A BÉKESSÉG FEJEDELME
Közeledik – naptár szerint – az az ünnepkör, amit karácsonynak nevezünk. A hívő embernek, Krisztus követőinek ez többet-, sőt egészen mást kellene jelenteni, mint a világ fiainak, a kereskedelmi forgalomra, s némi érzelgős hangulatra koncentráló alkalomnál. Igen, kronológiailag tekintve, volt egy nap (egészen biztosan nem december 24.-e), amikor a Mindenható elérkezettnek találta az időt („.. amikor elérkezett az idők teljessége” – Gal 4,4), s beteljesítette Fia érkezése által azt az ígéretet, amit már Ézsaiásnál megtett: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni; Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9,6 Magyarázó jegyzetes fordítás). Ha az ember csupán önmagát vizsgálja is, meg kell állapítania: EGYIK – HA NEM A LEGNAGYOBB, SZINTE MEGFIZETHETETLEN KINCSE – A BÉKESSÉG. (Az persze az emberi nyomorúságok közé tartozik, hogy ezt is, mint annyi minden, természetesnek tűnő érték, akkor válik felismerhetővé, nélkülözhetetlen fontosságúvá, amikor elvész, amikor valami miatt nélkülözni kényszerülünk…) Ha békétlenek vagyunk, nincs rendben a lelki harmóniánk, akkor képtelenek vagyunk „normálisan működni”, legyen az munkateljesítménytől kezdve a személyes kapcsolatok „egészséges üzemeltetéséig”. De a béke szükségességének mindenek felettisége nem csak az egyes emberek, családok viszonylatában a leglényegesebb, de társadalmi, országok közötti vetületben is igaz. A világ a maga „bölcsességében” meg is alkotott egy ilyen figyelmeztetést: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra!” Nem tudom volt-e valamilyen „lobby érdek” a hadászati ipar részéről e jelmondat „megálmodásakor”, de tény; mindig is voltak és vannak kisebb-nagyobb hadakozások, törzsi villongások, el egészen a két világháborúig – ám ezek befejezte sohasem hozott békét. Még az életben maradottaknak sem. Vesztesek és (győzteseknek csupán csak mondott) felülkerekedettek tábora jött létre. De a béke sohasem azonos a háború hiányával, a megállapodással, amely tűzszünetet hirdet. Még akkor sem, ha békeszerződés a neve. A vesztesek bizonyosan igazságtalannak tartják az egész végkifejletet, s többnyire a reváns reményét dédelgetik magukban. A békefeltételeket diktáló „győztesek” is azzal élik mindennapjaikat, hogy pozíciójuk megőrzése érdekében a háborús potenciált mindig hatásosabb fokon kell tartania, mint bárki másnak, aki ellenségként szóba jöhet. Egy szó, mint száz, megállapíthatjuk: a béke központi kérdése az emberiségnek. De hát mi is a béke – kérdezhetnénk „messziről jött ember” módján? Nézzük meg, mit mond e fogalomról az „Értelmező kéziszótár”! (Milyen érdekes, az első meghatározás abszolutizálja a fegyverszünetet. Ugyanis ezt írja): 1.) Államok, népek viszonylatában az az állapot, hogy nincs közöttük háború. (A második számú értelmezés már mélyebb értelmű, mert ezt olvassuk): 2.) Viszálykodás nélküli, nyugalmas együttélés, egyetértés. (A harmadik változat már csaknem azonos azzal, amiről elmélkedünk): 3.) Valakinek, valaminek belső nyugalma, csendessége.
