http://www.parokia.hu/lap/refgyulai/cik ... kacioibol/ERŐSEK ÉS ERŐTLENEK
Farkas József református lelkipásztor
Klauzál téri egyházközség imatermében
Bpest, VIII, Gyulai Pál u. 9., I.em.)elhangzott igehirdetése.
Rómaiakhoz írt levél 14:1-8 KÉZIRAT, 1996. szeptember 15. vasárnap
15:1-2
Kedves testvérek!
Bőségesen elég anyag van egy prédikációra ebben a két szóban, hogy erősek és erőtlenek. Pál apostol ketté osztja a római gyülekezetet és azt mondja, hogy vannak erősek és vannak erőtlenek. Ő magát az erősek közé sorolja és bizonyára a gyülekezet többsége erősekből állt, de voltak közöttük erőtlenek is; és Pál az erősek oldalára áll, azért áll az ő oldalukra, hogy figyelmeztesse őket kötelességeikre az erőtlenekkel szemben.
Előszőr ismerjük meg a történelmi helyzetet és aztán alkalmazzuk azt a mi mostani világunkra. A római gyülekezetben voltak tehát erősek és erőtlenek. Tudjuk azt, hogy a római gyülekezet többségében pogányokból lett keresztyénekből állt össze, de persze voltak ott is zsidók. Találkoztak egymással zsidók és nem zsidók a Krisztus nevében. Úgy is mondhatjuk, hogy két hatalmas kultúra találkozott ebben a gyülekezetben. Latin és a mögötte lévő évezredes kultúra és a szintén évezredes zsidó kultúra találkozott. Krisztusban egyek lettek, de mind a két tábor hozta magával a kultúrájának az örökségét. Nem is hiba az, hogy hozta magával, nem kellett volna radikálisan törölni mindent, amit ki-ki az előzetes kultúrájából hozott. Tehát két kultúra találkozott, ütközött és ebből bizony adódtak problémák is. Könnyebb volt a pogány keresztyének helyzete, mert azt mondhatjuk, hogy ők igazában légüres térből léptek be a kersztyén közösségbe; mögöttük is volt természetesen kultúra, de a vallási élet egyáltalán nem volt eleven, különösen már abban a korban lehanyatlott a régi görög, latin vallási világ, sok isten volt az égben és egyiket sem vették komolyan. Tehát nekik könnyebb volt belépni a Jézus Krisztus gondolatvilágába, mint a zsidóknak, akik mögött ezer éves kiélezett vallásos múlt állott. Előzetesen zsidók voltak, begyakorolták magukat a zsidó vallásosságba és úgy léptek be a Jézus Krisztus gyülekezetébe, hozták magukkal a zsidó múltat, hagyományokat, sőt hozták a konkrét zsidó törvényeket, étel-, ital-törvényt. És nem tudtak megszabadulni egyszerre azokból a kötötségekből, amiket a zsidó vallásuk jelentett kóser étel, nem kóser étel, szabad enni, szabad inni. Közismert, hogy úgy történt annak idején a dolog, hogy a mészárszékekben kimérték a húst, de amikor levágták az állatot gyakori volt az, hogy annak a belsőségeit, -magunk között egy kicsit cinikusan-, a nem használható részét elküldték valamelyik papnak, hogy az oltárán füstölögtesse el, és ilyen módon áldozati állatá lett elvileg ez az állat és tisztátalanná lett az a hús amit a mészárszékekben kimértek. És az a zsidók számára óriási probléma volt. Nem úgy volt, hogy bement egyszerüen a hentesüzletbe és kért egy kiló húst, hanem hát, bizony a lelkiismeretét foglalkoztatta, hogy hátha ennek az állatnak is valamely részét elfüstölögtették égő áldozati oltáron és akkor tisztátalan. Szabad nekem tisztátalan állatnak a húsából ennem? Hát a válasz egyértelmű volt: Nem szabad. Ezért mondja Pál, hogy az egyik, a szabad, az erős nyugodtan eszik bármiféle húst, a másik, az erőtlen inkább zöldségfélét eszik. Biztonság okáért inkább vegetáriánus koszton éltek a zsidók, hacsak nem a saját kóser szabályaik szerint vágtak le állatot; Tehát nam elvileg voltak vegetáriánusok, csak biztonsági okokból, hogy hátha az az állat tisztátalan. A pogány keresztyéneknek semmi gondot nem okozott ez, a zsidóknak gondot okozott és így jött elő ez a kettősség. Az erős nyugodtan evett bármiféle húst, az erőtlen inkább zöldségfélét evett és ezek együtt voltak a gyülekezetben. Ebből feszültség támadt. Az apostol nagyon finoman fogalmaz, amikor azt mondja, az erősek megvetik az erőtlent, lenézik, hogy ugyan te, te még itt tartasz, nem hallottál Jézusról. Az erősebb hajlamos arra, hogy megveti az erőtlent, -így mondja Pál; a másik mondatában azt mondja, hogy az erőtlen pedig ítélkezik az erős felett, hogy nana, azért tulságosan elszabauúltál az Isten rendjétől, talán mégsem volna szabad ennyire szabadnak lenni.
