Sziasztok!
Volt egy rövidke betegségem, de szerencsére már jól vagyok, és tudok "parókiázni"
.
Én is egyedüliként vagyok keresztény a családban, mit mondjak, eleinte a szüleim furcsállták, hogy minden héten el akartam menni templomba, de igazán nem lehet panaszom rájuk, Ők úgy szeretnek, ahogy vagyok és Anyámban felfedezek némi hajlandóságot az ige meghallására, sőt, egyszer sikerült elvinnem templomba is..
A barátaim tudják rólam, hogy keresztény vagyok, nem titkolom el, és elfogadnak így, ezzel együtt.
Olyan természetesen volt, hogy pl. a református gimiben, ahova jártam, ott a csapat 99%-a ateista volt, és az utolsó évben a köszönésemet se fogadták, ha ki mentem felelni, papírgalacsinokkal dobáltak, kiránduláskor éppen fényképezni akart valaki, és az útjában álltam, a következő "kedves" szavakat mondta: húzz már el innen.. De hívtak már selejtnek és nyominak is..stb
Ezen utólag jót nevetek, de akkor iszonyú nehéz volt! Mindennap egy olyan közösségbe jártam, ahol a gyűlölet áradt felém, ahol indokolatlanul csúnyán bántak velem.
A csoportnyomás nagyon erős egy ilyen közösségben, ha különbözni mersz, hát kiszekálnak.
Hogy gyűlölöm-e Őket? Hogy megbocsátottam-e nekik?
Igyekszem, és azt hiszem, sikerül is, de nem mentem el az osztálytalálkozónkra, nem akartam egyben látni a falkát. Ez szeretetlenség a részemről? Azt hiszem, a begyógyultnak hitt sebeimet szakította volna fel egy ilyen találkozás. Vajon el kellett volna mennem? Nem tudom..
Mi a megoldás? Nekem akkoriban nagyon sokat segített a volt barátom, a barátaim, és persze az Istenbe vetett hitem.
Staufenbergnek azt tanácsolom, hogy keressen "harcostársakat
" a hitben, akikre támaszkodhat, beszélgessen erről a lelkészével, imádkozzon a szüleiért, mert mint tudjuk, Isten útjai kifürkészhetetlenek, még a szülei is megtérhatnek
Csak így lehet megmaradni a próbában! És minden jobbra fordulhat!!
Én vagyok rá az élő példa. Az egyetemen már egy sokkal jobb közösségben vagyok és nem piszkálnak.
De hagyjuk...
/