Az Egyház, mint a Krisztushoz tartozók összessége a világban él. Mindennapjaiban ugyanúgy, mint a világ fiai, a társadalmi érintkezés mentén, családi kapcsolataiban megéli – mintegy biológiailag – a békét, vagy annak hiányát. De – miután a Biblia „nem ismeretlen” számukra – az Igéből is tudják, hogy a békét nem „elszenvedni” kell passzívan, hanem tenni is kell érte. Az Úr Jézus földi pályájának kezdetén, az ún. Hegyi beszédben a boldogmondások csúcsaként határozza meg: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek” (Mt 5,9) Az ezt követő két boldog kategória szorosan kapcsolódik ehhez, mert aki nem áraszt maga körül békét, az aligha tűri „néma bárányként” ha az igazságért üldözik, vagy Krisztus miatt gyalázzák, és mindenféle rosszat hazudnak róla… De maradjunk egy percig ennél a 9. versnél! Próbáljunk szembenézni a jelentésével! (Uram irgalmazz! Hiszen magamnak is „prédikálok”, szembesülök a rémisztő következtetéssel…) Tehát: azok Isten fiai, aki képesek békét teremteni. Óh, Uram, segíts megalázkodva bevallani; békétlenül nem vagyok Isten gyermeke! S csak az üdvözülhet, aki az Övé. Mert „akié a Fiú, azé az Élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az Élet sincs meg abban.” (1Jn 5,12). Nem véletlenül mondta Krisztus: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5c). Vagyis semmi olyat, ami Isten szentségéhez méltó, Neki tetsző. (Hogy miképp van ennek megoldása, milyen ígérettel búcsúzott a megváltói művét befejezve a megdicsőülő Isten Fia övéitől, arra később visszatérünk). Ha végignézünk a világtörténelem-, sőt az egyháztörténelem eseményein, megállapíthatjuk, hogy az a békétlenségek sorozatáról tanúskodik. Viszont az is tagadhatatlan, hogy az intézményesült egyházak vezetőinek még napjainkban is jelentős szerepük van a közvélemény, a politikai hangulat formálásában, amikor valamilyen vitás kérdésben álláspontjukra „kíváncsi a világ”. Még inkább jellemző volt ez a korábbi időkben – főleg a középkorban – amikor a szekularizáció még ismeretlen. S kell-e mondani, hogy a legnagyobb létszámú, vagyis a római katolikus egyház vezetője, a mindenkori pápa a legfőbb mérvadó ebből a szempontból. (Az egy másik, érdekes kérdés, hogy az iszlám követői nem központosított, egyszemélyű vezetéssel bír, s talán ezért nincs is olyan, hogy a „világ figyel adott mohamedán vezető véleményére”.. Pedig vallásilag sokkal homogénebbek, tömegszerű alávetettségükben egységesebbek, mint a katolikusok!) Teljességgel nyilvánvaló, hogy adott „címke”, mely a keresztyén (katolikus helytelenséggel: keresztény) fogalmi címszó sorakozik fel, korántsem magától értetődően békességteremtő. Elég, ha a korabeli keresztes-háborúkra, az inkvizíció ámokfutására vagy napjaink Írországában tapasztalható, állandósult katolikus-protestáns viszályaira gondolni. A gyilkos konfliktusok nem ritkán ún. vallásháborúk, amikor valamely „isteni tan” védelmében ölik egymást halomra az emberek. A Békesség Fejedelmére hivatkozva… (Persze ilyenkor messze nem jön szóba Istennek ez a jellegzetessége, tulajdonsága, amivel Ő maga azonos…)
A római egyháznak egyik sajátságos alakja Hans Küng. A pápának való, engedelmes alávetettségével, hitnézeteinek egyes elemeiben a hivatalos egyháztól eltérő képviseletében gyakori összetűzésbe keveredett Vatikánnal. Több könyvet is írt. Egyikben arról értekezik, hogy a világban mindaddig nem jöhet létre valós béke, amíg a világ vallásai nem képesek egymást értékelni, békességgel elismerni. (Hogy ez összeegyeztethető-e a Bibliával, az nem került szóba. Persze a katolicizmus számára a Biblia „nem szentírás”. Legalábbis nem a „sola scriptura” értelmében. Küng egyébként is a Tübingeni egyetem ökumenikus tanszékét vezette, ahol nyilván nem csak a protestantizmus volt „téma” a katolicizmus számára). Bárhogy is legyen, nem feltétlenül Küng inspirációjára szervezte meg 1986. október 27-én Assisiben, az akkori pápa – II. János Pál – azt az „imatalálkozót”, amelyet minden fellelhető felekezet, vallási képződmény számára hirdetett meg. Mindenki jöhetett, aki valaminő transzcendencia létében hisz; legyen az a Föld szelleme, valamilyen démon, ezerszámra létező istenség, stb. A dalai lámától kezdve ott volt afrikai varázsló, indián sámán, muszlim mufti, buddhista szerzetes, stb. Mindennek közel 25 éve már. Hogy nem lett a következménye az, miszerint minden kardból ekevasat kovácsol a világ, de a vallásos része mindenképp – az eléggé nyilvánvaló. Nem gondolom, hogy a pápa indítéka bizonyos kirakatpolitika lett volna. Aligha kétséges a jó szándéka. Viszont köztudottan a Pokolba vezető út jó-szándékkal van kikövezve. Ez a „rendezvény”, ez a soha előtte és utána nem volt esemény az Ige mérlegén ezt az utat „kövezte” szorgosan. És az ún. „keresztyén világ”-nál ez az assisiben zajlott akármi, nem túlságosan „verte ki a biztosítékot”. Az idő tájt nem jutott el hozzám annak a híre, hogy felháborodottan tiltakoztak volna a magukat keresztyénnek vallók. (Akkor még magam is bőszen katolikus voltam, de nem emlékszem reakciómra. Elképzelhető, hogy elismerően bólogattam..? Később, kijózanodva az ökumené bódulatából, már felemeltem a szavam e szinkretista katyvaz ellen). A napokban került a kezembe egy írás, amit Basilea Schlink, német evangélikus diakonissza írt 1987 februárjában, BÉKE, MINDEN ÁRON? címmel. Meg kell mondanom, kellemesen csalódtam szókimondó, minden mellébeszélést kerülő szavait olvasva. Felteszi a kérdést a háború vagy béke valódi okait illetően. Meg is válaszolja, hogy minden hátterében a bűn, az önzés található, s így a megoldás is csak a megtérés, a bűnbánat lehet. (Azt már én teszem hozzá, mint „isteni perspektívát”: több/sok egyéni megtérés-újjászületés képez Egyházat, krisztusi közösséget, s teszi lehetetlenné a maga részéről akár a lelki, akár a valóságos, fegyverrel vívott háborút). Engedtessék meg nekem, hogy a nővér írásából idézzek!
„Ennek a napnak a történései…arról tanúskodnak, hogy valójában azt gondolja (ti. a pápa): az imák sokaságának, beleértve a démonokhoz folyamodókat is, nagyobb hatalma van, mintha mi, keresztények az egyetlen Istenhez fohászkodunk. Ezért hozta össze olyan sok vallás képviselőjét, hogy minden egyes imával, mindegy kinek is szól az, azt az erőt növelje, amivel a béke helyreállítható. Ezért hívják a démonokat, hogy azok is segítsenek békét teremteni, holott a Sátán maga a pusztulás – ezért, ha démonokhoz folyamodnak, azok csak a pusztuláshoz fognak segédkezni. Isten azonban nem hagy magából gúnyt űzni. Ami Assisiben történt – hogy keresztény oldalról pogány vallások, bálvány- és démonimádók képviselőit egy >világima-nap a békéért< okából összehívták -, az a szentséges Isten kihívása. Igen, Isten meggyalázása az, ha ilyen módon olyan emberekkel közösködünk, akiknek Jézust kellene hirdetni, akiket a pogányság hatalmából, bálványaik és démonaik imádásából kellene kimenteni. Ehelyett ezzel a közös imádkozással Istent és a bálványokat egy szintre helyezték! (…) >Népem sebeit hazugsággal gyógyítják, amikor így beszélnek: ’Békesség, békesség’, noha nincs békesség<(Jer 6,14). Így tehát egy világméretű béke nemcsak utópia, hanem proklamálása még veszélyes is lehet, mert megtévesztő, és olyan árat követel, melyet Isten nem engedélyez nekünk.”
Napjainkban a „haladó szellemiségű” keresztyéneknek, egyházi vezetőinek meg kellene érteni (de már „tegnapelőtt” kellett volna), hogy Isten nem egy álruhás királyfi, aki túl a választott népén és Krisztus követőin, minden világvallásban kinyilatkoztatta magát – csupán a helyszín, az eszközök, körülmények, nyelvezet más. Az Ó- és az Újszövetség, mint Isten szava, egyértelmű: „..amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek. Nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.” (1Kor 10,20). Tehát nem felsőbbrendűségi hiúság, lenézése mindannak, ami nem keresztyén – hanem hűséges kötelesség Istenhez és a missziói parancshoz, ha távol tartjuk magunkat az ökumenista szinkretizmustól
Mindezek helyett mit engedélyez, mit ígér maga Isten az Ő szent Fiában? „A békességemet hagyom nektek. Az én békémet adom nektek, de nem úgy, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjatok, és ne féljetek!” (Jn 14,27 Egyszerű fordítás). Jézus békéje nem csupán több, nagyobb, erősebb, mint a világé, hanem egészen más. Nem a körülmények háborítatlanságából fakad, hanem abból a harmonikus közösségből, ami fennáll közte és az Atya között. Ez az egymást-megdicsőítő elismerés, mely szeretettel, önzetlenséggel átitatott – a rendíthetetlen béke záloga. Ezt a közösséget, ezt a másikért élés motivációját kívánja ránk ruházni az Úr Jézus a Szent Szellem (Szentlélek) által. Ha testünk, teljes valónk a Szent Szellem temploma, akkor ott folyamatos istentisztelet megy végbe Krisztus által. Ezért, és így tehetünk bármit az Úrral, ami Istennek tetsző. S ezért képtelenség Nélküle. Mert Ő a Béke Fejedelme, minden háborúság közepette is.
Kit vagy mit ünneplünk hát karácsonykor? Alkalmilag? Nosztalgiázva? A Béke Fejedelme legyen életünk vezére mindennap! Amen.
2009. december. o9. Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|