az egyik ember és ezt mondta: „Gazduram, maga úgy beszél, mint a hívők." „Hát azok hogy beszélnek?" - „Azok is mindig az odafelvalókról beszélnek és a mennyei dolgok a fő témájuk."

- „Szabados úr hívő?" - kérdezte édesapám. A bácsi lehajtot­ta a fejét és szomorúan ennyit mondott: „Sajnos nem, de men­jenek a Kisböszörményi útra, ott van a baptista imaház, ott nyugodalmat fognak találni."

A községben mindenki tudta a nagy családi tragédiánkat.

Azért csodálkozott édesapám olyan nagyon, hogy ez az ember küldi őket a hívőkhöz, akit ő jól ismert - sokat dolgo­zott nála -, hogy milyen trágár, részeges, bagós ember. Ké­sőbb tudtuk meg, hogy a felesége hívő asszony.

Sőt, ő maga is már a gyülekezeti tagfelvételnél volt egy­szer, amikor a gyülekezet előtt a prédikátor megkérdezte tőle, hogy magáévá tudja-e tenni ezt az éneket, hogy: „Mindenem az Úrnak adom, minden az Övé..." Erre felugrott a bácsi és ezt mondta: „Szeretném én látni azt a hívőt, aki beadja a tize­det; ácsmester vagyok én, két kezemmel keresem én a kenye­rem."
Erre a gyülekezet megdöbbenve nézett össze, mert eddig mindenre nagyon jól megfelelt, de itt valami rendkívüli indu­lat tört elő, ami leleplezte az igazi belső emberét.

Azt felelte a prédikátor testvér: „Szabados barátom! Úgy lá­tom, hogy maga még ezeknek a testvéreknek az emberi gyen­geségeit jobban számon tartja, mint azt az áldozatot, amit Jézus Krisztus hozott magáért. Majd akkor jöjjön, amikor már csak Őt fogja látni és nem az embereket. Mi senkitől nem kérünk ti­zedet, mindenki jó kedve szerint ad a nagy család, a gyüleke­zet háztartásába."

Ez a bácsi olyan volt, mint az az útjelző oszlop, amelyikhez minden sáros disznó vagy jószág hozzádörgölődik. Aki ugyan mutatja az utat másoknak, de ő egy helyben marad egészen addig míg ki nem döntik.

Így járt ő is, mert minden szilvesztert az imaház utolsó padjában végigsírt, míg aztán egyszer megdöbbenve hallot­tuk, hogy felakasztotta magát.

Az igei figyelmeztetés ma is áll:

„Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket..., mert aztán hiába keresitek."
(Zsidók 3:15)

Édesapám hazamenve, azonnal elmondta, hogy a község­ben van hívő gyülekezet. - „Menjünk el vasárnap" - mondta édesanyám azonnal. A következő vasárnap délutánján fel is keresték a gyülekezetet, és annyira szívükhöz szóló volt az Ige üzenete, hogy azt mondták, mint a balzsam a sebzett szív­re, úgy hullott reájuk is a vigasztalásnak evangéliuma. Csak haza ne kellett volna jönni, hogy ne emlékeztetné őket állan­dóan bűneikre a Jucika halála.

Gyertek el fiaim! Nézzétek meg, hogy hova járunk mi, és hogy hol talált nyugodalmat a mi lelkünk. - Meg kell monda­ni, hogy nem lelkesedett egyikünk sem valami nagyon, azért sem, hogy odajárnak, de azért sem, hogy menjünk el velük mi is a gyülekezetbe. Annak mindenesetre örültünk, hogy a há­zunk egész légköre csendes, nyugodt és békességes lett. Jó volt szomorúságuk mellett néha-néha már egy-egy mosolyt is látni az arcukon.
Megígértük, hogy el fogunk menni mi is egyszer velük a gyülekezetbe, de még nem most. Egy kicsit előbb nézelő­dünk, érdeklődünk az ismerősöktől ezek felől a hívők felől.

Egyszer aztán elmentünk valamilyen ünnepi alkalommal. Este mentünk, hogy lehetőleg senkivel ne találkozzunk. Körülbelül 40-50 tagú gyülekezet lehetett. Sok fiatalt is láttunk, akik énekeltek, zenéltek, szavaltak, majd a Bibliából olvasva beszéltek, és saját szavaikkal imádkoztak. Hallottam, hogy ezek jó része reggel óta ott van az imaházban, mert tanyákról járnak be és délben is ott maradnak a kisteremben. Közösen ebédelnek. Szép dolognak tartottam és láttam, hogy boldo­gok, s örülnek egymásnak.

Hazaérve édesanyám érdeklődött tőlünk, hogy éreztük ma­gunkat, és hogy tetszett? - Én a magam részéről annyit mond­tam, hogy szép-szép, de nem nekem találták ki. Csodálkozom, hogy hogyan tudnak azok a fiúk, lányok egész nap ott lenni. Nekem az az egy-két óra is nagyon elég volt.
Annyit mondott édesanyám: „Nem érted ezt te még fiam. Nem kívánkoznak ezek a fiatalok máshova. Láttad, hogy még este sem nagyon akartak hazaindulni. Együtt szeretnek ezek lenni."

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jan. 20., szombat 03:12 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Gulyás József: Akiket én szeretek - részlet -

Az átértékelés ideje

Az ezt követő időkben a családi életünkben nagy változások történtek. Szüleim gyülekezetbe való járása rendszeressé lett. Ez azt jelentette, hogy nemcsak vasárnap délelőtt és délután, de még hétköznap este is mentek az istentiszteletekre. Egé­szen új témakör váltotta fel az addigi állandó anyagi és földi gondokat, a lelki és gyülekezeti élet gondolata.

Egyik este, nagy meglepetésünkre, közölte velünk édes­apám, hogy ennek az évnek a végére felmond minden bérleti szerződést egyoldalúan, vállalva annak minden következmé­nyét is. (Három tanyát adott vissza kb. 500 holddal eredeti tu­lajdonosainak.) Mi próbáltuk erről lebeszélni, de ő azt mond­ta: „Fiaim! Mi célt tévesztett emberek voltunk, mert azt hit­tük, hogy amikor az Úr az Ő áldásözönét ránk árasztotta, ezt azért teszi, hogy mi itt a földön bővölködjünk, tekintélyesek és dicséretesek legyünk az emberek előtt. Nekünk eddig Is­tenre csak azért volt szükségünk, hogy segítsen. Azt nem vet­tük komolyan, hogy Ő is vár tőlünk valamint. Köszönetet, há­laadást és az emberek előtt az Ő nevének a felmagasztalását. Mi pedig az elismerést, dicséretet magunknak, ügyességünk­nek könyveltük el, és nem Neki adtuk meg a dicsőséget. Ő pe­dig azt mondja: „... Az én dicsőségemet másnak nem adom." (Ésaiás 42.8

Nem kívánok több vagyont gyűjteni, fiaim. A meglévő sa­játom is nagy terhet jelent nekem. Nem tudom, hogy a Juciká­nak adott résszel is mit fogok csinálni."Később megoldódott ez a gondja is, mert a gyülekezet új imaházat készült építeni vagy venni, és így a Jucikára eső va­gyonrész jórészét volt hova tenni.
Nem csak mi ketten a bátyámmal néztük helytelenítő szem­mel szüleink ilyen irányú új anyagi állásfoglalását, hanem a körülöttünk élő szomszédok, gazdatársak és a község vezető­sége is. A főjegyző hívatta és igen éles hangon felelősségre vonta, hogy micsoda dolog az, hogy most, amikor az ország háborúban van, ő leépíti a gazdaságát. Most, amikor minden szem búzára szükség van. Ezt szabotálásnak tekinti a község elöljárósága, vegye tudomásul. - Ilyen és ehhez hasonló sza­vakkal fenyegette édesapámat.
Ekkor ő ilyesmit válaszolt a főjegyzőnek. „Azt mondja fő­jegyző úr, hogy én szabotálok. Hát el kell valamit monda­nom, amit még másnak nem mondtam el. Nem szabotálok én, hanem Isten rám tette a kezét, mert nem törődtem vele, pedig megígértem Neki rég, és most elvette a legkedvesebb gyerme­kemet, akit nagyon szerettem. Még meghalni is elvitte a há­zamból és egy fillért sem költhettem rá. (Nem engedte a vőle­gény, hogy a temetési költséget mi fizessük.) Mit érek a va­gyonommal? Inkább minden mást vett volna el, csak őt hagy­ta volna meg nekünk. Az én bűnöm, hogy ő meghalt. Igen, szabotáltam eddig, de az Istent, és most már nem teszem." Ezeket az utolsó mondatokat már egy porig lesújtott, összetört zokogó ember mondta el, mire a főjegyző részvéttel­jes hangon elnézést kért a kemény hangért és a rosszhiszemű feltételezésért. Többet nem zaklatták a hivatalos szervek.

Szüleink életében e nagy értékátrendeződést igen meg­könnyítette a határainkhoz feltartóztathatatlanul közelgő front.
Még nem a hit talaján mozgó emberek is kénytelenek vol­tak igazat adni nekik abban, hogy mit ér a vagyon, a kincs, a család, amikor az élet sincs biztonságban.

Még nem egészen tudatosan, de már igen aktív missziós lelkimunkát végeztek az ismerősök és szomszédok között az­által, hogy elmondták azt, amit Isten cselekedett velük.

A veszélyhelyzetben levők szíve mindig nyitottabb és fogé­konyabb a maradandóbb szellemi és lelki dolgok iránt, mint a biztosnak vélt egzisztenciális állapotok között. A gyülekezet­ben újabb és újabb arcok jelentek meg. Otthon nekünk gyakran elmondták, hogy ez is, meg ez is ott volt, és jön rendszeresen. Mi ebből jól értettük a ki nem mondott célzást, hogy „csak ti nem jösztök".

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 610 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7 ... 41  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség