|
Az alábbi levelet Victor János írta Hepp holland professzornak, aki azt megelőzőleg Budapesten járt, Victor Jánossal csak egy kézfogás erejéig találkozott, de hazatérve Hollandiába, lapja hasábjain ("Reformatie") ismertető sorozatot közölt a magyarországi ref. egyházról, és abban a végén név szerint kiírva "ráhúzza a vizes lepedőt" Victor Jánosra. Ezt nyilván magyarországi tartózkodása során, az itteni informátorától kapott adatokból merítette.
Victor János ezt a levelet (amint a tartalmából kiderül) nyílt levélnek szánta a magyar ref, lelkészi kar részére (is), de a levéltárban talált kéziratból következtethetőleg mégsem küldte el (talán Heppnek sem, mert nincsenek benne a hivatkozott cikkek dátumszerű megjelölései). Viszont nekünk, az utókornak "elküldte".
Íme, a levél, okulásul azoknak, akiknek az Isten Lelke szánja.:
(Megjegyzés: Az alábbi másolat a Ráday-levéltárban található eredeti kéziratról készült.)
Ki hazudott Önnek, Hepp professzor úr?
Igen tisztelt Professzor Úr!
Magyar nemzetünknek és református egyházunknak őszintén nagyrabecsült barátja!
Azt a figyelemreméltó cikksorozatot, amelyben Ön tavaly nálunk tett látogatásáról nagybecsű lapjában, a „Reformatie”-ban beszámolt holland testvéreinknek, közelebbről a „szigorú református” egyházbelieknek, nemrégiben hálásan méltattam egy ismertetésben, a Református Figyelőben. Köszönetet mondtam ott az Ön rólunk rajzolt helyzetképéért, még annak lényeges hiányai és tévedései ellenére is, mert hiszen még ezeknek is önismeretre ösztönző hasznát láthatjuk.
Azok a nagyonsokak közé tartozom, akik általában mély hálát éreznek az Ön nemzete s abban közelebbről az Ön egyháza iránt is, a mi irántunk, és különösen gyermekeink iránt az elmúlt nehéz esztendőkben tanúsított mérhetetlen sok megsegítő szeretetért. Sok más ezer meg ezer magyar emberrel együtt én is igyekszem az utánunk jövő fiak és unokák emlékezetébe továbbplántálni az Önök példaadását, és a mi hálatartozásunkat. Én magam személyesen is sok lelki áldást köszönhetek annak, amit az Ön egyházában láttam, s annak több nagy tanítómesterétől tanultam az Istennek nagyságos dolgairól.
Mindezeket nem „captatio benevolentiae” végett írom, mert hiszen, mint láthatja majd az alábbi sorokból, én nem kérek Öntől mást, mint egy lovagias keresztyéni kötelesség teljesítését, amellyel Ön az én becsületemnek, és velem együtt a magyar református egyház még több szolgája becsületének is tartozik. Hogy ilyen igénnyel bátorkodom Önt felkeresni, azt bizonyára nem kell igazolnom. Ön és testvérei Hollandiában bizonyára nem gondolkoznak úgy, hogy az irántunk tanúsított sok szeretettel jogot váltottak arra, hogy magyar reformátusok jóhírével tetszésük szerint bánjanak el.
Éppen ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy Önök maguk tartanának minket méltatlanoknak testvéri szeretetükre, ha hiányzanék belőlünk az a kálvinista önérzet, amely másoktól is megköveteli becsületének tiszteletben tartását.
Az Ön beszámoló húsz cikke között van kettő, amelynek tartalma súlyosan sértő valótlanságokat tartalmaz énrólam, és rajtam kívül több lelkésztársamról is. A dolognak az ad különösen fájdalmas jelentőséget, hogy e valótlanságok nem csak személyünket érintik, hanem egyúttal megtévesztő képet adnak egyházi közéletünkről is. Az Ön egyháza és a mi egyházunk közötti kívánatos viszonyt tehát oly módon befolyásolhatják, amiből – reánk nézve mindenesetre, – szomorú károk származhatnak. Ez eggyel több ok arra, hogy ne maradjon válasz nélkül az említett két cikk.
Mivel bennük név szerint énvelem foglalkozik Ön, nem szorul magyarázatra, hogy mások nevében is én adom meg e választ. Inkább azt szeretném csak indokolni, hogy miért nyílt levélben, és miért nem magánlevelezés útján. Egyrészt úgy érzem, hogy jogom van erre. Ön anélkül, hogy (egy, Budapesten jártakor történt futólagos bemutatkozástól eltekintve) ismerne engem, mégis egyházának közvéleménye előtt súlyosan kompromittált a szóban forgó cikkekkel. Ha Ön a nyilvánosság előtt kezdi, nem kifogásolhatja senki, hogy én is ott folytatom. Másfelől pedig úgy érzem, hogy kötelességem is a nyílt levél formájához folyamodni, amelyet egyházam lelkészi karának nyilvánossága elé bocsátok. Az Ön cikkeiben esett sérelem, amint alább kifejtem, nagy részben úgy fogható fel, mint egyenes következménye a Kálvinista Szemle burkolt és közvetett vádaskodásainak. Ez a lap utólag azonosította is magát az Ön információival, – legalább is implicite. (A folyó év márc. 20-i számban 104.k.: „Egy külföldi lap a magyar egyházi életről” c. közlemény. A magyar olvasóval nem közli ugyan a holland cikkek valótlanságait, csak látatlanban dicséri őket „leplezetlen őszinteségükért”, „nyíltságukért és világosságukért”. Kilátásba helyezi egyes részletek ismertetését, de az azóta eltelt két hónap alatt jobbnak látta, úgy látszik, elállni e szándékától.) A felelősség egy része tehát áthárul a szerkesztőjére, Dr. Sebestyén Jenőre. Az alábbiak egyben-másban válaszul szolgálhatnak őneki is. A nyilvánosság előtt tette közzé ő is rám nézve sértő, nyíltan ki nem mondott, de indirekte könnyen érthető vádjait, – a nyilvánosság előtt kell nekem is helyes megvilágításba helyeznem azokat.
Még egy dolgot ezzel az indokolással kapcsolatban (egy másikat meg majd később): nem megyek nyílt levelemmel a teljes nyilvánosság elé, hanem megmaradok vele lelkésztársaim körében. Az a meggyőződésem, hogy egyházunknak jelenlegi, külső-belső veszedelmektől szorongatott helyzetében egyik féltve őrzendő erőssége a szószéknek és az Ige szolgáinak megbecsülése. A Kálvinista Szemle beleesett abba a súlyos hibába, hogy lelkészeinknek egy csoportjáról a legteljesebb nyilvánosság előtt rendszeresen írt olyan hangon, amely alkalmas volt arra, hogy őket gyülekezeteik előtt diszkreditálja. Erre a kockázatos útra még védekezés közben sem akarom követni.
Hangsúlyozni kívánom, hogy az Ön cikkeiben foglaltakért én Önt nem akarom felelősségre vonni. Önt félrevezették, és Ön áldozatául esett az információjába vetett bizalmának. Ön mindenesetre elkövette azt a hibát, hogy megfelejtkezett egy reánk, professzorokra nézve kötelező elvről, arról t.i., hogy vitás kérdésekben csak az első forrásból merített tudás alapján szabad állást foglalni; meg arról a minden igazságkereső emberre nézve kötelező elvről is, hogy „audiatur et altera pars”. Ön készpénznek vette az elfogult egyoldalú információt. Ezért a vigyázatlanságáért meg is lakolt. Olyan képet rajzolt egyházi helyzetünkről neve aláírásával ezekben a cikkekben a holland közönség számára, hogy azt, a helyzetet ismerők csak megütközéssel vegyes derültséggel fogadhatják. Ezért a kínos helyzetért őszintén sajnálva Önt, továbbá tekintetbe véve, hogy Önt magyar reformátusok iránti szeretete indíthatta csak az információjuk iránti meggondolatlan vak bizalomra, én Önnek nem akarok szemrehányást tenni.
Nekem az Ön informátorával van voltaképpen dolgom. Cikkeiben Ön felhasználja Dr. Sebestyén Jenő bizonyos cikkeit is forrásként. De nyilvánvaló, hogy azokon kívül volt Önnek más forrása is. Én Önhöz azzal az egyetlen kéréssel fordulok: nevezze meg ezt az információ-forrást. Hogy az alábbiak elolvasása után Ön milyen más lépésekre érez még indíttatást a megtörtént becsület-károsítás jóvátételére, én azt teljes bizalommal ráhagyom az Ön lelkiismeretére és belátására. Ezt az egyet azonban elvárom Öntől, számítva arra, hogy kálvinista gentleman-férfiasságában ennek az igényemnek a kényszerítő erejét át fogja érezni. A további követeléseimmel azután az illetőhöz kell fordulnom.
Mert ez az Ön informátora Önnek hazudott. Ezt a bűnét jóvá kell neki tennie.
Nem indulatos meggondolatlansággal sújtom ezzel a kemény váddal az ismeretlent. A leghiggadtabb és lehetőleg megértő lélekkel igyekszem eljárását minden mentséggel enyhítve elbírálni. Feltételezem, hogy csak valami éretlen ifjú zelota lehetett, akinek még nem nőtt be a fejelágya eléggé ahhoz, hogy szavait közéleti kihatásuk szempontjából meg tudja fontolni. Fiatal koránál fogva közvetlen tudomása nem lehetett olyan dolgokról, amelyek akkor játszódtak le, amikor ő még az iskola padjain ült. Tehát jóhiszeműen tévedhetett ezeknek elmondásában. Azután meg tapasztalatlanságában beleesett abba a hibába, hogy a Kálvinista Szemle cikkeiből, azoknak burkoltan sejtető vagy általánosságban mozgó kijelentéseiből kiolvasott, és határozott formába öntött olyan állításokat, amelyeket a cikk írója maga sem mert volna nyíltan képviselni. Egyben-másban tehát, amikor valótlanságokat mondott, maga is áldozata lehetett mások hibáinak.
De ha mindezeket tekintetbe veszem is, marad még az Ön információiban egy jelentékeny rész, amelyre azt kell mondanom, hogy kvalifikálatlan hazugság. Nincs az a becsületes magyar ember, akitől Ön információt kérhetne, aki jó lelkiismerettel így informálhatná Önt. Meg tudom érteni lélektanilag, hogy egyébként jóravaló ember is hogyan eshet bele ilyen hibába. Van a hazugságnak egy bizonyos fajtája, amit az ember nem hideg megfontoltsággal követ el, hanem szenvedély, félelem, vagy érdek sodorja bele, és csak a következő pillanatban veszi észre, hogy nem mondott igazat. De Ön bizonyára egyetért velem abban, hogy a bűnt semmiféle pszichológiával sem lehet fehérre mosni, hanem végeredményben az Isten törvényeinek alapján kell megítélni. Azokat valaki itt lábbal tapodta!
Nyílt levelem magyar olvasói kedvéért hű magyar fordításban ideiktatom az Ön cikksorozata XVIII. közleményének a végét, és a XIX-et. amelyek a „Reformatie” ezévi jan. 11. és febr. 1.-i számaiban jelentek meg. Kiemelem azokat a részleteket, amelyekre észrevételeket óhajtok tenni az alábbiakban:
(Másoló megjegyzése: a kéziratban az idézetek nem, csak a hozzájuk fűzött megjegyzések találhatók.)
Ez foglaltatik abban az „imponálóan éles szemmel” megírt „bírálatban” – a Kálvinista Szemle szerint, amely által Ön „hatalmas olvasóközönségével a magyar viszonyokat ily alaposan és ily igazságosan megismertette.” (L. a már említett márc. 20-i számbeli cikket.)
„Az esztendő szomorú vége”.*
* Fent a K. Sz. idézett cikkét eredeti szövegében közlöm, és nem a holland fordításból visszafordítva. Ahol a holland fordítás az eredetitől említésre méltóan eltér, ott a lap alján jegyzetben emlékezem meg erről.
1. A holland fordításban e helyett az van: „hallani sem akarják a Református Figyelő hívogatását (lokken)”. Mintha a fordító érezte volna, hogy „erőszakolt beolvadást”, ha egyszer nincs, aki az „erőszaknak” engedjen, nehéz volna megértetni a holland olvasókkal.
2. Itt a holland szöveg eltér a magyar eredeti értelmétől. De a zavar nem érinti a lényeget, s ezért nem érdemel több szót.
3. Ezt a mondatot így nem találtam meg az idézett cikkben. Ezért a hollandból fordítottam le. A további idézeteket az eredetiből veszem.
4. Így van a holland szövegben. A R.F.-ben ez az idézett mondat így végződik: „hogy közelebb jussunk az erők egyesítéséhez. Ezért programul tűztük ki egyházi lapjaink egyesítésének munkálást is. (R. F. 1. sz. 7.o.)
5 Nyilván a budapesti teológia januári konferenciája értendő alatta.
Akik lelkésztársaim közül elolvassák az Ön fenti közleményeit, azok egy szívvel-lélekkel igazat fognak nekem adni abban, hogy azokra nekem nyíltan válaszolnom kell. Ha hallgatásba burkolódzom, nem tarthat engem senki sem méltónak sem lelkészi palástomra, sem teológiai katedrámra, de még az általános férfiúi megbecsülésre sem. Nem kevesebbet állít Ön rólam – a Kálvinista Szemle élénk helyeslésétől kísérve, – mint hogy én, a református lelkészi esküt tett ember, közismert „anti-református” vagyok, református elvekkel ellentétes irányzatú lap élén állok, amely mégis református címet visel, „visszaélve ezzel a névvel”, nyilván megtévesztő szándékkal; hogy én vezető szerepet játszom olyan törekvés szolgálatában, amely „Istentől kapott lelki javakat akar elrabolni”, „ki akarja irtani a hitvalló keresztyénséget”, „tönkre akarja tenni az Isten munkáját”. És ezeket nem olyasvalaki mondja rólam, aki felett napirendre térhetne az ember annak a mi közmondásunknak az értelmében, hogy „kutyaugatás nem hallatszik fel a mennyországba”. Hanem egy hálásan tisztelt külföldi testvéregyháznak vezetőorgánumában („A holland reformátusok egyik legtekintélyesebb hetilapja”, amelynek „hatalmas olvasóközönsége van” – írja róla a Kálvinista Szemle. /1929. márc. 20-i szám 104.l./) írja annak szerkesztője, akit egyházunk nemrégiben tisztelettel fogadott körében vendégül, s akire mindig tisztelettel akar közvéleményünk a jövőben is gondolni. Kinek nézhetnék én még megsemmisülő szégyenkezés nélkül a szemébe, ha ilyen helyről jövő ilyen vádakra nem adnék feleletet?
Csak egy forrásból várok kifogást, sőt egyenesen megbotránkozást ezért a megszólalásomért: a Kálvinista Szemle részéről. Eddig is nem egyszer kellett már hallanom onnan azt a gúnyos vádat, hogy „siránkozunk” és „jajveszékelünk”, valahányszor, nagy ritkán mukkanni mertünk támadásai ellen.
A Kálvinista Szemle szeret olyan harcot folytatni, amelyben csak ő lő. Ha az „ellenfélnél” is mutatkoznék valami mozgás, akkor elkiáltja: „Nézzétek, hogy támadnak engem!” Pedig mi nagy önfegyelemmel viseltük lövegének állandó záporát. Vártuk, hogy talán csak felismeri majd rajtunk is ugyanannak a seregnek az uniformisát, amelyet ő is szolgál. Úgy, hogy már nagyon komoly helyről figyelmeztettek bennünket arra, hogy hosszas hallgatásunkkal kétes megvilágításba kerülünk, és hogy „a krisztusi béketűrést mindenek felett állónak tartó” passzív viselkedésünk nem tarthat örökké komoly kockázatok nélkül. (L. Dr. Révész Imre cikkét „A Hit és Szolgálat mozgalma válságához” címen a Debreceni Prot. Lap 1929. jan. 26.-i stzámában.) Milyen égrekiáltó békebontásnak fogják most nevezni ezt a nyílt védekezésemet!
El vagyok készülve különösen egy dologra, – és ez az, amit indokoló bevezetésemben megemlítettem, mint később hozzáfűzendőt. Azt fogják mondani, hogy súlyos vétséget követek el e nyílt levelemmel annak az intézetnek érdekei ellen, amelynek a szolgálatára elválasztattam. Hivatkozni fognak a budapesti teológiai akadémiának, melyben Dr. Sebestyén Jenővel együtt kell előkészítenem egyházam jövendő szolgáit hivatásukra, a belső békességére. Nyilvánvaló, hogy az intézet tanári karának, ifjúságának, egész munkásságának érzékeny érdekei forognak kockán. Ezeket jól láttam a múltban is, és nagy részük volt abban, hogy a hallgatásban fegyelmeztem magamat. De vannak bizonyos határok. Mit érne elkerülni a nyílt válasz okozta megbotránkozásokat, ha az intézet hallgatói, tanítványaim előtt le kellene sütnöm a szememet? Hiszen az Ön cikkeinek a tartalma nem is egy úton elszivárog ide mihozzánk. Itt azt olvassák az emberek, hogy Ön „alaposan és igaz-ságosan” ítéli meg a helyzetet s a szereplőket. (A Kálvinista Szemle már említett márc. 20.-i cikkében.) És nekem előbb-utóbb kérdőn rámmeredő tekintetek előtt kell megtartanom az előadásaimat...
Ha Dr. Sebestyén Jenőről írta volna bárki azokat, amelyek az Ön cikkeiben énrólam foglaltatnak, őneki is halaszthatatlan kötelessége lenne tisztázni magát azoknak súlyos ódiuma alól. És hogyha a vádak tisztázása közben még egyik professzor-társával kellene is vitatkoznia, az sem tarthatná őt vissza attól, hogy becsületét megvédje. Quod uni justum alteri aequam.
Ha valaki Dr. Sebestyén Jenőék részéről intézetünk érdekeire hivatkozva akar nekem szemrehányást tenni, az kérdezze előbb meg: hogyan volt lehetséges az, hogy e becsületbe vágó valótlanságok megjelenése és elolvasása után Dr. Sebestyén Jenő az ő nagy befolyásával és tekintélyével, amellyel az Ön lapjánál bír, nem ragadott azonnal tollat, hogy Öntől az ő tanártársa reputációján esett sérelem helyreigazítását kérje, hanem e helyett a saját lapjában lelkesen tapsolt az Ön szóban forgó közleményeihez? Ez az a harmonikus kollegiális viszony, amelyet én bontok meg, amikor erkölcsi kényszerhelyzetemben a védekezés szavát felemelem?
Nyugodtan bízom minden elfogulatlan ember ítéletére „siránkozásomat” és „támadásomat”. Az igazságnak ki kell derülnie!
Mindenekelőtt vannak az Ön cikkeiben egyes, a valóságnak meg nem felelő olyan állítások – nem is lényegesek, – amelyekért senkit sem akarok felelőssé tenni, még az Ön informátorát sem. Egyszerűen az Ön téves információinak, vagy emlékezetbeli lapszusainak a rovására írom és korrigálom őket.
Ilyen az az állítás, hogy „alakult egy csoportja a – mint ahogy ott (t.i. nálunk) nevezik őket – mottistáknak”. Az Ön informátora használhatta ezt a nevet, és Ön azt a benyomást kaphatta, hogy ez nálunk közkeletű elnevezés. Ez tévedés. Nálunk ilyen néven nem emlegetnek senkit, se egyént, se csoportot. Nem is volna értelme. Ez az Ön informátorának egyéni terminológiája.
Azután: „úgy sejtik” – írja Ön, – hogy én a Református Figyelővel kapcsolatban „Amerikából dús anyagi támogatásban részesülök”. Ezzel a „sejtelemmel” sem találkoztunk még itthon. Az Ön informátora táplálhatott, és kifejezésre juttathatott ilyen „sejtelmet”, de Ön tévedett, amikor azt a benyomást nyerte, hogy minálunk ezt úgy általában „sejtik”.
Ami azonban a „sejtelem” tartalmát illeti, az már lényegesebb dolog, s ahhoz kell is még egy-két megjegyzést fűznöm. Az Ön informátora ezzel az egyéni „sejtelmével” kétszeres sértést követ el.
Először is azért, mert a Református Figyelő munkás-gárdája és velük együtt az egész magyar református egyház közvéleménye, becsületkérdésnek tartja azt, hogy magyar református egyházi közvéleményt senki se csináljon külföldi pénzen. Szeretetmunkáink támogatására, iskolai és missziói munkára, egyáltalán mindenre, ami szolgálatot jelent, hálásan vehetünk el anyagi támogatást külföldről. De kényesek vagyunk arra, hogy egyházi sajtót, amely pozíciót és irányító befolyást jelent, se közvetlenül, se közvetve ne finanszírozzon külföldi kassza. Csapások idején, katasztrófális anyagi körülmények között természetesen másképpen áll a dolog. Akkor életmentő szerepe van a jobb sorban levő külföldi testvérek pénzsegítségének. Egyházunk közvéleménye csak hálásan gondolhat vissza arra a támogatásra, amellyel az Ön egyházának tagjai talpraállították megbénult egyházi sajtónkat a Kálvinista Szemle megindításának lehetővé tételével az 1919-i gyászos emlékű felfordulás után. De valamennyire is tűrhető gazdasági viszonyok között, ugyan milyen felemelt fővel szerkesztené Ön a „Reformatie”-t holland testvéreink számára, ha „dús anyagi támogatásban részesülne” valahonnan külföldről?
Azután sértő a „sejtelem”, mert feltételezi azt, hogy az állítólag Amerikából kapott „dús anyagi támogatást” titokban tartjuk úgy, hogy a szemlélő „sejteni” kénytelen. Ha valaha is abba a helyzetbe jutna a Református Figyelő, hogy önérzetével összeegyeztethető módon igénybe kellene vennie valahonnan külföldi támogatást, akkor is legelső dolga volna, már csak hálatartozásból is, nagy betűkkel, feltűnő helyen közzétenni azt a támogatást, amellyel külföldiek szeretete nehéz idők bajain átsegíti. Hiszen idegen pénzforrás titokban tartásával csak rossz lelkiismeretet akarhatna palástolni.
De térjünk át azokra a valótlanságokra, amelyekért már az informátora tájékozatlanságának lehet betudni az Ön „alapos és igazságos” megállapításait. Ezek az én személyemmel függenek össze, s azért röviden végzek velük. Nem is volna jelentősége annak, hogy én téves életrajzi adatokat korrigáljak, ha nem világlana ki belőlük a sértő tendencia.
„Néhány évig Amerikában tanultam” az Ön értesülése szerint, és „ott érintkezésbe jutottam Mott Jánossal”. Már mint okleveles lelkész, két évvel azután, hogy a budapesti teológiai akadémián befejeztem tanulmányaimat – tehát valamennyire már érett fejjel, – én csakugyan kiutaztam Amerikába. Ott nem „néhány évet”, hanem egy tanévet töltöttem el. Ez alatt az idő alatt se a Mott Jánossal való érintkezéssel foglalkoztam. Ő vele ott mindössze egyszer találkoztam, a tanév végeztével, egy diákkongresszuson, ahol néhány szót válthattam vele. Az ismeretség, mely hozzáfűz, régebbi keletű: 1909-re, egy magyarországi látogatására nyúlik vissza. Amerikai utamnak semmi köze hozzá. „Hogy magamévá tettem az ő gondolatait” – akár Amerikában, akár máshol, – arról majd alább. Ellenben kitöltötte amerikai évemet az, hogy a princetoni szemináriumban posztgraduális tanulmányokat végeztem. Princeton pedig, amint Ön is tudja, az egész angolszász világban a történelmi kálvinizmus fellegvára. Többi jeles tanárom között, akik mind a kálvinista ortodoxia bajnokai voltak, lábánál ültem Warfield Benjáminnak is, akit Ön is úgy ismer bizonyára, mint a nagy Hodge utáni nemzedék legjelesebb konfesszionális kálvinista szisztematikus teológusát az angolnyelvű világban. Ha tehát már szóba jött az a kérdés, hogy mit hoztam haza Amerikából, akkor azt kell felelnem: végső megerősödést abban a református öntudatban, amelyet már zsenge gyermekkoromban magamba szívtam a bibliás szülői hajlékban, és az esztendőkön át tanult Heidelbergi Kátéból. Önt úgy informálta valaki, hogy engem külföldi tartózkodásom anti-reformátussá tett. Félek, hogy az én információm az „alaposabb és igazságosabb”.
Azután azt írja Ön, hogy „már sokat beszéltettem magamról”, amikor a kommün alatti „egyházi forradalom” szereplőinek ügyét egyházi bíróság tárgyalta. „Dr. Victor is közéjük tartozott- amint értesülünk”. – Ön is, meg az informátora is rosszul értesültek. És ezeknek az eseményeknek az idején az Ön vendégszerető hazájában időztem. Többedmagammal azon fáradoztam ott, hogy külföldi testvéregyházainkhoz eljuttassam a mi egyházaink segélykiáltását a háború után ránkszakadt katasztrófa közepette. Amikor hazajöttem, mert már tovább nem maradhattam távol a budapesti kommunista felfordulásban szenvedő családomtól, az egész „egyházi forradalom” már a múlté volt. Meglehet, hogy ezek a tények nem illeszkednek jól bele az Ön informátorának elméletébe. Az is meglehet, hogy szerinte akkor a tények nem úgy történtek, ahogy ő elvárná. De ezen már bajos segíteni.
„Később az egyházi bírósági tárgyaláson, mint védőjük léptem fel” – írja Ön továbbá. Ennek az állításnak is a derült kék levegőégben van az alapja. Az illető egyházi bírósági tárgyaláson soha jelen sem voltam. Kívülről sem tettem, sem mondtam semmit sem, amivel tárgyalásait bármely irányban befolyásolni akartam volna. Az Ön informátora ezekről bizonyára nem tudhat. Alighanem serdülő éveit élte még akkor, és nem kísérhette figyelemmel az egyházi közélet jelenségeit. Honnan vette ezeket a légből kapott híreket – nem tudom. A Kálvinista Szemle szerint ez „alapos és igazságos” információ. A szerkesztőségben így tudják?
Az az egész jellemzés is tehát, amellyel Ön engem bemutat, mint aki a fenti szereplésemmel „sokat beszéltettem már magamról” – valakinek az élénk fantáziájában született meg. Hogy a hátam mögött, négyszemközt vagy zárt társaságban milyen becsületrontó pletykák járnak „jóakaróim” között, azt nem tudhatom. Azt sem tudom, hogy egyáltalán beszéltek-e valaha rólam „sokat” egyházam köreiben. De azt tudom, hogy ha beszéltek – gyáva susárlóktól eltekintve, amilyenek úgy látszik, vannak, – akkor nem az „egyházi forradalom” hozta forgalomba a nevemet.
De vegyük elő a súlyosabb dolgokat. Térjünk az Ön cikkeinek a lényegére. Eszerint én vezéralakja vagyok egy református-ellenes „általános keresztyén” tömörülésnek, amely Dr. Sebestyén Jenőnek és lapjának a megsemmisítésére tör, ezáltal „születésében igyekszik megfojtani egy csendes kálvinista mozgalmat”, és különösen a Református Figyelővel folytatja ezt a kíméletlen offenzívát.
Ez az a valótlanság-komplexum, amelyért az Ön informátoráról hajlandó vagyok a felelősséget áthárítani a Kálvinista Szemlére. A Kálvinista Szemlének imponál az a „leplezetlen nyíltság”, amellyel Ön ezeket megírta. Nem „leplezetlenül” és nem „nyíltan”, a dolgoknak ugyanezt a beállítását sugallta ő is hónapokon át. Ha ugyanilyen „leplezetlen nyíltsággal” meg merte volna tenni, akkor most nem kellene Önhöz fordulnom nyílt levelemmel, hanem őt vontam volna már régen felelősségre. De vannak bizonyos módszerek, amelyekkel úgy lehet gondolatokat elterjeszteni, hogy az ember fedezi magát a felelősségre vonás elől, és hivatkozhat arra, hogy ő azokat sohasem mondta ki. Az Ön informátora, meglehet, jóhiszemű áldozata a Kálvinista Szemle eme technikájának.
Két ilyen módszer van különösen, amelynek példáiból szép csokrot lehetne összegyűjteni a Kálvinista Szemle kertjéből. Az egyiknek az a sémája, hogy az ember nem mondja ki, hogy A=B, hanem egyszer csak annyit mond: A=C, másszor pedig csak annyit, hogy C=B. Az olvasó lelkében aztán végbemegy a megfelelő kombináció. Azt, hogy én „antireformátus” vagyok, a Kálvinista Szemle hasábjain senki sem olvashatta. Ott csak arról volt szó, hogy Dr. Sebestyén Jenő lapja és egyéb akciói a református ügy, máskor arról, hogy neki vannak ellenfelei, akiket éles teológiai ellentétek választanak el őtőle; megint máskor arról, hogy ellenfelei énbennem találták meg vezérüket. Külön-külön mi sértő van ezekben? És ki tehet, ugye, róla, ha az olvasók, mint a gyermekek az ő színes kockáikkal, összerakósdit játszanak az ilyen állításokkal?
A másik módszernek viszont az a sémája, hogy az ember úgy általában mond valamit A-tól Z-ig sok mindenkiről, ami – tegyük fel: M-N-O-ról csakugyan állítható. Csoda-e akkor, hogy az olvasó X-re és Y-ra, és Zs-re is érti? Pedig azokról senki nem mondott semmit! Hányszor kértem én is, mások is, Dr. Sebestyén Jenőt, hogy világosan és határozottan adresszálja vádjait, hadd lehessen férfiasan elébük állni! Az volt a válasza rendesen, hogy neki olyan sok és különböző „ellenfele” van, hogy nem címezheti kifogásait külön-külön mindegyiknek, hanem kénytelen sommás megállapításokat tenni. Azok aztán egyszer az egyikre, másszor a másikra találnak...
Csoda-e, ha ilyen eljárási mód mellett egy-egy be nem avatott ember fejében megszületnek a hazugságok, és Önnek is akad olyan informátora, mint amilyen akadt?
Az Ön értesülése szerint a következő tények állapíthatók meg:
1. Van Magyarországon egy református amerikai és hollandiai jelenségekkel rokontermészetű, közelebbről Mott János hatásaira visszavezethető „általános keresztyén” törekvés, amely református szempontból pusztító szörnyetegnek tekintendő. (Ennek az „általános keresztyén” mozgalomnak az Ön értesülése szerint én vagyok a vezérapostola. Ez a megállapítás azonban nem tartozik a dolog lényegéhez, s ezért ezzel nem akarok foglalkozni. Hiszen ugyanazon elbírálás alá esne egy ilyen törekvésben való részvételem, akár vezér, akár közkatona volnék benne.)
2. Ez az „általános keresztyén” mozgalom ellenségesen állt szemben a Dr. Sebestyén Jenő által vezetett „csendes kálvinista mozgalommal”, és azt „születésében akarta megfojtani”.
3. Ennek az „általános keresztyén” elemnek az előretörése meghamisította a Hit és Szolgálat mozgalmának református jellegét is Dr. Sebestyén Jenő számára, aki pedig teljes készséggel rajtavolt a békés együttműködés megteremtésén; lehetetlenné tette a helyzetét a mozgalomban.
4. A Református Figyelőben ez az „általános keresztyén” tábor megteremtette a maga sajtóját a református elveken álló Kálvinista Szemle ellen.
5. A megalapított Református Figyelő (csakugyan) támadólag lépett fel, „halálharangot kongatott” a Kálvinista Szemle felett, és egy Dr. Sebestyén Jenő elleni „vad offenzíva” szolgálatában áll.
Akármilyen jóhiszeműleg informálhatta is Önt valaki így, ezek egytől-egyig szemenszedett valótlanságok. Vegyük sorra őket:
I. A magyar „általános keresztyénség”.
Ön, ugyebár, nem akar a szavakkal játszani? Akkor el kell ismernie, hogy ezt a kifejezést kétféleképpen lehet érteni.
Először is lehetnek alakulatok, amelyekben bizonyos közös célok szolgálatában különböző egyházak tagjai összefognak. Ilyenkor a közös munka elvi alapjául meg kell állapítani egy bizonyos bázist, amelyet mindnyájan a magukénak vallanak. Ez a bázis református bázis lesz annyiban, hogy református keresztyének is vallják a benne foglaltakat. S ugyanakkor nem református bázis is lesz, mert nem csak reformátusok vallják a benne foglaltakat, és reformátusok sok egyebet is vallanak még. Az ilyen alakulatok „általános keresztyén” alapon állnak. Azt jelenti-e ez, hogy akik részt vesznek bennük, egyének vagy csoportok, most már maguk is „általános keresztyének”? Hollandia tagja a Népek Szövetségének, amely nemzetközi alapon szerveződött. Ezért most már nemzetközi jellege van Hollandiának, és elárulta, levetkőzte holland nemzeti mivoltát? Talán felesleges bővebben fejtegetnem, hogy az ilyen értelemben vett „általános keresztyénség” nem áll ellentétben a kálvinizmussal. Sőt. Vannak a keresztyénségnek félénk, magukba zárkózó, más keresztyénektől óvatosan elvonuló fajtái, amelyek fáznak az ilyen felekezetközi összefogástól. A református keresztyénség tudtommal nem tartozik hozzájuk. Egyetemes látókörének szélessége és aktív lendületének bátorsága arra kvalifikálják, hogy ilyen „általános keresztyén” összefogásokban ne csak részt vegyen, hanem az élükön járjon.
Másodszor van az „általános keresztyén” kifejezésnek egy református szempontból valóban odiózus értelme, és – a Kálvinista Szemlével együtt, – Ön is ebben az értelemben használja. Az a hitvallásbeli minimalizmus ez, amelynek nincs érzéke a hitvallások gazdagsága iránt. Közömbösségében el is veti őket. Ilyenkor a közös keresztyén elvek bázisa nem kiindulópontja az együttműködésnek, hanem végső célja, és rajta túl már semmi sem következik. A keresztyén életnek és ismeretnek egy fejletlen fokon való megakadása ez: lemondás a Krisztusban való „teljes férfiúság” érettségéről. Ez a fajtája az „általános keresztyénségnek” természetesen szembe kell, hogy találja magát a kálvinizmussal. Ennek nincs joga a református egyházban érvényesülni. Ez valóban „Istentől kapott lelki javakat rabol el”.
A kétféle „általános keresztyénség” között disztingválnia kell annak, aki nem akar zagyva értelmetlenségekbe esni. Mi magyarok megtanultuk a bőrünk árán élethalál harcot folytatni egy bizonyos „nemzetközi irányzat ellen”, aminek Ön is, mint nemzetünk barátja, bizonyára szívből örül. De mit szólna akkor, ha ennek a „menzetköziségnek” a vádjával sújtanánk tudósainkat, akik „nemzetközi” kongresszusokon részt vesznek, – művészeinket, akik „nemzetközi” tárlatokon és hangversenyeken szerepelnek, – politikusainkat, akik „nemzetközi” tárgyalásokon megjelennek? Nyilván azt mondaná, hogy elment az eszük. Hát őrizzük meg ezt az isteni ajándékot, amely disztingválásra képesít, akkor is, ha egyházi kérdésekben ítélkezünk!
Akkor kitűnik, hogy vannak a magyar református egyházban elemek, amelyeket ifjúkori emlékek, vagy más szálak hozzáfűznek egy s más, (egyháztól független) jóértelemben vett „általános keresztyén” alakulatokhoz. De nincsenek a magyar református egyházban „általános keresztyén” elemek.
60-70 évvel ezelőtt voltak. Akkor egyházunk nagy részében az volt az uralkodó hang: úgyis ugyanazt hisszük, amit más egyházak tagjai, ami pedig megkülönböztetne egymástól, az elvesztette jelentőségét. Ezen a veszedelmen régen túl vagyunk. Hogy Amerikában vagy Hollandiában mennyire akut ez az „általános keresztyénség”, az nem tartozik ide. De aki ma Magyarországon találkozni akar vele, annak egy, az egyházi élettől egészen félrevonult, szektajellegű mozgalmat kell felkeresnie, amelynek, hogy sokat mondjunk, lehet talán vagy 200 híve az ország 8 milliónyi lakosságában. Ilyen „általános keresztyén” mozgolódást a mi egyházunkban csak becsukott szemmel lehet álmodva látni, és csak bedugott füllel lehet hallani vélni.
A jó értelemben vett „általános keresztyén” munkában résztvevőket ezért rossz értelemben is, egyénileg is „általános keresztyéneknek” bélyegezni: mégis csak olyan primitív konfuzió, amibe nem volna szabad beleesnie annak, aki az egyházi közéletben hallatni akarja a szavát. Nyilvánvaló, hogy a helyes okoskodás éppen az ellenkező irányban mozog. Hogy valaki református-e vagy nem, azt az illetőnek az egyházban vallott elveiből, és végzett munkájából kell előbb megítélni. És ha ez a próba kedvezően dőlt el, akkor innen lehet visszafelé levonni a megnyugtató következtetést, hogy nem lehet református szempontból rossz értelemben „általános keresztyén” az az alakulat, amellyel jó viszonyban van egy-egy ilyen jó református ember. Hogy az Önök nagy dogmatikusa, Bavinck, református volt, azt a művei mutatják. Hogy ő ugyanakkor szívesen közreműködött nem egyszer az „általános keresztyén” holland diákmozgalomban, az jó fényt vet az utóbbira, de nem rossz fényt őreá.
Így szolgáltam én is, református lelkész létemre, egyházam hozzájárulásával, hosszú éveken át a szintén „általános keresztyén” magyar diákmozgalmat. Óhajtva vártam az időt, amikor megválva e munkától, egyházam közvetlen szolgálatába léphetek, amelyre gyermekkorom óta készültem. Közben boldog voltam, hogy indirekte is egyházam számára teremhet a munkám nem egy értékes gyümölcsöt. S ha ugyanakkor más egyházak számára is származott jó eredmény a munkámból, az református öntudatomat nem csökkentette, hanem csak fokozta.
II. Magamévá tettem Mott János gondolatait”.
- írja Ön. Van csakugyan egy nagy gondolat, amelyet Mott János talán jobban képvisel, és szélesebb körben szolgál a keresztyén világban, mint bárki más. Nem ő találta ki. Én sem őtőle tanultam. De szívesen tisztelem őt ebben, mint lelkesítő példát. Ez a gondolat a különböző egyházak keresztyéneinek összefogása közös feladatoknak közös erővel való szolgálatára. Egyszer ez a gondolat a következő szövegezést nyerte minálunk: (Másoló megjegyzése 2006-ban: ez az idézet sincs benne a kéziratban).
Ha tetszik, ám nevezzük ezt az állásfoglalást „mottizmusnak”. De akkor Dr. Sebestyén Jenő is „mottista”, mert ezt a nyilatkozatot közösen írtuk alá. Ez a jó értelemben vett „általános keresztyénség”.
Ami a másikat, a rossz értelemben vett „általános keresztyénséget” illeti, hadd mondjam el Önnek egy kedves emlékemet. 1920-ban egyszer rövid látogatásra Budapestre érkezett Mott János. Egy közös vacsorán találkozott fővárosunk protestáns vezetőivel. Akkor, mint sötét börtönbe zárt rabok, el voltunk vágva a külvilággal való érintkezéstől, nagy dolog volt számunkra egy ilyen találkozás. A vacsora előtt megmutattam illusztris vendégünknek a meghívottak listáját. Dr. Sebestyén Jenő nevénél is informálódott. „A fiatalabb nemzedékből való határozottan kálvinista professzor” – mondtam neki. „Nagyszerű” – felelte ő. „Határozott emberekre van szüksége a világnak!” Az „általános keresztyénség” rossz értelmében tehát maga Mott János sem „mottista”! Mi szüksége van akkor a magyar református egyháznak, amelynek éppen elég frontja van, amin harcolhat, hogy egy nem létező veszedelem pusztító szörnyetegét festegessék elébe?
A „Mott János elveit most egyházi téren akarják alkalmazni” – írja Ön. Ha az ember megteszi az említett elemi dinstinkciót az „általános keresztyénség” kétféle értelme között, akkor rögtön tisztázódik, hogy ennek az állításnak is vagy nincs semmi értelme, vagy nincs semmi alapja. Ha a Dr. Sebestyén Jenő által is aláírt értelmet vesszük, akkor mit jelenthet ez a megállapítás? Hogy lehet a felekezetközi összefogás elveit átvinni az egyházi életbe, ahol úgyis egy felekezeten vannak már az emberek? Ha pedig a másik, elítélendő értelmet vesszük, akkor azt jelenti az Ön megállapítása, hogy van egyházunkban egy elem, amely a hitvallásos öntudatot el akarja törölni; amely azt prédikálja az egyház tagjainak, hogy nem fontos nekik éppen reformátusoknak lenni; amely pusztítón garázdálkodik a református ősök szent örökségével... Erre csak azt válaszolhatom, hogy ha megint eljön Ön Magyarországra, legyen szíves nekem valakit mutatni, aki ilyen „általános keresztyénségért buzgólkodik Magyarországon”!
„De strigis quae non sunt, nulla quaestio fiat” – mondta egy régi bölcs királyunk. Ha a mi egyházunkban ilyen „általános keresztyének” nincsenek, természetesen tárgytalanná válik az Ön minden további megállapítása is róluk. De azért vegyük sorra őket, és tisztázzuk az igazságot!
2. „Általános keresztyén” ellenségeskedés a kálvinizmus ellen.:
Elmondom Önnek, miben állt ez. Amikor Dr. Sebestyén Jenő a kommunista felfordulás után abban a helyzetben volt, hogy megalapíthatta a Kálvinista Szemlét, olyan lehetőségek álltak előtte, amilyenek ritkán adatnak embernek. Az előző két évtizeden át Isten gazdagon megáldotta egyházunkat. Többek között azzal, hogy különböző forrásokból a fiatal lelkészgenerációnak egy népes gárdája állt elő, amely eltelve az Isten háza iránt való buzgalommal, egyházunknak egy nagy megújhodásáért imádkozott és lelkesedett. Voltak közöttük árnyalati különbségek. De abban egyek voltak, hogy mind a Krisztus királyságáért akartak harcolni a magyar református egyházban, és senki közülük nem képzelte ezt másképpen, mint az ősi hitvallások alapján. Egy nagy hiányuk volt: nem volt jegecesedési pont, amely körül összetömörülhettek volna. Egy sajtószervnek magasra emelt zászlaja adhatta volna ezt meg. Egyházi sajtónk akkor egy idősebb nemzedék köztiszteletben álló tagjainak a kezében volt. Ők szívesen fogadták az ifjabbak közreműködését, de – ami egészen érthető, – kristályosodási középponttá nem tudtak válni a számukra. 1919 nyomorúságai „tabula rasa”-t teremtettek. Ekkor jelent meg a színen a Kálvinista Szemle. Dr. Sebestyén Jenőnek módjában állt volna, mint aki maga is az új nemzedék tagja volt, tömöríteni az összes erőket, a fiatalokat is, meg az öregeket is. Ezt a nagyszerű lehetőséget azonban ő nem használta ki.
Nem volt elég világos látása ahhoz, hogy megtegye azt a megkülönböztetést, amelyről fentebb volt szó. Frontot csinált az új lelkész-nemzedék egy csoportja ellen, mint „általános keresztyének” ellen. S állandó támadásaival nem csak őket idegenítette el lapjától, hanem sok más értékes elemet is. Voltak számosan, akik nem tartoztak ehhez a megbélyegzett „általános” csoporthoz, de az az ellen folytatott rövidlátó polémia miatt szintén távol tartották magukat a Kálvinista Szemlétől.
Az „általánosok” próbálták magyarázni: ők is reformátusok, és Dr. Sebestyén Jenő kárt tesz a maga ügye seregében, ha lövegét ugyanazon uniformist viselők ellen fordítja. Hangoztatták, hogy ha hiányosnak találja az ő kálvinizmusukat, szívesen tanulnak őtőle; forduljon feléjük a nevelő jószavával, ha kell, a bírálat vesszejével is, de ne az ellenség fegyverével...”Ugyanazt akarjuk, mint Te. Fogj össze velünk!” – mondták. A válasz ez volt: „Ti nem vagytok reformátusok. Nincs jogotok az egyházban érvényesülni!”
Erre aztán az „általánosok” elkövették azt az „ellenségeskedést”, hogy Dr. Sebestyén Jenőnek ezt az elzárkózását nem fogadták boldog helyesléssel. Meg mertek maradni annál az állításuknál, hogy az ellentét mesterségesen csinált valami, és hova-tovább mind inkább kifogásolni merészelték az egyházban ilyen felesleges belső frontnak a fenntartását. Ez persze újabb támadást vont a fejükre. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy szembefordulnak „a történeti kálvinizmussal”, és el akarják gáncsolni annak ügyét!
Az eredmény kettős lett. Egyfelől a Kálvinista Szemle munkásgárdája nagyon szűkre szorult. Magán a szerkesztőn és egy-két súlyos szavú alkalmi munkatárson kívül sok szárnypróbálgató kezdő ember töltögette meg hasábjait. Másfelől a laptól elidegenítettek mindinkább érezték a tarthatatlanságát a maguk néma helyzetének, és szintén készültek megindítani egy egyházi lapot.
1920-ban létrejött egy tömörülés, az ú.n. „Péceli Kör”, amely sok más értéket is egyesített, de legnagyobb részt az „általános” bélyeggel ellátottak összefogása volt. Ez megalapította a „Reformáció” című lapot. A „Péceli Kör” alapító okmányából és a „Reformáció” munkájából mindenki világosan láthatta, hogy milyen az az „anti-református” szellem, amelyet szolgálnak. A viszonyt nem is lehetett tovább kiélezni. 1921-ben a Kálvinista Szemle és a Péceli Kör összefogtak egy nagy egyházi reformkonferencia megrendezésében, amelynek „kunhegyesi memoranduma” a háború utáni évek legérdekesebb egyházi dokumentuma. Sőt egyszer már komoly tanácskozások is folytak a két lap egyesítéséről, amelyek azonban személyi okokon megfeneklettek. A helyzet lényegében nem oldódott meg.
A Reformáció azután anyagi válságba jutott. Egy éven át az én szerkesztésemben új jelleggel kísérletezett, mint havilap. Aztán visszaszállt az első kézbe, és a gyülekezeti munka szaklapjává lett. Általánosabb jellegű országos lapnak maradt ismét a Kálvinista Szemle, és haladt a régi úton tovább.
Az ellenségeskedés, amellyel körül volt véve, abban állt, hogy voltak emberek, akik ezzel a helyzettel elégedetlenek voltak. Szó-emberek, akik úgy érezték, hogy nekik is volna mondanivalójuk az egyházi közvélemény szolgálatában, de nem juthatnak szóhoz. Még védekezni sincs módjukban, amikor őket egy rossz szemüvegű látás az egyházra nézve „nemkívánatos idegeneknek” minősíti. És amikor ugyanez a téves judícium megnyilatkozik más kérdésekben is, az olvasóközönség ki van szolgáltatva egyoldalú hatásainak.
Elismeréssel voltak a Kálvinista Szemle sok fáradtsággal járó sok hasznos szolgálata iránt, amelyeket más lap híján ő töltött be egyházi közéletünkben. De láttak benne komoly hibákat és hiányokat is. És várták az alkalmat: mikor léphetnek a bírálat útjáról maguk is a pozitív munka mezejére.
Egy külön lap alapításának a tervét félre kellett tenni természetesen, amikor 1926-ban megjelent a látóhatáron a Hit és Szolgálat mozgalma, és felújult a reménység, hogy Dr. Sebestyén Jenő összefog végre olyanokkal, akiket fölöslegesen tartott ellenségeiknek. Különösen, amikor anyagi nehézségekbe jutva Dr. Sebestyén Jenő az „általánosok” egy csoportja által létesített nyomdába vitte, s annak kiadásába is átadta a lapját: lehetett reménykedni abban, hogy új erők bevonásával a Kálvinista Szemle ki fog nőni egyoldalúságaiból. Ez azonban nem következett be. A Kálvinista Szemle hasábjain továbbra sem találhattak otthont a hajléktalan tollak. És abból a szolidaritásból is, amit a Hit és Szolgálat mozgalma létrehozott, Dr. Sebestyén Jenő nemsokára kivált.
A régi kielégítetlenség végre megteremtette az óhajtott lapot. Megszületett a Református Figyelő. Ez az „ellenségeskedés” története. Ha Dr. Sebestyén Jenő a „l’état c’est moi” módján a megtestesült kálvinizmus, akkor természetesen „hódolat illette volna meg őt, és nem bírálat” (Madách: Ember Tragédiája), s aki elégedetlenkedett lapjával, az a kálvinizmus ellen emelt volna szót; és minden más hangnak megadással kellett volna egyházunkban elhallgatnia. De nem mindenki tudott e szerint a premissza szerint gondolkozni.
3. A Hit és Szolgálat mozgalmának meghamisítása.
Világítsuk meg ezt az ügyet is úgy, ahogy a legközelebbről beavatottak ismerik:
A mozgalom – az Ön tudomása szerint is – határozottan református alapon jött létre. Azon áll ma is. Nem ütött kissé szöget az Ön fejébe az a körülmény, hogy mégis csak különös anti-reformátusok lehetnek azok az „általános keresztyének”, akik egy ilyen határozottan református ügyben keresik és vállalják a Dr. Sebestyén Jenővel való együttműködést? Dehát – tegyük fel, – talán másoknak „általános keresztyénsége” még enyhébb, megalkuvóbb és elviselhetőbb. Akkor lett csak nyilvánvaló a baj, amikor én is odaálltam a „református alapon” egyesültek közé. Félálomban követtem el anti-református létemre ezt a következetlenséget? Vagy analfabéta vagyok teológiai dolgokban, vagy nem vettem észre, mennyire ellentétes az a társaság az én elveimmel? Vagy világcsaló módjára valami hazug szerepet játszottam? Nem tudom, hogy képzeli Ön és mások. De az, úgy látszik, alapdogma, hogy ahova én beteszem a lábamat, ott veszélyben forog a „református alap”.
Dr. Sebestyén Jenő, amint az Ön által is idézett cikkében elmondja, csakugyan ellenezte bevonásomat. Egy gyűlés alkalmával nyíltan kijelentette, hogy engem nem tart reformátusnak. Zárt körben történt ez a kijelentés, különben olyan konzekvenciákat kellett volna levonnom, amelyek egyházi hatóságom elé tartoztak volna. Én ott rögtön arra kértem erre a Hit és Szolgálat vezetőségét, tekintsen el az én bevonásomtól. Ha Dr. Sebestyén Jenőt együtt láthatom dolgozni olyanokkal, akikkel szemben állt addig, elég nagy öröm ez nekem egyházam szempontjából, hogy beérhessem a magam számára a kívülálló szemlélő szerepével. De ő egyedül állt ellenkezésével. Mindenki marasztott. Ő is belenyugodott. S én maradtam.
A mozgalom aztán sok szép munkát végzett, úgy látszott, hogy mindnyájunk nagy örömére és megelégedésére. Most utólag nagy meglepetéssel olvassuk, hogy a mozgalom egy része „nem tartotta magát teljes komolysággal a református alaphoz”. Tréfálkozás nélkül: ugyanilyen joggal mindjárt azt is lehetne állítani, hogy mohamedán vagy buddhista alapra siklott át. Mondani éppen olyan könnyen lehetne ezt is. Bizonyítani éppen olyan lehetetlenség amazt is. Minden anyagi fedezet nélkül is busás pályadíjat mernék ígérni annak, aki egyetlen református elvet is tudna mutatni, amelytől a mozgalom az idők során eltántorodott volna. A pályázat szánalmas meddőségre volna kárhoztatva.
Ha voltak elvi lazulások, miért nem emelte fel Dr. Sebestyén Jenő ott. a mozgalomban, óvó szavát? Soha nem tette, mert senki nem adott rá okot és alkalmat! Hogy engem „egy bizonyos csoport hovatovább mind inkább az előtérbe tolt” – a mozgalom református jellegének rovására, – arra is csak azt mondhatom, hogy ha így volt csakugyan, akkor micsoda kálvinisták azok, akik egy nagyra hivatott református ügynek ilyen romlását passzív némasággal nézték, soha egy szót nem szólva ellene? Szívesen áthárítottam volna minden rám bízott munkát a mozgalom valamelyik másik tagjára, ha megtudom, hogy aggályosnak tekintik az én „előtérben” állásomat!
Ha pedig az is szerepet játszott Dr. Sebestyén Jenő elkedvetlenedésében, hogy „végül vezérré választattam”, ebben nagy előrelátás állapítható meg. Mert én 1928. –án választattam meg ővele együtt alelnökké, ő pedig már hónappal előbb félreállt a mozgalomtól, és kivonta magát annak minden munkájából.
Hogy miért, arra egészen konkrét feleletet adott akkor. Nézeteltérések támadtak őközötte, mint megrendelő, és a mozgalomnak a Sylvester-nyomdát vezető tagjai, mint iparosok között. Lapjának olyan címszalagokat is szállítottak, amelyeken homályos volt az írás. Egyik könyvére, a kiadónak a karácsonyi piacra sürgősen elkészített első szállítmányban, olyan borítékképet nyomtak, amely nem tetszett neki. Egy másik könyvébe nem nyomtatták bele azt az előszót, amelynek a kéziratát ő nem is adta le. És volt egynéhány más hasonló magánviszonylatbeli differenciája az illető tagtársaival. Ha igaza volt is ezekben, kár volt az egyházi közéleti együttműködést megszakítani miattuk. És természetesen nem lehet a meghasonlást a kálvinizmus elvi ügyévé felmagasztalni.
Ezeket az üzleti ellentéteket 1928. aug. –én egy döntőbizottság elé vitték a felek. Az mindkét fél hozzájárulásával békésen felbontotta szerződésüket, a nyomda jelentékeny anyagi áldozata árán békésen visszaszármaztatva a Kálvinista Szemle kiadását Dr. Sebestyén Jenő kezébe.
Az egyességben, amely ekkor köttetett, Dr. Sebestyén Jenő aláírásával vállalt egy kötelezettséget. Annak teljesítésével bizonyságot tett volna arról, hogy az üzleti kontroverziák sírbatételével, helyreállt az egymás lojális megbecsülése, és lehetővé válik a Hit és Szolgálat mozgalmában való együttműködés. Erre a bizonyságtételre több tagtársa hetekig várt. Hiába várt. Mentek hát tovább a maguk útján. Megindították a következő hónap –én a Református Figyelőt. Erre Dr. Sebestyén Jenő, hivatkozva arra, hogy az új lapnak tudta nélkül való megindítása felborítja a Hit és Szolgálat mozgalmának alapegységét, – barátaival együtt formálisan is kilépett a mozgalomból.
Ez a mozgalomban feszülő „teológiai ellentétek” története.
4. A Református Figyelő, mint ellenlap.
Ön azt írja, hogy a Református Figyelőt a Kálvinista Szemle ellen alapították; megindulása egy, Dr. Sebestyén Jenő ellen folyó „vad offenzíva” egyik súlyos mozzanata. A Kálvinista Szemle is így fogta fel valóban, és így is írt róla állandóan. Mi az igazság? Az, hogy Dr. Sebestyén Jenőnek az új lap megindulásakor és annak nevében személyesen és ünnepélyesen kijelentettem, hogy tudjuk, hogy lesznek, akik ilyen ellenreakciónak fogják felfogni a dolgot, és ha volt valami, amiért nehezen szántuk el magunkat erre a vállalkozásra, akkor az éppen ez a fenyegető látszat volt az. De bízunk benne, hogy munkánk mindenki előtt el fogja oszlatni ezt a látszatot, s meg fogja mutatni, hogy olyan pozitív céljaink vannak, amelyek mellett a két lap testvériesen megfér egymás mellett. Azonban ez a nyílt kijelentés nem érte el célját. Voltak olyan mozzanatok, amelyekből Dr. Sebestyén Jenő mégis csak azt a meggyőződést merítette, hogy az új lap ő ellene irányul.
Az egyik az volt, hogy a lap megindulásáról ő nem értesült előre, annak terveibe ő nem volt beavatva. A lap megindítói persze úgy vélekedtek, hogyha egyszer éppen azért kell egy új lapot indítaniuk, mert Dr. Sebestyén Jenővel nem lehetett együtt dolgozniuk az ő lapjában, akkor egész természetes, hogy nem ővele fogják megbeszélni egy új lap terveit. Igen, de ez a külön úton járás ellenkezett a Hit és Szolgálat mozgalmának egyezségével, mondja Dr. Sebestyén Jenő. És ez az egyetlen konkrét mozzanat, amely az új lap ellen szórt vádjaiban megfogható. Széltében ki is használták: a Református Figyelő „bűnben fogantatott”, megindítása szerződésszegés volt. Valóban, a Hit és Szolgálat mozgalmának az alapokmányában van egy pont, amely ezt mondja:..........
Csakhogy azok, akik erre a pontra hivatkoztak, egy dolgot nem tudtak, vagy elhallgattak. Azt t.i., hogy Dr. Sebestyén Jenő már kilenc hónappal azelőtt kivonta magát minden „közös irányítás” alól, a mozgalomtól való teljes félreállásával. Az ilyen kötelezettségek nem érvényesíthetők egyoldalúan. A Református Figyelő megalapítói jó lelkiismerettel meg voltak győződve róla, hogy ha egyszer Dr. Sebestyén Jenő következetesen megtagadja a lojális tagtársi viszonyt, akkor őket nem kötelezheti ugyanennek a megtartása ővele szemben. A Hit és Szolgálat mozgalma –én hozott határozatában ezt a tényállást megállapította, és nyilvánosságra hozta. Mivel felelt erre Dr. Sebestyén Jenő? Mélyen hallgatott róla. A Kálvinista Szemle, nem hogy szembeszállt volna ezzel a határozattal, – egy szót sem írt róla.
Volt egy másik körülmény is, amely az ellenséges szándék benyomását keltette őbenne. Az, amiről Ön is bőven megemlékezik. A Református Figyelő megindulásakor állást foglalt a lapok koncentrációjának gondolata mellett. „Programul tűztük ki valamennyi egyházi lapnak egy lappá való összeolvasztását” – idézi Ön informátora nyomán. Ez ugyan így nem volt olvasható a Református Figyelőben sohasem. Ez a mondat szóról-szóra így jelent meg: „Programul tűztük ki egyházi lapjaink egyesítésének munkálását”. Tehát nem „valamennyiét”, aminek nem volna értelme, mert hiszen egy lapnál többre, többfélére van szüksége egyházunknak. Csak azokét, amelyeknek párhuzamos munkája mindenki által elismerten erőpazarló duplikációt, vagy triplikációt jelent. És nem a koncentrációt magát, hanem annak „munkálását” jelentettük be. Hogy a cél maga nem rossz, abban egyházi életünk minden ismerője egyetért. A módot, amelyen „munkálni” akartuk, feltételezte Dr. Sebestyén Jenő olyan kárhozatosnak, hogy megtámadva érezte lapja érdekeit. Egy Dr. Ravasz László püspök úr által összehívott értekezleten, amelyen megkíséreltük a két lap viszonyát méreg-mentesíteni, megtudtuk, hogy ez a balvéleménye bizonyos fülébe jutott hírekből táplálkozott. A hírek mendemondáknak, félreértéseknek bizonyultak. Végül is megállapíttatott, hogy a Református Figyelőtől távol állt a lapegyesítés gondolatának felvetésekor minden erőszakos szándék, amelytől bármely lapnak féltenie kellene a maga exisztenciáját. Ezt az említett értekezlet határozatában Dr. Sebestyén Jenő is neve aláírásával „megnyugvással vette tudomásul”. Így olvashatta mindenki a Kálvinista Szemlében is. (1929. jan. 5-i szám 6-7.l. „Egy fontos értekezlet határozata:”)
Ön mégis egy hónappal később, a Reformatie febr. 1-i számában homlokegyenest ellentétes információt tesz közzé. Azt imputálja, hogy „az egyházi sajtómonopóliumot akartuk megszervezni”, és „agyon akartuk konkurrálni a többi lapokat”. Ám legyen. Ön, vagy informátora talán még nem tudott a fenti közleményről. De hogy lehet akkor az, hogy márc. 30-án a Kálvinista Szemle korlátozás nélkül „alaposnak és igazságosnak” dicséri az Ön helyzetképét? Csak úgy, hogy az aláírt „megnyugvás” nem hatolt valami mélyre Dr. Sebestyén Jenő lelkében. Aminthogy ez a monopólium-vád egy s más formában az ő lapjában is fel-felbukkant azóta is – az aláírt „megnyugvás” ellenére is.
Az elmondottaknál csakugyan van még egy mélyebb ok, amely miatt ő ellenlapot lát a Református Figyelőben. A maga által képviselt református elvekkel szembeni ellentétes elvek sajtószervét látja benne. Vagyis megint ott vagyunk az „általános keresztyénség” szörnyetegénél, amely kitátotta torkát, hogy elnyelje a kálvinizmust.
És erre a következő meggyőző bizonyítás szolgál: „Hogy az alapítók szellemükben, teológiájukban, egész lelkületükben mennyire távol állnak a Kálvinista Szemle szellemétől, teológiájától, egész lelkületétől, annak legvilágosabb bizonyítéka maga az a tény, hogy egyáltalán új lapot indítottak.” Más szóval: aki új lapot indít, „eo ipso” elvi ellenfele Dr. Sebestyén Jenőnek; ő a kálvinizmus elvi alapján áll, az ellenfélnek eszerint nincs mit keresnie a református egyház területén. Dictum-factum: másnak nincs joga magyar reformátusok számára lapot szerkeszteni. Mi ez az egész gondolkozásmód, ha nem a sajtómonopólium igénylése?
A Kálvinista Szemle egy olyan évtizedre tekinthet vissza, amelyen át ő volt az egyetlen boldoguló országos hetilapunk. Sajtóegykéje volt a református közvéleménynek. Élvezte ennek az egyedüllétnek minden előnyét. Most aztán született egy életképes kisöccse, a Református Figyelő. Persze, hogy nagyon kellemetlen betolakodó. A megjelenése offenzív ellenségeskedés.
5. A Református Figyelő támadó hadjárata.
„Nem csak megjelenése volt ellenséges aktus, hanem tényleg vesztére is tört a Kálvinista Szemlének.” – így tudja, és így írja Ön. – Mi az igazság?
Azt a „halálharangot”, amit Ön szerint a Református Figyelő „kongatott a Kálvinista Szemle felett”, visszhangozni lehetett hallani az utóbbiban, de magában a Református Figyelőben senki sem hallotta. Arra az ingerült fogadtatásra, amiben idősebb testvére részesítette, a Református Figyelő a 3. számában ezt üzente válaszul: „Ha a Kálvinista Szemle lapunk megindulásában nem tud mást látni, mint egy ellene tömörülő és megsemmisítésére törő tábor megmozdulását, akkor nagyon sajnálatos módon egy teljesen, de teljesen téves benyomás áldozata, amelyre lapunknak sem eddigi számai nem adtak semmi okot, sem a jövőben megjelenők nem fognak alapot szolgáltatni! És ehhez tartotta is magát híven. A Kálvinista Szemle számot-számra támadott, hol vádaskodott, hol csúfolódott. Sejtéseket hintett el, és imputációkat adott tovább. Folytonosan ígérte a kellemetlen leleplezéseket: „mindenre sor fog kerülni...” Még olvasóit is felszólította kompromittálás céljára felhasználható adatok beszolgáltatására, – el egészen magánlevelek bekéréséig. A Református Figyelő mind-erre hallgatott. Ezért lehet, hogy egyesek elítélték. Sokkal többen megszerették. Mindenesetre valótlanság azt mondani, hogy „vad offenzívát” szolgált. Hiszen végre már a Kálvinista Szemle is megirigyelte laptársa hasábjainak csendes békességét, és kijelentette, hogy „utóvégre neki is joga van megkímélni olvasóit a vitatkozásoktól...” (1929. febr. 9-i szám 45.l. „Új megoldás” cím alatt)
Így áll a dolog azzal az öt tétellel, amelyből az Ön helyzetképe összetevődik. Ne vegye tiszteletlenségnek, ha ezekben a dolgokban nem tudom a Kálvinista Szemlével együtt dicsérni az Ön „imponálóan éles szemét”. Ön ezeket egy informátor szemén át látja, aki valószínűleg megint másnak a szemén át látta, a végső forrás pedig, a Kálvinista Szemle ezekben a dolgokban – nem tisztán látott.
De az Ön helyében, ezeknek az elolvasása után, énbennem mégis megmaradna egy nagy kérdés: mi lehet az oka annak, hogy ha mindezek így vannak is, hogy Dr. Sebestyén Jenő elvi ellenfeleket lát bennünk? Megvallom őszintén: ez a kérdés énbennem is él. Ez az éppen, amit tíz év óta kérdezünk, s amire nem tudunk feleletet kapni. Ön erre nagy szemeket mereszt, és én megértem, hogy egészen hihetetlenül hangzik Ön előtt. Mégis így van. Az állítólagos elvi ellentétek tisztázásában Dr. Sebestyén Jenő hihetetlen következetességgel meg tudta eddig őrizni a némajátékos szerepét.
Hogy magamról beszéljek, tíz év óta sokszor polemizált velem – közvetve vagy közvetlenül, – úgy általánosságban. De soha egyetlen egyszer sem tett vita vagy ellentmondás tárgyává egyetlen általam képviselt konkrét elvet sem. Pedig eléggé nyilvánosan kiteregetve fekszik mindenki előtt a gondolkozásom. Szószékekből prédikálok évről évre legalább húszszor. Előadásokat tartok a nyilvánosság előtt évenként legalább kétszer annyi-ízben. Néhány könyvem is megjelent már. Cikkeket is írtam elég gyakran kisebb elterjedtségű egyházi lapokban. A Református Figyelő megindulása óta pedig szélesebb olvasóközönséghez szólok meglehetős sűrűn. Négy év óta, hagy tanár vagyok, vagy 200 hallgatóm előtt mintegy 800 előadást tartottam már, és ha nem is a szisztematika teológia körében mozognak tárgyaim, de állandóan súrolják annak határait, úgy hogy van alkalmam színt vallani kardinális teológiai kérdésekben. Mindezekben a megnyilatkozásokban következetesen a református elvek alapján állok. Ha valaki ezzel ellentétben mégis tagadja református voltomat, annak ugyebár, – saját érdekében is – bizonyítania kellene ezt, idézve valamit, vagy hivatkozva valamire, ami merész állításának valamelyes alapjául szolgálhatna! Dr. Sebestyén Jenő ezt tíz éven át nem tartotta szükségesnek megtenni.
Sőt, tovább megyek: amikor egyenesen nyilvános kihívásban részesül e tekintetben, akkor is következetesen hallgatásba burkolózik...Íme, az esetek: - ban a Reformációban egy .... számon át folytatott cikksorozatot írtam. Az volt a cél
_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|
:(:(
(tudod: laza, minnyá szét is esik... de azért amit MOND... érdemes meggondolni)
