Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 147 hozzászólás ]  Oldal Előző  1 ... 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Következő
 

Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. feb. 28., szerda 17:07 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 08:52
Hozzászólások: 4464
dehogy... teljesen TIPIKUS példája a VALÓS megállapítások összemosásának mindenféle DIVATOS ezoterikus gyönyörrel, és az egészre ráhúzni azt, hogy "tessék, PSZICHOLÓGIA"

én nem bánom, hogy bekerült, 1x majd szivesen ki is elemzem, mert VANNAK benne nagyon TÉNYSZERŰ megállapítások is, csak a magyarázat meg a megoldás "érdekes" (finoman szólva)

_________________
/mT


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 28., szerda 21:30 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 01., péntek 19:22
Hozzászólások: 4328
net2rist írta:
dehogy... teljesen TIPIKUS példája a VALÓS megállapítások összemosásának mindenféle DIVATOS ezoterikus gyönyörrel, és az egészre ráhúzni azt, hogy "tessék, PSZICHOLÓGIA"

én nem bánom, hogy bekerült, 1x majd szivesen ki is elemzem, mert VANNAK benne nagyon TÉNYSZERŰ megállapítások is, csak a magyarázat meg a megoldás "érdekes" (finoman szólva)


Elolvastam, stimmel! Így aztán idézetbe tettem utólag, és beleírtam a véleményem.

Igazad volt...!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. feb. 28., szerda 23:34 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 08:52
Hozzászólások: 4464
KÖSZÖNÖM!!!! nagyon jól esett :)

_________________
/mT


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jún. 17., vasárnap 10:38 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Klacsán Szilvia: Új életet kaptam Jézustól!

Én vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János 14:6)

26 éves vagyok, már megdöbbentő múltat tudva magam mögött. Nehéz gyerekkorom volt, szüleimmel nem volt lelki kapcsolatom. Hogy ne érezzem magam magányosnak, kerestem a modern fiatalok társaságát. 15 évesen elkezdtem a helyi diszkóba járni, majd később bejártam Pestre szórakozni a Petőfi-csarnokba. Itt ismerkedtem meg a skinheadekkel és rászoktam a dohányzásra is. Már rendszeresen alkoholt is fogyasztottam és skinhead koncertekre jártam.
Családunkból hiányzott a harmónia, az összetartó szeretet. Sokszor sajnos szemtanúja voltam családi perpatvaroknak, veszekedéseknek.. Ez fájdalommal és félelemmel töltött el. Menekültem tehát az otthonomból, mely nem volt számomra otthon…
A negatív körülményeken túl voltak pozitív hatások is. Nagymamám nagyon sok imádságra tanított meg, sőt 10 éves koromban egy karácsonyi ünnepségen egy igen szép verset szavaltam. Jártam hittanra és konfirmáltam 1991. május 19-én. Konfirmáció után ifjúsági órákra is jártam, de hamarosan mindezek az alkalmak lassan elmaradtak: izgalmasabb élményekre vágytam. A „Mag” az útszélre hullott az én esetemben.
A már fent említett társaságban éreztem jól magam. – Valóban így volt? … Ma már tudom, hogy nem így volt! A Sátán, a káosz megteremtője „kötözött meg”.
A koncerteken, melyekre jártam, mindannyian lerészegedtünk. A skinheadekkel 15 éves koromtól egészen az elmúlt év nyaráig, azaz 10 évig barátkoztam. Visszatekintve, úgy érzem, hogy amíg bűnben, szennyben éltem, az életemből sok jó lehetőséget szalasztottam el, de Isten kegyelmes, mert van újrakezdési lehetőség.
Egy-egy buli után a lelkem mélyén felébredt a lelkiismeret-furdalás. Különösen egy alkalomra emlékszem: a csömöri erdőben voltunk, a sátáni erőkkel halott-idézésbe kezdtünk. A magasan fellobbanó tűz lángjainál halálos félelem kezdett úrrá lenni rajtam. Elfutottam, majd felnéztem az égre: „Istenem, mit tettem?” – sóhajtottam. – Ez a biztonság? – Ez a boldogságom? Mi a célom az életben? Miben keresem? Ezekben az emberekben, akik céltudatosan mennek a romlásba?! Ezek után elkezdtem imádkozni. Magamba roskadva, mintha a szívem mélyéből tört volna fel: „Te nem azért születtél, hogy ezen az úton járj!...” ezen az úton nem volt boldogság számomra, hiába próbáltam hajszolni, várni… A barátom is goromba volt velem, sokat sírtam, de még többet imádkoztam, kértem az Urat, bocsássa meg bűneim, s segítsen vele járni, őt szeretném szolgálni…
Az Úr meghallgatta imádságomat. 2003 augusztusában elmentem a lelkipásztor úrhoz beszélgetésre. Ő adott egy telefonszámot és azt ajánlotta, hogy keressem meg a Keresztyén Lelkigondozói Szolgálatot Biatorbágyon és vegyek részt a csendes heteiken.
Közben a Sátán támadott, mindenáron meg akarta akadályozni, hogy az Úr Jézushoz közel kerüljek: szörnyű dolgok történtek velem. Kényszerképzetek, tudatalatti félelmek gyötörtek, állandóan azt éreztem, hogy figyelnek, követnek, s nem mertem elaludni. 2003. szept. 2-án bekerültem a kórház pszichiátriai osztályára. Ott nagyon szörnyű volt. Telegyógyszereztek és úgy kezeltek, mint valami bolondot. A kórházi kezelés alatt ideiglenes szabadságra elengedtek. Elmentem a biatorbágyi csendeshétre. Itt csodálatosan szép a környezet. Jó érzés volt az otthonos szobákban pihenni, beszélgetni, de a legfelemelőbb élményt az áhítatok és az olvasott bibliai részről szóló beszélgetések jelentették.
Margit néni, mint Krisztusban elhivatott lelkigondozó, sokat foglalkozott velem. Neki mondtam el azokat a bűneimet, amelyre az Úr rámutatott. Imádságban könyörögtem drága Megváltómhoz, hogy megvallott, megbánt bűneimből, sötét terheimből adjon szabadulást, békességet. A békesség Istene meghallgatott, békességet, új életet kaptam. Az első Ige, mellyel Isten megajándékozott:
„…éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.” (Efézus 6:13)
Nem véletlenül szólt így a biztatás, hisz ekkor erre volt szükségem. A Tiszteletes Úrtól pedig a 2Kor. 4:6 igét kaptam: „Sötétségből világosság ragyogjon fel.”

2003. szeptember 26-án hazajöttem, s életem új alapokra építettem: Jézus Krisztus az én kősziklám, semmitől nem félek. Isten határtalan szeretete megtart és védelmez. Uram az én vigasztalóm. Jó az Isten családjába tartozni, Isten gyermekének lenni.
Tőle kaptam és kapok naponta segítséget. Gyülekezetbe járok: sok testvérem van. A régi barátaimmal a kapcsolatot megszakítottam. Az Úr segített abban is, hogy 10 év után egy nap alatt le tudtam tenni a cigarettát is, azóta nem gyújtottam rá. Ami régebben hihetetlennek tűnt, mára valósággá lett: az Úr teljesen megváltoztatta az életemet, gondolkodásomat, viselkedésemet, öltözködésemet, egyszóval: mindent!
Egyúttal megtaláltam életem igazi értelmét is.
Krisztussal együtt megfeszíttettem, élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.”(Galata 2:20)

/Vallomások : Bizonyságtételek Isten dicsőségére és a káposztásmegyeri templom megépülésére. – Bp., Letter-Print Kft. 2006./


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. szept. 24., hétfő 10:16 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
A „Fordulópontok” (Bp., 2003.) c. könyvben olvastam Szabó Lászlóné történetét arról, hogyan fordult meg az élete, amikor Isten kezébe tette le önmagát :

„-Én nem vagyok olyan hidegvérű, mint te!” – vágtam oda a tizenévesek kegyetlenségével édesanyám fejéhez, amikor ismételten csak azt éreztem, hogy erkölcsi intelmeivel és korlátozásaival vissza akar tartani egy olyan szabad élettől, amely felé „örökké szerelmes” szívem, no és a korszellem is, egyre inkább hajtott volna. Nem volt nehéz ehhez illő új ideológiát keresnem a régi, gyermekkori vallásosság helyett: Isten nincs, ezt bizonyítja a tudomány is – szűrtem le megkönnyebbülten néhány gimnáziumi tantárgy primitivizált, torzított anyagából.
- Akkor pedig imádkozni is teljesen felesleges – szakítottam el Isten felé az utolsó szálat. Magam vagyok a szerencsém és boldogságom kovácsa!
Ezt a boldogságot vérmérsékletemnek megfelelően a párkapcsolatban reméltem megtalálni. Ám míg a tanulás és a közösségi élet területén sikeresnek könyvelhettem el magam, fiúkapcsolataim hosszú távon sosem adták meg a belső érzelmi töltést. Sőt, az előbb-utóbb bekövetkező szakítások lelkemben mély csalódást és egyre növekvő sivárságot és önvádat eredményeztek. Tizennyolc éves koromra – egyetemre kerülve, az „élet kapujában” állva – elkopottnak éreztem magam, és kilátástalannak láttam az életemet. Hiszen az én állhatatlan természetem a legfőbb kerékkötője boldogságomnak! Hogy is lehetnék a szerencsém kovácsa? Hiszen ki vagyok szolgáltatva önző, kiszámíthatatlan lényemnek! No meg a partneremének is, nem beszélve az élet sok bizonytalansági tényezőjéről!
Elkeseredésemet növelte az is, hogy tudomást szereztem egy olyan jóslatról, mely nagy világégést jövendölt meg az én életem idejére. Mit tudtam én akkor, hogy a babonaság, a jóslatok olyan csapdát jelentenek, amely foglyul ejti gondolatainkat, és súlyosan roncsolja lelki felfogóképességünket! Tény, hogy ez a jóslat olyan halálfélelmet keltett bennem, hogy már csak a menekülés járt az eszemben. (Máig sem tudom, hogy egy világégés elől hova akartam tulajdonképpen menekülni?!) Így az egyetemen a tanulás is igen nehezemre esett. Pestre, kollégiumba kerülve, a régi közegemből kiszakítva elmagányosodtam. Csak sírni tudtam. A legforgalmasabb buszjáraton közlekedve is csak a könnyeim potyogtak.
Ebben a válságos lelkiállapotban ért a hír: édesanyám súlyos műtét előtt áll. Ő, akit minden lázadásom ellenére nagyon szerettem. Hirtelen rég elhangzott mondatai elevenedtek fel bennem: „…Tudod, lányom – mondta egyszer -, ha valaki Isten hívogatásának makacsul ellenáll, ő kénytelen néha a végső eszközökhöz nyúlni…Lehet, hogy elvesz valakit mellőle…” Ettől összetörtem.
- Mi lesz, ha most ez következik? – Kétségbeesésemben édesapámhoz fordultam levélben. Kértem, hogy imádkozzék értem, mert nem akarom, hogy anyunak miattam kelljen meghalnia. Segélykérő levelemre apám (aki a helyi gyülekezetben még presbiteri tisztséget is betöltött, de nem volt élő hite) jó szándékúan, a tőle telhető „leglelkibb” módon válaszolt, ám kedves, filozofikus sorai erőtlenül csengtek nyugtalan, önváddal terhelt lelkiismeretem számára. – Nem volt több kapaszkodóm. – Akkor ott, a sivár kollégiumi szoba közepén megállva, feltört belőlem életem első, igazi imádsága: „Istenem, én meg akarok térni! De hogy kell azt?” És ez – mint minden őszinte, feltétel nélküli imádság – tovább jutott a „plafonnál”.
Két héten belül egyik szobatársam hétvégi hazautazásából visszatérve meglepő hírrel állított be. A távolsági buszon egy fiatalember ült mellette, és a Jézus Krisztusban nyerhető új életről beszélt neki. Megemlítette hívő húgát is, aki Pesten egy élő gyülekezetbe jár, és szívesen megosztja hitét a keresőkkel. Szobatársam kényszerű udvariassággal végighallgatta a fiatalembert, majd – rám gondolva – elfogadta az illető lány címét. Amikor két héttel később újdonsült pártfogómmal elmentem a szóbanforgó gyülekezetben, a bibliaóra végére úgy éreztem, hogy ide életem végéig el fogok járni. A bibliamagyarázat mélyen megszólított, a közösség tagjaiból áradó békesség, szeretet pedig hitelessé tette számomra az elhangzottakat: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett KINCShez, melyet MEGTALÁLVÁN az ember, elrejtette azt; és afelett való ÖRÖMében elmegy és eladván MINDENÉT, amije van, MEGVESZI azt a szántóföldet.” (Máté evangéliuma 13. rész, 44. vers) – Remény ébredt bennem, hogy ezt a Jézust én is megtalálhatom! Üres, elveszett életemet betöltheti, nekem is kincsem lehet! Akkor érdemes ÉRTE MINDENT odaadni! Könnyes, vágyódó, buzgó keresés indult meg bennem. Elkezdtem gyülekezetbe járni, rendszeresen Bibliát olvasni, megpróbáltam imádkozni, - és kerestem, kutattam, igyekeztem, törekedtem.
Egy idő után kívülről már hasonlítottam is a „hívőkhöz”, de belül – a nagy vágyódás ellenére – még mindig homály és kétség uralkodott. Majdnem egy évvel később, egy magányos téli estén aztán bennem is megfordult minden.

Nyári bibliatábori jegyzeteimet olvasgattam, amikor egy mondat váratlanul ráébresztett, hogy azért vagyok Istentől távol és nyomorult, mert én nem akartam, hogy ő beleszóljon a dolgaimba, én zártam ki őt az életemből.
Elvesztem, menthetetlen vagyok! Kétségbeesetten nyúltam a Biblia után. – Uram, van-e még ezek után szavad hozzám? Ha most nem szólsz, nincs tovább! – A bibliaolvasó kalauz aznap estére kijelölt szakaszából személyes erővel szólított meg a Szentírás: - Jézus … így szólt a bénához: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.” (Márk evangéliuma 2. rész, 5. vers) Abban a pillanatban ez bennem is valósággá vált. Megszűnt az önvád, a kétségbeesés. Tudtam, hogy Isten mindent megbocsátott. Soha nem tapasztalt felszabadulást éltem át. Mint az evangéliumbeli béna, felkeltem és ÉLTEM.

Utólag rájöttem: nem is az én keresésem volt a lényeg, hanem, hogy én hiányoztam VALAKINEK, engem keresett VALAKI! Hogy ez a Valaki – JÉZUS – még az én besározódott lelkemet is olyan kincsnek látta, hogy kész volt értem MINDENT odaadni, - még tulajdon életét is a golgotai kereszten, hogy megválthasson, megvásárolhasson a Maga számára!
Attól fogva szomjasan ittam a Szentírás szavát, kezdtem jobban érteni az addig elrejtett igazságokat. Minél többet értettem meg az evangéliumból, döntésem, elkötelezettségem annál tudatosabbá vált. Kicsi és nagy dolgokban egyre teljesebben engedtem át Istennek életem irányítását. Ismerőseim, családom tagjai aggódva lesték, mire megyek ezzel a nagy Istenre hagyatkozással. Azzal, hogy nem „magam ütöm a vasat” a saját érdekemben. Nekik is ámulva kellett tapasztalniuk, hogy Isten csodálatosan időzíti ajándékait.
Amikor például nyelvszakosként (angol-német) a számomra létfontosságú nyelvgyakorlási lehetőséget rá mertem bízni Istenre, váratlanul kinyílt egy kapu előttem és meghívtak egy ausztriai angol nyelvű konferenciára. Ráadásul utána egy osztrák családnál tölthettem két hetet.
Az egyetem utolsó évében sokat töprengtem azon, hogy hívő keresztyénként lehetek-e egyáltalán tanár az akkori, szocialista rendszerben. Eldöntöttem, hogy őszinte leszek. Önéletrajzomba beleírtam, hogy pár évvel korábban kiléptem a KISZ-ből „személyes hitbeli meggyőződésem alapján”. Ha így kellek valahol – mondtam magamban -, akkor ezt jelként veszem, hogy megalkuvás nélkül is lehetek tanár. Három neves gimnázium e miatt a mondat miatt visszautasította a pályázatomat. Már csak három napot tölthettem az albérletemben, de még mindig nem láttam semmit a jövőmből. De a napi bibliaolvasásban Isten megerősítette ígéretét: ő fog gondoskodni rólam, mégpedig idejében. Másnap szólt a telefon. Az egyetemi nyilvántartásban feltűnt egy professzoromnak, hogy még nincs állásom, s ő ajánlott egy pesti gimnáziumba helyettesnek. Ott így is „jó voltam”. Hét évig tanítottam ott nagy örömmel, s egyszer sem kellett elvtelen kompromisszumokat kötnöm.

Hogy mi lett szerelmes szívemmel?
Megtérésemmel életem minden területe egyre inkább Isten uralma alá került. A társkapcsolat sem volt ez alól kivétel. Az rögtön világossá vált, hogy nem hívő társ soha többé szóba sem jöhet, hiszen egész életemet átjárja az újonnan megtalált hit és értékrend. De ettől az én érzelmes szívem nem szűnt meg dobogni. Volt, hogy hónapokig lekötött egy-egy immáron hívő fiú iránti plátói vonzalom, bár attól ösztönösen irtóztam, hogy bármilyen kapcsolatot kezdeményezzek. Így csak gyötrődtem és nem tudtam igazán odafigyelni a tanulásra, munkára.
Isten közben másról kezdett beszélni velem. Arról, hogy a lényemet, erőmet, időmet egészen ő akarja használni. Új, boldog életem olyan ajándék, amely őt kell, hogy szolgálja. Célja van velem, igazi, nagy feladatokra akar elhívni. Ez a kérdés leszorította a napirendről a társkérdést. Igent mondtam Isten céljaira, velem kapcsolatos tervére (anélkül, hogy konkrétan tudtam volna, mi az). Ezzel egy nagyon aktív időszak vette kezdetét. Váratlan helyzetek adódtak egyre-másra, amikor fiataloknak beszélhettem Isten szeretetéről, akik szomjasan itták szavaimat, és adták tovább másoknak a nagy felfedezést. Egyre több keresőt (köztük fiatalembereket is) kísérhettem az Úr közelébe.

Észrevettem azonban – tudva, tudatlanul – saját nőiségemmel is hatok ezekre a fiúkra, mintegy „besegítve” az őket vonzó isteni hatásnak. Ez egyre jobban kezdett bántani. Isten őrizz, hogy bárki értem, vagy az én hatásomra „térjen meg”, hiszen az nem valódi! Semmiképpen nem akartam gátolni, zavarni, hogy Isten hamisítatlant és maradandót munkáljon ki az emberekben.
Ekkor jött el az a pont, amikor végképp „letettem a fegyvert” (női lényem apró, öntudatlan „fogásait”) az én Uram előtt. Elég az, amit ő végez, tisztán, az ő mennyei hatalmával. Nem kell az én csillogásom, varázsom. Ettől a pillanattól fogva érzelmileg is teljesen szabad voltam! Éveken át éltem és dolgoztam én, az extrovertált ember, olyan, korábban nem remélt belső szabadságban, hogy nem akartam már a másik nem tetszését megnyerni, rájuk hatást gyakorolni.
Nem bántott már az az eshetőség sem, hogy netán nem megyek férjhez és nem lesz családom. Sőt, inkább boldogan igeneltem az egyedülálló életet, mert láttam, hogy így hatékonyabban tudok szolgálni az Úrnak.

Érdekes módon ebben a felszabadult állapotban adta meg váratlanul Isten a számomra évek óta „elkészíttetett” hívő társat. Amikor annak idején Istenre bíztam a munkámat, programjaimat, baráti körömet, nem gondoltam, hogy ő a társkérdésben is elkezdi kibontani terveit. A már említett ausztriai konferencián ismerkedtem meg egy hívő lánnyal, akivel azután is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Idővel közös ifjúsági munkába álltunk, amelyben bátyja is munkatársunk volt. Sok éves ismeretség, együtt-munkálkodás után ez a csendes fiú egy nap azzal a kérdéssel állt elém, hogy kész lennék-e feleségül menni hozzá. Merthogy ő csak velem tudná az életét elképzelni. (Mint a mesében…) Isten ekkor nyitotta meg a szememet és az évek óta ebben az irányban lezárt szívemet is arra, hogy igen, ez a fiú az Ő nagy ajándéka számomra. Egy hónap múlva boldog bizonyossággal mondtam igent. Minden szépítés nélkül elmondhatjuk, hogy azóta naponta csodálkozunk rá örömmel, mennyire egymásnak teremtettünk.

Így költöztem harmincévesen egy Budapest melletti faluba. Isten tervei sok korábbi elképzelésemet áthúzták, felülmúlták és mind javamra, javunkra váltak.
Öt gyermeket kaptunk az Úrtól. Ebben az helyzetben az lett a dolgom, sőt elhívásom, hogy félretegyem az értelmiségi nő ezeregy igényét, és vállaljam gyermekeink nevelését, 15 éven át. Ez sem ment automatikusan, de Isten lépésről lépésre felszabadított erre az elszánásra. Tudjuk, látjuk, hogy egy perc sem volt hiábavaló ebből a 15 évből!
Most pedig megint új korszak kezdődött, amikor ismét munkába kellett mennem. Urunk gondoskodásának számtalan jelét láthatjuk a körülmények alakításában, ami mind azért van, hogy a hosszú szünet után minél zökkenőmentesebben menjen számomra az átállás, és hogy új helyemre kerülve új formában is szolgálhassak tovább.”


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. szept. 26., szerda 07:45 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Vallomások : bizonyságtételek Isten dicsőségére és a káposztásmegyeri templom megépülésére (Bp., 2006.)

Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem

… Úgy éltem az életemet, mint az átlagos világfiak. Hajtottam a munkában, meg akartam szerezni a javakat, elhanyagoltam a családomat, meg akartam valósítani önmagamat, sőt ebben még másoknak is igyekeztem segíteni.

Mindenféle okkult tanfolyamon vettünk részt, agykontrollon, pénzkontrollon, reikin, autogén tréningen. Nem is tudtuk, hogy az angyalbőrbe bújt ördög szekerét hajtjuk! Építettük a kis világunkat, volt pénz, röpködtünk Amerikába, de nem volt békesség, nem volt nyugalom. Céltalan volt az életem. Teljesen megromlott a családi életünk. El akartam otthonról menni, máshol kerestem vigasztalást. Nem tudtam a gyermekeimmel a normális apai kapcsolatot tartani, üressé, felszínessé vált a családi életünk. Anyagilag mindent megadtunk nekik, de lelküknek nem tudtam azt nyújtani, amit kellett volna. Újra és újra próbálkoztunk saját erőből kitörni, de nem ment. Nem tudtuk még, hogy Isten nélkül nem tudunk változtatni az életünkön. A ’90-es évek végére majdnem anyagi csődbe kerültünk, megszűnt a munkahelyem, a saját cégünk is tönkre ment, de ami lényegesebb, lelkileg is leépültem. Elvesztettük az ún. barátainkat is. Ezek mind figyelmeztető jelek voltak. Úgy fájtak ezek a jelek, hogy nem lehetett nem észrevenni őket.

Ekkorra tehető az intenzív Isten-keresés megkezdődése. Elkezdtük járni a templomokat, főleg a katolikusokat. És miért pont oda? Mert azok voltak nyitva! Magasabb teológiai szempontok fel sem merülhettek. Ilyen praktikus: az egyik zárva, a másik nyitva van!
Persze, még nem tudtuk, hogy Isten felfigyelt ránk: küldte a jeleket és kereste az elveszett juhát! A látszat azt mutatta, mintha minden a mi döntésünkön múlt volna! Csak ki akartunk kapcsolódni, egy kis csöndességre, egy kis gyertyagyújtogatásra vágytunk. Pedig nyilvánvaló, hogy a Szentlélek megkezdte bennünk a munkálkodását. Most már nem lehetett a fejünket homokba dugni, nem lehetett csak úgy elmenni e jelek mellett, nem foghattunk rá mindent a körülményekre. Ha már nem tudsz a régi módon élni, ha megelégelted a békétlenséget, a céltalanságot, akkor ott már Isten jelez, hív! Hónapokig hallgattam miséket, de az életemre vonatkozólag semmilyen útmutatás sem jött. Egy biztos, utána mindig megnyugvást kaptam. Pontosan erre a helyzetre vonatkozik ez a később hallott ige:
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek.” (Máté 11:28 )

Most pedig feleségem, Piroska emlékezik vissza a Krisztust kereső időszakra:

A munkánkban mindketten sikeres emberek voltunk, ugyanakkor éreztem, hogy lelkileg gyötrődtünk, nem volt az életünk kiegyensúlyozott. A gyermekink nevelése kamaszkoruktól kezdve egyre nehezebb lett, kezdtek eltávolodni tőlünk, és nagy megpróbáltatásokon mentünk keresztül. A házasságunk is válságba került. Nem tudtuk, hogy kihez forduljunk tanácsért.
Egyre gyakrabban vettem észre azt, hogy a csöndes, üres templomokban kerestem a békességet. Beültem, és csak annyit mondtam magamban: Uram, Istenem! De jó, hogy itt lehetek, milyen csodálatos a te csöndességed, békességed.
Vasárnaponként általában dolgoztam, de ha tudtam, elmentem egyedül, vagy férjemmel az esti szentmisére. Legtöbbször a bazilikába. A szertartásból semmit sem értettünk, de igyekeztünk másolni azt, amit láttunk a többiektől. Sokszor beálltunk a sorba, és ostyát kértünk. Nem tudtam, hogy mi a jelentősége, de úgy gondoltam, hogy ezáltal is közelebb kerülhetek Istenhez. Hányszor mondtam ott magamban: segíts rajtam Istenem, mond meg, hogy mit tegyek! Hogyan, és hol talállak meg téged? Ma már tudom, hogy hatalmas az Úr türelme. Nagyon kicsiny lépésekben vezetett bennünket a lelki ébredés felé, egészen a megtérésig, újjászületésig.
A zsoltár szavaival (145:18 ): „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.”

Évek teltek így el a kereséssel, mígnem történt valami a két gyermekünkkel. Gábor fiúnk az autójával jeges autópályán megcsúszott, többször megpördült a levegőben, majd kirepült a szántóföldre. A gépkocsi totálkáros lett, de a fiúnk karcolás nélkül megúszta a balesetet.
Rá két hónap múlva a másik fiúnk, Tamás is karambolozott autójával külföldön. A kocsi a vasúti felüljáró oszlopának ütközött, kettétört, az egyik fele lezuhant a vasúti pályára, a másik feléből pedig baj nélkül kimászott; mindössze az egyik ujja törött el, és az álla sérült meg kissé. A balesetkor mind a két gyerekünk egyedül ült a kocsiban, sérülést senkinek sem okoztak, leszámítva a hatalmas anyagi kárt. Épségben maradta, a hajuk szála sem görbült meg.
Belebetegedtem, és azt kérdeztem: hogyan lehetséges ez? Hallottam egyszer valakitől, hogy nincsenek véletlenek. Ez sokszor visszacsengett az életemben, de nem értettem pontosan, hogy mit is akart ezzel mondani. De ez a két baleset, ami lehetett volna tragikus kimenetelű is, figyelmeztető jel volt a számunkra: nem mi irányítjuk az életünket! Szándéka van az Úristennek velünk – mondtam a férjemnek. Nekünk szólt ez az üzenet.
Ezt követően jöttek az újabb megpróbáltatások. Mind a ketten elveszítettük a munkahelyünket. A férjem vállalata megszűnt, és a jól működő családi vállalkozásunk is egyik napról a másikra tönkre ment. Ott voltunk munka nélkül, tartalék pénzünket hamar feléltük, és nagyon komoly anyagi nehézségeink támadtak. Mindez egészségileg is nagyon megviselt bennünket. De jött más is: egy éven belül eltemettük a 48 éves öcsémet, és a férjem szeretett szüleit is. Gyerekeink úgy döntöttek, hogy elmennek külföldre dolgozni.
Itt maradtunk a férjemmel egyedül.
Ettől kezdve még gyakrabban tettem fel a kérdést: Istenem, mi a terved velünk? Lesz-e nekünk békességünk, és mi lesz az életünkkel, a családunkkal az új évezredben? Hol és mikor találunk meg téged? Isten válaszát a Bibliából kaptuk meg jóval később, a megtérésünk után: „De ha keresni fogod ott az Urat, a te Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel, lélekkel keresed.” (5Mózes 4:29)

Viszonylag gyorsan talpra álltunk. Egészségünk rendbejött. Más profillal újra indítottuk a vállalkozásunkat, és úgy alakult, hogy ettől kezdve vasárnap már nem kellett dolgoznunk. Igaz, jóval szerényebben éltünk, mint azelőtt.
Közben elérkeztünk 2000 augusztusához. Kaptunk egy meghívást a Dunabogdányi Református templomba. Férjem volt osztálytársa hívott meg, aki a Szent István Gimnázium szimfonikus zenekarában játszott. Örömmel mentünk el azért is, mert még soha nem voltunk református templomban, pedig engem reformátusnak kereszteltek.
Minden nagyon tetszett: a szép zene, a családias légkör, az istentisztelet és a szeretetvendégség. Érzelmileg feltöltődtünk, de a szívünk zárva maradt. Hiába kopogtatott Jézus, nem hallottuk meg az Ő hívó szavát. Most, hogy újra átgondoltuk az utunkat, látjuk a jeleket, a Szent Lélek vezetését, hogyan használt fel eszközként másokat, hogyan terelgetett bennünket és hogyan gördítette el az akadályokat előlünk a nagy találkozáshoz.

