... én meg mindenkinek ajánlom a Bibliát:).

HA SZERETSZ

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. (Jn 13,34-35)

Nemrégiben, vidéken jártam, és meglátogattam egy másik egyházhoz tartozó gyülekezetet. Mindig élvezem a lehetőséget, amikor hívő testvérekkel imádkozhatom. Kitekintést ad számomra, és emlékeztet a keresztyéneket összefűző kötelékre.
Az istentisztelet csúcspontja az volt, amikor a gyülekezet az oltárhoz ment az úrvacsoráért. A szentségek kiszolgáltatása közben mélyen megindított, ahogy ezeket a szavakat hallottam: "Krisztus teste, amely megtöretett érted" és "Krisztus vére, amely kiontatott érted". Néztem az oltár előtt állók arcát, és arra gondoltam, ők az én testvéreim Krisztusban.
Majd eszembe jutottak a saját gyülekezetem gondjai. Lehet, hogy a keresztyének nem értenek egyet keresztelési kérdésekben, zenei stílusokban, a nők és férfiak szerepét illetően. De amikor engedelmeskedünk Jézus parancsának, hogy szeressük egymást, mi vagyunk az egyház.

Imádság: Urunk, segíts mindig emlékeznünk a szeretetedre. Bocsásd meg, hogy apró kérdéseken vitázunk, és a szemünket levesszük rólad. Segíts egymást jobban szeretnünk, hogy a világ tudja, hogy a tanítványaid vagyunk. Ámen.

Ha Krisztus szeretetét tükrözzük, az emberek tudni fogják, hogy tanítványok vagyunk.
Anne Trudel (Tennessee, USA)

KICSI ÉS/VAGY GIGANTIKUS SZEKTA

„Szeretteim, ne higgyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy azok Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.” (1János 4,1)


Olyan korban élünk, amelyben hihetetlen gyorsasággal terjednek a szekták. Szorosan véve azonban nincsenek is új szekták. (Figyelemre méltó megállapítás a következmények levonása tekintetében – M.Z. megj.). Ezek csupán eretnek csoportok új kiadásban, amelyek léteztek már az Újszövetség napjaiban is. Sokféleségük új, de nem az alapvető tanításuk.
Amikor János azt mondja, hogy vizsgáljuk meg a szellemeket, akkor ezen azt érti, hogy minden tanítót Isten Igéje alapján kell megvizsgálnunk, hogy felismerjük azokat, akik tévesen tanítanak. Három terület van, amelyben a szekták tévelygőnek bizonyulnak. Nincs egy szekta sem, amely kiállná mindhárom terület próbáját.
A legtöbb szektának végzetes a tanítása a Bibliáról. Nem ismerik el a Szentírást Isten tévedhetetlen Igéjének, az emberhez szóló végleges kijelentésének. Számukra ugyanolyan tekintélye van alapítójuk és vezetőik írásainak.
Azt állítják, hogy új kijelentéseket vettek Istentől, és „új igazságokkal” dicsekszenek. Saját, külön bibliafordítasait adják ki, s ezek eltorzítják és elferdítik az igazságot. A hagyományokat a Bibliával egyenértékűnek tartják. (Kell-e emlékeztetnünk a katolikus egyház „szent hagyományaira”? – M. Z. megj.) Isten Igéjét félrevezető módon alkalmazzák.
A legtöbb szekta eretnek módon tanít az Úr Jézusról. Tagadják, hogy Ő Isten, a Szentháromság második személye. Azt talán elismerik, hogy Isten Fia, de ezen valami mást értenek, mint azt, hogy egyenlő Istennel. Gyakran azt is tagadják, hogy Jézus a Krisztus, és azt tanítják, hogy „Krisztus” legfeljebb valamiféle isteni befolyásolás, amely az ember Jézusra jött el. Gyakran tagadják az Üdvözítő igaz, bűntelen ember voltát is.
A harmadik terület, amelyen a szekták Isten Igéjének ítélete alatt állnak (ami egyszersmind mindennemű „közösködést”, ökumenét ki kellene, hogy zárjon…- M. Z. megj.),az a megváltás útjáról való tanításuk. Tagadják, hogy a megváltás tisztán kegyelemből, az Úr Jézusba vetett hit által történik. (Pedig mennyire egyértelmű az Úr Jézus tanítása – akárcsak a Mt 18,23-27 verseiben is..! – M. Z. megj) Mindegyikük más evangéliumot hirdet, némelyek a jó cselekedetek és az emberi jóság által való megváltást. (Ez megint csak a katolikus egyház közismert tévtanítása. – M. Z. megj.).
Ha e szekták toborzói ajtónkon kopogtatnak, mit tegyünk? János nem hagy kétséget afelöl: küldjétek el! Kerüljetek vele minden kapcsolatot. „Ne fogadjátok be házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel” (2Jn 10).


William MacDonald: Ösvényem világossága – július 13.

SZÖVETSÉG AZ ELLENSÉGGEL?

„A bűnöst kellett segítened, és az Úr gyűlölőit szeretned? Ezért szállt rád az Úr haragja.” (2Krónika 19,2)


Josafát király az istentelen Aháb királlyal szövetkezett a Szíria elleni háborúban. Szentségtelen volt ez a szövetség, amely csaknem a király életébe került. A szírek azt hitték Jósafátról, hogy ő Aháb, és már csaknem megölték, amikor észrevették tévedésüket.
Noha Jósafát megmenekült a haláltól, nem kerülte el a szigorú megrovást Jéhu próféta részéről, Isten haragszik, ha az övéi az istentelenekkel működnek együtt, és azokat szeretik, akik Őt gyűlölik.
Mikor történik ilyesmi napjainkban? Például akkor, amikor a hitvalló evangéliumi keresztyének közismert liberálisokkal szövetkeznek nagy vallásos mozgalmakban. Ezek a liberálisok tagadják a keresztyén hit alapvető tanításait. Megpróbálják aláásni a Biblia tekintélyét kételyeikkel és tagadásaikkal. Ezek, noha keresztyénnek mondják magukat, valójában Krisztus keresztjének az ellenségei. Azzal dicsekednek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek (lásd Fil 3,18-19). Támogatásukból semmi haszna nincs Krisztus ügyének, csak kárára lehet annak.
Minél befolyásosabb lesz az ökumenikus mozgalom, annál erősebb nyomás nehezedik a bibliahívő keresztyénekre, hogy csatlakozzanak a keresztyénségben levő istentelen elemekhez. S ha erre nem hajlandók, gúnyolják és támadják őket, és megnyirbálják szabadságukat. A Krisztushoz való hűség azonban azt kívánja tőlük, hogy maradjanak meg az elkülönülés keskeny ösvényén.
Egyik legfájdalmasabb csapás az, amikor valódi keresztyének is megvetik azokat a testvéreiket, akik nem hajlandók az istentelenekkel együtt munkálkodni. Ismeretes, hogy vezető keresztyén személyiségek elismeréssel szólnak a modernistákról, miközben támadják a fundamentalistákat (bibliahívőket). A liberális tudományosságot fontosabbnak tartják a keresztnél, jóakaratúlag idézik a liberális szerzőket, és szeretetteljes megértést hirdetnek a liberális tévtanokkal szemben Fundamentalista testvéreik számára pedig lesújtó megjegyzéseik maradnak, csak azért, mert azok világosan meg akarják húzni a határvonalat az igazak és istentelenek között.
Isten ellenségeinek a kegyeibe behízelkedni vagy segítségüket keresni, a hűtlenség vonalát jelenti. A Krisztushoz való hűség megkívánja, hogy megalkuvás nélkül kövessük Őt, és szembeszálljunk ellenségeivel.



William MacDonald: Ösvényem világossága – július 29.

ha a dogmatikai különbségekre nézünk, nem közösködhetünk egyetlen más egyház tagjával sem. ha saját egyházunkban vizsgálódunk, különböző kegyességi irányzatokat fedezünk fel, amelyektől persze szintén elhatárolódunk, mint tévelygőktől. a saját irányzatunkhoz tartozók között képmutatókat találunk, akikkel naná hogy nem állunk szóba. a maradék néhány testvér között biztos marad egy-két nem eléggé átadott életű, esetleg olyan aki ugyan az eszével úgy gondolkozik ahogyan mi, de életével mégsem hiteles. ha mindezzel megvolnánk irány a sivatag, hiszen egyenes úton vagyunk a remeteség felé. esetleg még oszlopos szent is lehet belőlünk...

Kedves Testvéreim
Köthetjük a gatyát
Ím: a REFORMÁTUS
SIVATAGI ATYÁK



...mielőtt BELEÉLI magát valaki, hogy én milyen anti-refi vagyok, ezennel szeretettel meghívlak titeket a református GYÜLIMBE a vasárnapi IrányTű alkalomra

http://iranytublog.spaces.live.com/

Attól függ, hogy mit értünk ökumené alatt, melyik mozgalmat?
Mert nem egy és ugyanaz minden ökumenikus törekvés.
Ahol a Krisztusban hívő emberek keresik egymással a kapcsolatot, felekezeti hovatartozást félretéve,
avagy amikor mindez semmit nem számít és így keresnek kapcsokat nem keresztény alapigazságokon állókkal is.
Mindkettő igaz ma.
Maga az un. ökumenikus nagy mozgalom átlépett bizonyos bibliai határokat ez nem vitás.
Olyanokkal is keresve a párbeszédet, reprezentatív megjelenéseket(nem evangélizálás céljából) akiknek közük sincs Krisztushoz.

„Világ keresztyénei/keresztényei – egyesüljetek!”(?)


2oo9. január 18.-a van. Az egyházi hírek tudósításai szerint ma kezdődik az ún. ökumenikus, egyetemes imahét. Jó másfélszáz évre nyúlnak vissza gyökerei az Alliance mozgalomhoz kapcsolhatóan. Sokáig csak a protestánsokat érintette (ott sem „közösködött” minden felekezet a másik reformálttal), de több, mint két évtizede a római katolikusok is „érintettek” a dologban. Ma már, akinek nincsenek ellenérzései (egyik vagy másik oldalon), az mehet protestánsként a katolikus templomba, illetve a „pápa népe” Kálvin, Luther templomaiba, baptista imaházba – a lelkészek szervezése szerinti programra. Békesség, testvériesség Krisztusban? Hát, akik részt vesznek benne, azok teljes bizonyossággal ezt gondolják, ezt élik meg. „Végre, nem ellenségeskedik katolikus protestánssal és viszont. Végre testvéri, ölelő karok vannak, ökölbeszorított fenyegetés, gyűlölködés helyett, S ez így természetes, hiszen mindannyian Krisztus gyermekei vagyunk, tehát egymásnak testvérei!” Igaz ez? Jól van ez így?
Talán nem költőiek e kérdések, s nem is jó reflexszerűen válaszolni rá.
Ökumenizmus és reformáció. A protestánsok mindkettőt ünneplik. Előbbi a közös keresztyénség, utóbbi pedig a katolicizmustól való elszakadás, az evangéliumi hit, a Biblia kizárólagosságának az ünnepe. Nincs itt valami önellentmondás?
A római egyház a reformációt – anno – Isten elleni merényletnek tartotta. Harcolt is ellene tűzzel, vassal (ld. ellenreformáció). Később, miután semmilyen eszközzel nem tudta megszüntetni, szépen vagy csúnyán visszaterelni a „tévelygőket” saját „aklába”, először kiátkozásokkal, kígyót, békát mondva rá, kényszerűen tudomásul vette a protestantizmus létét, majd mára már „odáig merészkedett”, hogy kijelenti: abban is megvan a kinyilatkoztatott igazság – részben.
Kálvin a maga idejében „ostyazabáló tévelygőknek” minősítette a „pápistákat”. S még ennél is cifrábbakat mondott rájuk. A protestánsok önértelmezése szerint Isten adta a reformátorokat, hogy kivezessék a keresztyénséget a bálványimádó katolicizmusból. Az egész olyan volt, mintha mondjuk a Csendes Óceánba, amikor valóban sima a víztükre, valaki belehajította volna az Alpok hegységet. Hatalmas robaj, óriási hullámok, szétrebbenő vízi állatok, és sokáig és messzire elható hullámok.
De az idő minden sebet begyógyít. A hullámok is elülnek egyszer, s ki beszél már olyas csodáról, amikor a tengerbe vetette magát a hegy? (Legfeljebb, ha arra jár néha egy hajó, s a hegycsúcs 10-15 méterre kiemelkedik a vízből. „Ajánlatos” nagy ívben kikerülni).
A jelek szerint így „békélt” meg egymással a hegy (reformáció) és az óceán (katolicizmus).

Valamikor, katolikusként én is nagy „hódolója” voltam az ökumenének. Eléggé párját ritkító jelenségként vittem ezt végbe. Leginkább gyermeki kíváncsiságom vezetett: mit lehet csinálni „nem katolikusként” Isten ürügyén? Aztán az ÚR kegyelméből, ebbéli nyitottságom mérföldkővé lett a protestánssá válásom rögös útján. Azóta élénken él bennem a katolikus múltam, annak minden tanításával. liturgikus gyakorlatával, katekézisével, szent hagyományával. Ugyanakkor mind teljesebben válik véremmé (ha szabad ezt a kifejezést használnom az ÚR dicsőségére) a Biblia, annak isteni üzenete. S egyre inkább elképedek az idők jelein. A globalizmus nem csupán a világ törekvése, hanem – sajnos – félreértett módon az egyházé is.
A protestánsok fennen és büszkén mondják a katolikusokat testvéreiknek. Igyekeznek is – legalább januáronként egy hétre – „egymás nyakába borulni”, átszellemült meghatottsággal.
Noha a sola scriptura egyházainak tartják magukat a protestánsok, mégis botorul tékozolják a testvér titulust a katolikusokra. Nem a szeretetlenség mondatja ezt velem. Sajnálom a katolikus embereket, imádkozom értük, hogy tudjanak elszakadni megrögzött, gondolkodásmentes katolikusságuktól, legyen nyitottságuk az egyházukban hallottakat, hittételeket összehasonlítani a Biblia igazságaival, s levonni a radikális következtetéseket! Mert mindaddig, amíg tisztítótűz, Mária-társmegváltó, oltáriszentség, stb. hitük van, addig olyan Isten vélnek ismerni, aki NINCS! Ha Isten újjászülő Lelke tesz benne testvérekké hívőket, akkor a katolikusok nem lehetnek protestánsoknak testvérei. Egyáltalán nincs közös platform.

A reformáció óta lehetnek a megfogalmazások, egymásról alkotott vélemények (protestáns és katolikus viszonylatban) szalonképesebbek, cizelláltabb stílusúak, de ha ez a különbözőségek összemosásához vezet, az az Ige Istenének elárulásával azonos.

A mostani, ökumenikus törekvések a nagy, egyetemes SEMMIT célozzák meg. De semmi sem véletlen, a Szentírás beszél ilyesmiről is, mint a végidők jelei.
Ilyen alapon már nem is annyira döbbenetes (másoknak talán) Dusicza Ferenc, református lelkész TV-s megnyilatkozása, évekkel ez előtt. Mindkét műsorát láttam, hallottam, így nem másodkézből kapott értesülés.
Egy alkalommal, mohamedán vendége volt. Magyar ember, valamilyen tanítói tisztségben, „Allah híveként”. Ramadán apropóján beszélt. Az adás végén Dusicza nagytiszteletű úr elköszönésében üdvözölte vendégén keresztül az iszlám testvéreinket.
A másik esetnél Krisna tudatú hívővel beszélgetett. Tőle ekként búcsúzott: „Áldjon meg a közös Istenünk!”

Azért ez már valami, nem? Van még hová fejlődnie az ökumenikus törekvéseknek…


2009. január. 18. Mihálovics Zoltán

.

Kedves Figyelő !

Sok igazságot mondtál el,- de összességében, mégis a "hit,remény,szere-
tet - és ezek közül legnagyobb a szeretet" szellemiségében mi lenne a
megoldás - szerinted ?

-Ma délután a TV2 adón láttam, - mert tudatosan érdekelt, - a rk. Szent-
háromság templomból közvetített misét.- Igyekeztem "objektiv" néző
maradni,- ennek ellenére a liturgia és az énekek, a figyelő és belső áhi-
tatot sugárzó arcok "testvéri" közösséget megvalósító erővel hatottak rám.- Tudod - azt, hogy "köszöntsétek egymást a béke jelével" (ha jól
idézem) és erre a vadidegen egymást nem ismerő emberek szeretetteljes
kézfogásait - megtanulhatnánk.

-Természetesen, ami a Bibliától eltérő dogmatikai tanítás, azzal semmi-
képen nem lehet egyetérteni.- Ezek között is talán a legfontosabb az
oltári szentséggel kapcsolatos.-

-Ennek kapcsán meg is kérnélek, -talán sokunknak hasznos lenne,- hogy
mint aki benne voltál és belülről ismered, elmondanád, mit jelent, vagy
mit kell érteni az ostya és a kehely felett elmondott ezen szavak: fogadd
kedvesen "adományunkat" és "felajánljuk". - Sehogy nem tudom össze-
kapcsolni az úrvacsora lényegével. - Persze, ismerem HK. tanítását, de
az érdekelne, hogy a rk. hívők számára mit jelentenek.-

-Mindezt nem az ítélkezés, vagy a szakadék mélyítés szándékával, hanem
mert jó lenne tisztában lenni a rk. hívők mégiscsak nagy táborának lelki
látásával.-

-A magam részéről sokszor indíttatva érzem magam rk. "testvéreinkért" -
-mert szerintem igenis vannak,- imádkozni.

Üdv.
Loisz

A református felekezet SZABAD arra nézve, hogy gyülekezetenként másként élje meg ebben is a hitét.
Ettől már különbözik a katolikus testvérektől, meg másoktól.

Kedves Pauler!

Ismét sikerült talányos hozzászólást kreálnod. Kijelentesz valamit homályosan, mintha lett volna ezzel ellentétes felvetés vagy kérdés.
Ezzel együtt – ha más nem, egy elfogulatlan kívülálló bizonnyal egyetért e megállapítással: - a református egyház épp annyira van „bilincsben” felekezeti liturgiáját illetően, mint bármelyik más ún. „történelmi népegyház”. (Gondoljunk csak az ún. „dicsőítő énekek” iránti ellenszenvre…)
Másrészt kérdés marad; mit értünk egy egyház (vagy egyéni hívő) HITÉNEK MEGÉLÉSÉN? Klasszikusan és biblikusan ez a mindennapok engedelmességét jelentené az isteni, krisztusi instrukció iránt (vö. Jn 3,36).
Tartok tőle Péter, hogy te az istentiszteleti rítusra gondolsz, s az abban megnyilvánuló hitelvekre, hitvallásokra. Ezekre mondtam előbb azokat a bizonyos bilincseket. Hogy valami konkrétummal is szolgáljak: mikor meri a református egyház elhagyni, kiigazítani azokat a gyülekezeti énekeket, amelyek szöveg és dallamritmus (=prozódia) tekintetében iszonyatosan magyartalanok? Az, hogy egy hangjegyre egy szótag esik – még távolról sem elégséges feltétel. Abból még bőven lehet nyelv- és értelemtörő feladvány…





Kedves Loisz!

Rém egyszerű a válasz, noha „emberileg” érzéketlennek, sőt kegyetlennek is mondható. A biblikus szeretet nem azonos az érzelgősséggel, az ajnározó „keblemre mindenkit” szívélyességgel, humánummal. Csak hasonlít rá. Ezért könnyű beleesni annak a csapdájába. Nem győzőm eleget hangsúlyozni: SÁTÁNNAK KÉT HATALMAS FÉLREVEZETÉSE A MAJDNEM ÉS A MINTHA.
A balga szüzek – úgy tűnt, MINTHA a vőlegényé lennének, de csak MAJDNEM jutottak be a menyegzőre. Valójában kimaradtak, akárcsak az írástudó, aki Jézus szerint nem volt messze Isten Országától.
A szeretet Ürügyén nem lehet az Ige igazságának árulójává lenni. Legalábbis végzetes következmények nélkül. Az Úr Jézus azt mondta; „aki jobban szereti apját, anyját, feleségét, gyermekeit (pedig a vér szerinti kötődés sokkal aktívabb, késztetőbb, mint a gyülekezeti, vagy felekezetközi „testvériség”), az nem méltó hozzám.”
A római katolikus egyház csak olyan, mintha keresztyén lenne. (Majdnemnek nem mondanám, mert az pozitív irányt jelent, s ők az ellenkező irányba minősítették le magukat tévelygéseiknek helyet adva).
Eszembe jut Donáth László, akit évekkel ez előtt láttam a TV-ben egy valaminő kerekasztal beszélgetésben. Ő ugyebár evangélikus lelkész, de furcsa, politikai nézetei miatt nem éppen a „szívem csücske”. Az adás vége felé, a szintén jelenlévő unitárius lelkészt „kiigazította”, hogy az ő felekezete nem keresztyén, mert tagadja a Szentháromságot. Igazat kellett adnom neki, noha általános nézet szerint a protestáns keresztyénség egyik ága az unitáriusság.
Fel nem foghatom, miért nem nyilvánvalóan világos a protestantizmus számára, hogy a reformáció megtagadása az, ha a római egyházat anélkül rehabilitálják a keresztyén testvériség ege alatt, hogysem változtak volna hitelvei az Ige tisztaságához igazodva. Pedig nem kevesen haltak mártírhalált inkább, minthogy lepaktáljanak „szeretetből” a katolicizmussal. Abban a biztos tudatban adták hitükért életüket, hogy Istennek tetsző az. Szerintetek tévedtek? Szerintetek nem Isten kívánta megtisztítani az Egyházat a reformáció által? Luther nem csupán (s talán nem is elsősorban) az erkölcsi mocsár miatt mocorgott és morgolódott 95 tételnyit, hanem a sola fides, sola scriptus, sola gratia hiánya miatt.




Tudod Loisz, az igazi színész átéléssel alakít. Ezzel nem azt mondom, hogy a katolikus hívek megjátsszák az átélést. De a látszat csal. Elég valamit elképzelni (tiszta jó indulattal, tévesen is), elég magamat őszintén adni a liturgiába – ettől még nem lesz ott Isten, ettől még messze nem szükségszerű az Ő közösségvállalása, elismerése az „ájult áhítattal”. Ha az egész „mise-ügy” Ige ellenes, zokoghat mindenki a meghatottságtól – az Úrnak híre-hamva sincs ott. „Hanyatt esel” a békejobb szokástól? Ahova jelenleg járok istentiszteletileg, az egy református gyülekezet. Az alkalom végén – többnyire mindenki – a mellette-előtte-mögötte lévővel kezet fog, s mosolyogva „áldás, békesség”-et mond. Aztán megy ki-ki a maga dolgára, máris felejtve a gesztust.





Egyetlen római katolikus sem hiszi másképp, amint egyháza tanítja számára. Ennek megfelelően úgy vélik, vallják, hogy az oltáriszentségben az Úr Jézus valóságosan jelen van. S hogy kerül oda? A pap a mise „átváltoztatás” részében követi el az ő- és egyháza hite szerint. Ennek egyik része az „epiklézis”(Szentlélek lehívása /valójában mintegy „levonása” az Égből/, mintha bárkinek rendelkeznie lehetne tulajdonosként, gazdaként bármelyik isteni személy felett). A pap hatalmának (latinul apostoli szukcesszió, ami – szerintük – Jézusra vezethető vissza, s így mintegy „apáról fiúra” származva létezik, amit a pap a püspök kézrátétele révén kap meg) gyakorolásában, e szavak hatására: „ez az én testem” „ez az én vérem” válik Krisztus testévé és vérévé az ostya és a bor. Ezt az átváltozást, átlényegülést hívják latinul transzszubsztanciáció-nak. S hogy a kecske- káposzta módján a kívülálló, kétkedő is „elintézhető” legyen, így mondják, hogy lényegileg benne van az Úr, noha fizikai-materiális módon nem változott az ostya és a bor.



Nem velem vitázol, hanem Istennel, az Ő Igéjével. (Persze imádkozni mindig is lehet, sőt kell a katolikusok megtéréséért). Ahogy én tudom, úgy válunk Isten gyermekévé, hogy megértve a „mi fán terem?” dolgot, döntést hoz valaki a megtérésre. Megismerve a feltételrendszert, amit az Ige közvetít (Biblia-olvasás, igehirdetés) révén – igent mondok, elfordulok addigi életemtől. Erre Isten pecsétet üt Szentlelke által, azaz újjászül, szellemi életre.
Gondolod, hogy Isten hajlandó arra a katyvazra bólintani és újjászülni, ami a katolikus „hittételi salátástálban” van? Ha valaki „újjászülte” őket, az nem lehet a Biblia és Krisztus Istene. Így azután nem is lehetnek a keresztyéneknek testvérei.

http://iranytublog.spaces.live.com

az én "refomátus gyülekezetem"

ha ÉN otthon érzem magam itt, akkor VALÓSZÍNŰ, hogy nem a figyelő által ismert(etett) érzéseket keltené talán még BENNE sem...

nem értelek....

MOST már én se :O

eddig azt hittem, igen

azt se tudom, most KI a "címzett", figyelő, vagy én? :O

TE

az a lényeg, hogy a ref. felekezet ökumenikus, de mi mint presbitérium dönthetünk másként, egész határozott tettekben is

TE mire gondoltál?