Itt van a feszültség a római gyülekezetben és ezzel foglalkozik az apostol az egész 14. fejezetben, aztán lám, még a 15. fejezetre is átnyúlik az apostolnak a szava. Erős és erőtlen. Testvérem, magadat hova sorolod, erős vagy erőtlen vagy? Érdekes volna egy ilyen önmegkülünböztetést csinálni, kicsit úgy derűsen, tréfásan elgondoltam, hogy azt mondom a gyülekezetnek: Testvérem jövő vasárnap erőtlenek ide a fal mellé, erősek ide az ablak mellé. Önként ki-ki üljön ide, aki erőtlen az üljön ide, aki erős az meg üljön emide. Hányan lennének ebben az oszlopban és hányan lennének abban az oszlopban? Biztos vagyok felőle, hogy ez tele volna emberekkel, itt meg alíg volna valaki; mert azt hiszem, legtöbben úgy ítélnék, hogy ó, hát én persze az erőtlenek közé tartozom, én ide ülök. Nahát, itt emelem föl a szavamat testvéreim és az Isten nevében mondom, hogy nem igaz, erősek vagytok. Ez ma a meghökkentő örömüzenet: Erősek vagytok, igenis! Kicsit derűsen megint csak azt mondom, aki ebbe a gyülekezetbe jár és elbírja ezeket a prédikációkat, az biztosan erős. Ide erősek járnak. De azért, hogy fölöttébb el ne bizakodjunk, halljuk meg az Úr másik szavát, hogy: ti erősek vagytok, de ti tartoztok azzal, hogy gondozzátok az erőtlenek erőtlenségét! Azt mondja tehát Isten, -csak úgy, egy kis kitérőben-, hogy mi is a prédikátornak a szolgálata, szemben mondjuk a művésszel vagy a tudóssal. Könnyű a művésznek; ahogy ő látja a világot, lefesti és úgy van, nem lehet vele vitázni; ha az a festő rózsaszínünek látja a világot és úgy festi, nem lehet vele vitázni; neki szabad, ahogy látja. A tudósnak vigyázni kell, hogy pontos eredményeket mutasson fel. De mi a prédikátor feladata? Nehezebb mind a kettőnél. A prédikátor feladata nem kevesebb mint, hogy ideálljon és azt mondja, hogy ezt mondja az Úr. És készüljön erre a prédikációra, hogy valóban vette ezt a bizonyosságot, megbizatást, hogy ezt mondjam, testvér, te erős vagy. Igazában lelephezhetnénk magunkat, hogy egy olcsó menekülés az, hogy ó, hát én erőtlen vagyok, engedjetek engem az utolsó sorba. Evangélium az, hogy erős vagy, evangélium- elkötelezéssel; és légy kedves, drága testvérem, vedd most Jézustól, Jézus Atyjától, Jézus tanítványától, Pál apotoltól ezt, ahogy mondja: mi erősek. Nem járt még Rómában Pál, mielőtt ezt a levelet írta, de szinte tudatlanul is és mégis bizonyosan betagolódik a gyülekezetbe, és azt mondja: mi erősek, többség; mi vagyunk az erősek és ez nem alkalom és ürügy az elbizakodottságra, a gőgre, hanem ez a több felelősség szava, hogy erősek, minthogy erősek vagytok.
Na ezek után egy kicsit közelebről is nézzük meg, hogy kik tehát az erősek és kik az erőtlenek. Vannak szavaim, amelyekkel jelzem mind a két lelkületet, magatartást: ez nem kizárólagos és egyáltalán nem mindent magába foglaló, de mégis három szót mondok az erősek jellemzésére: Az erős ember, szabad ember, az erős ember, erőszakmentes ember; az erős ember, szolgáló, empatikusan együttérző, szolgáló ember. Szabad, erőszak nélkül él ebben a világban és szolgál. Az erőtlenre is van három másik szavam: Az erőtlen az, aki mankóval jár, aki csőlátásos és akinak félelem jelzi a hítéletét.
Teljes szeretettel hordozzuk, gondoljuk át most ezeket a szavakat és részletezzük egy kicsit, aztán kössük össze. Az erősnek az a dolga, hogy hordozza a másikat; olyan szépen mondja Pál: fogadja be, de ne azért, hogy a nézeteit bírálgassa. Tehát itt eleve megálljt parancsol nekünk Isten, amit nem tudunk mindig megtartani; a megállj parancs az, hogy befogadni és nem ítélgetni. Na, de nézzük közelebbről tehát ezeket! Az erős ember, szabad ember; a maga lábán, s nem mankókra támaszkodva jár, a mga ítéletét fogalmazza meg; a maga látomását keresi; a maga személyes kapcsolatát keresi Istennel. Ennek szemléltetésére csak annyit mondok most: tegnap telefonon fölhívott vidékről egy férfi; régen, sok esztendőn át testvéri jó barátságban voltunk, ő ugyan katolikus, de nem zavart minket; szivesen hallgatta mikor a Bibliáról tanítottam, érdekelte őt a Biblia. Igazán testvéri, baráti kapcsolatban voltunk. Aztán közben, hogy, hogy nem, nem tudni, jehovista lett. Attól kezdve megszakadt a kapcsolatunk. Nem tudatosan szakítottunk, hanem elhanyagoltuk kölcsönösen egymást. Nagy meglepetésemre tegnap fölhívott a vidéki városából telefonon és egy kicsit olyan bátortalanul kérdezte, hogy hajlandó volnék-e szóba állni vele, mert szeretne velem beszélgetni éspedig bibliai témákról. Nyílván miszionálni akarna, de nem zavart engem; a kérdés az volt: hajlandó vagyok-e szóbaállni vele vagy nem. És hát természetesen mondtam neki: Én téged becsületes embernek tekintettelek, ha te megmaradtál becsületes embernek a jehovisták között, akkor persze, hogy szóba állok veled. Gyere el! Megegyezünk és összeteszük a hitünket, bibliai igéket; biztos vagyok felőle, én nem akarlak meggyőzni téged, hogy nincs igazad, de biztos vagyok afelől is, hogy te sem akarsz gyorsan áttéríteni a jehovisták közé. Én szabad ember vagyok, befogadlak bármikor, becsöngetsz hozzám, leülök veled és beszélgetünk bibliai témákról.
Testvérek, a Bibliából szerintem, ismerve a meglévő, fennálló helyzetet, ezért mondom, hogy szinte-szinte minden vasárnap fel kellene olvasni a Galata 5,1-et, ahol ezt olvassuk: "Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni." Az erős ember, szabad ember; gondolkodik, hisz, imádkozik, szolgál szabadon. Ezt azért kell mondani, mert a másik oldalon van olyan, hogy nem szabad, ezt nem szabad. El lehet mondani, hogy vannak hívő testvéreink akik azt mondják, hogy annál jobb keresztyén valaki, minél több mindent nem tesz. Mégegyszer: annál jobb keresztyén, minél több mindent nem tesz: Nem nyitja ki a tévét, nem olvas regényt, nem megy szinházba, nem tesz..., s még sorolhatnám minél több mindent, amit nem tesz. Hát, ezt én nem tudom elfogadni, én azt mondom, hogy szabad ember vagyok: Jézus Krisztusban minden szabad. Nagyon jól tudom, hogy minden szabad, de nem minden használ. Ha hiszem azt, hogy valaki igazán a Jézus Krisztus követésére szenteli az életét, munkálkodik az a Szentlélek, aki megmondja, hogy ezt már nem.
A második ismérve az erős embernek az, hogy erőszakmentes. Jézus tanitványai nem használhatnak erőszakot. Azért, mert én erős vagyok, nem erőszakoskodhatom. Pontosan ez jelenti azt, hogy erős vagyok, hogy erős vagyok önmagammal szemben is, erős vagyok a szabadságommal szemben is, arra is szabad vagyok, hogy a szabadságomat megkötözzem. Annyira erős vagyok, hogy tudok szabadságomban nem szabadon mozogni a másikra való tekintettel. Ebben az összefügésben mondja Pál apostol, hogy én mindenfélét ehetek nyugodtan, de ha együtt vagyok ezekkel az erőtlen testvéreimmel, inkább sosem eszem velük együtt közösségben húst, csak-hogy ne botránkoztassam meg őket. Szabad vagyok mindenféle étel evésére, de ha a másik az én szabadságomban megütközik, akkor ez önkéntesen elfogadni való korlátot jelent az én szabadságomban. Nem erőszakolom rá a magam hitét a másikra; Ő se erőszakolja persze reám az övét. Az erős emberre tehát az jellemző, hogy nem használ erőszakot.
Harmadik jellemzője az erős embernek az, hogy szolgál, úgymondottan empatikusan, együttérzően. Az erős embernek van ereje szolgálatra. Szolgál, úgy ahogy az apostol mondja a 15. fejezet elején: "Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy hordozzuk..." Ez tartozás. Olyan szépen mondja az előző 13. fejezetben Pál: "Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt." Az apostol számára eldőlt a vita, tízparancsolat, Mózes, kóser szabályok, ünnepek. Az egész mózesi rendszer eldőlt az apostol számára, ebben, hogy szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Ez viszont tartozás, ezzel tartozunk; és senki sem mondhatja, hogy én már letudtam az én tartozásomat. Ez olyan tartozás, amit halálunkig hordozni kell, és boldogan kell hordozni, ez hozzá tartozik az erősekhez; aki erős az elvállalja az élethossziglan érvényes elkötelezést: szeresd felebarátodat!
Az erőtlenekről azt mondtam, hogy mankóval járnak: nagyon nagy tisztelettel és már előre mondom, hogy senkitől sem szabad elvenni a mankót, ha ő mankóval jár. Szembesítve tehát: a szabad ember két lábon jár, szabadon, mankó nélkül jár, kockázatosan jár, mert a két lábon járás esetleg inkább veszélyes az elbukásra, mintha a három lábon jár valaki. Mi a mankó? Visszatérve a római gyülekezetre, zsidók számára a mankó Mózes volt, a törvény volt. Hittek Jézusban, Jézus halálában, feltámadásában, a megváltásban, de azért ezt a mózesi törvényt, hozzuk csak be a keresztyénségbe is. Tehát ezt nevezem én mankónak, mikor Jézusban nem eléggé bízva, mózesi törvény-mankóval akarjuk alátámasztani a járásunkat. És ismét mondom, nem győzöm hangoztatni, ez nagyon szent dolog: talán egy másik szó jobban szemlélteti az igazságot. A kis gyereknek kell a járóka, amikor az első lépéseket megteszi, vagy a szülő fogja a kezét, vagy beteszik a járókába és abban jár. Ez kell; ez kell ahhoz, hogy kinőjön a járókából. Tehát ez a felfogásom és azt remélem, ezen nem ütközünk meg, ez olyan természetes dolog. Én is vallom azt, hogy a gyerekeinknek meg kell tanítani a tízparancsolatot és meg kell tanítani igéket és meg kell tanítani a családban viselkedés formákat; és számon kell kérni viselkedés minőségeket a gyerekeinktől. És igenis, nagyon áldott eszköze Istennek a mankó. Csak hát, azért mégis, aki haláláig mankóval jár, az mégiscsak az - apostol úgy mondja, hogy - erőtlen. Római zsidó keresztyének azért voltak erőtlenek, mert nem tudtak elszabadulni Mózestől és a mózesi törvényektől.
Kinek-kinek lehet másfajta mankója. Itt a jelen világban lehet mankó, - bocsátassék meg nekem ez - Kálvin János. Áldott ember Kálvin János; csodálatos örökséget hagyott ránk, de ha valaki nem tud elszabadulni Kálvintól - hát, azóta eltelt több, mint 400 esztendő, azóta a Bibliát is jobban értjük, a világ is megváltozott; köszönjük a Kálvin mankóját és aztán tisztelettel felnövünk a XX., XXI. század szükségleteihez. De lehet egy neves prédikátor is, egy evangelista, egy lelki gondozó mankó. Addig tart az erőm, amíg ő támogat engem. Nagy igény ez, ami itt megjelenik, hogy mankó nélkül járni. Biztosan én magam is, időnként azt mondom, hogy gyere testvér, hadd mondjam el a gondomat, bajomat, segíts nekem. Persze, hogy kell újra és újra a támaszték, a segítség, de itt a tisztázódás kedvéért mondom, hogy erős és erőtlen; erős az, aki két lábon jár, olyan kapcsolata van Jézussal, hogy mindenre van erőm abban, aki engem meg erősít; és van Istennek ilyen kegyelmi eszköze a Bibliától kezdve, az egyházon, gyülekezeten, lelki gondozón, lelki tanítón, baráton, testvéren át vannak kegyelmi eszközei, amikkel a mi erőtlenségünkben, kiskorúságunkban segít minket.
Csúnya szó az a másik is, amit mondottam, hogy csőlátás. Azt úgy értem, hogy fenyegeti a hiú embereket az, hogy csak mi. Mi látjuk a dolgot, jól látjuk a dolgot, csak mi. Mostanában különösen politikai vetületében fájdalmas ez. Régebben a vallási vetületében volt fájdalmas; luteránusok, kálvinisták, pápisták összeütközése. Régebben ez volt a téma, hogy csak mi. Most az egész áttolódott a politika síkjára; én látom jól, hogy a magyarságnak milyen úton kell járnia, csak én látom és ha te nem vagy hajlandó úgy látni, ahogy én látom, akkor te elárulod a magyart, liberális vagy, bolsevista vagy, komunista vagy, hazaáruló vagy, mert nem úgy látod, ahogy én. És bizony, ezt én csőlátásnak nevezem. Mert igenis, lehet másik úton is elképzelni a magyarság boldogulását; és ezen a területen is nagyon időszerű volna, hogy fogadjuk be egymást. Fogadjuk be egymást, és ne tételezzük fel mindjárt a másikról, hogy ő hazaáruló, azért mert ő a magyarság holnapjáról valami mást gondol, mint én gondolok. Nincs egyedűl üdvözítő magyar út. Ezt bizony csőlátásnak kell mondani; és ez az erőtlenség jele, ha valaki nem tudja elviselni, hogy másnak másféle látása van.
A harmadik, amit az erőtlenre mondtam, a félelem. Döbbenetes, hogy elhatalmasodott ebben a világban a félelem. És bizony szomorú az, hogyha az egyházon belül is megjelenik a félelem. Félelem; mitől félünk? Szokták mondani, hogy 366-szor van a Bibliában az, hogy ne félj; lehet, hogy így van; ha így van akkor annál inkább ne félj! Jaj, mi mindentől tudunk félni; itt aztán igazán nem maradunk egyszerűen csak vallásos körön belűl. Félünk a haláltól, félünk a betegségtől, félünk a szegénységtől, félünk a holnaptól és még sokmindentől; ítélettől, örök kárhozattól. Az erős ember nem fél. És én azt mondom, testvérem, te erős ember vagy. Ha félsz, miért félsz? Hiszen erőt adott neked Jézus és megbátorít újra meg újra, hogy ne félj.
Na, összekötöm most a két igét és így mondom el Pál apostól gondolatát. A két igét összekötöm és végül, befejezésül egy nagy evangéliumot mondok. A két igét össze lehet kötni Pál apostol szavával, nem is kell kilépni Pál apostol szavainak a köréből. Az egyik, amit Pál apostol mond: "Mindenki legyen bizonyos a maga meggyőződésében." Tehát erősek és erőtlenek együttesében ez az alapszabály: ki-ki a magáéban bizonyos legyen. Később ilyen módon mondja Pál: "Boldog az, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel." Röviden, szóval boldog az, aki nem lélekhasadásban él. Ha az emberek között vagyok, akkor azt mondom igen-igen; ha magamba vagyok azt mondom nem-nem, azért mégsem. Tehát ez az alapfeltétele annak, hogy erősek, erőtlenek szépen tudjanak együtt élni: mindenki legyen bizonyos a maga meggyőződésében. Legyen bizonyos abban, hogy ezt én kiharcoltam, megimádkoztam, ezt én a Bibliából megértettem, a Szentlélek így világította meg, világosította meg nekem az Isten igéjét; én ebben megmaradok. Tehát mindenki legyen bizonyos a maga meggyőződésében: a másik is, a hitetlen is, aki ítéli a hívőt, az erőtlen, aki megítéli az erőset, hogy miért vagy ennyire szabad, és így tovább... Szóval, mindenki magában erősítse a maga hitvilágát. Ez az egyik.
A másik ige pedig a 15. fejezetben: "Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket." Ezt én így mondom, hogy a befogadott ember tud befogadni. Ha én átéltem azt, hogy így ahogy vagyok, szegény, nyomorult prédikátorként, Jézus befogadott és minél inkább átélem azt, hogy igen, befogadott, akkor képes vagyok befogadni. A befogadott ember tud befogadni. És ezek szinte ilyen fogaskerék-szerűen viszik egymást tovább. Mivel Jézus engem befogadott, van erőm arra, hogy befogadjam az erőset vagy erőtlent. És ha ezt átéli az ember, hogy engem az másik, aki másképp gondolkodik ugyan, de befogadott, akkor én is kapok erőt, hogy a következő fogaskerék is megmozduljon és ő is a magáét befogadja. Ez tehát a megoldás hitem szerint erre a problémára: legyek erős a magam hitében és abban az örömben, hogy Jézus engem, - minden méltatlanságom ellenére - befogadott. Ebben az örömben fogadjam be a másikat anélkűl, hogy ítélgetném az ő felfogását.
A mindezeknél nagyobb evangélium, amit a végére tartogatok, mert aztán ez tényleg nagy evangélium. Ez pedig az, hogy Péter erős volt, Péter apostol kőszikla volt. Már-már nevetséges, ha a Péter Bibliában leírt történetére gondolunk. Így néz ki az erős, ahogyan Péter csinálta? Igen! Péter erős volt, mert a Krisztusba öltözött, Krisztusba, Krisztusra, mint fundamentumra építkezett, s így minden ide-oda hanyatlása, botlása közepette is erős volt. Hát nem evangélium ez? Erős vagyok, mert Krisztusban vagyok. Erős vagyok, mert Krisztus sziklának mond, miközben homokember vagyok. Tehát ezt komolyan kellene venni, hogy ezt az Úr mondja: erős vagy, köszikla vagy. Mert az erő nem benned van, hanem - ahogy már idéztem is-: "Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít." Tehát az, hogy erős vagyok, az azt jelenti, hogy megerősített erős vagyok. Majd mindjárt fogjuk énekelni a 84. zsoltárnak a gyönyörű versét: "Mennek erőről erőre." Ez a keresztyén ember erejének a erőtana. Erőről-erőre megyünk és úgy vagyunk erősek.
Áldjon meg Isten, hogy értsük ezt, erősek és erőtlenek és ne vessük le gyorsan magunkról ezt a kitüntető megbízást, megbizatást, hogy te erős vagy. Mi erősek, tartozunk azzal, hogy hordozzuk az erőtlenek erőtlenségét; minthogy az erős Krisztus hordozza a mi erőtlenségünket és Ő tesz minket erősekké. Ámen.