Pár hónap múlva Isten megfogta a kezünket. Egy hideg, őszi vasárnap reggel megint nagy vágyódásom volt, hogy templomba menjek. Most azonban egyedül indultam el, mert a férjemmel valamin összezördültünk. Elmentem a katolikus templomhoz, de elkéstem, becsukták az üvegajtót, elkezdődött a szentmise. Úgy gondoltam, nem illik zavarni. Tovább menetem, de az evangélikus templommal ugyanígy jártam.
Kissé elszomorodva mentem át a piachoz, hogy veszek egy csokor fagyöngyöt és megyek haza. A piaccal szembeni templom előtt hirtelen megláttam egy hatalmas tömeget. Az ajtó nyitva, és a templom előtti lépcsőkön idősek és fiatalok beszélgettek, láthatóan jól érezték magukat.
Hogy létezik ez? – csodálkoztam magamban. 30 éve lakunk itt, és ez a templom mindig zárva volt, legalábbis soha nem láttuk nyitva. Hát persze, hiszen azelőtt vasárnap vagy dolgoztunk, vagy aludtunk! Ráadásul azt sem tudtam, hogy református templom. Gondoltam, bemegyek körülnézni. Igen ám, de jött a következő istentisztelet, és az érkezőket kézfogással köszöntötték, mint ismerősöket. Én bizony megijedtem: mit mondja, ha megkérdezik, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hová tartozom? Így gyorsan visszafordultam, megvettem a fagyöngyöt és siettem haza.
Boldogan újságoltam a férjemnek, hogy az a templom, amiről úgy gondoltuk, hogy nem működik, nyitva van! Kértem a férjemet, hogy a következő vasárnap együtt menjünk el, és bátorítsuk egymást, ha megszólítanak.
Nagyon vártam ezt a napot, és soha nem fogom elfelejteni. November utolsó vasárnapja volt. 2000. év végén. Óriási tömeg a templomban, leültünk az utolsó előtti sorban. Megszólalt az orgona, megérkezett a lelkipásztor, és hogyan köszöntött bennünket? „Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Ő Szent Fiától, az Úr Jézus Krisztustól.”

Egymásra néztünk a férjemmel, és alig mertük elhinni: meghallottuk Isten szavát, akit annyi éven keresztül kerestünk.
Minden vasárnap ott voltunk és figyeltünk. Sokat sírtunk, szinte mindig egymás kezét fogtuk, mint a gyerekek, és éreztük, hogy most valami különös dolog történik velünk.
December 31-én elmentünk az éjféli istentiszteletre is. Nagyon kevesen voltunk, kb. 10-15-en. Körbeálltuk az Úr asztalát, és mindenki imádkozott, csak mi nem, mert nem tudtunk. A lelkipásztor mindenkinek mondott egy Igét, egy áldást. Mit kaptam én?
„Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnak népe!” (ApCsel. 16:30)

Abban a pillanatban megértettem, hogy Jézus Krisztus megszólított bennünket. Életünkben először szilveszterkor nem pezsgőztünk, nem mulattunk, hanem felszabadultan zokogtunk. Nem tudtuk, hogy mi a teendő, hová és kihez forduljunk? Csak azt éreztük, hogy valaminek történnie kell. Most visszaadom a szót a férjemnek, Tamásnak, hadd mondja el ő az ezutáni eseményeket :

Szeretném én is elmondani azt az áldást, amit szilveszterkor kaptam:
„Légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját.” (Jelenések 2:10). Persze, akkor ez nekem csupán egy nagyon szép mondatot jelentett, nem tudtam, hogy Igének nevezik, jelentését sem értettem, de a szívemet nagyon melengette.

Türelmetlenül vártuk az első munkanapot 2001-ben, hogy bejelentkezzünk a templomba. El kell mondanom, hogy tele voltunk félelemmel is: hogyan mondjuk meg, hogy több mint 50 évig sem mi, sem a családunk, sem a szüleink nem jártak templomba. Január 3-án ott voltunk a parókián, nagy szeretettel fogadtak, és beiskoláztak a 2. évi konfirmációs tanfolyamra, amiből sokat nem értettünk, csak azt, hogy Pünkösdkor fel fognak avatni bennünket. Akkor még nem tudtuk azt, hogy mi a konfirmáció: a hitünk megerősítése a Szentlélek által. Sőt, azt sem tudtuk, hogy ki a Szentlélek! Nem tudtuk, hogy mi a krisztusi szeretet, a hit, nem ismertük a megtérés, újjászületés, bűnvallás, bűnbocsánat, üdvözülés fogalmát! Nem tudtuk, hogy mi a kegyelem és mi az áldás! Visszagondolva egész addigi életünkre, el kell mondanom, hogy teljes sötétségben éltünk, és így születtek meg gyermekeink is, Tamás és Gábor. Sem a szűk családi körben, sem a barátok, ismerősök, kollégák körében soha nem volt téma Isten, Jézus, vagy a hit. Így hát nem is tudtuk,hogy van-e köztük hívő ember? Emlékszem, abban az időben gyakran sírtam, könnyeztem, volt, amikor egy-egy dicséretet nem tudtam végighallgatni, mert elcsuklott a hangom. Az igehirdetés alatt gyakran adtuk egymásnak feleségemmel a papír zsebkendőket.
Ami furcsa, hogy férfi létemre nem szégyelltem a könnyeimet. Azt hiszen, ekkor térhettünk meg, ekkor fogadott el az Úr, ekkor rendített meg igazán, de mondanivalóját még mindig inkább a szívünkbe, mint az elménkbe írta.

Teljesen megváltozott az életünk, az életfelfogásunk, életvitelünk, életmódunk, sőt mindenkinek el akartuk mondani, hogy milyen jó dolog történt velünk! Pedig akkor még az olyan kifejezések, mint a tanítványság, vagy a misszió és a diakónia, még nem jelentettek nekünk semmit.

Az Úr kitartóan munkálkodott! Visszaküldött a konfirmációs tanfolyamra, bepótoltuk a teljes 1. évet és a második év első félévét. És mi, frissen megtért felnőtt csecsemők, szerető testvéri közösséget és segítséget kaptunk az újjászületésünkhöz. Két év elteltével kezünkbe került a Nagyvárad téri gyülekezet „Ébresztő Szó” című újságja, melyből megtudtuk, hogy különféle alkalmakon bővíthetnénk ismereteinket Istenről és növekedhetnénk a hitünkben is. Az újságból hallottunk először a Biblia Szövetségről, a kihelyezett Biblia Iskoláról, a Női Biblia Iskoláról és más lehetőségekről.
2003 karácsonyán Jézus szelíden és csöndesen átvezetett bennünket a Nagyvárad téri gyülekezetbe, ahol senkit nem ismertünk. A testvérek szeretettel és azonnal befogadtak, és Krisztus gyorsan beépített a szolgáló, élő gyülekezetébe.

2004 tavaszán a Szentlélek arra indított bennünket, hogy nagy mulasztásunkat pótoljuk az Úrnál: 35 év házasság után Isten és a gyülekezet színe előtt házassági fogadalmi esküt tettünk. Így most már rajta van házasságunkon az a bizonyos hármas kötél, ami nem más, mint Isten szövetségének megtartó ereje, pontosan az, ami eddig hiányzott az életünkből.

Az Úristen hív, küldi a jeleket, és nekünk az a felelősségünk, hogy észrevegyük e jeleket, fogadjuk el Krisztus felénk nyújtott kezét, amíg tart a kegyelmi idő. Ezt talán a legszebben Máté evangéliuma fejezi ki, és az alábbi igével szeretnénk befejezni bizonyságunkat arról az élő Istenről, aki újjá teremtette az életünket: "Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik.” (Máté 7:7-8 )

Terdik Tamás és Terdik Tamásné Piroska


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. okt. 02., kedd 17:51 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Részlet a Vallomások : bizonyságtételek Isten dicsőségére és a káposztásmegyeri templom megépülésére (Bp., 2006.) c. könyvből :

Vajas Ibolya a nevem, Kolozsvárott élek. Egyszerű vallásos családból származom. Minden vasárnap mentem templomba és az ünnepnapokon illetve az ünnepélyeken szavaltam, énekeltem. Konfirmáltam is, de ez számomra még abban az időben nem jelentett sokat. A hirdetett ige csak a fülemig jutott el, a szívem hideg maradt.
Szerelmi házasságot kötöttem. Ezután ritkábban jártam templomba: mindig találtunk kifogást, hogy miért ne menjünk…Esik az eső, főzni kell, vendégek jönnek stb. Jobb volt akkor még számomra szomszédolni, vagy a szomszéd jött el hozzánk egy kávéra vagy egy pohár italra.
Az ünnepeket is nagyon vártuk, mert szerettünk és nagyon jól tudtunk mulatni, szórakozni. Ezt jelentette nekünk a karácsony és a húsvét is. Nem kell dolgozni menni, s jól érezhetjük magunkat. Az ital nem hiányozhatott a házból,l arra mindig kellett jutni a kis pénzünkből. Hisz, ha valaki jött hozzánk, szégyen lett volna, ha nem tudjuk megkínálni egy kis itallal. Megtérésünk előtt nagyon sok barátunk volt…
Két fiúnk született. Sok gond volt velük: egészségi problémák, tanulási és magatartásbeli, fegyelmezési nehézségek. Férjem, mint kőfaragó, egész nap dolgozott, este pedig részegen tért haza. A gyermeknevelés minden gondja rajtam volt.
A lelkem állandóan háborgott, de ritkán szóltam erről, mert nagyon szerettem és nem akartam, hogy megharagudjon. Idővel rosszabb lett a helyzetem: ha tettem valamit, akkor az volt a baj, ha nem tettem, akkor pedig az… Sokat sírtam. Férjem naponkénti részegsége még félénkebbé tett. Minden nap elhatároztam, hogy most már igazán keményen rendre fogom utasítani, de amikor este belépett a házba, újból és újból csendben maradtam. Odasiettem hozzá, megpusziltuk egymást. Az elkészített vacsorából néha evett, néha nem. Nem perlekedtem, csendben levetkőztettem, mert máskülönben ruhástól, cipőstől feküdt volna le. A gyerekekkel ritkán játszott, sőt, ha nagyon részeg volt, elmenekültek az apjuktól.
Engem sohasem bántott, nem szidott, de sohasem adott igazat. Kissé humorosan hangzik, de olykor kikövetelte, hogy vele énekeljem Petőfinek a „Távolból” c. megzenésített versét. Ilyenkor nem számított, hogy hol vagyunk, vagy, hogy éjjel van, vagy nappal.
Isten adta a türelmet, az alázatot, bár gondolatban vétkeztem. Isten férjem életében, viselkedésében nagy változást hozott: egy napon elhatározta, és nem ivott, nem dohányzott többet. Olvasta a Bibliát, látszott rajta, hogy vívódik, de nem osztotta meg gondolatait. Zárkózottá vált. Amitől ő már szabaddá vált, én még mindig a rabja voltam: dohányoztam és szerettem a szórakozást.
Megismerkedtünk egy hívő házaspárral, akik meghívtak bennünket egy keresztyén táborba. A meghívást örömmel elfogadtam, gondoltam, milyen jól fogok én ott szórakozni a nagy társaságban. Dr. Pálhegyi Feri bácsi és felesége, Juci néni szolgált. Úgy éreztem, hogy Feri bácsi szavai által az Úr egyenesen engem figyelmeztet: „Testvérek! Jézus itt megy át ezen a völgyön és hív benneteket, hogy kövessétek! Változzatok meg, újuljatok meg! Ne hagyjátok elveszni ezt az alkalmat, mert nem lehet tudni, hogy lesz-e következő alkalom?!...” Bensőm öröm járta át, amikor „Igen”-nel válaszoltam. Jöttek a kétségek is, a Sátán próbált elbizonytalanítani. Isten szava, a Biblia igéi megnyugtattak. Megtudtam, hogy Jézus az ilyen nagyon bűnösökhöz jött, mint amilyen én is vagyok. Ő, ha hálaadással és könyörgéssel kérem, meghallgatja imám. Az áhítatok, s a beszélgetések folyamán egyre világosabb lett számomra,hogy mennyire bűnben éltem s Isten nélkül.

A csoportbeszélgetéseken főleg a gyereknevelésről volt szó. Rádöbbentem, hogy ezt sem jól csináltam. Én csak kiabálva, durván tudtam irányítani a gyermekeimet. Kezdtek fájni nekem is azok a verések, melyeket lehet, ártatlanul szenvedtek el.
Vége lett a táborozásnak és le kellett ereszkedni a „Völgy”-be: elkezdeni a szürke hétköznapokat, helytállni a családban s a nagyvilágban.
Hétfőn reggel, miután mindenki elment hazulról, ismét a bűneim foglalkoztattak. Nagyon nehéznek éreztem a szívem, s leborulva sírni kezdtem.
Térdre hullva könyörögtem bocsánatért, s hosszú időn át csak soroltam, csak soroltam bűneimet… Még eddig sohasem imádkoztam hangosan, de most fel tudtam kiáltani szabadulásért. Nem emlékszem már a kimondott szavakra, de egy idő után megkönnyebbülést, felszabadultságot éreztem. Az Úr válaszolt: „Örömet találj mindabban a jóban, amelyet ad neked az Úr, a te Istened.” (5Mózes 26:11)

„BÍZD CSAK AZÉRT MAGADAT ŐREÁ ÉS LÉGY BÉKESSÉGBEN, EZEKBŐL JÓ SZÁRMAZIK REÁD.” (Jób 22:21)

Ettől az időtől kezdve Ő irányít és formál türelemmel, irgalommal és végtelen nagy atyai szeretettel. Új életem lett: elmém is megújult, Isten a gondolataimat is megtisztította. Áldom, magasztalom az én Uramat, Megváltómat, aki bűneimért elhordozta a legnagyobb büntetést, s már itt e földön az örökélet reménységében élhetek.
Megtanultam a gyermekeimmel kapcsolatban is az alázatot, s tőlük is bocsánatot tudok kérni, ha vétkezem ellenük. Beiratkoztam Jézus „iskolájába”: „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos vagyok…” Az Úrtól kérem el mindennap az erőt, hogy az ő akaratát tudjam cselekedni, s az ő szeretetével tudjak szeretni, megbocsátani, s tudjak róla beszélni is.

A megtérésem után is még harcban állok a bűneimmel. Az óemberem kezdetben diadalmaskodott: fokozatosan tudtam csak letenni a dohányzás szenvedélyét.
Férjem lelki társam is. Imádkozott értem, s ma már kölcsönösen az Úr elé visszük gondjainkat.
Megtérésem után három nagy műtéten estem át. A második műtét alkalmával azt mondták az orvosok, hogy nincs kizárva, hogy rákos vagyok. Istennek azonban még terve volt, illetve van velem, meggyógyított. Hála van szívemben mindenért. Akkor is magasztalom, amikor úgymond nem kedvem szerint mennek dolgaink. „Sorsomat úgy intézed, ahogy te akarod..” – mondom gyakran. A hit Istenre hagyatkozás:
„AMIKOR ERŐTLEN VAGYOK, AKKOR VAGYOK ERŐS…” (2Korintus 12:10)

Kedves Testvérem, olyan jó érzés, ha tudod, hogy Jézus Krisztus az életed alapja, fundamentuma! Az Isten kegyelméből maradandóan próbálok építkezni Uramra, „KŐSZIKLÁM”-ra.
…higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz! Ha most szól hozzád, ne halaszd holnapra, mert nem tudod, nem tudhatod, hogy meddig tart a kegyelmi idő. „Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt!...”
Isten megígérte, hogy velünk lesz, ezért vele járva békességem van. Ő mindent az ellenőrzése alatt tart, a dolgok az Ő kezében vannak. Isten akkor ad áldást, ha én azt teszem, amit Ő mond. Ezért keresem az én Uram akaratát. Naponta olvasom igéjét.
Az engedelmes élet engedelmes napokból áll, a győzelmes élet pedig győzelmes napokból.

„HÁLA PEDIG AZ ISTENNEK, AKI MINDENKOR DIADALRA VEZET MINKET A KRISZTUSBAN…” („2Korintus 2:14a)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Szabó Imréné Szabó Éva : Süt a Nap!
HozzászólásElküldve: 2007. nov. 24., szombat 10:47 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6067
MEGTÉRÉSEM TÖRTÉNETE

Most, amikor erről szeretnék beszámolni, visszanézve látom, hogy a Baár-Madasban is úgy kezdtem, mint „jókislány". Mint egy igazi „úri kisasszony". Itt is rögtön elismerték szorgalmamat, megbíztak feladatokkal. Szavalhattam, énekelhettem, részt vehettem mindenféle rendezvényen, és meg voltak velem elégedve. A sok dicséret, elismerés nagyon jól esett a szívemnek, és ezt a „jókislány" nevet és magatartást mindenáron meg akartam őrizni. Ezt azonban csak hamis úton tudtam megszerezni. Ahhoz, hogy „jókislány" lehessek, sokszor hazudnom kellett, de azt hamar felismertem, hogy Isten előtt milyen szörnyű bűn a hazugság. Mindig nagy lelkiismeret-furdalás fogott el a hazugságok után, és amikor már arra igyekeztem, hogy leszokjam a hazugságokról, jellemtelenségről, akkor jöttem rá, hogy ehhez semmiféle erőm nincs. Már harmadik elemista koromból van egy megrendítő élményem. Otthoni fogalmazást kellett írni. Én elfelejtettem megírni ezt a feladatot. Amikor Rózsika néni felszólított, hogy olvassam fel a leckét, szégyelltem volna, hogy én, a kitűnő tanuló nem készültem. Az üres lapról kezdtem felolvasni a „fogalmazást", mire ő a következő szavakkal fordult hozzám: „Nem szoktál te ilyen akadozva olvasni! Hozd csak ki a füzetedet, hadd nézzem meg!" - Az osztály legrosszabb gyereke mellé kitérdeltetett fehér harisnyában az olajos iskolapadlóra. Könnyekkel a szememben, térdepelve lázadtam Isten ellen, miért engedte meg ezt a szégyent. Biztos nem szeret engem.
Már gimnazista voltam, amikor a földrajz tanárnőm, a nagy katolikus Pogány Böske néni, akinek utáltam az óráit, megengedte, hogy hazamenjek az utolsó órájáról. Azzal indokoltam haza kéredzkedésemet, hogy el fogunk utazni, és nincs később vonat. Elengedett, de nem utaztunk el természetesen. Azt mondta édesanyám, hogy ha hamarabb hazajöttél, akkor elmegyünk délután a fogorvoshoz. Belép-
tem a fogorvosi váróterembe, és kit látnak szemeim? Böske nénit. Ugyanahhoz a fogorvoshoz járt a nagy Budapesten, akihez mi is mentünk. Odajött hozzánk, köszöntött bennünket és azt kérdezte édesanyámtól: „Hát mégsem utaztok el?" Édesanyám értetlenül tekintett Böske nénire, de csak annyit mondott, hogy nem.
Hazaérve nagyon szomorúan mondta: „Kislányom, elviselhetetlen már a hazudozásod!" Én továbbra is keserűséggel a szívemben azt mondtam: „Miért nem segített Isten? Miért kellett megint megszégyenülnöm?" Nem tudtam, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez már az Ő mentő szeretete rolt, hogy újból és újból leleplezte jellemtelenségeimet, és megbüntetett avval, hogy kiderültek a hazugságaim.
Egy alkalommal, húgommal együtt meg voltunk híva az elemi iskolás igazgató nénihez. Ő egy ideig a konyhájában foglalatoskodott, észrevettem közben az asztalon a bonbonos dobozt. Óvatosan kinyitottam, és néhány cukorkát emeltem ki belőle. Ebben a pillanatban csattanást hallottam. A konyhából fényképet készített rólunk az igazgató néni. Amikor elkészült, elképedve láttam, hogy rajta van, ahogy én a bonbonos dobozhoz nyúlok. És ez a dokumentum megmarad. Isten szeme mindent lát, és mindent rögzít. Ez félelemmel kezdett eltölteni.
A Baár-Madas-i légkörben lassan bűntudatra és bűnbánatra ébredtem. Most már Isten segítségével akartam jó lenni. Újabb és újabb fogadalmakat tettem, de sohasem tudtam azokat betartani. Elkezdtem Bibliát olvasni, elkezdtem imádkozni, megváltozni. De valahogy minél inkább akartam, annál kevésbé sikerült.
Közben ezt a szót, hogy „megtérni" nem szerettem. Úgy éreztem, én mindig hittem Istenben, miért kellene nekem megtérni? Nem is értettem igazán, mit jelent ez. Gyermekkorom óta hiszek, ismerem a bibliai történeteket, énekeket tudok. Nem szeretem, hogy annyit mondják ezt: meg kell térni. Még a naplómba is beírtam, amikor Stuart Jakab megérkezett Magyarországra, és nagy evangélizációkat tartott: „Azt gondolja ez a skót futballista, hogy még most is nyereg alatt puhítjuk a húst és nekünk meg kell térni? Mi már régen keresztyének vagyunk!" Akkor döbbentem rá igazán arra, hogy valami nincsen rendben az életemben. Azt tapasztaltam, hogy hiába olvasom a Bibliát, csak a történetek eseményei maradnak meg bennem, de nem szól hozzám Isten úgy, ahogy osztálytársaimnál, vagy a bibliakörvezetőmnél, Piroskánál megfigyeltem. Ők mindig be tudtak számolni arról, hogy mit kaptak az Igéből, hogyan irányította, vagy hogyan vigasztalta meg őket Isten. Olvastam, olvastam két éven keresztül a Szentírást, de Isten nem szólt. Belefáradtam, és azzal akartam befejezni a bibliaolvasást, hogy el fogok kárhozni, mert énhozzám nem szól az Isten. Hogyan szólna, amikor jellemtelen vagyok, hazug vagyok, jó akarok lenni, de ő egyetlen irgalmas szót nem mond felém. Az olyan irgalmas bibliai mondatok is, hogy: „könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek", és hogy „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené" (Róma 9, 15-16) - számomra nem boldogító üzenetek voltak, hanem annak kifejezése, hogy Isten ennyit üzen: nem vagy kiválasztva, nem lehetsz az enyém, el fogsz kárhozni.
1939. adventjében már jártam konfirmációs órára, és édesapám bizonyságtételeit hallgattam. A konfirmációmkor mondta el Édesapám azt a történetet, ami rám olyan hatással volt, hogy azt később én is minden konfirmandus csoportnak elmondtam. Esküvői kártyánk nyomtatásakor történt, hogy a nyomdász elmondta nekünk, hogy ez a történet nem egy „tanító bácsiról" szól, hanem az édesapám illusztrálta ilyen módon a gyerekek előtt Jézus váltságát, még Bodajkon, segédlelkész korában. így szól a történet: Egy tanteremben 60 gyermek ült (osztatlan iskola volt még akkor). A tanító nagyon szelíd ember volt, ritkán büntetett. Egy alkalommal azonban egy fiú olyan szemtelenül viselkedett, hogy előre hívta, és így szólt hozzá: „Tűrhetetlen a viselkedésed! Tartsd ki a tenyeredet, most megkapod a tenyerest!" A fiú kinyújtotta a kezét, a tanító bácsi pedig fogta a pálcát, és teljes erejéből ütni kezdte a saját tenyerét, egészen addig, míg vérezni nem kezdett. Néma csend lett, a kislányok pedig elkezdtek sírni. Erre oda ment a tanító bácsi a táblához és felrajzolta Jézus keresztjét, és így szólt:
„Amikor Jóskát meg akartam verni, az jutott az eszembe, hogy én is bűnös ember vagyok. Isten megverhetne, örök kárhozatra küldhetné, de miattam, helyettem, és érettem Jézus Krisztus, az Ő fia halt meg a kereszten. Most én bűnhődtem Jóska helyett, hogy lássátok meg, milyen nagy Isten szeretete." - Ezt látta meg édesapám, aztán én, és örömömre sok sárbogárdi gyermek. Egyikük már asszony korában mutatta meg: „Tessék nézni, mit írtam be a bibliámba konfirmációmkor: Miattam, érettem, helyettem."
Hallottam Jézus szeretetéről, értünk való áldozatáról, váltsághaláláról. De bezártam a szívemet, és azt mondtam, hogy most nem fogok Bibliát olvasni. Legyen, ami lesz, ha nem vagyok kiválasztva, nem tudok felkapaszkodni a mennybe. Ha nem szeret az Isten, nem választott ki, akkor kárhozzak el. Egy este ebben a keserűségemben az történt, hogy kimondtam: ma még elolvasom a mára kijelölt részt, az Ézsaiás 43-at, aztán be van fejezve a bibliaolvasás. Amikor ezekhez a szavakhoz értem: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy!", abban a pillanatban, mintha valaki megjelent volna láthatatlanul, és rám tette volna a kezét. Tudom, hogy Jézus volt, és nekem mondta. Nekem mondta: „hagyd abba a félelmet, a gyötrődést, én a te bűneidért, jellemtelenségedért, hazugságaidért már megbűnhődtem. És most neveden hívlak téged, Szabó Éva, és az enyém vagy, és nem magadat fogod megtartani, ha-nem én foglak téged megtartani. Én a tied vagyok teljes szívemmel." Ezt úgy éltem át, hogy közben hevesen dobogott a szívem, és valami forróság öntött el, és tudtam, hogy ez most nem az én agyam, nem az én önvigasztalásom, ilyet csak Isten mondhatott nekem, aki ismerte kínjaimat és küzdelmeimet. Jézus maga mondta. Hadd mondjam el most, hogy egész életemben csak egyszer-kétszer történt meg, hogy álmomban szólt hozzám az Úr, különben mindig az ő Igéjén keresztül. Amikor Ő szól, mindig elfogja szívemet az erős szívdobogás, egyszerre van bennem bánat és öröm, és mindig érzem azt, hogy ilyet, ilyen csodálatosat, ilyen világosan, ilyen megértően és ugyanakkor megítélően csak Isten beszélhet az emberrel. Ez az én megtérésem: "Ne félj' mert megváltottalak!" Nem vagyok elveszve! Maga az Úr mondja nekem ezt: „Neveden hívtalak, enyém vagy!" Eltűnt belőlem a dac, eltűnt belőlem a félelem, eltűnt belőlem minden idegen érzés, minden idegenkedés. És mindjárt ki tudtam mondani a szívemben: Te térítettél meg Uram, nem én tértem meg Tehozzád. Te vettél a tenyeredbe! És ekkor következett az a csodálatos tavasz, a konfirmációm tavasza, amikor teljes mélységében meg tudtam ragadni Jézus áldozatát, Jézus váltságát.
A konfirmációm napja 1940. május 13-a volt, megtérésemnek csúcspontja. Emlékszem mindenre, úgy, mintha most történt volna. Úgy készülődtem erre a napra, mintha az esküvőmre készülődnék. Amint azt már írtam, édesapám két levelet kért tőlünk. Nem tudom, gondolt-e arra, hogy egyfajta református gyónást tartasson konfirmandusaival. Mindenesetre én nem tettem mást, mint leírtam Isten és ő előtte bűneimet, de azt az örömhírt is, hogy tudom: az Úr megbocsátott és kegyelmébe fogadott. Ahogy az egyik ének mondja: „De tudjuk, hogy ki megvallja és átallja bűneit, s hozzád megtér, azt nem hajtod el előled, sőt tetőled bűnbocsánatot az nyer." (Református Énekeskönyv 208. dicséret 2-ik vers)
Ezt a gyakorlatot, amit édesapám a Fasorban konfirmandusaival végzett, mi is átvettük itt Sárbogárdon. Ma is őrzök olyan leveleket, amit konfirmandusaink írtak arról, hogy mit nyertek a konfirmáción.
Abban az időben, ha volt időm, a zongorán csak a bűnbánati énekeket játszottam. „Édes kislányom - szólt egyszer édesanyám -, ne csak ezeket pötyögtesd a zongorán, játsz-szál már valami vidámabbat is!" Akkoriban már rendszeresen olvastam a Bibliát. Vajon mivel ajándékoz meg Isten ezen a szép napon, a konfirmálásom napján, amikor hitem szerint Jézussal megtörténik az eljegyzésem az úrvacsorá-ban? Aznap reggel ezt olvastam, vagyis ezt mondta nekem Jézus: „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek... Mert nálam nélkül, semmit sem cselekedhettek!"(János 15, 4-5). Amikor áldásra került a sor, kimentünk az úrasztala elé, letérdepeltünk édesanyám gyönyörű párnáira (mert minden konfirmációkor odaadta, hogy arra térdeljenek a konfir-

mandusok), hogy édesapám áldását vegyük. Mivel több, mint százan voltunk, ezért ő a Hegyi Beszédet, az l Korinthus 13-at és még más folytatólagos Igéket mondod egymás után. Nem válogatta, kire mi jut. Amikor énhozzám ért, szinte megijedtem, mert elakadt a hangja. Egy ideig csönd volt, senki sem tudta, hogy mi következik. És ekkor egyszerre a Hegyi Beszédet abbahagyva ezt mondta: „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek... Mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek." Utána elmondta, hogy Isten nem engedte, hogy tovább folytassa az elkezdett Hegyi Beszédet, és ő várt, és ezt az Igét kapta a Szentlélek átal. Akkor megmutattam neki a Bibliámba beírva, hogy konfirmációm napján reggel ezt mondta nekem az Úr.A Léleknek gondja volt arra, hogy megismételje az Ő üzenetét életem számára, és ez így is történt. Amit nélküle cselekedtem, semmivé lett, szégyenné lett, bukássá lett, amit Vele cselekedtem az Ő dicsőségére, az Ő országa terjedésére, az Ő nagyságának a felmutatására történt.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. nov. 24., szombat 11:43 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 01., vasárnap 15:43
Hozzászólások: 1127
Tartózkodási hely: otthon
Erika!
A bevezetőben olyan apróbetűs a "tájékoztató", hogy azt gondoltam; magadról beszélsz, majd rájöttem; ennél fiatalabb vagy:

A konfirmációm napja 1940. május 13-a volt, megtérésemnek csúcspontja :*:

_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. nov. 24., szombat 13:24 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6067
Ok, legközelebb jobban kihangsúlyozom, hogy idézet következik.. :)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. nov. 28., szerda 19:53 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. szept. 30., szombat 08:33
Hozzászólások: 1884
Tartózkodási hely: Bács-Kiskun megye
Fordulópontok : Mai keresztyének vallanak életükről c. könyvből részlet (Kiad. : Evangéliumot Minden Otthonba Alapítvány, 2003.)

Új alapokon új ház

Liebe József életét talán ez a kép példázza legjobban. Addig is mozgalmas életében Isten valami újat kezdett, s erre, mint egy új alapra egy teljesen új értékrend, újfajta kapcsolatok, új életmód, új „ház” épült.

- Honnan indult a „régi”?

- Hat testvér között középen születtem. A nagyok is kedvencek voltak, a kicsik is, rám kevés figyelem maradt. Apám részeges kárpitos volt, akinek hol volt munkája, hol nem, ezért már egyévesen anyám beadott a menhelyre. Egy év múlva kivett, de a helyzet nem sokat változott otthon, s én elég korán csavargó lettem. A háborúban apám elesett, a család szétesett, s tizenöt évesen én lettem a családfenntartó egy pék kifutójaként.

- Nem túl biztató kezdet. Hogy folytatódott? Hogy épült az „első ház”?

- Nemsokára villamoskalauz lettem, majd katonaság következett. ’51-ben nősültem először, ’52-ben született az első fiam, de négy év múlva elváltunk az anyós miatt. Akkoriban kezdték el (először) építeni a metrót Budapesten, és én átmentem oda dolgozni. Összesen volt vagy húsz munkahelyem. Ha valahol egy forinttal több órabért adtak, akkor átmentem oda. Ennyire rabja voltam a pénznek.
’56-ban nősültem másodszor, de ennek is válás lett a vége. A második válás körül kezdtem el inni és kártyázni. Akkor a filmgyárban dolgoztam, s mikor a válás során elvesztettem az otthonomat, az igazgató rendelkezésemre bocsátotta a vikendházát, hogy ideiglenesen legyen hol laknom. Én nagyon berúgtam bánatomban, és elaludva, a cigarettámmal felgyújtottam a faházat. Csak akkor ébredtem fel, amikor már a szemöldököm égett…
Ebben az időben mint kompresszorkezelő dolgoztam. Büszkén hirdettem, hogy a gépem óránként 7 liter gázolajat fogyaszt, míg én naponta 7 liter sört (valóságban ez 6-10 liter között mozgott). Persze, ehhez pénz is kellett, így aztán ha a gép üzemelt mondjuk napi két órát, én a naplóba 7-et írtam, s a megmaradt gázolajjegyet eladtam a benzinkútnál.
A legnagyobb szenvedélyem a kártya volt. Az ultitudományok doktorának, sőt ultikirálynak tartottam magamat. Egy naptárba rendszeresen beírtam, hogy hány órát kártyázom, mennyit nyerek vagy veszítek. Minden év végén összeadtam az óraszámot és így jött ki kb. évi 800 óra.
Szinte állandóan káromkodtam. Ha jókedvem volt, azért, ha meg valami bosszantott, akkor pláne. Igazat csak akkor mondtam, ha eltévesztettem. Örökké nyugtalan, izgága, összeférhetetlen voltam. Amikor a feleségem felszólította a kártyapartneremet, hogy menjen haza, mert késő van, bosszúból egy hónapig nem szóltam hozzá. De ezen a téren már gyakorlatom volt, mert a filmgyári osztályvezetőmmel sem álltam szóba. Még a testvérhúgommal is haragban voltam.
51 éves koromra eléggé tönkrementem az ital, a cigaretta miatt. Agyvérzést kaptam. Ettől a tudatom annyira megzavarodott, hogy lefeküdtem az úttestre, hogy a járművek ne tudjanak közlekedni. Mentőket hívtak, azokra is rátámadtam Erőszakkal kellett a kórházba bevinni. Két hétig semmi remény nem volt arra, hogy talpra állítsanak, bár sokkoltak is. Egy ilyen állapot legtöbbször lebénuláshoz, vagy elmebajhoz vezet. Hála Istennek, egyik sem következett be, de amikor három hónap múlva kiengedtek a kórházból, ott folytattam, ahol abbahagytam.

- Pénz, sör, ulti – ezek voltak a régi ház pillérei. Legtöbben akkor keresik Istent, amikor az életük zsákutcába jut. De te Józsi bácsi, jól megvoltál ebben, nem?

- Abszolút jól. Meglehetősen önző voltam minden tekintetben, csak azt néztem, hogy én hogyan tudok jobban boldogulni. Hogy a többiek mit szólnak hozzá, nem nagyon érdekelt. Nem kerestem én semmit. Isten keresett meg! 1989 őszén eljött hozzám a húgom, akivel haragban voltam. Bocsánatot kért a sokéves haragért, majd azt mondta, hogy abban a gyülekezetben, ahova ő jár, lesz egy evangelizációs hét. Meghívott, hogy vegyek részt azon. Először azt mondtam, hogy „Te összetévesztesz valakivel. Én templomba?!” De a feleségem kért: „Menj el, Józsi, nehogy megint megharagudjon a húgod!” Így nagy nehezen beleegyeztem. El is mentem minden nap, de úgy, hogy útközben leszálltam a villamosról, egy presszóban megittam egy üveg sört, azután folytattam az utamat a templomba.
Amit ott láttam és hallottam, az nagy hatással volt rám. Nagy nyugalom töltött el. Nem tudom, hogyan, de úgy éreztem, hogy itt Isten jelen van. Jónás történetét magyarázták estéről estére. Rádöbbentem, hogy ha Jónás vétkezett azzal, hogy nem teljesítette Isten akaratát, akkor mit szóljak én? Engem abszolút nem is érdekelt, hogy mit akar velem Isten! Azután a légkör is nagyon megfogott. Az emberek kedvesek voltak, segítőkészek. Lehet így is élni, hogy nem azt nézem: kiből mi hasznom lehet? Lehet kihasználás helyett segíteni, veszekedés helyett jót tenni, örömet szerezni? Milyen jó lenne így élni! „Belátom, hogy rossz úton járok, szeretnék Neked tetszően élni!” – tört fel belőlem. Feleségem éppen kórházban volt, s én egyszerre azon kezdtem törni magam, hogy mikor hazajön, örömet szerezzek neki, és rendbetettem a lakást, konyhát.

- Ami addig nem érdekelt, egyszerre fontos lett?

- Pontosan. Más belső indítások jöttek, mint azelőtt. Addig, amíg testileg jó volt a szemem, nem láttam meg a másikat, amíg jó volt a fülem, nem hallottam. Most, hogy mindkettő támogatásra szorul (szemüveg, hallókészülék), látok és hallok. Másképpen nézek a felebarátaimra, mint eddig. A templomban lassan, fokozatosan értettem meg, amit hallottam, és gondolkoztam el azon, hogy hogyan tovább. Imádságban beismertem Isten előtt bűnös voltomat és kértem a bocsánatát. Kértem Jézus Krisztust, hogy költözzön a szívembe és elmondtam, hogy elfogadom őt Uramnak, Parancsolómnak és Megváltómnak. Kértem, hogy Ő pedig fogadjon el gyermekének. A világmindenség Ura megkegyelmezett nekem. Olyan békesség költözött a szívembe, amilyet húszezer forintért sem lehet a patikában venni. Ráadásul ezt el sem veheti tőlem senki.
Az egyik első lépés az volt, hogy hazavittem egy villanyszerelőt a lakásomba. Megkértem, hogy csinálja meg újra úgy a villanyórát, hogy ha bekapcsolom a villanyradiátort, pörögjön az óra (addig az óra megkerülésével volt bekötve). Ő azt mondta nekem, hogy bolond vagyok. Ezt elismertem, de megfizettem, úgyhogy rendbe tette a villanyórát.
Jézus Krisztus megszabadított a megkötözöttségeimből is. Egyre jobban kezdett bántani az, hogy iszom, hogy dohányzom. Kértem Őt, hogy vegye el ezeket tőlem. S amit addig nem tudtam abbahagyni, egyik napról a másikra letettem. S ami a csoda, hogy nem is kívántam többet. Egy darabig úgy gondoltam: „Igen, az ital, az bűn, na de az ulti, az csak nem bűn?”
Aztán Isten meggyőzött arról is, hogy tegyem le a kártyát.
A sör helyett szörpöt kezdtem inni, s mikor egyszer épp bevásároltam, leszakadt a szatyor füle. Persze összetört mind. Automatikusan káromkodni akartam egy hatalmasat -, de nem jött hang a torkomra. A következő pillanatban már hálát adtam, hogy Isten megszabadított a káromkodástól is. Amikor hazaértem, mondom a feleségemnek: se pénz, se posztó. Összetörtek az üvegek. – Nem baj, papa, veszünk másikat! – felelte. Azt hittem, nem jól hallok. Azelőtt hallgathattam volna, hogy „…mert csak te lehetsz ilyen…, mert mindig máshol jár az eszed!” stb. Ha a feleségem nem pöröl a pénz miatt, akkor vele is történt valami!

- Ő hogy fogadta a nagy fordulatot?

Én nem mondtam neki sokat abból, hogy mi történt velem, nem is akartam, nem is mertem hívni. Ő mondta pár hét múlva, hogy „Én is el akarok oda menni, ahol téged megváltoztattak.” Ezután együtt jártunk templomba, különböző keresztyén rendezvényekre. Azt, hogy ő is új szívet kapott, az összetört szörpöknél tudtam meg.
A haverok a strandon is nagyon meglepődtek. Volt egy hűtőtáskám, abban vittem a sört azelőtt. Amikor újra kimentem, egyik barátom megkérdezi:
- Te Jóska, kivehetek egyet a táskából?
- Vegyél!
Kinyitja és felkiált:
- Fiúk, itt a világ vége! A Liebe Jóska málnaszörpöt iszik!
- De azért otthon megiszod, ugye? – kérdi a másik
- Te bolond vagy! A strand nem hadiüzem! Ha otthon meginnám, itt is azt innám. Nem, én megszabadultam tőle!
De sajnos, nem igazán értik, hogy mi történt, és nem akarják meghallani, hogy nekik is változniuk kellene.

- Most hogy telnek a napjaid?

- Nyugdíjasként még tíz és fél évig dolgozhattam portásként. Nagy ajándék volt ez. Már az is, hogy nem mehettem vissza a régi munkahelyemre (megszűnt). A régi társaság biztos nagy kísértést jelentett volna. Szerettem a portásságot. A nyugdíj-kiegészítés is jól jött, az elfoglaltság is, és alkalom adódott arra is, hogy az én Uramról beszéljek. Egyszer pl. jön be az üzemorvos.
- Hogy van, portás bácsi?
- Köszönöm, elégedetten!
Nagyot néz: - Elégedetten, a mai világban? Maga viccel!
- Én munkaidőben sosem viccelek, tényleg elégedett vagyok. Van mennyei Atyám, aki mindent megad, amire szükségem van. Kinek van nálam gazdagabb Atyja? Másodsorban: Nem érdekel engem, hogy egy korsó sör ennyibe, egy doboz cigaretta már annyiba kerül. Bár tulajdonképpen semmim sincsen, mégis gazdag vagyok, és tudok adni. Ha csak egy szem cukrot is adok, átélem, hogy „jobb adni…” Régebben – bár rengeteget dolgoztam, néha még hétvégén is -, mégsem tudtam elégedett lenni. Bizony, az első kb. 60 év üresjárat volt…

Mindennap imádkozom, hogy adjon az Úr bűnismeretet. Aztán egy könyvből megtudom, hogy pl. az is bűn, ha valakinek az idejét rabolom, vagy a magánbeszélgetést a munkahelyi telefonon intézem.
Krisztus szeretete szorongat. „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” S az én Atyám mindig megmutatja, hogy kit hogy szerethetek. Észreveszem az újságban, a beszélgetésben, templomi hirdetésekben, hogy kinek segíthetek a kertásásban, költözésben.
Azt olvastam egy könyvben, hogy ahol a templomi igehirdetés nem válik cselekvéssé, ott vagy az igehirdetőben, vagy az igehallgatóban van a hiba.
Feleségem sajnos már nem lehet mellettem. Rákos beteg lett és hosszú szenvedés után Isten hazahívta. Isten nélkül megszöktem volna mellőle és otthagytam volna. Az Úr és a gyülekezet közössége nélkül biztos elsüllyedtem volna, legkésőbb a halála után. Nagyon nem bírom az egyedüllétet. Ráadásul most másodszor is – végleg – nyugdíjba mentem. Azt szoktam mondani, hogy ha ne adj’ Isten börtönbe kerülnék, inkább vállalnék 4 évet közös zárkában, mint kettőt egyedül. De a közösség mellém állt a nehézségek között, feladataim vannak. Isten észre is veteti velem, hogy hol, mit tehetnék. Szeretnek, boldog vagyok.”


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. dec. 18., kedd 12:45 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
"...Sokat hallottam Jézusról, de nem ismertem Őt. Ezt soha nem szabad összetéveszteni, hogy valaki hallgatója Jézusnak, vagy a tanítványa. Hallgatója voltam, de egyáltalán nem ismertem Őt. Volt általános istenhitem, de éltem a magam életét Istentől teljesen függetlenül. Ez a gyakorlati ateizmus, a gyakorlati Isten-nélküliség. A vallásos emberek többsége is így él. Nem tagadják Istent, de nem része Isten az életüknek. Legfőképpen pedig nem Ura. Akkor került sor a szülővárosomban egy ugyanilyen sorozatra, amelyikre elmentem. Az elején nem túl nagy érdeklődéssel. Egyik este meglepődtem, mert amit ott elmondtak arról, miféle botlások, tisztátalan gondolatok, bűnök kísérik az emberek életét általában, egy az egyben rám is igaz. Annak egy részét láttam már addig is, hogy milyen cselekedeti bűnöket, gondolati bűnöket, a beszédemmel milyen bűnöket követek el nap mint nap. Egy részétől szerettem volna szabadulni, sokszor elhatároztam, hogy megjavulok. Bizonyos módszereket ki is dolgoztam arra. Természetesen egyik sem vezetett eredményre.
Azon az estén, mintha reflektor világított volna be a szívem rejtett bugyraiba is, látnom kellett, ki vagyok valójában. Még a viszonylag elfogadható szép máz mögött is mi van. Mennyi mocsok lehet valakiben, akit egyébként gyakran dicsérnek, és akiről sok jót el lehet mondani. Ez zavart engem, de nem tudtam megváltoztatni magam. Most, mintha tükröt tartottak volna elém, világosság támadt. Még jobban kellett látnom, ki vagyok valójában. Még inkább úrrá lett az a félelem rajtam, hogy ennek következményei lesznek. Isten igazságos, azt akkor már tudtam, és a bűnt megbünteti.
Az igazságos Istentől való félelem kezdett eluralkodni rajtam. Az Ő különös kegyelme volt már az is, hogy bevilágított az életembe, és fájni kezdett a bűnöm. Folytatódott az Ő kegyelmének a munkája azzal, hogy a következő estéken arról volt szó, hogy Isten igazságos, de a Biblia hangsúlyozza, hogy Isten kegyelmes is. Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. ... De mit jelent ez, mit kell ehhez tennem? Akkor, azon a héten világossá tette Isten számomra azt, amiről biztos, hogy sokszor hallottam előtte az istentiszteleteken, de ott hallottam meg. Ott tette egészen személyes igazsággá számomra Isten a kereszt igazságát. Pontosan mit? Azt, hogy Isten a bűnt büntető igazságát, amitől féltem, már érvényesítette. ... amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten, akkor minden ember minden bűnének az Isten szerint igazságos ítéletét magára vállalta. Az enyémet is? Azt is. Honnan tudhatom ezt meg? A Bibliából.
Aki ezt hittel komolyan veszi és magára nézve is érvényesnek tartja, az megkapta a teljes bocsánatot minden addigi és azutáni bűnére. Ez olyan jó hír volt, hogy nagy örömmel telt meg a szívem.
...
Az is a Szentlélek munkája volt, hogy ezt teljes bizonyossággal hittem. Ő munkálja ám a hitet abban, aki hallgatja az igét, és törekszik változni. Lemond arról, hogy magát megjobbítja, és elfogadja az Ő felkínált kegyelmét.
...
Még azon a héten az egyik este, amit akkor már bűnnek láttam, megvallottam, mert erről is szó volt. Jézus mondja: "Az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." (Jel. 3,20) Ő jön oda és zörget, utána Ő jön be és adja nekem mindenét. Az én feladatom: ha meghallom, nyissam ki az ajtót. Mit jelent kinyitni az ajtót? Mi választ el Jézustól? A Biblia szerint a bűneim. A bűnvallás az ajtónyitás. Én úgy voltam, hogy sarkig akarom nyitni minél előbb. Nem a jövő héten, nem holnapután, most.
Így került sor életemben először őszinte, radikális bűnvallásra.

...Isten még újabbakat és újabbakat juttat eszembe. ... Tisztogat a mai napig, és tisztogat minden hívőt. Egyre érzékenyebbé tesz arra, ami Őneki utálatos.

A hívő is elkövet utálatosságokat, ő is engedetlen olykor, de nagy különbség van a hívő élet meg a megelőző között. Mert nem ez a jellemző már, hogy cselekszem nyakra-főre azt, ami Istennek utálatos. Ha mégis előfordul, észreveszem, fáj, és azonnal rendezni akarom. Tudom, hogy ezt csak úgy lehet rendezni, ahogy az út elején rendezte Isten: jövök, megvallom, és kérem a bocsánatát.
...
Amíg ebben a testben járunk, addig ismétlődnek a bűnök, de Pál apostol azt írja: nem a bűn uralkodik már az ilyen emberen, hanem Jézus.

...életem egyik legkedvesebb éneke...: Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok."

Cseri Kálmán


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2009. feb. 05., csütörtök 21:50 
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 03., szombat 21:51
Hozzászólások: 32
Sziasztok!

Szeretném én is megosztani veletek megtérésem történetét.

Nem hívő, de tisztességes értékeket valló családban nőttem föl. Szüleim mindenben próbáltak a becsület útján terelgetni, s bár ők maguk nem tudták nekem átadni Isten igéjét, törődtek azzal, hogy nyitva álljon előttem ez az út is. Iskolában jártam hittanra, majd konfirmáltam is, de ezek igazi jelentőséggel nem bírtak az életemben, hamarosan teljesen elmaradt a saját illetve családom életéből is a hit világa.

Gimnáziumi éveim alatt több olyan emberrel kerültem kapcsolatba, akik hívő kereszténynek vallották magukat, és akikkel meg-megindultak a beszélgetések is. Ezek azonban egy ponton mindig megrekedtek, mert sajnos elfordított ettől a világtól, amikor a szavaik mögött nem láttam a tettekben is megjelenni mindazokat amikre próbáltak rávezetni. Újabb évek teltek el, amikor semmilyen kapcsolatom sem volt az Úrral.

A változás akkor indult be, amikor a munkahelyemre egy olyan kolleganő érkezett, aki hiteles keresztényként nem csak szavaiban, de tetteiben is hirdette az igét. Rengeteget beszélgettünk és komolyan elkezdtem érdeklődni a hallottak iránt. Elő-elővettem újra a Bibliámat annak hatására amiről épp aznap beszélgettünk, rendszertelenül, de olvasni kezdtem. Ez azonban még csak psuzta kiváncsiság volt, igazi mélység nélkül.

Az újabb fordulópont akkor jött el, amikor a munkahelyemen olyan helyzetbe kerültem, hogy hosszú időn keresztül, napról napra meg kellett küzdenem önmagammal, hogy ne rántson magával a mocsok. Amikor azt láttam, hogy olyan emberekről bizonyosodik be a leggyalázatosabb tisztességtelenség, akiről addig feltételezni sem mertem, amikor személyes konfliktusokba keveredtem a becsületességhez való ragaszkodásom miatt, amikor az állandó vitákban és méltatlan helyzetekben sokszor erőszakkal kellett magamra higgadtságot öltenem, hogy ne használjam ugyanazokat az eszközöket mint a többiek. 2-3 hónapos időszak volt, és ekkor kezdtem el azt érezni, hogy kevés vagyok ehhez, nem bírok egyedül megbírkózni. Kétségbeesve néztem körbe kapaszkodót keresve. Fix pontra volt szükségem, egy olyan mértékre ami mindenek felett áll. Ekkor kezdtem el rendszeresen olvasni a Bibliát, ekkor kezdtem el komolyan ofafordulni Isten felé.

Sokáig viaskodtam magamban. Nem bírtam egészen oda adni magam. Sok mindent kellett ledöntenem és újjá építenem a lelkemben.
Nem is tudom, mi lett volna, ha Isten nem ad segítséget az említett kolleganőmön keresztül, akivel komoly lelki kapcsolat alakult ki. Sok mindent üzent, tanított nekem rajta keresztül Isten, és tanít nap mint nap.

Attól a pillanattól kezdve, hogy teljesen kitártam a szívem az Úr előtt, ömlik rám minden, a jósága, a "helyre igazítása", a szeretete. Napról napra nyer bizonyságot számomra és napról napra erősödök meg benne. Már nem tudom elképzelni nélküle az életem.


Ana


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2009. feb. 05., csütörtök 22:16 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 29., vasárnap 16:25
Hozzászólások: 2935
Tartózkodási hely: bp
Dicsőség az Úrnak!

_________________
Békesség Istentől


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2009. feb. 05., csütörtök 22:30 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Kedves Ana!

Nagy szeretettel küldöm Neked ezt a videót.

http://www.youtube.com/watch?v=hzE0c1DA ... re=related


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 147 hozzászólás ]  Oldal Előző  1 ... 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség