Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 50 hozzászólás ]  Oldal 1, 2, 3, 4  Következő
 

Heidelbergi Káté
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. jún. 28., csütörtök 00:38 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Mivel - szerintem - van itt egy kis káosz a topicok körül, ugyanis sok az átfedés a témákat illetően, de ez már nemigen orvosolható, hadd fokozzam még egy kissé tovább.
Szeretném, ha a Heidelbergi Kátéval külön topicban foglalkoznánk, de nem egészen úgy, mint sok helyen, hogy mindig elkanyarodnak(unk) az eredeti témától. Ugyan minden mindennel összefügg, de itt talán tarthatnánk magunkat a megállapodáshoz.

Mert mehetne a H.K. téma a Református Dogmatika topicban is, de így sokan nem tudnának róla, hogy ott van. Mehetne a Hittan-Katechetika topicban is, de úgy látom, hogy ott leginkább pedagógiai kérdésekről van szó. Hadd menjen hát külön felirattal, ha a moderátor nem vétózza meg!

Szeretném "megfeddeni" a két teológust, Don Pedro-t és JennyT-t, mivel a Heidelbergi Kátét illető beszédeikből azt vettem ki, hogy nem olvasták el a H.K. kiadásának előszavát Victor Jánostól, sem a Helvét Hitvallás kiadásának előszavát Nagy Barnától.

Természetesen gondolataitokat jó lenne olvasni a H-K. kérdés-feleleteivel kapcsolatban a topicban, csak ne térjetek el kérlek a témától.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Az első kérdésről Victor Jánossal
HozzászólásElküldve: 2007. jún. 28., csütörtök 00:47 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
ennél a remekbe készült nyitánynál, amely úgyszólván az egész Káté lényegét előre bocsátja. Többször utaltunk már rá, egyes részleteit szó szerint is idéztük. Most iktassuk ide a maga egészében.
KÉRDÉS:
„Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?”
FELELET:
„Az, hogy mind testestül, mind lelkestül, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshet le fejemről, sőt inkább szükséges, hogy nekem mindenek üdvösségemre szolgáljanak. Ezért Ő, Szent Lelke által, az örök élet felől engem is biztosít, és szív szerint hajlandóvá s késszé tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.”
Olyan gazdag tartalmú ez a felelet, hogy nem is merülhetünk el részleteinek beható tanulmányozásába. De ez nem is szükséges, mert hiszen éppen azért tekinthető az egész Káté sommás velejének, mert mindenről, amiről benne szó van, úgy is lesz majd részletesebben is szó a Káté további pontjaiban. Csak éppen számonvesszük: mi mindent is foglal magában, tömören és világosan, ez a néhány rövid sor, és közben gyönyörködhetünk a Káténak abban a két kiváló sajátosságában, amelyről az előzőekben szóltunk: hangjának szívbeli melegségében, és gondolatainak szabatos tagoltságában.
Megvan ebben a feleletben, ha nem is kifejezetten, a Szentháromság Egy Isten hitének megvallása. Világosan három részre oszlik. Az elsőben Jézus Krisztus megváltó munkájáról, tehát a Fiú Isten munkásságáról, a második részben az életünk felett őrködő gondviselésről, tehát az Atya Isten munkásságáról, a harmadik részben pedig a bensőnkben kivilágosodó bizonyosságról és végbemenő átalakulásról, tehát a Szent Lélek munkásságáról van szó. Azokra a súlyos kérdésekre, amelyek a Szentháromság hitével kapcsolatban felmerülnek, persze nem tér rá itt a Káté. Hogy Istennek egy valóságában milyen viszony van e között a három „személy” között, annak a fejtegetése maradhat tudós teológusok feladatául. Itt arról van szó, hogy a mi számunkra, az én számomra, mit jelent a Szentháromság. Jelenti azt, hogy Isten, mint Atya Isten, nemcsak minden teremtett világainak végtelen hatalmú és bölcsességű kormányzó ura, hanem bennük az én sorsomnak is igazgatója, és pedig olyan igazgatója, akinek kezében teljes bizalommal tudhatom sorsomat. Jelenti továbbá azt, hogy Isten, mint Fiú Isten, Jézus Krisztusban megjelent a mi bűnös embervilágunkon, hogy életét is odaáldozva érettünk – érettem! – megváltást szerezzen számunkra – számomra! És jelenti végül azt, hogy Isten, mint Szent Lélek Isten, ezt a megváltást foganatossá teszi az egyes emberek életében – az én életemben! – megadva az emberi szívnek a megváltottság bizonyosságát, és valósággal vezérelve és segítve az embert a megváltott élet útján.
DE FIGYELJÜK MEG A SORRENDET! Nem is következnek itt egymásután az isteni „személyek”, amint rendesen fel szoktuk őket sorolni: Atya – Fiú – Szent Lélek, hanem először Jézus Krisztusról van szó, akiben a Fiú „megtestesült”, és csak azután az Atyáról és a Szent Lélekről. Sőt a pontos helyzet az, hogy véges-végig Jézus Krisztusról van szó. A Káté szavai szerint „Ő őriz meg engem” az Atya gondviselése alatt, és Ő az, aki „Szent Lelke által” bennem elvégzi munkáját. Ez azt jelenti, hogy Istennek az Ő titokzatos Szentháromságában folyó élete és munkája felénk, emberek felé, Jézus Krisztusban, Istennek emberré lett Fiában hegyeződik ki. Jézus Krisztus nélkül nem élhetnénk az Atya gondviselő uralma alatt gyermeki bizodalommal, sem nem részesülhetnénk a Szent Léleknek ajándékában. A Szentháromságnak egész titka el volna rejtve előlünk, mert Isten a maga igaz valójában tőlünk elzárkózó, idegen valóság maradna, aki felől nekünk csak értéktelen tapogatózó gondolataink lehetnének, de nem igaz és bizonyos ismeretünk.
Ezért az Istenhez való viszonyunk, amelyben megtaláljuk „mind életünkben, mind halálunkban egyetlenegy vigasztalásunkat”, mindenestől fogva a Jézus Krisztushoz való viszonyunkon fordul meg. Benne adott nekünk magával találkozót, benne ajánlja fel nekünk kegyelmi szövetségét a Szentháromság Egy Isten. „Nem a magamé, hanem Jézus Krisztus tulajdona vagyok” – ezt jelöli meg a Káté annak a kapunak, amelyen át be lehet lépni az itt felsorolt egész gazdagságnak a világába. De mielőtt erről bővebben szólnánk, nézzünk még jobban körül ebben a gazdagságban.
A MEGVÁLTÁS MŰVÉRŐL SZÓLVA, azt világosan ketté tagolja a Káté: a Jézus Krisztus által véghez vitt „elégtételre”, és az általa szerzett „megszabadításra”. Kettős kérdés várt megoldásra: az ember, bűne által, megrontotta Istennel való viszonyát, megsértette az Ő felségjogait, reménytelen adósságot halmozott fel vele szemben, ezért mindenekelőtt „elégtételnek” kellett történnie, hogy Isten igaz ítélete elmúljék az ember feje felől; másfelől pedig ugyanakkor megromlott az ember állapota önmagában is, rabságába süllyedt az Ördög hatalmának, és ki van szolgáltatva bűnei zsarnokságának, ezért „megszabadításra” volt szüksége. Jézus Krisztus mindkettőt megszerezte javára. A kereszten való maga odaáldozásával elvégezte a kiengesztelésnek művét is, amelynek révén el van törölve Isten előtt az ember ellen felmerülő minden vád, és a szabadítás művét is, amelynek révén immár megnyílik az ember előtt a börtönajtó, és legalább is felveheti a küzdelmet eddigi rabtartója ellen.
A SZENT LÉLEK MUNKÁSSÁGÁRÓL SZÓLVA is kettős tagolást találunk a Káté mondanivalójában. Beszél egyfelől a Szent Lélek megvilágosító munkájáról, vagy úgy is mondhatnánk: belső bizonyságtételéről, amely által eljutunk olyan bizonyosságokra, amelyek felé különben talán még vágyakozni sem tudnánk értelmesen. „Biztosíttatunk az örök élet felől”. Másfelől beszél a Szent Lélek megújító munkájáról, amellyel más irányba fordítja, ösztönzi és vezérli az életünket. Minket, akik különben a „magunkéi” akarnánk lenni és a szerint élnénk, „szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy Jézus Krisztusnak éljünk”, vagyis valóban az Ő „tulajdonainak” bizonyítsuk magunkat.
AZ ATYA ISTEN MUNKÁSSÁGÁRÓL SZÓLÓ MONDATOK ilyen kettős tagolást nem mutatnak fel. A második mondat csak kiélezi azt, ami az elsőben foglaltatik. Az az „őrizet”, amely alatt életünk legapróbb részleteiben is állunk, olyan feltétlen – úgymond a második mondat, – hogy még akkor is érvényesül, amikor a látszat ellene mondana. Akármi ér is bennünket, mindig rajtunk van mennyei Atyánknak a szeme, és az Ő keze „mindeneket” – mi mindent nem jelent ez a szó! – üdvünkre fordít egészen bizonyosan.
Ebben a tömör „leltári áttekintésben” adja elő a Káté mindazt, amit egy szóval úgy jelzett: „egyetlenegy vigasztalás”. Vessünk még egy pillantást a kapura, amelyen át ebbe be lehet lépni. „Jézus Krisztus tulajdona vagyok” – mondta a Káté. De a visszájáról is megmutatja: mit jelent ez. „Nem a magamé...” Onnan ered éppen az embernek minden „vigasztalásra” szorult nyomorúsága, hogy a magáé akar lenni, főképpen Istentől, de aztán az embertársaitól is függetlenül a maga életét akarja élni. Addig nem is lehet segíteni rajta, amíg életének ezt az irányát meg nem változtatja. Jézus Krisztus úgy segít rajta, hogy hatalmába ejti, meghódoltatja, tulajdonává teszi. Merthogy az embernek Ő lesz az Urává, az alapjában véve nem azt jelenti, hogy az ember fogadja el Őt Urául. Persze ezt is jelenti. De a dolog lényege az, hogy az addigi gazdátlanságában „elveszett” embert, rajta megkönyörülvén, Ő fogadja el tulajdonául, és így „megmenti”.
BOTOR RÖVIDLÁTÁSÁBAN az ember húzódozik és rugódozik, – attól fél, hogy engedve Jézus Krisztus hatalmának, odaveszhet az életének szabadsága. Pedig ellenkezőleg: így találhatná csak meg azt. S aki térdre kényszerülve Jézus Krisztus előtt, elismerte maga felett az Ő tulajdonjogát, soha meg nem bánta, csak kimondhatatlanul hálás lehetett érte. Olyan gazda Ő, akiről a Káté szavaival csak a legbensőségesebb hála hangján lehet beszélni: „Az én hűséges Megváltóm..”; az Ő uralma alatt, ha azt „testestül, lelkestül” elismerjük magunk felett, boldogan lehet élni, és boldogan lehet meghalni.”

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

H-K. első kérdés-felelet
HozzászólásElküldve: 2007. jún. 28., csütörtök 01:01 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Tehát még egyszer: 1. kérdés és felelet:

Mi neked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?

Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshet le fejemről, sőt inkább minden az én üdvösségemre kell, hogy szolgáljon. Ezért Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít, és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Folytatás
HozzászólásElküldve: 2007. jún. 28., csütörtök 20:05 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
V. J.tól még valami az 1. kérdéshez, aztán a hosszú bevezetésből egy szakasz kívánkozik még ide az elejére.
Íme:
ANNAK IDEJÉN, – idestova 400 évvel ezelőtt, – azért írták ezt a kátét, és azért vezették be az egyházi használatba, másutt is, nálunk is, hogy a református egyház minden tagját helyes és egyöntetű hitbeli ismeretre tanítsák meg általa. Ennek a célnak a szolgálatára ez a káté páratlanul alkalmas is volt, és ezt a hivatását évszázadokon át jól szolgálta. Lassanként azonban, nem is olyan sokára azután, hogy ez a káté közkinccsé lett, feledésbe ment egy fontos igazság, amelyet pedig ez a káté is nyomatékosan hangoztat. Az t.i., hogy a hitbeli ismeret nem azonos magával a hittel, hanem egyik alkotóeleme annak. Kezdtek az emberek úgy gondolkozni, – és aszerint alakult azután a gyakorlati életük is az egyházban, – mintha elég volna az egyház tagjait jól megtanítani a hit igazságaira, mert ez biztosítja az egyház fennmaradását és virágzását. A reformáció évszázada, a 16. század, elsősorban a megújult hitnek a korszaka volt, és csak ezzel kapcsolatban a megtisztult hitbeli ismereté is. De az 1500-as évek vége felé már jelentkezett az a változás, amely azután a 17. században rányomta az egyházra az „orthodoxia” bélyegét, hogy egyre jobban kihűlt az élő hit, és helyette annál forróbb lett az „igaz tanért” való buzgóság. Így kapott lábra és maradt uralmon hosszú időn át a Heidelbergi Káténak az a túlbecsülése is, amely szerint úgy vélték, hogy ha az egyház minden tagjának mélyen a lelkébe vésődnek a benne tanított hitigazságok, akkor minden rendben van.
EBBŐL ÉRTHETŐ MEG, HOGY A Heidelbergi Káté tanítása lassanként úgy elfajulhatott, hogy már nem volt más, mint a szövegének a puszta szajkóztatása. Ez pedig olyan hazug állapotokat teremtett az egyház életében, amelyek nem maradhattak büntetlenül. Hiába mondogatták az egyház tagjai a kikérdezés alkalmával akármilyen pontosan, sőt értelmesen is, a Heidelbergi Káté szavait, ha az azokban megvallott hitnek a valósága hiányzott a szavak mögül! Vegyük például mindjárt az első kérdést és feleletet, – amely megérdemli, hogy majd visszatérve reá később behatóan is foglalkozzunk vele.
„Micsoda tenéked életedben és halálodban
egyetlen vigasztalásod?”
- ezzel a kérdéssel kezdődik a Heidelbergi Káté. És erre feleletül ezt mondja (most ugorjunk át ebben a feleletben sok mindent, és csak az elejét és végét idézzük):
„Az, hogy mind testestül, mind lelkestül, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki...Szent Lelke által az örök élet felől engem is biztosít, s szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.”
Két eset lehetséges. Vagy úgy tudják elmondani az egyház tagjai ezt a felséges és boldog hitvallást, hogy vele csakugyan a maguk életének a legbenső titkát vallják meg. Vagy úgy mondják csak el, mint betanult mondókát. Ott, ahol az előbbi eset áll fenn, az egyházi élet valóban – egyházi élet. Ott ellenben, ahol az utóbbi esettel van dolgunk, vagyis ahol valójában az emberek nem jutottak el oda, hogy „Jézus Krisztus tulajdonainak” tudják magukat, és ennek értelmében meglegyen bennük a „készség és hajlandóság Őneki élni”, hazugságot szólnak az emberek ennek a hitvallásnak az elmondásával, még ha olyasmit mondanak is, ami másoknak, a hívőknek életében a legbizonyosabb igazság. Vagyis igaz hitvallást hazudnak. Az ilyen belső ellentmondásban szenvedő hitvallásnak pedig sem számukra nincs megtartó ereje, sem mások felé nincs meggyőző ereje, s ezért az olyan egyházi élet, amelyben általánossá hatalmasodik el az ilyen „fából vaskarika” ú.n. „hit”, csak lefelé rohanhat a hanyatlásnak a lejtőjén.
Az elmondottakból az is megérthető, hogy amikor ennek a hanyatlásnak a tudatára ébredve egyesek, egyre többen, megálltak, megfordultak és elindultak megint felfelé az egyházi megújhodás útján, akkor nem a Heidelbergi Kátéhoz kaptak, mintha abból meríthetne az egyház megújult hitet, és nem a használatból kikopott, sőt feledésbe merült Heidelbergi Káténak a régi használatba való visszaállítását sürgették. Az egyházi megújulásnak a forrásai másutt vannak. Maga a Heidelbergi Káté is nyomatékosan tanítja, hogy Isten Igéje, a Jézus Krisztus evangéliuma az a hatalom, amely élő hitet támaszt az emberi szívben, semmi más.
A BIBLIA ÉS A BENNE FOGLALT ISTENI ÜZENET hirdetése lett a mi újabbkori „ébredésünknek” is a hajtó ereje, és továbbra is csak onnan fakadhat minden megújult élet.
De mennél erősebb lesz egyházunkban az élő hit, annál fontosabbá válik ismét az az érdek, amelyet a Heidelbergi Káté eleitől fogva szolgálni akart: hogy az élő hit világos és tiszta hitbeli ismeretekben öltsön megszilárdult alakot. Mert nem lehet ugyan eléggé hangsúlyozni azt, amiről az imént volt szó, hogy t.i. a hívő embert elsősorban nem az érdekli, hogy mit hisz, hanem az, hogy kiben hisz, de ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy az utóbbi nem választható el az előbbitől, vagyis az igaz hithez hozzátartoznak bizonyos hitbeli meggyőződések, bizonyosságok, ismeretek is. Hogyan lehetne meg bennem a hitnek az a lényege, amellyel bizodalommal ráhagyom magamat Jézus Krisztusra és Istennek őbenne megnyilvánult kegyelmére, ha ugyanakkor hitem által nem tudok is és nem is vallok is sok mindent szent bizonyossággal erről a Jézus Krisztusról, és Istennek őbenne megnyilvánult kegyelméről? Nem lehet erőteljes és gyümölcsöző az a hit, amelynek csak zavaros és homályos hitismeretei vannak, vagy semmilyenek.
Ezen a ponton megint megbecsülhetetlen segítséget nyújthat nekünk a Heidelbergi Káté, és általában a mi régi egyházi hitvallásaink. Mert tiszta és világos hitismeretekre ne reméljen eljuthatni egyetlen ember se a maga vizsgálódásai és elmélkedései útján, sőt még csak egyetlen nemzedék sem. Isten azért szerkesztett egybe mindnyájunkat az ő egyházának egységébe, hogy csak együtt növekedhessünk, egyebekben is, de hitbeli ismereteinkben is. Tanulnunk kell egymástól, a ma élőknek a hajdan éltektől is, és azok között is különösképpen olyanoktól, akik előtt hosszas homályba rejtettsége után új fénnyel és erővel ragyogott fel az Isten Igéjének üzenete. Ezért kell számunkra nagyon becsesnek lennie a Heidelbergi Káténak, amelyben a reformációkorabeli hívő nemzedék ad számot arról: mit értett meg, és mi felől bizonyosodott meg hite által az Isten Igéjéből. Tegyük hozzá: a reformációkorabeli hívő elődöknek ehhez a bizonyságtételéhez még hozzájárul megerősítésképpen az utánuk következett sok nemzedék bizonyságtétele is, amelyek amazt a bizonyságtételt – nem pusztán a hagyományok iránti kegyeletből, hanem azért, mert az Isten Igéjének a fényénél igaznak találták maguk is, – elfogadták, és nemzedékről nemzedékre továbbszármaztatták.
SZÜKSÉGÜNK VAN ERRE A RÉGI HITVALLÁSRA, hogy az egyházban előttünk élt nemzedékek hitbeli ismeretével egybevetve a magunkét, ellenőrizhessük: jól értettük-e meg és jól értelmeztük-e Isten igéjét? S ha magunkat fogyatékosnak találnánk, hozzánőhessünk hitünkben a mi atyáinknak hitéhez.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jún. 29., péntek 07:58 
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 14:19
Hozzászólások: 477
Tartózkodási hely: Budapest, Rákoscsaba
És majd a saját gondolataidat is megismerhetjük, vagy csak a csodás idézeteket fogod másolgatni? ;)

Egyébként örülök a topicnak, sőt NAGYON ÖRÜLÖK a topicnak, mert ebből készülök szakdolgozatot írni... Mondjuk nem az előszóból, amit egyébként valaha nagyon régen olvastam, de most ha pisztolyt fognak a fejemhez, akkor sem emlékszem a részletekre :oops:
Inkább arról szeretnék majd írni, hogy a Heidelbergi Káténak, ill. a sajnos szinte teljesen kihalt Káté-magyarázatos istentiszteletnek milyen szerepe van a református öntudat, hitélet, stb kialakulásában.
(aki szeretne ilyet hallani, az szeptember vége-október elejétől csütörtök este látogasson el a Kálvin téri templomba, ahol az 5. éves teológusok káté-magyarázatos istentiszteletet tartanak majd)

Sajnos most még nem nagyon tudok aktív lenni néhány napig, mert ezerrel takarítok a vőlegényem házában, de hétfőre talán végzek, és akkor jövök :)

Egy kis segítség: aki tud/ismer olyan könyveket, amiben kátét magyaráznak, az írja be ide, legyen kedves, egyrészt hátha valaki kedvet kap az olvasásához, másrészt segítheti a mi beszélgetésünket, harmadrészt segíti az én anyaggyűjtésemet a szakdogához :)
Köszi!

_________________
ex-JennyT :D
"Énekelj az ÚRnak, te egész föld!"


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. jún. 29., péntek 14:20 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
Kedves Jenny!


Három ilyen jellegű könyvünk van:

Szénási Sándor: " Megtaláltuk a Messiást!"/ jelenleg ebből tanulnak a konfirmandusok, nagyon jó

Csiha Kálmán : Isten ösvényein- a HK gyakorlati magyarázata


Református konfirmációi könyv-

ezt dr. Rózsai Tivadar és Szathmáry Sándor lelkipásztorok 1. díjjal jutalmazott közös pályaművük felhasználásával dr. Bakos Lajos püspök elnökletével munkaközösség szerkesztette,
nekünk a 78-as 7. kiadás van meg...ez inkább felnőtt konfirmáló kezébe való, én is többször előveszem.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

JennyT-nek válasz
HozzászólásElküldve: 2007. jún. 29., péntek 21:13 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
A saját gondolataim nem annyira érdekesek itt. Vannak, elhiheted. De inkább csak magamban (vagy bizonyságtevő beszélgetésben) szoktam idézni szóról-szóra ezt a kérdés feleletet, és köréje építem a beszélgetés fonalát, de ez a helyzet más. Amikor elmondom magamban a H.K. első kérdés-feleletét, mindig azon csodálkozom, hogy milyen csodálatos, tökéletes ez a megfogalmazás. És újra meg újra megtelik hálával a szívem Isten iránt a tartalma igazságáért.

Egyébként információként közlöm, hogy a H.K. első két szakaszáról, az 1-85. kérdés-feleletről, V.J. "az Út" c. ref. hetilap 1951-1952-es számaiban közölt sorozatos magyarázatokat. Ezeket gyűjtöttem én össze, és a többi már meglévő begépelt írásaival együtt (prédikációk, folyóirat cikkek, előadások, stb.) szívesen küldök ajándékba mindenkinek, aki ezt kéri tőlem.(CD-n)

Azonkívűl az a "bevezetés" nem ez a "bevezetés", mert én arra a bevezetésre gondoltam, ami az A5-ös alakú, zöld színű, Kálvin Kiadó által kiadott H.K. és Helvét Hitvallás elején van.

Még annyit: Chambers mondja egy helyen: "Nem azok az emberek teszik veled a legnagyobb jót, akik a gomblyukadba akaszkodva beszélnek és beszélnek, hanem az az író, aki kifejezést ad egy igazságnak, ami ott vajúdott benned, csak nem tudott felszínre törni." Így vagyok én Victor Jánossal. Bizony, ha nem hatna nagyképűségnek, nagyon sokszor azt mondanám, hogy az ő gondolatai a saját gondolataim (is). Ezért így is lehet felfogni a bemásolt Victor J. idézeteket. Mert az biztos, hogy én csak tanulhatok Victor Jánostól, és ezt szívesen és örömmel teszem állandóan.
Üdv.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

JennyT-nek további infó
HozzászólásElküldve: 2007. jún. 30., szombat 07:32 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
"A Heidelbergi Káté története Magyarországon", STUDIA ET ACTA ECCLESIASTICA I. kötet Budapest 1965. (lelőhely: gondolom: Ráday Könyvtár, persze egyházközsági parókiális könyvtárban is kell, legyen; no meg nekem is megvan pl.)

Tartalomjegyzéke:

A Heidelbergi Káté jelentkezése, története és kiadásai M.o-n a XVI, és XVII. században - Nagy Barna

A Heidelbergi Káté deformálódása az antitrinitarizmussal vívott harcokban - Katona Géza

A Heidelbergi Káté magyarországi magyarázatainak története 1791-ig - Czeglédy Sándor

A Heidelbergi káté magyarázatainak története 1791-től napjainkig - Bucsay Mihály

A Heidelbergi Káté a magyar református gyülekezetekben és iskolákban Tóth Endre

A Heidelbergi Káté magyarországi irodalmának bibliográfiája 1563-tól 1964-ig - Módis László

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

H.K. II. kérdés-felelet
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 02., hétfő 10:15 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Menjünk tovább Victor Jánossal:

PEDIG A KÁTÉ ARRÓL AKAR BESZÉLNI – amint a 2. pont mondja, – hogy mit kell „tudni” a hívő embernek. Másra szerintünk nem is vállalkozhat, mert hiszen, aki azt akarja megmutatni: mit érez a hívő ember, annak nem Kátét, hanem költeményeket, énekeket kell írnia. Tanítás céljaira készült mű csak azt adhatja elő, amit a hit gazdag kincstárából prózai szavakba lehet foglalni. De az a „tudás”, amelyről itt szó van, nem valami száraz tudomány, amely talán érdekelheti azokat, akik iránta való különös érdeklődéssel vannak megáldva, másokat azonban hidegen hagyhat. „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” – kérdi a Káté mindjárt a legelső szavaiban. Ezzel elárulja, hogy nem valami közömbös, elméleti tudás világába akar bevezetni, hanem mindnyájunk emberi életének a gyökérkérdéseire akar rávilágítani. Arról van benne szó – ahogy a 2. kérdés mondja – miképpen lehet „boldogan élnünk és boldogan meghalnunk.” Élnünk is mindnyájunknak kell, és szeretnénk boldogan meghalni. Ez a kérdés tehát mindnyájunkat érdekel, és pedig a szívünk gyökeréig. Nem mindig foglalkozunk vele. Életünk változatos napjai során sok kisebb-nagyobb más kérdés eltereli róla a figyelmünket. Néha meg egyenesen a struccmadár módjára a homokba dugjuk előle a fejünket: nem is akarunk vele foglalkozni, mert nem tudunk vele megbirkózni. De hiába feledkezünk meg róla, hiába bujkálunk előle, a kérdés ezzel nincs elintézve. És nem is intéződik el addig, amíg úgy el nem intéződik, ahogy a Káté tesz róla bizonyságot.
A Káté szavaiban az olyan ember szólal meg, aki megtalálta a maga „vigasztalását”, amelyben feloldódott „mind életének, mind halálának” minden szorongató kérdése, és pedig olyan teljesen és véglegesen megoldódott, hogy más „vigasztalást” nem is keres, nem is tart lehetségesnek. „Egyetlenegy vigasztalása” ez neki.
Annyira bizonyos a Káté ennek a „vigasztalásnak” a valóságos voltáról, hogy a róla való vallástételt az egyes számú első személy formájában adja az ajkunkra. Tehát úgy, hogy ne azt mondjuk el, amit mások vallanak róla, vagy mi is másokkal együtt vallunk róla talán csak azért, mert tőlük hallottuk, hanem egészen személyesen, a magunk nevében tegyünk róla vallást. Mintha négyszemközt venne elő bennünket egy meghitt jóbarátunk, úgy kérdezi tőlünk egyenként: „Micsoda tenéked....vigasztalásod?” Az ilyen bizalmas, szívünkhöz szóló kérdésre csak őszintén, szívből jövő módon szabad válaszolni. Az évszázadok folyamán, igaz, sokaknak az ajkán csak betanult mondókává vált a válasz. De a Káté nem annak szánta sohasem, hanem számított arra, hogy sokaknak az ajkán úgy fog megszólalni, mint a valóságnak őszinte megvallása.
EZ A SZEMÉLYES HANG VÉGIGVONUL AZ EGÉSZ KÁTÉN. Ha olykor átcsap is a többes számba, és a „mi” nevünkben beszél, általában elmondható róla mégis, hogy jellegzetesen „én-káté.” Nem azt jelenti ez, mintha a hívőben egymástól különálló, egymástól független egyéneket látna. Hiszen eleitől fogva egyházi használatra készült. Feltételezi tehát, hogy a sok-sok „én”, aki szavaiban megvallja a maga hitét, egymással a hitnek közösségében, az egyház egységében él. Azért is lehet mindnyájunknak az ajkára adni ugyanazt a megegyező hitvallást. De kifejezésre juttatja a Káté ebben az egyéni hangban azt az igazságot, hogy bármiféle egyházi hitvallás csak annyit érhet és egy hajszállal sem többet, amennyire az egyház tagjainak a személyes hitvallása hangzik egybe benne. Ha egyenként el nem jutunk annak az „egyetlenegy vigasztalásnak” a bizonyos birtokába, amelyről a Káté beszél, akkor hiábavaló a mi egyházi együvé tartozásunk. Sem az egyházi közösségnek, sem magunknak nincs belőle semmi hasznunk. Hogy is lehetett erről a mi református egyházunkban is olyan sokáig megfeledkeznünk, hogy feledékenységünk álmából most kell „ébredeznünk”, amikor itt volt legalább még nem is olyan nagyon régen, itt volt, mindnyájunk kezében ez a Káté!
Hogy a szóban forgó „vigasztalás” csakugyan „vigasztalás”, annak bőséges bizonyságát adja mindjárt az első felelet. Addig is, amíg majd behatóbban foglalkozhatunk a tartalmával, most csak mutassunk rá arra, hogy egész sorát adja elő azoknak a bizonyságoknak, amelyeknek boldog birtokában az ember immár nem nyugtalanságok és szorongások között, hanem boldogan nézhet a szemébe „mind életével, mind halálával” kapcsolatban felmerülő minden kérdésnek. Van teljes bűnbocsánata, van szabadulása a bűn és a sátán hatalma alól; a mindenható Isten őrizete alatt tudhatja magát minden körülmények között, úgyhogy semmi baj nem érheti, mert ami bajnak látszik, az is csak áldásnak fog bizonyulni számára; azután megvan az a bizonyos reménysége, hogy életének sok küzdelemmel teljes vándorútján egyre csak hazafelé tart, hogy végül megérkezzék az örök üdvösségbe, és van kiapadhatatlan erőforrása, amelyből állandóan táplálkozva, ezt a vándorutat jól járhatja végig. A legfontosabb azonban mindezekben az, hogy a Káté szavaival nem úgy beszélünk ezekről a jótéteményekről, mint amelyekről csak általánosságban „tudunk”, hanem úgy, mint amelyekben mi magunk személyesen részesültünk és részesülünk. Az „én egyetlenegy vigasztalásom” az, hogy „nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona” lévén, mindazzal a jóval élhetek, ami Őáltala elnyerhető. Én vagyok az, akinek „minden bűnéért az Ő drága vérével tökéletesen eleget tett”, és engem „szabadított meg az ördögnek minden hatalmától”. Engem őriz meg úgy, hogy „mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább szükséges, hogy nekem mindenek üdvösségemre szolgáljanak”. Én vagyok az, akit „Szent Lelke által az örök élet felől biztosít”, és engem „tesz szív szerint hajlandóvá és késszé arra, hogy ezentúl Őneki éljek”. – Mit is érne mindezekről a javakról úgy „tudnom”, hogy csak másoktól hallottam felőlük, és mert ők vallást tesznek róla, velük együtt én is felsorolom őket, de nem úgy, mint amelyekkel magam is élhetek, mert az enyéim? Mi hasznom volna akkor belőlük?
A Kátét mindaz a „tudás”, amelyet előad, csak annyiban érdekli, amennyiben nem csak a fejünkkel fogható fel, és az emlékezetünkben őrizhető meg, hanem a valóságos életben is „hasznát” lehet venni. Meg fogjuk látni, egy-egy hitigazság után, amelynek értelmét megvilágítja, hányszor veti fel a Káté ezt a visszatérő kérdést: „Mi hasznát veszed ennek?”, vagy: „Mit használ nekünk ez?”


Tehát (idézem én most már): 2. kérdés: Hány dolgot kell tudnod avégett, hogy ebben a vigasztalásban boldogul élhess és halhass meg?

Felelet: Hármat: először, hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom, másodszor, hogy mi módon szabadít meg Isten minden bűnömből és nyomorúságomból; harmadszor, hogy milyen hálával tartozom neki e megszabadításért.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

tovább
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 02., hétfő 10:26 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
9.Isten igénye.
A KÁTÉ 1. pontja megérdemelte volna, hogy hosszasabban is elidőzzünk nála, és csak az indokolja továbbsietésünket, hogy mindazzal, ami gazdag tartalmában foglaltatik, a Káté további vizsgálata során úgyis találkozunk majd. Viszont a 2. pontnál nincs miért elidőznünk. Láttuk már: ez a pont a Káté vázlatát bocsátja előre, tehát azokat a kereteket mutatja fel, amelyekben a Káté elrendezi mondanivalóját. Siethetünk hát tovább a 3. pont felé, amellyel megkezdődik a Káté első főrésze. „Az ember nyomorúsága” címen tárgyalja a Káté itt az első „tudni”-valót: „mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom?”

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

3. kérdés-felelet (és információ)
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 02., hétfő 10:38 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Első főrész. AZ EMBER NYOMORÚSÁGÁRÓL

3. KÉRDÉS: Honnan ismered meg a te nyomorúságodat?
FELELET: Isten törvényéből.


(Csak mellesleg, JennyT-nek (és akit még érdekel) információként beszúrom ide, HOGY A KOLOZSVÁRI kOINONIA KIADÓNÁL megjelent a "MIND TESTESTŐL, MIND LELKESTŐL" (Kortárs magyarázatok a Heidelbergi kátéhoz). című könyv, Dr. Szűcs Ferenc, a budapesti KGRE rektora ajánlásával (vagy előszavával). (én a könyvet nem ismerem, csak olvasom ezt).

Íme, az ajánlás szövege:

"A Heidelbergi Káté olyan klasszikus alkotás, mint Bach vagy Beethoven művei a zenében, évszázadok múltán sem megy ki a divatból. Nem csoda, hiszen a máig legaktuálisabb emberi kérdésre keresi a választ: "MIcsoda teneked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?" A kötet írásai mutatják, hogy a 129 kérdésen túl hány mai problémát segít megfogalmazni, és arra ösztönöz, hogy a 21. század kérdéseire a Szentírás mai feleleteit próbáljuk elmondani vigasztalásul egy vigasztalan korban. És amennyire csak lehet, ugyanabban az egyszerű és világos stílusban, ahogy azt a Káté írói tették. "

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

3. kérdés-felelet kapcsán saját gondolatok
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 02., hétfő 10:57 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Honnan ismertem meg az én nyomorúságomat? - Isten törvényéből? Először azt felelném rá, hogy: az életemből!"
Hogyan? Hát úgy, hogy a körülöttem lévő nyomorúság (jelesül szüleim rossz házassága) miatt nekem is sok nyomorúságom volt. Így aztán még rosszabb gyerek voltam, mint amúgy lettem volna (gondolom én). De az Édesapám "képmutatás nélküli" hívő volt, csak éppen törvényeskedő. Ez aztán még jobban nehezítette a helyzetet, mivel jó sokszor és jó nagyon elvert rosszaságaim miatt. Azt soha nem vontam kétségbe (még gondolatban sem), hogy nem igazságosan fenyít, és még azt is tudtam (jóllehet azt olykor kétségbe vontam), hogy igazán szeret.

Aztán a sok-sok nyomorúság a vigasztalanság miatt, és a bűnök miatt! Úgyhogy az élet(emből) ismertem meg az én nyomorúságomat.

De természetesen a Káténak igaza van. Mert az a sok nyomorúság csak előkészítő volt a megtérésre, ami után aztán azt is megismertem, hogy mit mond az Isten törvénye. És (utólag is) igazat kellett neki adnom, és azután a "megtértség önerőből való fenntartásának akarása" miatti nyomorúság végképp meggyőzött arról, hogy Isten törvényéből lehet csak igazán megismerni az ember nyomorúságát. (No, ennyit most.)

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

H.K. 4. kérdés-felelet
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 04., szerda 23:08 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
4. kérdés: Mit kíván tőlünk Isten törvénye?

felelet: Megtanít erre Krisztus röviden Máté evangéliuma 22. részében eképpen: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták."

Saját gondolatok: Mint ahogy a nyomorúságom bizonyos megismerése az élet szenvedéseiből következik (következhet), de mégis nagyon igazak a Káté szavai: "Isten törvényéből." Írtam már más helyen, hogy az én édesapám nagyon szigorú keresztyén volt, "törvényeskedő". Tehát tökéletes akart lenni, mint keresztyén, saját erőből. Persze az évtizedek alatt átélt súlyos szenvedései lefaragták róla ezt a tulajdonságát, úgyhogy egyre megértőbb, szelídebb, krisztusibb lett. (Számomra fantasztikus példája a kegyelem működésének egy ember életében.)
De mivel én nagyon rossz gyerek voltam, sokszor elszöktem otthonról, stb., ezért nagyon sokszor kikaptam, méghozzá elég alaposan. Édesapám nagy szigorúsága, miután már keresztyénné lehettem, mindig a törvény szigorát juttatja eszembe. És a törvény az nagyon szigorú, valóban. Sokat gondolkoztam azon, ha mindez a háttér nem így lett volna az életemben, vajon ismerném-e igazán (vagy ennyire) a törvény súlyát? A fenyítés jogos és elkerülhetetlen voltát? Talán nem. Úgyhogy hálás vagyok most azért a nagy szigorúságért, amelyet meg kellett tapasztalnom, mert "átvezetett" engem az Isten törvénye jogosságának elismerésére. Innen aztán már fellebbezhettem a kegyelemhez.

Azt gondolom, hogy a mai keresztyénség egyik baja, hiánya az, hogy csak elméletileg ismeri az Isten törvényének szigorúságát. És ezért csak elméletileg ismeri a kegyelemnek valóságosan szabaddá tevő voltát is.

Gondolkozz el olvasó, vajon ez a "nagy parancsolat" odakényszerít-e téged is a kegyelemhez, mint olyan embert, akinek egyébként semmi reménye és lehetősége nem lenne az Isten előtti megállásra?

Most pedig Victor János magyarázata következik:

9. Isten igénye.
A KÁTÉ 1. pontja megérdemelte volna, hogy hosszasabban is elidőzzünk nála, és csak az indokolja továbbsietésünket, hogy mindazzal, ami gazdag tartalmában foglaltatik, a Káté további vizsgálata során úgyis találkozunk majd. Viszont a 2. pontnál nincs miért elidőznünk. Láttuk már: ez a pont a Káté vázlatát bocsátja előre, tehát azokat a kereteket mutatja fel, amelyekben a Káté elrendezi mondanivalóját. Siethetünk hát tovább a 3. pont felé, amellyel megkezdődik a Káté első főrésze. „Az ember nyomorúsága” címen tárgyalja a Káté itt az első „tudni”-valót: „mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom?”
ELŐRE IS EL LEHETÜNK RÁ KÉSZÜLVE: nagyon sötét képet fog festeni erről a tárgyról. Hiszen azt akarja megértetni: miért volt szükség „az ember megváltásának” arra az egész csodálatos és titokzatos isteni művére, amelyről majd a Káté második főrésze fog beszámolni. Istennek arra a páratlan mentő beavatkozására, amelyről az Apostoli Hitvallás magyarázata során vallást fog tenni a Káté, csak úgy lehetett szükség, hogy az ember különben súlyos és végzetes bajban leledzett volna reménytelenül. Úgy viszonylik egymáshoz ez a kettő: a megváltás nagyszerűsége és az ember nyomorúságának a nagysága, mint a hegyorom magassága, és a tövében nyíló völgynek a mélysége. A megváltás tényeinek a fényességét homályosítja el az, aki enyhíti az ember „bűne és nyomorúsága” képének a sötétségét. Nem szépít hát ezen a Káté egy árnyalatnyit sem.
De tegyük hozzá mindjárt: ez nem azt jelenti, hogy a Kátéban olyasféle sötéten-látás szólal meg, amellyel azoknál az embereknél találkozunk, akik keserűségtől elborult lélekkel, és maguk körül is csak kesernyés ködöt árasztva úgy járnak az embervilágban, hogy abban semmi jót nem látnak, aminek örülni lehetne, csak rosszat, ami felett ítélkezni lehet. Ilyesmivel csak akkor lehetne meggyanúsítani a Kátét, ha ebből az első főrészéből állna az egész. Ne felejtsük el egy percre sem: itt csak előkészíti a Káté a maga főmondanivalóját, amelyre még csak ezután, különösen a második főrészében kerül sor. Az beszélhet teljes, kíméletlen, kertelés és leplezgetés nélkül való nyíltsággal a betegségről, aki ismeri a biztos gyógyulás titkát is. Ne akarja hát a Kátét utánozni, és magát vele fedezni az, aki nem nyerte el, és nem hirdeti a továbbiak során vallott boldog „megszabadíttatás” valóságát is!
MÁR CSAK AZÉRT IS EGÉSZEN IDEGEN a Kátétól az ilyen világmegvető és embergyűlölő lelkület ítélkezése, mert az rendszerint a saját magukkal nagyon megelégedett emberek magatartása szokott lenni. Az emberek nagyon rosszak szerintük, de ők maguk persze kivételek! A Kátéban ellenben arról van szó, legalább is elsősorban arról: „Milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom?”
Hogy itt csakugyan más történik, mint egyes embereknek más emberek felett való ítélkezése, az mindjárt kitűnik a 3. pontból, amellyel ez a szakasz elkezdődik: „Honnan ismered meg a te nyomorúságodat?” – kérdi itt a Káté. (Figyeljük meg: itt is a feleletre szólított ember saját ügyéről van szó!) A felelet pedig – egészen röviden, de annál súlyosabban – így szól: „Isten törvényéből.” Nem emberi ítélőszék elé idéztetünk itt – még kevésbé idézünk másokat a magunk ítélőszéke elé, – hanem az Isten mértéke alá kell odaállnunk egyenként és együttesen. És ezért Isten ítélete az, amely elmarasztalóan lesújt reánk. A mi egymásról alkotott ítéleteink lehetnek sokfélék: sokféle fokozat szerint kedvezőek és kedvezőtlenek a szerint, hogy az egyik ember hogyan felel meg vagy nem felel meg a másik ember részéről támasztott igényeknek. És ennek az egymás felett való ítélkezésünknek, a magasztaló dicsérettől kezdve, végig a lehetőségek egész skáláján a megbélyegző megvetésig, megvan a maga jelentősége a mi egymásközti viszonylataink terén. Ez az egész ügy azonban egyszerre tárgytalanná válik, mihelyt Isten igényeivel kerülünk szembe. A Káté azokkal szembesít mindnyájunkat. „Isten törvényének” a tükrét tartja elénk. S abban megnézve magunkat, csak arra eszmélhetünk rá: „mily nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk!”
EZZEL NYILVÁN VALLÁST TESZ A KÁTÉ ARRÓL, hogy van „Isten törvénye”, amely nekünk tudtul adatott, tehát Istennek velünk szemben táplált igényei nem ismeretlenek előttünk. Istennek egész hozzánk szóló kijelentésében, amely a Káténak is alapjául szolgál, van ugyan más is. Azt is megmondja nekünk Isten: mi akar Ő lenni a mi számunkra? (Voltaképpen ezért szólalt meg egyáltalán az Ő kijelentése.) Vannak tehát Isten Igéjében „ígéretek” is, vagy ahogy egy szóba foglalva szoktuk mondani: van „evangélium”, vagyis „örömhír”. De ugyanakkor azt is megmondja Isten: mivel tartozunk mi Őneki? Ez az, amit az Ő „törvényének” nevezünk az Igében. És akit utol-ért és szíven talált az Isten élő Igéje, az szembekerült az Ő „törvényének” a tükrével, és abba beletekintve, fel kellett kiáltania Pál apostol szavaival: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem?” (Rm. 7, 24.)
Vannak a Szentírásnak olyan helyei, ahol mintegy összesűrűsödve jelennek meg Istennek követelményei. Amikor a Káté, hogy tételét jobban megvilágítsa, idézni akar ilyet, elsősorban a Tíz Parancsolat jöhetne tekintetbe. Azt szoktuk sajátlagosan úgy emlegetni, mint „Isten törvényét”. De láttuk már: bizonyos, később majd tisztázandó okokból a Káté a Tíz Parancsolattal való foglalkozást későbbre halasztja. Helyette itt a Szentírásnak egy másik helyét idézi, amely ezen a ponton éppúgy, sőt még jobban is megfelel a célnak. A sorban következő 4. pontban felteszi a kérdést: „Mit kíván tőlünk Isten törvénye?”, és így felel rá: „Megtanít minket erre Krisztus röviden Máté evangéliuma 22. részének 37. és következő verseiben: Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolatban benne van az egész törvény és a próféták írása.” Vagyis, mivel a „törvény és a próféták” elnevezés alatt Jézus korában az ótestamentumi Szentírást értették egybefoglalóan, Jézus szerint ebben a két parancsolatban az Isten addigi kijelentésének minden mondanivalója benne foglaltatik lényege szerint, ami az Isten követelményeit illeti. Mivel pedig Ő állítja ezt, azért nyilvánvaló, hogy Istennek az egész újtestamentumi kijelentése sem változtatott ezen.
Két okból is szerencsés eljárás a Káté részéről, hogy „Isten törvényét” ebben a formában mutatja fel ezen a helyen.
ELŐSZÖR IS: igaz ugyan, hogy a maga kiemelt és zárt szövegében – (a „két kőtáblára” írottan) – a Tíz Parancsolat is elkülönül az ÓT. – ban minden egyéb ott található „törvénytől”; attól a sok vallási és jogi parancsolattól, amellyel Mózes annakidején Isten nevében szabályozta az Izráel népének életét, de azért mégis bele van ágyazva azoknak összefüggésébe. Viszont az is igaz, hogy ugyanott, a Mózes adta sok egyéb „törvény” között található meg a Jézus által idézett „két nagy parancsolat”. (Az egyiket V. Mózes 6,5., a másikat III. Mózes 19,18. alatt olvashatjuk.) Azonban, ahogy Ő ezt a két parancsolatot eredeti összefüggéséből kiemeli, és egybefoglaltan felmutatja, egészen tisztán elkülönül benne „Istennek törvénye” úgy, amint Ő azt minden időkben minden emberrel szembe szegezi, minden egyébtől, ami a maga idején és a maga helyén szintén „Isten törvénye” volt, de más korok más embereire már nem tartozik.
MÁSODSZOR PEDIG: ebben a sommázott formájában sokkal inkább kitűnik az „Isten törvényének” egysége és oszthatatlansága. Két parancsolat szólal meg ugyan itt is, de a kettőben Isten egyazon igényének csak két különböző oldala jelenik meg. A Tíz Parancsolat a benne felsorakozó egyes követelmények révén, amelyek méghozzá – legalább nagyobb részükben – az ember külső magatartására vonatkoznak, azt a félreértést keltheti, hogy Isten igényei részletekben is kielégíthetők. Hiszen ha nem is valamennyit, de egyiket-másikat megtarthatja az ember a parancsolatok közül. Ezzel a súlyos félreértéssel maga a Szentírás is számol, és nem egy helyén komolyan óv tőle. „Ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös” – olvassuk a Jakab levelében. (2,10.) A szeretet „két nagy parancsolatából” azonnal megérthetjük: Isten egyet, de olyan egyet kíván, ami egészet jelent, és nem kisebb vagy nagyobb részletet. Azt igényli, hogy az Övéi legyünk, az Ő szeretetének a fényében éljünk, egész valónkkal azt tükrözzük vissza Őfelé, és azt sugározzuk tovább az embertársaink felé.
10. Minden bűnünk alapja.

ABBAN, HOGY A KÁTÉ „Isten törvényét” a Jézus Krisztus ajkáról elhangzó summázott formájában mutatja fel, van még egy nagy előny. Az t.i., hogy a Káté úgy idéz bennünket ez által oda Isten ítélőszéke elé, hogy Jézus Krisztus elé idéz oda. Ő az Isten egyébként is kijelentett „törvényének” a végső értelmezője és összefoglalója. Éspedig nem is csak tanításával, hanem egész valójával, Ő maga az „Isten törvénye” testetöltött és élő formában. Így világosodik ki előttünk: mit is jelent voltaképpen az a „szeretet”, amelyet Isten tőlünk maga iránt és a felebarátunk iránt megkövetel. Nyilvánvaló, hogy nem valami érzelmi áradozás, hanem cselekvő és szenvedő élet: szolgálat. Istent szeretni annyit jelent, mint azzal a teljes engedelmességgel boldogan odaszentelődni tőle kijelölt rendeltetésünk betöltésére, amilyennel Jézus Krisztus is betöltötte a magáét, el egészen a kereszthalálig. És a felebarátunkat szeretni annyit jelent, mint azzal az odaadással élni az ő mindennemű szükségeikben való megsegítésére, amellyel Jézus Krisztus osztogatta szét a maga életét a rászorultak között. Viszont az is nyilvánvaló: mindez a szeretetnek csak külső megnyilvánulása lehet, nem a legbelső lényege. Hiábavaló volna magunkra öltenünk az Isten iránti engedelmesség és a felebarát iránti szolgálatkészség külső cselekedeteit és áldozathozatalait, ha azok nem fakadnának önként, szívünk legbensejéből. Nem is azt követeli Isten tőlünk, hogy külsőképpen hasonló legyen az életünk Jézus Krisztuséhoz. Neki más küldetésben kellett az Isten szeretetét kifejteni, mint amilyen küldetésekkel mi vagyunk felruházva, és más körülmények között kellett embertársai iránti szeretetét kifejteni, mint amilyen körülmények közé mi vagyunk helyezve. „Az az indulat” – ahogy Pál apostol mondja (Fil. 2,5.) – vagy maibb kifejezéssel úgy mondhatnánk: „az az érzület legyen bennetek, amely a Jézus Krisztusban volt!” – ez az Isten igénye velünk szemben.
JÓ, HOGY ENNEK AZ IGÉNYNEK A MÉRTÉKE ALÁ, amely alatt csak fogyatékosnak lehet találtatnunk, az a Jézus Krisztus állít bennünket, akiben egyúttal elnyerjük a feloldoztatást is a ránk nehezedő vád alól. „Nem azért küldte Isten az Ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” – ezt hirdeti nekünk az evangélium. (Ján. 3,17.) Őbenne egészen világossá válik az, ami Isten Igéjéből egyébként is megérthető, hogy amikor Isten nekünk tudtul adja az Ő „törvényét”, azzal sohasem az a végső célja, hogy az Ő ítéletével sújtson bennünket, hanem az, hogy kegyelmet gyakoroljon velünk. De most még nem tartunk ott. A Káté rendjét követve most még csak azt valljuk meg, hogy az „Isten törvényéből”, annak eleven megtestesüléséből, Jézus Krisztusból is, igenis „kárhoztatás” is hangzik felénk.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

5. kérdés-felelet
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 04., szerda 23:19 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
5. kérdés. Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?

felelet: Nem, mert természet szerint hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére.

Victor János magyarázata:

MERT MIHELYT FELVETJÜK MAGUNKBAN a Káté következő, 5. kérdését: „Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?” – csak tagadó választ lehet rá adnunk. Éspedig, ha első tekintetre megdöbbent is bennünket az, ahogyan a Káté ezt a tagadó választ megszövegezi, komolyan meggondolva a dolgot, igazat kell neki adnunk, amikor azt mondja: „Nem, mert természet szerint hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére.”
Azt kérdeznénk az első pillanatban: nem lett volna vajon elég arra a kérdésre, hogy „tökéletesen megtarthatjuk-e”, amit Isten tőlünk követel, annyit válaszolni, hogy „tökéletesen” bizony nem vagyunk rá képesek? Nem lett volna elég arról beszélni, hogy az elénk tűzött célt sohasem érjük el, hanem mindig elakadunk a feléje való igyekezetünkben? Nem, mert ez felületes válasz lett volna. A Káté a dolog fenekére akar hatolni. Miért akadunk el mindig a célon innen, sokszor nagyon-nagyon messze tőle? Azért, mert legjobb igyekeztünkben is mindig gátol, visszatart, sőt vissza-vissza vet egy ellenirányba ható erő. És ez az erő az, amely a legmélyebben gyökerezik bennünk. Valahányszor az „Isten törvényének” az irányában igyekszünk előre, mindig olyan indítások dolgoznak bennünk, amelyek már valahogyan beleoltódtak az alapvető „természetünkbe”, és módosítják annak megnyilvánulásait. Magának a nyers „természetünknek” az indításai nemhogy nem képesítenek bennünket az Isten követelte életre, hanem éppen az ellenkező irányba hajtanak bennünket: „Isten és a felebarátunk gyűlöletére”, nem pedig a szeretetére késztetnek minket.
RÖVIDRE FOGVA úgy is mondhatnánk ezt: „természet szerint hajlandók vagyunk saját magunknak élni.” Mert lényegében véve erről van szó: alaptermészetünk szerint magunkat tesszük meg és tartjuk még annak a középpontnak, amely körül minden vágyunk és törekvésünk forog. De hogy egészen világosan kitűnjék: mennyire ellentétes ez az emberi „én-központúság” az Isten igényeivel, a Káté teljes mezítelenségében feltárja előttünk azt a legtöbbször szép látszatokkal jól elkendőzött lényeget, hogy nem más ez, mint „Isten és a felebarátunk gyűlölése.” Mert valóban ez rejlik a mélyén. Miközben ugyanis az ember „a maga életét kiélni” igyekszik, mintha ez volna az egyetlen dolga a világon, természetesen állandóan beleütközik abba a valóságba, hogy rajta kívül vannak más emberek is, és néha megadatik neki beleütközni Istennek mindenek felett való valóságába is. Mi egyebet tehetne önmagának való élésében, minthogy Istent is, a felebarátait is, igyekszik a maga érdekeinek a szolgálatába állítani. Ha már számolni kell a valóságukkal, ennyiben, de csak ennyiben akarunk vele számolni. Mivel pedig hasznát venni sem remélhetjük másként, csak úgy, hogy – legalább valamennyire – mi is alkalmazkodunk hozzájuk, ennek a kényszerű terhét semmiképpen sem viselhetjük boldogan, hanem csak állandó titkos, néha ki is robbanó, keserűséggel. Állandóan él bennünk a rugódozás az ellen, hogy ilyen határai vannak az életünknek: jobbról-balról korlátoznak a felebarátaink, és mindenfelől korlátoz Istennek uralma. Miért nem terjeszkedhetünk ki mindenfelé korlátlanul? Ha már van Isten, miért nem olyan Isten, vagyis miért olyan Úr, akivel mi nem rendelkezünk, hanem Ő rendelkezik mivelünk? És ha már nem egyedül vagyunk ezen a világon, miért nem olyan ember a többi ember, hogy puszta eszközként használhatnánk fel a magunk kénye-kedve szerint? Miért igazán ember a többi ember is, akinek megvannak a magunkéihoz hasonló érdekei, amelyeket nekünk is éppúgy tiszteletben kell tartanunk, sőt szolgálnunk kell, ahogy ezt mi is elvárjuk másoktól? Ha a dolog mélyére nézünk, éspedig az „Isten törvényének” egész valónkat átjáró világosságánál, akkor el kell ismernünk: olyan „természet” rejlik bennünk, amelynek útjában van Isten is, a felebarát is. Ez az a „gyűlölet”, amelyet a Káté is kíméletlenül napfényre hoz.
„Természetünkben” rejlik ez az istenellenes és felebarát-ellenes beállítottság – mondja a Káté. Azt állapítja meg ezzel, hogy már így születünk erre a világra. Magunkkal hozzuk a „hajlandóságot Isten és a felebarátunk gyűlölésére”. Megvan az bennünk már eleitől fogva, még ha sok idő telik is bele abba, hogy felnövekvésünk során kifejlődjék bennünk a valósága, és talán még több idő telik bele abba, míg Isten igényeivel megismerkedve, azok világánál mi tudatára is ébredjünk ennek a „természetünknek”. Éppen akkor úgy ébredünk a tudatára, mint ami eleitől fogva megvolt bennünk.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

folytatás Victor Jánossal
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 10., kedd 22:48 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
MERT MIHELYT FELVETJÜK MAGUNKBAN a Káté következő, 5. kérdését: „Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?” – csak tagadó választ lehet rá adnunk. Éspedig, ha első tekintetre megdöbbent is bennünket az, ahogyan a Káté ezt a tagadó választ megszövegezi, komolyan meggondolva a dolgot, igazat kell neki adnunk, amikor azt mondja: „Nem, mert természet szerint hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére.”Azt kérdeznénk az első pillanatban: nem lett volna vajon elég arra a kérdésre, hogy „tökéletesen megtarthatjuk-e”, amit Isten tőlünk követel, annyit válaszolni, hogy „tökéletesen” bizony nem vagyunk rá képesek? Nem lett volna elég arról beszélni, hogy az elénk tűzött célt sohasem érjük el, hanem mindig elakadunk a feléje való igyekezetünkben? Nem, mert ez felületes válasz lett volna. A Káté a dolog fenekére akar hatolni. Miért akadunk el mindig a célon innen, sokszor nagyon-nagyon messze tőle? Azért, mert legjobb igyekeztünkben is mindig gátol, visszatart, sőt vissza-vissza vet egy ellenirányba ható erő. És ez az erő az, amely a legmélyebben gyökerezik bennünk. Valahányszor az „Isten törvényének” az irányában igyekszünk előre, mindig olyan indítások dolgoznak bennünk, amelyek már valahogyan beleoltódtak az alapvető „természetünkbe”, és módosítják annak megnyilvánulásait. Magának a nyers „természetünknek” az indításai nemhogy nem képesítenek bennünket az Isten követelte életre, hanem éppen az ellenkező irányba hajtanak bennünket: „Isten és a felebarátunk gyűlöletére”, nem pedig a szeretetére késztetnek minket.
RÖVIDRE FOGVA úgy is mondhatnánk ezt: „természet szerint hajlandók vagyunk saját magunknak élni.” Mert lényegében véve erről van szó: alaptermészetünk szerint magunkat tesszük meg és tartjuk még annak a középpontnak, amely körül minden vágyunk és törekvésünk forog. De hogy egészen világosan kitűnjék: mennyire ellentétes ez az emberi „én-központúság” az Isten igényeivel, a Káté teljes mezítelenségében feltárja előttünk azt a legtöbbször szép látszatokkal jól elkendőzött lényeget, hogy nem más ez, mint „Isten és a felebarátunk gyűlölése.” Mert valóban ez rejlik a mélyén. Miközben ugyanis az ember „a maga életét kiélni” igyekszik, mintha ez volna az egyetlen dolga a világon, természetesen állandóan beleütközik abba a valóságba, hogy rajta kívül vannak más emberek is, és néha megadatik neki beleütközni Istennek mindenek felett való valóságába is. Mi egyebet tehetne önmagának való élésében, minthogy Istent is, a felebarátait is, igyekszik a maga érdekeinek a szolgálatába állítani. Ha már számolni kell a valóságukkal, ennyiben, de csak ennyiben akarunk vele számolni. Mivel pedig hasznát venni sem remélhetjük másként, csak úgy, hogy – legalább valamennyire – mi is alkalmazkodunk hozzájuk, ennek a kényszerű terhét semmiképpen sem viselhetjük boldogan, hanem csak állandó titkos, néha ki is robbanó, keserűséggel. Állandóan él bennünk a rugódozás az ellen, hogy ilyen határai vannak az életünknek: jobbról-balról korlátoznak a felebarátaink, és mindenfelől korlátoz Istennek uralma. Miért nem terjeszkedhetünk ki mindenfelé korlátlanul? Ha már van Isten, miért nem olyan Isten, vagyis miért olyan Úr, akivel mi nem rendelkezünk, hanem Ő rendelkezik mivelünk? És ha már nem egyedül vagyunk ezen a világon, miért nem olyan ember a többi ember, hogy puszta eszközként használhatnánk fel a magunk kénye-kedve szerint? Miért igazán ember a többi ember is, akinek megvannak a magunkéihoz hasonló érdekei, amelyeket nekünk is éppúgy tiszteletben kell tartanunk, sőt szolgálnunk kell, ahogy ezt mi is elvárjuk másoktól? Ha a dolog mélyére nézünk, éspedig az „Isten törvényének” egész valónkat átjáró világosságánál, akkor el kell ismernünk: olyan „természet” rejlik bennünk, amelynek útjában van Isten is, a felebarát is. Ez az a „gyűlölet”, amelyet a Káté is kíméletlenül napfényre hoz.
„Természetünkben” rejlik ez az istenellenes és felebarát-ellenes beállítottság – mondja a Káté. Azt állapítja meg ezzel, hogy már így születünk erre a világra. Magunkkal hozzuk a „hajlandóságot Isten és a felebarátunk gyűlölésére”. Megvan az bennünk már eleitől fogva, még ha sok idő telik is bele abba, hogy felnövekvésünk során kifejlődjék bennünk a valósága, és talán még több idő telik bele abba, míg Isten igényeivel megismerkedve, azok világánál mi tudatára is ébredjünk ennek a „természetünknek”. Éppen akkor úgy ébredünk a tudatára, mint ami eleitől fogva megvolt bennünk.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 50 hozzászólás ]  Oldal 1, 2, 3, 4  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 2 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség