Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 46 hozzászólás ]  Oldal 1, 2, 3, 4  Következő
 

EGYHÁZTÖRTÉNETI (ARC)KÉPEK
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 12., csütörtök 22:45 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Mivel - amint tudjuk - nem velünk kezdődött és nem is velünk fog végződni az egyháztörténelem, hadd legyen egy ilyen topic is, ahonnan bátorítást, erősítést vigasztalást nyerhetünk az ősök példájából.

Moody (amerikai evangelizátor) életéből egy részlettel kezdeném. 1867-ben történt, Angliába látogatása idején.

„Meglátogatta Dublint is Írországban, és találkozott Harry Moorehouse-zal, „a fiú-prédikátorral”, aki a bemutatkozás után közölte, hogy szívesen elmenne Chicagóba prédikálni.
Ennek az esetnek fontos következménye lett, amit Moody szavaival mondhatunk el az alábbiakban:
„Ránéztem. Sima arcú gyerek volt, nem látszott 17 évesnél idősebbnek, és azt gondoltam: „Ez nem tud prédikálni.” Tudni akarta, melyik hajóval indulok haza, mert szeretne velem jönni. De úgy véltem, nem tud prédikálni, ezért nem mondtam meg neki. De alig néhány héttel Chicagóba érkezésem után kaptam tőle egy levelet, amelyben értesít, hogy megérkezett országunkba, és Chicagóba jönne, ha meghívnám. Leültem, és nagyon hűvös választ írtam: „Ha nyugatra jön, látogasson meg.” Úgy gondoltam, többet nem hallok róla, de nemsokára újabb levelet kaptam. Még mindig itt van, és eljön, ha hívom. Ismét csak azt írtam vissza, hogy nézzen be, ha történetesen nyugaton jár. Pár nap múlva levélben értesített, hogy a következő csütörtökön Chicagóba érkezik. Nem tudtam, mit tegyek vele. Rögeszmém lett, hogy nem tud prédikálni. A jelzett csütörtökön és utána pénteken el kellett mennem, ezért azt mondtam az egyik gyülekezeti vezetőnek:
- Egy ember jön ide csütörtökön, aki prédikálni akar. Nem tudom, tud-e prédikálni vagy sem. Engedje meg, hadd tegyen próbát, aztán szombatra itthon leszek. – Azt felelte, hogy most nagy az érdeklődés a gyülekezetben, és nem gondolja, hogy engedni kellene beszélni. Idegen létére több kárt tehet, mint hasznot.
– Nos – mondtam, – jobb, ha engedi. Hadd prédikáljon két estén.
Amikor szombat reggel visszajöttem, aggodalommal voltam tele, hogyan alakult a dolog. Az első, amit feleségemtől kérdeztem, ez volt: - Hogy ment a prédikálás annak az ír fiatalembernek? (Dublinban találkoztam vele, ezért tartottam írnek, de történetesen angol volt.) Hogy tetszett az embereknek? – Nagyon. – Te is hallottad? – Igen. – Neked is tetszett? – Igen, nagyon. Kétszer prédikált a János 3,16 alapján: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.” Azt hiszem, neked is fog tetszeni, noha egy kissé másképp prédikál, mint te.
- Micsoda? – Nos, azt mondja a bűnösöknek, hogy Isten szereti őket. – Nos – feleltem, – nincs igaza. Erre a feleségem: - Azt hiszem, egyetértesz majd vele, ha meghallgattad, mert minden mondanivalóját Isten Igéjével támasztja alá. De te azt hiszed, hogy ha valaki nem úgy prédikál, mint te, akkor már nincs igaza. Aznap este, amikor lementem a templomba, észrevettem, hogy mindenki magával hozta a Bibliáját.
Barátaim – kezdte Moorehouse –, ha fellapozzátok a János evangéliuma 3. fejezetének 16. versét, megtaláljátok a textusomat.
Egészen rendkívüli prédikációt mondott erről a versről. Nem osztotta fel pontokra, vette, ahogy volt, az egészet, és végighaladt a teljes Biblián, a Genezistől a Jelenésekig, hogy bebizonyítsa, hogy Isten minden korban szerette a világot. Prófétákat, pátriárkákat és szent embereket küldött, hogy intsék az embereket, és végül elküldte Fiát. Amikor Őt megölték, majd elküldte a Szent Lelket.
Soha idáig nem tudtam, hogy Isten ennyire szeret minket. Szívem majd kiugrott a helyéről, és nem tudtam a könnyeimet visszatartani. Olyan volt az egész, mint valami üzenet egy távoli országból. Csak úgy ittam.
Következő este nagy tömeg gyűlt össze, mert az emberek szívesen hallják, hogy Isten szereti őket. Azt mondta: „Barátaim, ha Bibliátokban fellapozzátok a János 3,16-ot, megtaláljátok ezt az Igét.” – És következett újra egy rendkívüli prédikáció erről a csodálatos versről. Megint csak Isten szeretetét bizonyította a Genezistől a Jelenésekig. A Bibliának szinte akármelyik lapját nyitotta fel, ezt bizonyította belőle. Úgy éreztem, ez a prédikáció még az előzőnél is jobb. Mélyebben lévő húrokat pengetett meg bennük. Lelki gyönyörűséget szerzett a hallgatása.
A következő este – bár elég nehéz Chicagóban hétfőn este gyülekezetet toborozni – ismét jöttek az emberek. Az asszonyok nem csináltak nagymosást, vagy ha mostak, otthagyták, és hozták a Bibliájukat. Ő megint így kezdte: „Barátaim, ha fellapozzátok a János 3.16-ot, megtaláljátok ezt az igét” – A következőkben megint csak azt bizonyította, hogy Isten szeret minket. Beleégette a szívünkbe, és én azóta sem kételkedem ebben.
Eddig azt prédikáltam, hogy Isten kétélű karddal áll a bűnös mögött, készen arra, hogy lesújtson. Ennek egyszer s mindenkorra vége. Most azt prédikálom, hogy Isten szeretete van a bűnös mögött, aki elfut a szeretet Istene elől.
Elkövetkezett a csütörtök. Úgy gondoltuk, bizonyára kimerítette ezt az igerészt, és másikat vesz. De ő elmondta hatodik prédikációját is erről a csodálatos helyről: „Isten úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.” – nem akkor, majd ha meghalt, hanem már itt és most, örök életet. Sok év telt el azóta, de hallgatói máig sem felejtették el ezt.
A hetedik este is felment a szószékre. Minden szem rászegeződött. Mindenki várta, miről fog prédikálni.
„Barátaim, egész nap kerestem egy másik igerészt, de egyiket sem találtam olyan jónak, mint azt a régit. Térjünk tehát vissza a János 3,16-hoz!” – és elmondta a hetedik prédikációját erről a csodálatos helyről.
Emlékszem a prédikáció befejezésére. Azt mondta:
„Barátaim, egy héten át próbáltam beszélni nektek arról, mennyire szeret titeket az Isten, de szegény, dadogó nyelvemmel nem tudom azt elmondani. Ha kölcsönkaphatnám Jákób létráját és felmennék a mennybe, megkérdezném Gábrielt, aki a Mindenható előtt áll, hogy hogyan szereti Isten a világot, ő is csak azt mondaná: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.”
Olyan megnyilatkozás volt ez a Biblia kimeríthetetlen gazdagságáról, amelyről Moody soha nem is álmodott. Ettől kezdve még szorgalmasabban tanulmányozta a Bibliát. Megkérdezte Moorehouse-t, ő hogyan tanulmányozza, és chicagói otthonába meghívta az első „bibliakörbe”, amelyet Amerikában tartottak.”

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. júl. 14., szombat 07:29 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 08:52
Hozzászólások: 4464
http://www.parokia.hu/ext/forum/viewtopic.php?p=8134&#8134

(mielőtt megvádolnál, hogy én micsoda kemény üzenetet hozok ide: ezt NEM én hoztam... sőt... éppen az általad BEMÁSOLT ÉLETRAJZI RÉSZLET szellemében bátorkodtam SZEMBE SZÁLLNI a kedves NEVÉBEN VÍGASZTALÓ testvér mennydörgős üzenetével... csak gondoltam, nem árt a kettőt EGYÜTT végiggondolni (természetesen a "régieknek", elsősorban, de a többiek számára is tanulságos... a Moody-féle és a BoyPreacher-féle megközelítés...)

_________________
/mT


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. júl. 14., szombat 10:14 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 04., szerda 16:49
Hozzászólások: 1317
Az,hogy kit mi motivál a megtéréskor,az ezredrangú kérdés.

Ezredrangú,mert a hangsúly a megtérésen van.

Az emberi lélek is úgy érik meg a megtérésre mint pld.egy gyümölcs amit a természet ereje érlel .

Nem az ember írányítja a megtérését hanem az Isten.

Az embernek azonban van szabad akarata,és leszakíthatja még az éretlen gyümölcsöt.

Ha így tesz és lélekben még nem érett meg a megtérésre,akkor
könnyen lehet,hogy elbukik,és elhagyja Krisztust .

De Isten tovább dolgozik ennek az embernek a lelkében is,és
ha eljön az idő,akkor újra vissza találhat,most már az érettebb lélekkel a helyes útra.

Az erőszakos jellegű evangélizáció ezért is nagyon bizonytalan kimenetelü.mert ha most bárki elmegy egy olyan közösségben
ahol az embereknek testi,lelki problémáik vannak,és karizmatikus jelleggel elkezd nekik beszélni arról,hogy mennyire szereti Őket Isten"annyira,hogy egyszülött Fiát adta azért,hogy nekik örökéletük legyen,akkor sokan érzelmi alapon
"megfognak" térni,még "csodálatos" gyógyulások is lehetnek.

De mivel ezt a megtérést az emberi érzelmekre való hatással érték el a térítők,ezért elég bizonytalan annak a megtérésnek a valódi tudatos megléte.

Vannak olyan tévtanítások,amik családot,férjet,feleséget,anyagi javakat ,igérnek.
Ezek a tévtanítások szintén mint mézesmadzag szerepelnek egyes ,inkább karizmatikus jellegű prédikátorok prédikációiban.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. júl. 15., vasárnap 21:57 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 08:52
Hozzászólások: 4464
tulip írta:
....
Azután szintén nem a legfontosabb, de fontos kérdés az üdvbizonyosság. Az üdvösség sisakja Ef6-ban. Igen erős kedély borzoló ha valaki folyton üdvössége elveszítése miatt aggódik.*1* Ahogy Szalay Szilárd fogalmaz az előadásában, dolgait el szokta hagyni, ha rajta múlna az üdvösségét s elhagyná.

Azután ott van az az állapot, amikor az ember elkezdi Istent vádolni. Aki nem hallott erről, hogy egy keresztyénnel ez megtörténhet, s talán gyakrabban is mint gondolnánk, az megint csak kétségbe esik, hogy ha ő haragszik Istenre, akkor Isten is biztosan megharagudott rá.*2* Pedig ott van az ígéret, hogy mi hűtlenkedünk, de Ő mindörökre hű marad. Ezért fontos Isten szeretetének a megfelelő tanítása, hogy Isten szereti azt aki hozzá megtért, Isten szereti az Övéit. S hogy nem a kísértésktől leszünk mentesek, sem a bukásoktól, hanem a végső elveszéstől, vagyis a kimenekedést mindig megkapjuk.

Azután fontos kérdés a bűn Istennel való rendezése is. Emlékezzünk arra a református karizmatikus lelkésznőre, aki a megtért hozzáfordulónak a Szentlélek keresztséget ajánlotta, hogy megszabaduljon életében meglevő bűnöktől.*3* Máshol is szomorú divat az emberben vájkálni, hogy biztos nem bántál még meg valamit, s azért vagy levert.*4* S mindig találnak valamit,s a hívő megint vidám lesz, amíg tart a duracell. Azután mehet újra töltekezni. A duracell pedig egyre jobban lemerül. Ezért fontos a teljes megromlottság bibliai tanítása. Az embernek tisztába kell jönnie Isten előtti valódi állapotával. Mert csak így fogja megérteni, hogy amikor megtér minden bűne legyen az időben e pont előtt vagy után – vagy közben – eltöröltettek, többé emlékezés róluk Isten előtt nem lesz. Nem kell újra és újra maga körül forognia és bűnt feltárni. *5*

Fontos kérdés az álmegtérések. Amikor az evangélium hamis elemekkel fűszerezett, akkor a megtérők kisebb nagyobb része álmegtérő lesz.*6* Aki ezeket megtérteknek nevezi, s látja eltávolodásukat, példát lát bennük az üdvösség elveszíthetőségére. Padig valójában csak hamis dologba kapaszkodtak. Ébredésekre jellemző a későbbi nagy visszaesés. A lelkesedés sokszor ragadósabb, mint az igaz bűnbánat. Az hogy a kegyelemből nem lehet kiesni az természetesen csak akkor igaz, ha kegyelmet nyerteken a valódi evangélium befogadóit tekintjük, de azokat nem akiket egy-egy hamis elem lelkesített fel. Például amikor Isten szeretete hirdettetik, s így az ember na teszünk egy próbát hozzáállást követi, s a nehézségekre megsértődve elfordul, ahelyett, hogy a törvény hirdettetne, s az ember ráeszmélve helyzetére, örömmel venné a gyógyszert, s a későbbi nehézségek csak háláját növelnék.*7* Ehhez kapcsolódva két hozzászólás:
http://www.parokia.hu/ext/forum/viewtopic.php?t=356
http://www.parokia.hu/ext/forum/viewtop ... 8134&#8134

...

Nos ezért is képviselem itt, hogy a Biblia kell legyen a végső tekintély. Na nem mint üres betű, hanem mint amit a lélek megelevenített. S ezen nem valami új modern értelmezést értek, hanem amire fenn céloztam, az ígérteket a Szentlélek a megfelelő helyen a hívőnek előhozza, és az képes hittel belekapaszkodni. S láthatókra nézve érthetetlenül, de megnyugszik. S minél jobban gyakoroltatik benne, annál jobban megy. Nem kell hozzá tenni semmilyen idegen lelket – főleg nem Szent Léleknek nevezve –, sem elvenni belőle, hogy ez se fontos, meg az se fontos -teret hagyva emberi okoskodásoknak, ami gyakran torkollik depresszióba.*8* Nem kell csodákkal se fűszerezni, mert a csodák drogként hatnak. Ha nincsenek elvonási tünetek léphetnek fel. Függővé tesznek.*9* Ezért hirdetem, hogy semmi másba csak a tisztán és egyedül az Igébe kapaszkodva érhetjük el a legszilárdabb talajon állást. S hiába mondják, hogy lelketlen, örömtelen, megtéretlen, miközben nekik *10* kell más lélek nem elégedvén meg a Szentlélekkel, nekik kell idegen örömforrás nem elégedvén meg a Bibliával, s nekik volna miből megtérniük s reformálódniuk, biblikusnak nevezve például Swedenborgot, akinek nem rövid írásai magyarul is elérhetőek, s szinte minden alapvető pontján támadják hitvallásainkat. Szerinte például a Szentháromság nem három személy, csak három lényeg. Ahogy az embernek van teste, lelke és ténykedése, úgy van Jézusban is az Atya, a Fiú és a Ténykedés.



******************************************************

tulip írta:
net2rist írta:
"farizeus vagyok én, farizeus fia!!!"

((tulip-prophet: a sadduceus-farizeus tengely mentén.... további eredményes küztelmeket... a PARTJELZŐ szerepéből is kiszálltam...)

és hogy lásd, mennyire nem SÉRTŐDÉS vezérel: épp az imént minősítetted a SZOLGÁLATOMAT (Pintér Béci barátommal együtt) a Sátán munkájának.... mindezzel együtt... nem mondok erre az egészre semmit... nem fogok védekezni, hiszen... az "emberi ítéletnap" igencsak jelentéktelen kérdés EZEKBEN a dimenziókban...

mindenesetre: örülök és örvendezek :)


Hova lett a pontosságod? A lehetőség nem tény. Az, hogy az adott jelekkel kísért szolgálat lehet alulról vezérelt maga Jézus mondja, Mt7-ben. Ám az, hogy ez a lehetőség tény legyen még sok kérdést kellene tisztázni. Például az evangélium különböző elemeihez való viszonyt.*11* A hamisítvány ugyanis sok igaz elemet tartalmaz éppen megtévesztési céllal. S tulajdonképpen elég akár egyetlen ponton eltérni. Elég például az üdvbizonyosság tagadása. Mi üdvbizonyosságot hirdetünk! Ti hogy álltok ezzel? (Már csak a „savanyú a szőlő” jegyében.)


először is: kicsit zavarban vagyok a MEGSZÓLÍTÁS miatt...
KI az a MI, akire gondolsz? ki az a "nekik" *10*
értem én, hogy az "ellenség/ellenfél"... nade... ha esetleg nem sikerült volna felfognod, épp az imént "ugrottam a nyakadba", meg BD-ébe, INKÁBB vállalván közösséget egy kis sadduceussággal, mint Swedenborg "szentlelkével"...
megtisztelő, hogy mind beletartozunk nálad (gondolom kavicstól exen keresztül prophetig és G7-ig) a "nekik" alá, de azért vedd már észre, légy oly szíves, hogy ez picit TÚLEGYSZERŰSÍTÉSE a helyzetnek (amolyan "magunkfajta/magukfajta" distinkció, amitől mindnyájunkat óvjon az ég...)

*11* azt mondod, tisztázzuk az evangélium különböző elemeihez a viszonyt... nos... rajtam nem múlik!!! menjünk szép sorban:

*1* " Igen erős kedély borzoló ha valaki folyton üdvössége elveszítése miatt aggódik" ... bizony... sőt, KÖZVETLEN KÖZELRŐL láttam ebbe egy barátomat belezakkanni, rendes "bentlakó" skizofrénné válni...
döbbenetes volt, ahogy egy délelőtti próbát képes volt végigaggódni amiatt, hogy MOST MI LESZ, mert reggel nem olvasott Bibliát... :(:(:(

*2* "elkezdi Istent vádolni" ... bizony... ilyennel is találkoztam már, a logikája a következő: "én NEM LEHETEK a hibás" (ez a kognitív disszonancia redukció NORMÁLIS folyamata...) akkor viszont ... ha véletlenül MÁSOK nem hozhatók kapcsolatba a dologgal... bizony ISTEN kerül a vádlottak padjára, kimondva szinte SOHA, de belül, érzelmi szinten igen gyakran (különösen, ha az Istenkép kialakulásában egy autoriter-erőszakos-igazságtalan apafigura is szerepet játszott)
de ott a másik véglet is: nem csak hogy nem vádolja Istent, de folyamatosan retteg a Szentlélek káromlásától (ebbe is láttam már embert beleroppanni mentálisan :( )

*3* persze, mert a drága lelkésznő (van egy gyanum, h kire gondolsz, és ROSSZ PONT nálam, hogy pont őt fikázod...) még nem kellően "up to date", nem tudja, hogy Jézus MA már azt mondja: "eljönnek az Úrban megbízható református tanítóink és elvezetnek titeket minden igazságra"

*4* "szomorú divat az emberben vájkálni, hogy biztos nem bántál még meg valamit, s azért vagy levert" hmmmm.... ha NÁTÁN pl. ezzel jön Dávidhoz, tutira FEJVESZTVE távozik, pedig olyan nagyot nem tévedett volna... monnyuk AZT nem értem, hogy a VÁJKÁLÁS meg a Szentlélek hogy jön össze...
illetve TIPPEM van: most hallottam, hogy helyenként a kemény antikarizmatikus befeszítés mellett azért az EGZORCIZMUS működik... erre inkább semmit se mondanék, mert könnyen kicsúszna valami Sk-val kezdődő a számon...

*5* ezt nyilván MÁSKÉPP kell érteni, és el fogod nekem magyarázni, hogy hogyan, de TÉNY, hogy Péter ezt mondja:
Idézet:
2Pét 1,9. Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való megtisztulásáról.


*6* megtérés, vagy álmegtérés: ezt az ERRE HIVATOTTAK nyilván könnyedén megkülönböztetik, ebben már feljebb jutottak, mint az ANGYALOK:
Idézet:
Mt 13,28. ... A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat?
29. Ő pedig monda: Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok.
30. Hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.


*7* lehet, hogy csak nekem van ilyen egyszerű tanulatlan észjárásom...
de amit írsz:
"amikor Isten szeretete hirdettetik, s így az ember na teszünk egy próbát hozzáállást követi, s a nehézségekre megsértődve elfordul"
nekem bizony ERRE rímel:
a kősziklán valók azok, a kik, mikor hallják, örömmel veszik az ígét; de ezeknek nincs gyökerük, a kik egy ideig hisznek, a kísértés idején pedig elszakadnak

*8* brilliáns okoskodás... ha tehát HOZZÁTESSZÜK a Szentlelket, vagy ELVESZÜNK a Bibliából, akkor teret hagyunk az emberi okoskodásnak... ami - ráadásul - depresszióhoz vezet...
(forradalmasítaná a pszichoterápiát, ha a Szentlélek munkájának részleges visszautasításával és a BSZ szerinti helyes igeértemezéssel kezelnék a sok depressziós-pánikbeteg-kényszeres KERESZTÉNY BETEGET... a világiakról nem is szólva most, ők legalább VÉDVE vannak ettől...)

*9* a csodafüggők elvonási tünetei... érdekes... kifejezetten ELMÉLETI problematika... (ugyanis ilyenről nem hallottam... pedig 1-2 ébredést VÉGIGCSODÁLKOZTAM már :D
én MÁSFAJTA elvonást láttam: a tradicionális gyülekezetekből VONTA EL a népet az ilyesmi...

a csodák lecsengésével nem igazán az elvonási tünet szokott jönni, hanem az És 28 szerinti CavLaCav KavLaKav...

ezzel együtt az "elvonzott, majd magára hagyott tömegeket" mindenféle ébredés borzalmas melléktermékének tartom, lett légyen az karizmatikus vagy BSZes ébredés...


MOST kéne vmi frappáns befejezés... ja, megvan: az ÜDVBIZONYOSSÁG!!!

TŐLEM bizony SÉRTÉSNEK és NAGYKÉPŰSÉGNEK vette egy kedves (azóta elkutyult) evangélikus testvérem, mikor kerek perec kijelentettem, hogy én TUDOM, hogy a mennybe fogok menni, merhogy ... "honnan tudhatod te azt??" ... és persze "MIÉRT kellene nekem rosszul éreznem magam, ha én nem tudom"

tehát: ÜDVBIZONYOSSÁG RULEZ ;) (tudod: laza, minnyá szét is esik... de azért amit MOND... érdemes meggondolni)

_________________
/mT


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Dr. Csekey Sándor, egyháztörténész professzortól idézet
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 16., hétfő 06:12 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Rövid információ a most idézendő Dr. Csekey Sándorról. Egyháztörténelmet tanított a budapesti ref. teológián. A következő idézett szakasz („A bizonyságtétel református értelmezése”), az „Ige És Lélek” című, („előadások, prédikációk, bibliamagyarázatok”), 1940-ben, Budapesten kiadott kötetből való. Annak rövid, ajánló előszavát is ideiktatom. (Meg kívánom jegyezni, hogy ez az idézet (is) elsősorban azoknak a kedvéért másoltatik ide, akik objektív akadályok miatt nem tudnak hozzáférni az ilyen és hasonló olvasmányokhoz, de a Krisztus ügyét reformátori alapon a szívükön viselik, és szüntelen imádkoznak egyházunk megújulásáért.)

Íme az idézet:

„ELŐSZÓ

Krisztus, a Király, Igéjével és Lelkével kormányozza az Ő egyházát, megtartja és vezeti övéit. Mit mond az Ige a Lélek által? Erre a kérdésre kíván felelni minden előadás, prédikáció vagy Bibliamagyarázat, hogy ez által is növekedjen Isten dicsőségének ismerete. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (II. Kor. 4,7.) A cserépedény helyett nézzünk tehát arra a drága kincsre, melyet Isten kijelentett számunkra.

Budapest, 1940. december havában.
Dr. Cs. S.”

„A bizonyságtétel református értelmezése.


A keresztyén ember minden korban hozzá van kötve a próféták és apostolok bizonyságtételéhez. Az egyház a próféták és apostolok fundamentumán épült. Krisztusban és Krisztus által ismerhetjük meg az igaz Istent, mert mint Méliusz mondja: „Krisztus az Atyának igaz bizonyságtevő és hírmondó követe, aki minden Isten dolgainak megmagyarázója és kijelentője….Az Atya nyelve és szája, hogy megmagyarázza az Atyának akaratját, tanácsát, és kibeszélje, tolmácsa legyen az Ő szent Atyjának.” (Az Szent Jánosnac Tött Jelenésnec…magyarázása….Várad, 1568, C II.) Krisztussal pedig nincs más közösség, mint az apostolok beszédével és személyével való közösség által. Ők Krisztus tanúi, a hűséges bizonyságtevők, bizonyságukat megpecsételte Isten az Ő Szentlelke által, végső fokon tehát a Szentlélek Krisztus igazi Bizonyságtevője. A Szentlélek azonban nem ad új kijelentést, csak megérteti, elfogadtatja velünk az Írásban kijelentett igazságokat. Semmit sem tudnék Krisztusról, az Ő beszédeiről, csodálatos földi életéről, cselekedeteiről, haláláról, feltámadásáról és mennybemeneteléről Máté, Márk, Pál vagy a többiek bizonyságtétele nélkül. Épen ezért református szempontból az egyéni bizonyságtétel objektív alapokon, az Íráson s az azon alapuló hitvallásokon nyugszik, vagyis még az egyéni tapasztalatot is igazolnunk kell azok által. Ezért hangsúlyozza Méliusz, hogy „a tanítónak az Isten szaváról kell bizonyságot tenni, azaz, azt kell tanítani, praedikálni.” (L. A Szent Janosnac…25.l.) Távolról sem állítjuk azt, hogy az egyéni tapasztalat felesleges, ellenkezőleg, szükséges, sőt nélkülözhetetlen a keresztyén ember prófétai tisztének betöltésénél, mert megmutatja a lelki élet erejét, szépségét s gazdag vigasztalását. Gondoljunk csak a bűn mély átérzésére, a megbocsátás és kegyelem boldog megtapasztalására, a szív és lélek kibeszélhetetlen örömeire, vagy a megszentelődés után való vágyakozásra. Üres, sivár, rideg és száraz élet az, amelyik semmit sem tud megtapasztalni Isten gondviselő jóságáról, vagy a bűneit büntető igazságos Isten szeretetéről. És mégis hangsúlyoznunk kell, hogy hitünk és életünk zsinórmértéke nem lehet az emberi ész, az érzelem élete vagy egyéni tapasztalat, hanem egyedül Isten Igéje. Különben a legveszedelmesebb szubjektivizmusba juthatunk, amikor igaznak tartjuk a hamisat, jónak a gonoszt, Lélek munkájának a Sátán munkáját, csak azért, mert a mi bűnös szívünk és gondolkozásunk, vagy még bűnösebb képzelődésünk úgy tapasztalta azt. A keresztyén igazságok közül a legtöbbet (Isten teremtett mindeneket, Jézus Krisztus Szentlélektől fogantatott, stb.) vagy hiszem, hit által elfogadom, igaznak tartom, vagy nem hiszem, nem fogadom el igaznak, hanem képtelenségnek tartom, de semmiképpen nem tapasztalom meg s nem élhetem át. Amiket pedig megtapasztalhatunk saját életünkben (Isten gondviselése, szeretete, jósága, a feltámadt és élő Krisztus ereje stb.), azokat is alá kell vetnünk a Szentírás s az azon alapuló hitvallásaink mértékének, vagyis az Úr világosságában kell látnunk az Ő világosságát s egyéni életünk világosságát és sötétségét is. Akkor lesz igazán áldott a református ember bizonyságtétele, akkor tudja igazán betölteni a keresztyén ember prófétai tisztét. Megrendíthetetlen erős fundamentumon áll az egész világ előtt, s nem fog gyáván úgy védekezni, hogy tegnap még így, ma pedig másképp tapasztaltam. Akkor bizonyságot fog tenni boldogan, ha kell, életét is kockára téve az Úr nevéről, mert tudja, hogy az Úr, Aki általa bizonyságot tesz, ismeri és forrón szereti őt, megismerte és megtapasztalta az Ő könyörülő szeretetét a Krisztusban, s így nem tehet másképp, minthogy egész élete bizonyságtétel Ura, Megváltója és Királya mellett.”

(prophet megjegyzése: a fent idézett szakasz a könyv „Előadások” fejezetéből való, még pedig abból a részből, ahol „A keresztyén ember prófétai tisztét” tárgyalja. Még egy másik szakaszt is idemásolok Csekey Sándortól ebből a kötetből. A rövid írás 1936-ból való, a „Kálvin, a szív embere” sorozat egyik darabja. Ennek alcíme: „A hit és imádság embere.”

Íme az idézet:

Csekey Sándor: „Kálvin, a szív embere. (A hit és imádság embere.)

Ha végül azt kérdezzük, mi adott erőt nagy reformátorunknak minden szenvedése között is a rendkívüli, hősies és csodálatos munka végzésére, amelynek hatását mindennél ékesebben bizonyítják a késő századok, nem felelhetünk másképen, minthogy Kálvin a hit és imádság embere volt. Azé a hité, amelynek erejéről és hatalmáról oly nagyszerű szavakkal tudott írni számos munkájában, mely éppen szerinte nem üres ismeret, hanem szívbeli bizodalom is, melynek székhelye a lélek mélyén van, gyökere soha ki nem téphető, világa ki nem oltható. Meg volt győződve arról, hogy a hívő lélek, bár ha rendkívüli módon gyötörtetik is, nem veszítheti el Isten irgalmasságába vetett bizodalmát, s mindig odajut, hogy elmondhatja Dáviddal: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” (23, Zs. 4.) Kálvin szerint a mi hitünk győzedelmes, diadalmas hit, mely legyőzi az egész világot.
Kálvin az imádság embere volt. Isten titkos bölcsességének nevezte azt, amikor teljesen Istentől függünk, és mindent Tőle várunk. Ezt csak azok érthetik meg, akiknek Isten felnyitotta szemeit, hogy az Ő világosságában lássák a világosságot. Az imádság Istennel való szent társalkodás, a szív lélegzetvétele, a lélek nyugalma és békessége, mert egyedül az Úr nevének segítségül hívásában van a mi erősségünk, üdvösségünk és örök életünk. És Kálvin úgy élt, amint tanított, Renan szerint korának legkeresztyénibb embere volt. Béza Tódor pedig ezzel végzi róla szóló könyvét: „Én az ő életének 15 éven át szemlélője, és halálának szemtanúja,…bizonyságot tehetek afelől, hogy ez az ember úgy életében, mint halálában, a ker. lelkület legszebb példaképe lehet mindenkinek, amely példaképet éppoly könnyű rágalmazni, mint amilyen nehéz lesz utolérni.” (Béza-Rácz: u.o. 69.o.)
Nekünk, magyar reformátusoknak nincs tehát pirulni vagy szégyenkezni valónk Kálvin nevének említésénél, sőt dicsérjük az élő Istent, Aki az ő választott szolgájának tudományában és életében egyaránt felragyogtatta az evangélium világosságát. Nem Kálvinnak, hanem Jézus Krisztusnak követői vagyunk és kívánunk lenni, míg élünk. Kálvin tanítása csak annyiban kötelező a számunkra, amennyiben megegyezik Isten Beszédének, a Szentírásnak tanításával. Boldogok vagyunk, ha azt látjuk, hogy azok az eszmék és gondolatok, amelyeket Kálvin a Szentírás alapján napfényre hozott, áthatják hitünket és életünket, s egybeolvadnak a magyarság legszentebb eszméivel és gondolataival. Ma is és mindenkor a Szentírás fundamentumán állva hitünkkel és meggyőződésünkkel szolgálni kívánjuk az élő Istent és magyar hazánkat.
Budapest, 1936.”

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

"Ki hazudott Önnek Hepp professzor Úr?"
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 16., hétfő 06:24 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Az alábbi levelet Victor János írta Hepp holland professzornak, aki azt megelőzőleg Budapesten járt, Victor Jánossal csak egy kézfogás erejéig találkozott, de hazatérve Hollandiába, lapja hasábjain ("Reformatie") ismertető sorozatot közölt a magyarországi ref. egyházról, és abban a végén név szerint kiírva "ráhúzza a vizes lepedőt" Victor Jánosra. Ezt nyilván magyarországi tartózkodása során, az itteni informátorától kapott adatokból merítette.
Victor János ezt a levelet (amint a tartalmából kiderül) nyílt levélnek szánta a magyar ref, lelkészi kar részére (is), de a levéltárban talált kéziratból következtethetőleg mégsem küldte el (talán Heppnek sem, mert nincsenek benne a hivatkozott cikkek dátumszerű megjelölései). Viszont nekünk, az utókornak "elküldte".
Íme, a levél, okulásul azoknak, akiknek az Isten Lelke szánja.:
(Megjegyzés: Az alábbi másolat a Ráday-levéltárban található eredeti kéziratról készült.)



Ki hazudott Önnek, Hepp professzor úr?


Igen tisztelt Professzor Úr!
Magyar nemzetünknek és református egyházunknak őszintén nagyrabecsült barátja!


Azt a figyelemreméltó cikksorozatot, amelyben Ön tavaly nálunk tett látogatásáról nagybecsű lapjában, a „Reformatie”-ban beszámolt holland testvéreinknek, közelebbről a „szigorú református” egyházbelieknek, nemrégiben hálásan méltattam egy ismertetésben, a Református Figyelőben. Köszönetet mondtam ott az Ön rólunk rajzolt helyzetképéért, még annak lényeges hiányai és tévedései ellenére is, mert hiszen még ezeknek is önismeretre ösztönző hasznát láthatjuk.
Azok a nagyonsokak közé tartozom, akik általában mély hálát éreznek az Ön nemzete s abban közelebbről az Ön egyháza iránt is, a mi irántunk, és különösen gyermekeink iránt az elmúlt nehéz esztendőkben tanúsított mérhetetlen sok megsegítő szeretetért. Sok más ezer meg ezer magyar emberrel együtt én is igyekszem az utánunk jövő fiak és unokák emlékezetébe továbbplántálni az Önök példaadását, és a mi hálatartozásunkat. Én magam személyesen is sok lelki áldást köszönhetek annak, amit az Ön egyházában láttam, s annak több nagy tanítómesterétől tanultam az Istennek nagyságos dolgairól.
Mindezeket nem „captatio benevolentiae” végett írom, mert hiszen, mint láthatja majd az alábbi sorokból, én nem kérek Öntől mást, mint egy lovagias keresztyéni kötelesség teljesítését, amellyel Ön az én becsületemnek, és velem együtt a magyar református egyház még több szolgája becsületének is tartozik. Hogy ilyen igénnyel bátorkodom Önt felkeresni, azt bizonyára nem kell igazolnom. Ön és testvérei Hollandiában bizonyára nem gondolkoznak úgy, hogy az irántunk tanúsított sok szeretettel jogot váltottak arra, hogy magyar reformátusok jóhírével tetszésük szerint bánjanak el.
Éppen ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy Önök maguk tartanának minket méltatlanoknak testvéri szeretetükre, ha hiányzanék belőlünk az a kálvinista önérzet, amely másoktól is megköveteli becsületének tiszteletben tartását.
Az Ön beszámoló húsz cikke között van kettő, amelynek tartalma súlyosan sértő valótlanságokat tartalmaz énrólam, és rajtam kívül több lelkésztársamról is. A dolognak az ad különösen fájdalmas jelentőséget, hogy e valótlanságok nem csak személyünket érintik, hanem egyúttal megtévesztő képet adnak egyházi közéletünkről is. Az Ön egyháza és a mi egyházunk közötti kívánatos viszonyt tehát oly módon befolyásolhatják, amiből – reánk nézve mindenesetre, – szomorú károk származhatnak. Ez eggyel több ok arra, hogy ne maradjon válasz nélkül az említett két cikk.
Mivel bennük név szerint énvelem foglalkozik Ön, nem szorul magyarázatra, hogy mások nevében is én adom meg e választ. Inkább azt szeretném csak indokolni, hogy miért nyílt levélben, és miért nem magánlevelezés útján. Egyrészt úgy érzem, hogy jogom van erre. Ön anélkül, hogy (egy, Budapesten jártakor történt futólagos bemutatkozástól eltekintve) ismerne engem, mégis egyházának közvéleménye előtt súlyosan kompromittált a szóban forgó cikkekkel. Ha Ön a nyilvánosság előtt kezdi, nem kifogásolhatja senki, hogy én is ott folytatom. Másfelől pedig úgy érzem, hogy kötelességem is a nyílt levél formájához folyamodni, amelyet egyházam lelkészi karának nyilvánossága elé bocsátok. Az Ön cikkeiben esett sérelem, amint alább kifejtem, nagy részben úgy fogható fel, mint egyenes következménye a Kálvinista Szemle burkolt és közvetett vádaskodásainak. Ez a lap utólag azonosította is magát az Ön információival, – legalább is implicite. (A folyó év márc. 20-i számban 104.k.: „Egy külföldi lap a magyar egyházi életről” c. közlemény. A magyar olvasóval nem közli ugyan a holland cikkek valótlanságait, csak látatlanban dicséri őket „leplezetlen őszinteségükért”, „nyíltságukért és világosságukért”. Kilátásba helyezi egyes részletek ismertetését, de az azóta eltelt két hónap alatt jobbnak látta, úgy látszik, elállni e szándékától.) A felelősség egy része tehát áthárul a szerkesztőjére, Dr. Sebestyén Jenőre. Az alábbiak egyben-másban válaszul szolgálhatnak őneki is. A nyilvánosság előtt tette közzé ő is rám nézve sértő, nyíltan ki nem mondott, de indirekte könnyen érthető vádjait, – a nyilvánosság előtt kell nekem is helyes megvilágításba helyeznem azokat.
Még egy dolgot ezzel az indokolással kapcsolatban (egy másikat meg majd később): nem megyek nyílt levelemmel a teljes nyilvánosság elé, hanem megmaradok vele lelkésztársaim körében. Az a meggyőződésem, hogy egyházunknak jelenlegi, külső-belső veszedelmektől szorongatott helyzetében egyik féltve őrzendő erőssége a szószéknek és az Ige szolgáinak megbecsülése. A Kálvinista Szemle beleesett abba a súlyos hibába, hogy lelkészeinknek egy csoportjáról a legteljesebb nyilvánosság előtt rendszeresen írt olyan hangon, amely alkalmas volt arra, hogy őket gyülekezeteik előtt diszkreditálja. Erre a kockázatos útra még védekezés közben sem akarom követni.
Hangsúlyozni kívánom, hogy az Ön cikkeiben foglaltakért én Önt nem akarom felelősségre vonni. Önt félrevezették, és Ön áldozatául esett az információjába vetett bizalmának. Ön mindenesetre elkövette azt a hibát, hogy megfelejtkezett egy reánk, professzorokra nézve kötelező elvről, arról t.i., hogy vitás kérdésekben csak az első forrásból merített tudás alapján szabad állást foglalni; meg arról a minden igazságkereső emberre nézve kötelező elvről is, hogy „audiatur et altera pars”. Ön készpénznek vette az elfogult egyoldalú információt. Ezért a vigyázatlanságáért meg is lakolt. Olyan képet rajzolt egyházi helyzetünkről neve aláírásával ezekben a cikkekben a holland közönség számára, hogy azt, a helyzetet ismerők csak megütközéssel vegyes derültséggel fogadhatják. Ezért a kínos helyzetért őszintén sajnálva Önt, továbbá tekintetbe véve, hogy Önt magyar reformátusok iránti szeretete indíthatta csak az információjuk iránti meggondolatlan vak bizalomra, én Önnek nem akarok szemrehányást tenni.
Nekem az Ön informátorával van voltaképpen dolgom. Cikkeiben Ön felhasználja Dr. Sebestyén Jenő bizonyos cikkeit is forrásként. De nyilvánvaló, hogy azokon kívül volt Önnek más forrása is. Én Önhöz azzal az egyetlen kéréssel fordulok: nevezze meg ezt az információ-forrást. Hogy az alábbiak elolvasása után Ön milyen más lépésekre érez még indíttatást a megtörtént becsület-károsítás jóvátételére, én azt teljes bizalommal ráhagyom az Ön lelkiismeretére és belátására. Ezt az egyet azonban elvárom Öntől, számítva arra, hogy kálvinista gentleman-férfiasságában ennek az igényemnek a kényszerítő erejét át fogja érezni. A további követeléseimmel azután az illetőhöz kell fordulnom.
Mert ez az Ön informátora Önnek hazudott. Ezt a bűnét jóvá kell neki tennie.
Nem indulatos meggondolatlansággal sújtom ezzel a kemény váddal az ismeretlent. A leghiggadtabb és lehetőleg megértő lélekkel igyekszem eljárását minden mentséggel enyhítve elbírálni. Feltételezem, hogy csak valami éretlen ifjú zelota lehetett, akinek még nem nőtt be a fejelágya eléggé ahhoz, hogy szavait közéleti kihatásuk szempontjából meg tudja fontolni. Fiatal koránál fogva közvetlen tudomása nem lehetett olyan dolgokról, amelyek akkor játszódtak le, amikor ő még az iskola padjain ült. Tehát jóhiszeműen tévedhetett ezeknek elmondásában. Azután meg tapasztalatlanságában beleesett abba a hibába, hogy a Kálvinista Szemle cikkeiből, azoknak burkoltan sejtető vagy általánosságban mozgó kijelentéseiből kiolvasott, és határozott formába öntött olyan állításokat, amelyeket a cikk írója maga sem mert volna nyíltan képviselni. Egyben-másban tehát, amikor valótlanságokat mondott, maga is áldozata lehetett mások hibáinak.
De ha mindezeket tekintetbe veszem is, marad még az Ön információiban egy jelentékeny rész, amelyre azt kell mondanom, hogy kvalifikálatlan hazugság. Nincs az a becsületes magyar ember, akitől Ön információt kérhetne, aki jó lelkiismerettel így informálhatná Önt. Meg tudom érteni lélektanilag, hogy egyébként jóravaló ember is hogyan eshet bele ilyen hibába. Van a hazugságnak egy bizonyos fajtája, amit az ember nem hideg megfontoltsággal követ el, hanem szenvedély, félelem, vagy érdek sodorja bele, és csak a következő pillanatban veszi észre, hogy nem mondott igazat. De Ön bizonyára egyetért velem abban, hogy a bűnt semmiféle pszichológiával sem lehet fehérre mosni, hanem végeredményben az Isten törvényeinek alapján kell megítélni. Azokat valaki itt lábbal tapodta!
Nyílt levelem magyar olvasói kedvéért hű magyar fordításban ideiktatom az Ön cikksorozata XVIII. közleményének a végét, és a XIX-et. amelyek a „Reformatie” ezévi jan. 11. és febr. 1.-i számaiban jelentek meg. Kiemelem azokat a részleteket, amelyekre észrevételeket óhajtok tenni az alábbiakban:
(Másoló megjegyzése: a kéziratban az idézetek nem, csak a hozzájuk fűzött megjegyzések találhatók.)

Ez foglaltatik abban az „imponálóan éles szemmel” megírt „bírálatban” – a Kálvinista Szemle szerint, amely által Ön „hatalmas olvasóközönségével a magyar viszonyokat ily alaposan és ily igazságosan megismertette.” (L. a már említett márc. 20-i számbeli cikket.)

„Az esztendő szomorú vége”.*

* Fent a K. Sz. idézett cikkét eredeti szövegében közlöm, és nem a holland fordításból visszafordítva. Ahol a holland fordítás az eredetitől említésre méltóan eltér, ott a lap alján jegyzetben emlékezem meg erről.

1. A holland fordításban e helyett az van: „hallani sem akarják a Református Figyelő hívogatását (lokken)”. Mintha a fordító érezte volna, hogy „erőszakolt beolvadást”, ha egyszer nincs, aki az „erőszaknak” engedjen, nehéz volna megértetni a holland olvasókkal.

2. Itt a holland szöveg eltér a magyar eredeti értelmétől. De a zavar nem érinti a lényeget, s ezért nem érdemel több szót.

3. Ezt a mondatot így nem találtam meg az idézett cikkben. Ezért a hollandból fordítottam le. A további idézeteket az eredetiből veszem.

4. Így van a holland szövegben. A R.F.-ben ez az idézett mondat így végződik: „hogy közelebb jussunk az erők egyesítéséhez. Ezért programul tűztük ki egyházi lapjaink egyesítésének munkálást is. (R. F. 1. sz. 7.o.)

5 Nyilván a budapesti teológia januári konferenciája értendő alatta.


Akik lelkésztársaim közül elolvassák az Ön fenti közleményeit, azok egy szívvel-lélekkel igazat fognak nekem adni abban, hogy azokra nekem nyíltan válaszolnom kell. Ha hallgatásba burkolódzom, nem tarthat engem senki sem méltónak sem lelkészi palástomra, sem teológiai katedrámra, de még az általános férfiúi megbecsülésre sem. Nem kevesebbet állít Ön rólam – a Kálvinista Szemle élénk helyeslésétől kísérve, – mint hogy én, a református lelkészi esküt tett ember, közismert „anti-református” vagyok, református elvekkel ellentétes irányzatú lap élén állok, amely mégis református címet visel, „visszaélve ezzel a névvel”, nyilván megtévesztő szándékkal; hogy én vezető szerepet játszom olyan törekvés szolgálatában, amely „Istentől kapott lelki javakat akar elrabolni”, „ki akarja irtani a hitvalló keresztyénséget”, „tönkre akarja tenni az Isten munkáját”. És ezeket nem olyasvalaki mondja rólam, aki felett napirendre térhetne az ember annak a mi közmondásunknak az értelmében, hogy „kutyaugatás nem hallatszik fel a mennyországba”. Hanem egy hálásan tisztelt külföldi testvéregyháznak vezetőorgánumában („A holland reformátusok egyik legtekintélyesebb hetilapja”, amelynek „hatalmas olvasóközönsége van” – írja róla a Kálvinista Szemle. /1929. márc. 20-i szám 104.l./) írja annak szerkesztője, akit egyházunk nemrégiben tisztelettel fogadott körében vendégül, s akire mindig tisztelettel akar közvéleményünk a jövőben is gondolni. Kinek nézhetnék én még megsemmisülő szégyenkezés nélkül a szemébe, ha ilyen helyről jövő ilyen vádakra nem adnék feleletet?
Csak egy forrásból várok kifogást, sőt egyenesen megbotránkozást ezért a megszólalásomért: a Kálvinista Szemle részéről. Eddig is nem egyszer kellett már hallanom onnan azt a gúnyos vádat, hogy „siránkozunk” és „jajveszékelünk”, valahányszor, nagy ritkán mukkanni mertünk támadásai ellen.
A Kálvinista Szemle szeret olyan harcot folytatni, amelyben csak ő lő. Ha az „ellenfélnél” is mutatkoznék valami mozgás, akkor elkiáltja: „Nézzétek, hogy támadnak engem!” Pedig mi nagy önfegyelemmel viseltük lövegének állandó záporát. Vártuk, hogy talán csak felismeri majd rajtunk is ugyanannak a seregnek az uniformisát, amelyet ő is szolgál. Úgy, hogy már nagyon komoly helyről figyelmeztettek bennünket arra, hogy hosszas hallgatásunkkal kétes megvilágításba kerülünk, és hogy „a krisztusi béketűrést mindenek felett állónak tartó” passzív viselkedésünk nem tarthat örökké komoly kockázatok nélkül. (L. Dr. Révész Imre cikkét „A Hit és Szolgálat mozgalma válságához” címen a Debreceni Prot. Lap 1929. jan. 26.-i stzámában.) Milyen égrekiáltó békebontásnak fogják most nevezni ezt a nyílt védekezésemet!
El vagyok készülve különösen egy dologra, – és ez az, amit indokoló bevezetésemben megemlítettem, mint később hozzáfűzendőt. Azt fogják mondani, hogy súlyos vétséget követek el e nyílt levelemmel annak az intézetnek érdekei ellen, amelynek a szolgálatára elválasztattam. Hivatkozni fognak a budapesti teológiai akadémiának, melyben Dr. Sebestyén Jenővel együtt kell előkészítenem egyházam jövendő szolgáit hivatásukra, a belső békességére. Nyilvánvaló, hogy az intézet tanári karának, ifjúságának, egész munkásságának érzékeny érdekei forognak kockán. Ezeket jól láttam a múltban is, és nagy részük volt abban, hogy a hallgatásban fegyelmeztem magamat. De vannak bizonyos határok. Mit érne elkerülni a nyílt válasz okozta megbotránkozásokat, ha az intézet hallgatói, tanítványaim előtt le kellene sütnöm a szememet? Hiszen az Ön cikkeinek a tartalma nem is egy úton elszivárog ide mihozzánk. Itt azt olvassák az emberek, hogy Ön „alaposan és igaz-ságosan” ítéli meg a helyzetet s a szereplőket. (A Kálvinista Szemle már említett márc. 20.-i cikkében.) És nekem előbb-utóbb kérdőn rámmeredő tekintetek előtt kell megtartanom az előadásaimat...
Ha Dr. Sebestyén Jenőről írta volna bárki azokat, amelyek az Ön cikkeiben énrólam foglaltatnak, őneki is halaszthatatlan kötelessége lenne tisztázni magát azoknak súlyos ódiuma alól. És hogyha a vádak tisztázása közben még egyik professzor-társával kellene is vitatkoznia, az sem tarthatná őt vissza attól, hogy becsületét megvédje. Quod uni justum alteri aequam.
Ha valaki Dr. Sebestyén Jenőék részéről intézetünk érdekeire hivatkozva akar nekem szemrehányást tenni, az kérdezze előbb meg: hogyan volt lehetséges az, hogy e becsületbe vágó valótlanságok megjelenése és elolvasása után Dr. Sebestyén Jenő az ő nagy befolyásával és tekintélyével, amellyel az Ön lapjánál bír, nem ragadott azonnal tollat, hogy Öntől az ő tanártársa reputációján esett sérelem helyreigazítását kérje, hanem e helyett a saját lapjában lelkesen tapsolt az Ön szóban forgó közleményeihez? Ez az a harmonikus kollegiális viszony, amelyet én bontok meg, amikor erkölcsi kényszerhelyzetemben a védekezés szavát felemelem?
Nyugodtan bízom minden elfogulatlan ember ítéletére „siránkozásomat” és „támadásomat”. Az igazságnak ki kell derülnie!
Mindenekelőtt vannak az Ön cikkeiben egyes, a valóságnak meg nem felelő olyan állítások – nem is lényegesek, – amelyekért senkit sem akarok felelőssé tenni, még az Ön informátorát sem. Egyszerűen az Ön téves információinak, vagy emlékezetbeli lapszusainak a rovására írom és korrigálom őket.
Ilyen az az állítás, hogy „alakult egy csoportja a – mint ahogy ott (t.i. nálunk) nevezik őket – mottistáknak”. Az Ön informátora használhatta ezt a nevet, és Ön azt a benyomást kaphatta, hogy ez nálunk közkeletű elnevezés. Ez tévedés. Nálunk ilyen néven nem emlegetnek senkit, se egyént, se csoportot. Nem is volna értelme. Ez az Ön informátorának egyéni terminológiája.
Azután: „úgy sejtik” – írja Ön, – hogy én a Református Figyelővel kapcsolatban „Amerikából dús anyagi támogatásban részesülök”. Ezzel a „sejtelemmel” sem találkoztunk még itthon. Az Ön informátora táplálhatott, és kifejezésre juttathatott ilyen „sejtelmet”, de Ön tévedett, amikor azt a benyomást nyerte, hogy minálunk ezt úgy általában „sejtik”.
Ami azonban a „sejtelem” tartalmát illeti, az már lényegesebb dolog, s ahhoz kell is még egy-két megjegyzést fűznöm. Az Ön informátora ezzel az egyéni „sejtelmével” kétszeres sértést követ el.
Először is azért, mert a Református Figyelő munkás-gárdája és velük együtt az egész magyar református egyház közvéleménye, becsületkérdésnek tartja azt, hogy magyar református egyházi közvéleményt senki se csináljon külföldi pénzen. Szeretetmunkáink támogatására, iskolai és missziói munkára, egyáltalán mindenre, ami szolgálatot jelent, hálásan vehetünk el anyagi támogatást külföldről. De kényesek vagyunk arra, hogy egyházi sajtót, amely pozíciót és irányító befolyást jelent, se közvetlenül, se közvetve ne finanszírozzon külföldi kassza. Csapások idején, katasztrófális anyagi körülmények között természetesen másképpen áll a dolog. Akkor életmentő szerepe van a jobb sorban levő külföldi testvérek pénzsegítségének. Egyházunk közvéleménye csak hálásan gondolhat vissza arra a támogatásra, amellyel az Ön egyházának tagjai talpraállították megbénult egyházi sajtónkat a Kálvinista Szemle megindításának lehetővé tételével az 1919-i gyászos emlékű felfordulás után. De valamennyire is tűrhető gazdasági viszonyok között, ugyan milyen felemelt fővel szerkesztené Ön a „Reformatie”-t holland testvéreink számára, ha „dús anyagi támogatásban részesülne” valahonnan külföldről?
Azután sértő a „sejtelem”, mert feltételezi azt, hogy az állítólag Amerikából kapott „dús anyagi támogatást” titokban tartjuk úgy, hogy a szemlélő „sejteni” kénytelen. Ha valaha is abba a helyzetbe jutna a Református Figyelő, hogy önérzetével összeegyeztethető módon igénybe kellene vennie valahonnan külföldi támogatást, akkor is legelső dolga volna, már csak hálatartozásból is, nagy betűkkel, feltűnő helyen közzétenni azt a támogatást, amellyel külföldiek szeretete nehéz idők bajain átsegíti. Hiszen idegen pénzforrás titokban tartásával csak rossz lelkiismeretet akarhatna palástolni.
De térjünk át azokra a valótlanságokra, amelyekért már az informátora tájékozatlanságának lehet betudni az Ön „alapos és igazságos” megállapításait. Ezek az én személyemmel függenek össze, s azért röviden végzek velük. Nem is volna jelentősége annak, hogy én téves életrajzi adatokat korrigáljak, ha nem világlana ki belőlük a sértő tendencia.
„Néhány évig Amerikában tanultam” az Ön értesülése szerint, és „ott érintkezésbe jutottam Mott Jánossal”. Már mint okleveles lelkész, két évvel azután, hogy a budapesti teológiai akadémián befejeztem tanulmányaimat – tehát valamennyire már érett fejjel, – én csakugyan kiutaztam Amerikába. Ott nem „néhány évet”, hanem egy tanévet töltöttem el. Ez alatt az idő alatt se a Mott Jánossal való érintkezéssel foglalkoztam. Ő vele ott mindössze egyszer találkoztam, a tanév végeztével, egy diákkongresszuson, ahol néhány szót válthattam vele. Az ismeretség, mely hozzáfűz, régebbi keletű: 1909-re, egy magyarországi látogatására nyúlik vissza. Amerikai utamnak semmi köze hozzá. „Hogy magamévá tettem az ő gondolatait” – akár Amerikában, akár máshol, – arról majd alább. Ellenben kitöltötte amerikai évemet az, hogy a princetoni szemináriumban posztgraduális tanulmányokat végeztem. Princeton pedig, amint Ön is tudja, az egész angolszász világban a történelmi kálvinizmus fellegvára. Többi jeles tanárom között, akik mind a kálvinista ortodoxia bajnokai voltak, lábánál ültem Warfield Benjáminnak is, akit Ön is úgy ismer bizonyára, mint a nagy Hodge utáni nemzedék legjelesebb konfesszionális kálvinista szisztematikus teológusát az angolnyelvű világban. Ha tehát már szóba jött az a kérdés, hogy mit hoztam haza Amerikából, akkor azt kell felelnem: végső megerősödést abban a református öntudatban, amelyet már zsenge gyermekkoromban magamba szívtam a bibliás szülői hajlékban, és az esztendőkön át tanult Heidelbergi Kátéból. Önt úgy informálta valaki, hogy engem külföldi tartózkodásom anti-reformátussá tett. Félek, hogy az én információm az „alaposabb és igazságosabb”.
Azután azt írja Ön, hogy „már sokat beszéltettem magamról”, amikor a kommün alatti „egyházi forradalom” szereplőinek ügyét egyházi bíróság tárgyalta. „Dr. Victor is közéjük tartozott- amint értesülünk”. – Ön is, meg az informátora is rosszul értesültek. És ezeknek az eseményeknek az idején az Ön vendégszerető hazájában időztem. Többedmagammal azon fáradoztam ott, hogy külföldi testvéregyházainkhoz eljuttassam a mi egyházaink segélykiáltását a háború után ránkszakadt katasztrófa közepette. Amikor hazajöttem, mert már tovább nem maradhattam távol a budapesti kommunista felfordulásban szenvedő családomtól, az egész „egyházi forradalom” már a múlté volt. Meglehet, hogy ezek a tények nem illeszkednek jól bele az Ön informátorának elméletébe. Az is meglehet, hogy szerinte akkor a tények nem úgy történtek, ahogy ő elvárná. De ezen már bajos segíteni.
„Később az egyházi bírósági tárgyaláson, mint védőjük léptem fel” – írja Ön továbbá. Ennek az állításnak is a derült kék levegőégben van az alapja. Az illető egyházi bírósági tárgyaláson soha jelen sem voltam. Kívülről sem tettem, sem mondtam semmit sem, amivel tárgyalásait bármely irányban befolyásolni akartam volna. Az Ön informátora ezekről bizonyára nem tudhat. Alighanem serdülő éveit élte még akkor, és nem kísérhette figyelemmel az egyházi közélet jelenségeit. Honnan vette ezeket a légből kapott híreket – nem tudom. A Kálvinista Szemle szerint ez „alapos és igazságos” információ. A szerkesztőségben így tudják?
Az az egész jellemzés is tehát, amellyel Ön engem bemutat, mint aki a fenti szereplésemmel „sokat beszéltettem már magamról” – valakinek az élénk fantáziájában született meg. Hogy a hátam mögött, négyszemközt vagy zárt társaságban milyen becsületrontó pletykák járnak „jóakaróim” között, azt nem tudhatom. Azt sem tudom, hogy egyáltalán beszéltek-e valaha rólam „sokat” egyházam köreiben. De azt tudom, hogy ha beszéltek – gyáva susárlóktól eltekintve, amilyenek úgy látszik, vannak, – akkor nem az „egyházi forradalom” hozta forgalomba a nevemet.
De vegyük elő a súlyosabb dolgokat. Térjünk az Ön cikkeinek a lényegére. Eszerint én vezéralakja vagyok egy református-ellenes „általános keresztyén” tömörülésnek, amely Dr. Sebestyén Jenőnek és lapjának a megsemmisítésére tör, ezáltal „születésében igyekszik megfojtani egy csendes kálvinista mozgalmat”, és különösen a Református Figyelővel folytatja ezt a kíméletlen offenzívát.
Ez az a valótlanság-komplexum, amelyért az Ön informátoráról hajlandó vagyok a felelősséget áthárítani a Kálvinista Szemlére. A Kálvinista Szemlének imponál az a „leplezetlen nyíltság”, amellyel Ön ezeket megírta. Nem „leplezetlenül” és nem „nyíltan”, a dolgoknak ugyanezt a beállítását sugallta ő is hónapokon át. Ha ugyanilyen „leplezetlen nyíltsággal” meg merte volna tenni, akkor most nem kellene Önhöz fordulnom nyílt levelemmel, hanem őt vontam volna már régen felelősségre. De vannak bizonyos módszerek, amelyekkel úgy lehet gondolatokat elterjeszteni, hogy az ember fedezi magát a felelősségre vonás elől, és hivatkozhat arra, hogy ő azokat sohasem mondta ki. Az Ön informátora, meglehet, jóhiszemű áldozata a Kálvinista Szemle eme technikájának.
Két ilyen módszer van különösen, amelynek példáiból szép csokrot lehetne összegyűjteni a Kálvinista Szemle kertjéből. Az egyiknek az a sémája, hogy az ember nem mondja ki, hogy A=B, hanem egyszer csak annyit mond: A=C, másszor pedig csak annyit, hogy C=B. Az olvasó lelkében aztán végbemegy a megfelelő kombináció. Azt, hogy én „antireformátus” vagyok, a Kálvinista Szemle hasábjain senki sem olvashatta. Ott csak arról volt szó, hogy Dr. Sebestyén Jenő lapja és egyéb akciói a református ügy, máskor arról, hogy neki vannak ellenfelei, akiket éles teológiai ellentétek választanak el őtőle; megint máskor arról, hogy ellenfelei énbennem találták meg vezérüket. Külön-külön mi sértő van ezekben? És ki tehet, ugye, róla, ha az olvasók, mint a gyermekek az ő színes kockáikkal, összerakósdit játszanak az ilyen állításokkal?
A másik módszernek viszont az a sémája, hogy az ember úgy általában mond valamit A-tól Z-ig sok mindenkiről, ami – tegyük fel: M-N-O-ról csakugyan állítható. Csoda-e akkor, hogy az olvasó X-re és Y-ra, és Zs-re is érti? Pedig azokról senki nem mondott semmit! Hányszor kértem én is, mások is, Dr. Sebestyén Jenőt, hogy világosan és határozottan adresszálja vádjait, hadd lehessen férfiasan elébük állni! Az volt a válasza rendesen, hogy neki olyan sok és különböző „ellenfele” van, hogy nem címezheti kifogásait külön-külön mindegyiknek, hanem kénytelen sommás megállapításokat tenni. Azok aztán egyszer az egyikre, másszor a másikra találnak...
Csoda-e, ha ilyen eljárási mód mellett egy-egy be nem avatott ember fejében megszületnek a hazugságok, és Önnek is akad olyan informátora, mint amilyen akadt?
Az Ön értesülése szerint a következő tények állapíthatók meg:
1. Van Magyarországon egy református amerikai és hollandiai jelenségekkel rokontermészetű, közelebbről Mott János hatásaira visszavezethető „általános keresztyén” törekvés, amely református szempontból pusztító szörnyetegnek tekintendő. (Ennek az „általános keresztyén” mozgalomnak az Ön értesülése szerint én vagyok a vezérapostola. Ez a megállapítás azonban nem tartozik a dolog lényegéhez, s ezért ezzel nem akarok foglalkozni. Hiszen ugyanazon elbírálás alá esne egy ilyen törekvésben való részvételem, akár vezér, akár közkatona volnék benne.)
2. Ez az „általános keresztyén” mozgalom ellenségesen állt szemben a Dr. Sebestyén Jenő által vezetett „csendes kálvinista mozgalommal”, és azt „születésében akarta megfojtani”.
3. Ennek az „általános keresztyén” elemnek az előretörése meghamisította a Hit és Szolgálat mozgalmának református jellegét is Dr. Sebestyén Jenő számára, aki pedig teljes készséggel rajtavolt a békés együttműködés megteremtésén; lehetetlenné tette a helyzetét a mozgalomban.
4. A Református Figyelőben ez az „általános keresztyén” tábor megteremtette a maga sajtóját a református elveken álló Kálvinista Szemle ellen.
5. A megalapított Református Figyelő (csakugyan) támadólag lépett fel, „halálharangot kongatott” a Kálvinista Szemle felett, és egy Dr. Sebestyén Jenő elleni „vad offenzíva” szolgálatában áll.
Akármilyen jóhiszeműleg informálhatta is Önt valaki így, ezek egytől-egyig szemenszedett valótlanságok. Vegyük sorra őket:

I. A magyar „általános keresztyénség”.

Ön, ugyebár, nem akar a szavakkal játszani? Akkor el kell ismernie, hogy ezt a kifejezést kétféleképpen lehet érteni.
Először is lehetnek alakulatok, amelyekben bizonyos közös célok szolgálatában különböző egyházak tagjai összefognak. Ilyenkor a közös munka elvi alapjául meg kell állapítani egy bizonyos bázist, amelyet mindnyájan a magukénak vallanak. Ez a bázis református bázis lesz annyiban, hogy református keresztyének is vallják a benne foglaltakat. S ugyanakkor nem református bázis is lesz, mert nem csak reformátusok vallják a benne foglaltakat, és reformátusok sok egyebet is vallanak még. Az ilyen alakulatok „általános keresztyén” alapon állnak. Azt jelenti-e ez, hogy akik részt vesznek bennük, egyének vagy csoportok, most már maguk is „általános keresztyének”? Hollandia tagja a Népek Szövetségének, amely nemzetközi alapon szerveződött. Ezért most már nemzetközi jellege van Hollandiának, és elárulta, levetkőzte holland nemzeti mivoltát? Talán felesleges bővebben fejtegetnem, hogy az ilyen értelemben vett „általános keresztyénség” nem áll ellentétben a kálvinizmussal. Sőt. Vannak a keresztyénségnek félénk, magukba zárkózó, más keresztyénektől óvatosan elvonuló fajtái, amelyek fáznak az ilyen felekezetközi összefogástól. A református keresztyénség tudtommal nem tartozik hozzájuk. Egyetemes látókörének szélessége és aktív lendületének bátorsága arra kvalifikálják, hogy ilyen „általános keresztyén” összefogásokban ne csak részt vegyen, hanem az élükön járjon.
Másodszor van az „általános keresztyén” kifejezésnek egy református szempontból valóban odiózus értelme, és – a Kálvinista Szemlével együtt, – Ön is ebben az értelemben használja. Az a hitvallásbeli minimalizmus ez, amelynek nincs érzéke a hitvallások gazdagsága iránt. Közömbösségében el is veti őket. Ilyenkor a közös keresztyén elvek bázisa nem kiindulópontja az együttműködésnek, hanem végső célja, és rajta túl már semmi sem következik. A keresztyén életnek és ismeretnek egy fejletlen fokon való megakadása ez: lemondás a Krisztusban való „teljes férfiúság” érettségéről. Ez a fajtája az „általános keresztyénségnek” természetesen szembe kell, hogy találja magát a kálvinizmussal. Ennek nincs joga a református egyházban érvényesülni. Ez valóban „Istentől kapott lelki javakat rabol el”.
A kétféle „általános keresztyénség” között disztingválnia kell annak, aki nem akar zagyva értelmetlenségekbe esni. Mi magyarok megtanultuk a bőrünk árán élethalál harcot folytatni egy bizonyos „nemzetközi irányzat ellen”, aminek Ön is, mint nemzetünk barátja, bizonyára szívből örül. De mit szólna akkor, ha ennek a „menzetköziségnek” a vádjával sújtanánk tudósainkat, akik „nemzetközi” kongresszusokon részt vesznek, – művészeinket, akik „nemzetközi” tárlatokon és hangversenyeken szerepelnek, – politikusainkat, akik „nemzetközi” tárgyalásokon megjelennek? Nyilván azt mondaná, hogy elment az eszük. Hát őrizzük meg ezt az isteni ajándékot, amely disztingválásra képesít, akkor is, ha egyházi kérdésekben ítélkezünk!
Akkor kitűnik, hogy vannak a magyar református egyházban elemek, amelyeket ifjúkori emlékek, vagy más szálak hozzáfűznek egy s más, (egyháztól független) jóértelemben vett „általános keresztyén” alakulatokhoz. De nincsenek a magyar református egyházban „általános keresztyén” elemek.
60-70 évvel ezelőtt voltak. Akkor egyházunk nagy részében az volt az uralkodó hang: úgyis ugyanazt hisszük, amit más egyházak tagjai, ami pedig megkülönböztetne egymástól, az elvesztette jelentőségét. Ezen a veszedelmen régen túl vagyunk. Hogy Amerikában vagy Hollandiában mennyire akut ez az „általános keresztyénség”, az nem tartozik ide. De aki ma Magyarországon találkozni akar vele, annak egy, az egyházi élettől egészen félrevonult, szektajellegű mozgalmat kell felkeresnie, amelynek, hogy sokat mondjunk, lehet talán vagy 200 híve az ország 8 milliónyi lakosságában. Ilyen „általános keresztyén” mozgolódást a mi egyházunkban csak becsukott szemmel lehet álmodva látni, és csak bedugott füllel lehet hallani vélni.
A jó értelemben vett „általános keresztyén” munkában résztvevőket ezért rossz értelemben is, egyénileg is „általános keresztyéneknek” bélyegezni: mégis csak olyan primitív konfuzió, amibe nem volna szabad beleesnie annak, aki az egyházi közéletben hallatni akarja a szavát. Nyilvánvaló, hogy a helyes okoskodás éppen az ellenkező irányban mozog. Hogy valaki református-e vagy nem, azt az illetőnek az egyházban vallott elveiből, és végzett munkájából kell előbb megítélni. És ha ez a próba kedvezően dőlt el, akkor innen lehet visszafelé levonni a megnyugtató következtetést, hogy nem lehet református szempontból rossz értelemben „általános keresztyén” az az alakulat, amellyel jó viszonyban van egy-egy ilyen jó református ember. Hogy az Önök nagy dogmatikusa, Bavinck, református volt, azt a művei mutatják. Hogy ő ugyanakkor szívesen közreműködött nem egyszer az „általános keresztyén” holland diákmozgalomban, az jó fényt vet az utóbbira, de nem rossz fényt őreá.
Így szolgáltam én is, református lelkész létemre, egyházam hozzájárulásával, hosszú éveken át a szintén „általános keresztyén” magyar diákmozgalmat. Óhajtva vártam az időt, amikor megválva e munkától, egyházam közvetlen szolgálatába léphetek, amelyre gyermekkorom óta készültem. Közben boldog voltam, hogy indirekte is egyházam számára teremhet a munkám nem egy értékes gyümölcsöt. S ha ugyanakkor más egyházak számára is származott jó eredmény a munkámból, az református öntudatomat nem csökkentette, hanem csak fokozta.

II. Magamévá tettem Mott János gondolatait”.

- írja Ön. Van csakugyan egy nagy gondolat, amelyet Mott János talán jobban képvisel, és szélesebb körben szolgál a keresztyén világban, mint bárki más. Nem ő találta ki. Én sem őtőle tanultam. De szívesen tisztelem őt ebben, mint lelkesítő példát. Ez a gondolat a különböző egyházak keresztyéneinek összefogása közös feladatoknak közös erővel való szolgálatára. Egyszer ez a gondolat a következő szövegezést nyerte minálunk: (Másoló megjegyzése 2006-ban: ez az idézet sincs benne a kéziratban).
Ha tetszik, ám nevezzük ezt az állásfoglalást „mottizmusnak”. De akkor Dr. Sebestyén Jenő is „mottista”, mert ezt a nyilatkozatot közösen írtuk alá. Ez a jó értelemben vett „általános keresztyénség”.
Ami a másikat, a rossz értelemben vett „általános keresztyénséget” illeti, hadd mondjam el Önnek egy kedves emlékemet. 1920-ban egyszer rövid látogatásra Budapestre érkezett Mott János. Egy közös vacsorán találkozott fővárosunk protestáns vezetőivel. Akkor, mint sötét börtönbe zárt rabok, el voltunk vágva a külvilággal való érintkezéstől, nagy dolog volt számunkra egy ilyen találkozás. A vacsora előtt megmutattam illusztris vendégünknek a meghívottak listáját. Dr. Sebestyén Jenő nevénél is informálódott. „A fiatalabb nemzedékből való határozottan kálvinista professzor” – mondtam neki. „Nagyszerű” – felelte ő. „Határozott emberekre van szüksége a világnak!” Az „általános keresztyénség” rossz értelmében tehát maga Mott János sem „mottista”! Mi szüksége van akkor a magyar református egyháznak, amelynek éppen elég frontja van, amin harcolhat, hogy egy nem létező veszedelem pusztító szörnyetegét festegessék elébe?
A „Mott János elveit most egyházi téren akarják alkalmazni” – írja Ön. Ha az ember megteszi az említett elemi dinstinkciót az „általános keresztyénség” kétféle értelme között, akkor rögtön tisztázódik, hogy ennek az állításnak is vagy nincs semmi értelme, vagy nincs semmi alapja. Ha a Dr. Sebestyén Jenő által is aláírt értelmet vesszük, akkor mit jelenthet ez a megállapítás? Hogy lehet a felekezetközi összefogás elveit átvinni az egyházi életbe, ahol úgyis egy felekezeten vannak már az emberek? Ha pedig a másik, elítélendő értelmet vesszük, akkor azt jelenti az Ön megállapítása, hogy van egyházunkban egy elem, amely a hitvallásos öntudatot el akarja törölni; amely azt prédikálja az egyház tagjainak, hogy nem fontos nekik éppen reformátusoknak lenni; amely pusztítón garázdálkodik a református ősök szent örökségével... Erre csak azt válaszolhatom, hogy ha megint eljön Ön Magyarországra, legyen szíves nekem valakit mutatni, aki ilyen „általános keresztyénségért buzgólkodik Magyarországon”!
„De strigis quae non sunt, nulla quaestio fiat” – mondta egy régi bölcs királyunk. Ha a mi egyházunkban ilyen „általános keresztyének” nincsenek, természetesen tárgytalanná válik az Ön minden további megállapítása is róluk. De azért vegyük sorra őket, és tisztázzuk az igazságot!

2. „Általános keresztyén” ellenségeskedés a kálvinizmus ellen.:

Elmondom Önnek, miben állt ez. Amikor Dr. Sebestyén Jenő a kommunista felfordulás után abban a helyzetben volt, hogy megalapíthatta a Kálvinista Szemlét, olyan lehetőségek álltak előtte, amilyenek ritkán adatnak embernek. Az előző két évtizeden át Isten gazdagon megáldotta egyházunkat. Többek között azzal, hogy különböző forrásokból a fiatal lelkészgenerációnak egy népes gárdája állt elő, amely eltelve az Isten háza iránt való buzgalommal, egyházunknak egy nagy megújhodásáért imádkozott és lelkesedett. Voltak közöttük árnyalati különbségek. De abban egyek voltak, hogy mind a Krisztus királyságáért akartak harcolni a magyar református egyházban, és senki közülük nem képzelte ezt másképpen, mint az ősi hitvallások alapján. Egy nagy hiányuk volt: nem volt jegecesedési pont, amely körül összetömörülhettek volna. Egy sajtószervnek magasra emelt zászlaja adhatta volna ezt meg. Egyházi sajtónk akkor egy idősebb nemzedék köztiszteletben álló tagjainak a kezében volt. Ők szívesen fogadták az ifjabbak közreműködését, de – ami egészen érthető, – kristályosodási középponttá nem tudtak válni a számukra. 1919 nyomorúságai „tabula rasa”-t teremtettek. Ekkor jelent meg a színen a Kálvinista Szemle. Dr. Sebestyén Jenőnek módjában állt volna, mint aki maga is az új nemzedék tagja volt, tömöríteni az összes erőket, a fiatalokat is, meg az öregeket is. Ezt a nagyszerű lehetőséget azonban ő nem használta ki.
Nem volt elég világos látása ahhoz, hogy megtegye azt a megkülönböztetést, amelyről fentebb volt szó. Frontot csinált az új lelkész-nemzedék egy csoportja ellen, mint „általános keresztyének” ellen. S állandó támadásaival nem csak őket idegenítette el lapjától, hanem sok más értékes elemet is. Voltak számosan, akik nem tartoztak ehhez a megbélyegzett „általános” csoporthoz, de az az ellen folytatott rövidlátó polémia miatt szintén távol tartották magukat a Kálvinista Szemlétől.
Az „általánosok” próbálták magyarázni: ők is reformátusok, és Dr. Sebestyén Jenő kárt tesz a maga ügye seregében, ha lövegét ugyanazon uniformist viselők ellen fordítja. Hangoztatták, hogy ha hiányosnak találja az ő kálvinizmusukat, szívesen tanulnak őtőle; forduljon feléjük a nevelő jószavával, ha kell, a bírálat vesszejével is, de ne az ellenség fegyverével...”Ugyanazt akarjuk, mint Te. Fogj össze velünk!” – mondták. A válasz ez volt: „Ti nem vagytok reformátusok. Nincs jogotok az egyházban érvényesülni!”
Erre aztán az „általánosok” elkövették azt az „ellenségeskedést”, hogy Dr. Sebestyén Jenőnek ezt az elzárkózását nem fogadták boldog helyesléssel. Meg mertek maradni annál az állításuknál, hogy az ellentét mesterségesen csinált valami, és hova-tovább mind inkább kifogásolni merészelték az egyházban ilyen felesleges belső frontnak a fenntartását. Ez persze újabb támadást vont a fejükre. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy szembefordulnak „a történeti kálvinizmussal”, és el akarják gáncsolni annak ügyét!
Az eredmény kettős lett. Egyfelől a Kálvinista Szemle munkásgárdája nagyon szűkre szorult. Magán a szerkesztőn és egy-két súlyos szavú alkalmi munkatárson kívül sok szárnypróbálgató kezdő ember töltögette meg hasábjait. Másfelől a laptól elidegenítettek mindinkább érezték a tarthatatlanságát a maguk néma helyzetének, és szintén készültek megindítani egy egyházi lapot.
1920-ban létrejött egy tömörülés, az ú.n. „Péceli Kör”, amely sok más értéket is egyesített, de legnagyobb részt az „általános” bélyeggel ellátottak összefogása volt. Ez megalapította a „Reformáció” című lapot. A „Péceli Kör” alapító okmányából és a „Reformáció” munkájából mindenki világosan láthatta, hogy milyen az az „anti-református” szellem, amelyet szolgálnak. A viszonyt nem is lehetett tovább kiélezni. 1921-ben a Kálvinista Szemle és a Péceli Kör összefogtak egy nagy egyházi reformkonferencia megrendezésében, amelynek „kunhegyesi memoranduma” a háború utáni évek legérdekesebb egyházi dokumentuma. Sőt egyszer már komoly tanácskozások is folytak a két lap egyesítéséről, amelyek azonban személyi okokon megfeneklettek. A helyzet lényegében nem oldódott meg.
A Reformáció azután anyagi válságba jutott. Egy éven át az én szerkesztésemben új jelleggel kísérletezett, mint havilap. Aztán visszaszállt az első kézbe, és a gyülekezeti munka szaklapjává lett. Általánosabb jellegű országos lapnak maradt ismét a Kálvinista Szemle, és haladt a régi úton tovább.
Az ellenségeskedés, amellyel körül volt véve, abban állt, hogy voltak emberek, akik ezzel a helyzettel elégedetlenek voltak. Szó-emberek, akik úgy érezték, hogy nekik is volna mondanivalójuk az egyházi közvélemény szolgálatában, de nem juthatnak szóhoz. Még védekezni sincs módjukban, amikor őket egy rossz szemüvegű látás az egyházra nézve „nemkívánatos idegeneknek” minősíti. És amikor ugyanez a téves judícium megnyilatkozik más kérdésekben is, az olvasóközönség ki van szolgáltatva egyoldalú hatásainak.
Elismeréssel voltak a Kálvinista Szemle sok fáradtsággal járó sok hasznos szolgálata iránt, amelyeket más lap híján ő töltött be egyházi közéletünkben. De láttak benne komoly hibákat és hiányokat is. És várták az alkalmat: mikor léphetnek a bírálat útjáról maguk is a pozitív munka mezejére.
Egy külön lap alapításának a tervét félre kellett tenni természetesen, amikor 1926-ban megjelent a látóhatáron a Hit és Szolgálat mozgalma, és felújult a reménység, hogy Dr. Sebestyén Jenő összefog végre olyanokkal, akiket fölöslegesen tartott ellenségeiknek. Különösen, amikor anyagi nehézségekbe jutva Dr. Sebestyén Jenő az „általánosok” egy csoportja által létesített nyomdába vitte, s annak kiadásába is átadta a lapját: lehetett reménykedni abban, hogy új erők bevonásával a Kálvinista Szemle ki fog nőni egyoldalúságaiból. Ez azonban nem következett be. A Kálvinista Szemle hasábjain továbbra sem találhattak otthont a hajléktalan tollak. És abból a szolidaritásból is, amit a Hit és Szolgálat mozgalma létrehozott, Dr. Sebestyén Jenő nemsokára kivált.
A régi kielégítetlenség végre megteremtette az óhajtott lapot. Megszületett a Református Figyelő. Ez az „ellenségeskedés” története. Ha Dr. Sebestyén Jenő a „l’état c’est moi” módján a megtestesült kálvinizmus, akkor természetesen „hódolat illette volna meg őt, és nem bírálat” (Madách: Ember Tragédiája), s aki elégedetlenkedett lapjával, az a kálvinizmus ellen emelt volna szót; és minden más hangnak megadással kellett volna egyházunkban elhallgatnia. De nem mindenki tudott e szerint a premissza szerint gondolkozni.

3. A Hit és Szolgálat mozgalmának meghamisítása.

Világítsuk meg ezt az ügyet is úgy, ahogy a legközelebbről beavatottak ismerik:
A mozgalom – az Ön tudomása szerint is – határozottan református alapon jött létre. Azon áll ma is. Nem ütött kissé szöget az Ön fejébe az a körülmény, hogy mégis csak különös anti-reformátusok lehetnek azok az „általános keresztyének”, akik egy ilyen határozottan református ügyben keresik és vállalják a Dr. Sebestyén Jenővel való együttműködést? Dehát – tegyük fel, – talán másoknak „általános keresztyénsége” még enyhébb, megalkuvóbb és elviselhetőbb. Akkor lett csak nyilvánvaló a baj, amikor én is odaálltam a „református alapon” egyesültek közé. Félálomban követtem el anti-református létemre ezt a következetlenséget? Vagy analfabéta vagyok teológiai dolgokban, vagy nem vettem észre, mennyire ellentétes az a társaság az én elveimmel? Vagy világcsaló módjára valami hazug szerepet játszottam? Nem tudom, hogy képzeli Ön és mások. De az, úgy látszik, alapdogma, hogy ahova én beteszem a lábamat, ott veszélyben forog a „református alap”.
Dr. Sebestyén Jenő, amint az Ön által is idézett cikkében elmondja, csakugyan ellenezte bevonásomat. Egy gyűlés alkalmával nyíltan kijelentette, hogy engem nem tart reformátusnak. Zárt körben történt ez a kijelentés, különben olyan konzekvenciákat kellett volna levonnom, amelyek egyházi hatóságom elé tartoztak volna. Én ott rögtön arra kértem erre a Hit és Szolgálat vezetőségét, tekintsen el az én bevonásomtól. Ha Dr. Sebestyén Jenőt együtt láthatom dolgozni olyanokkal, akikkel szemben állt addig, elég nagy öröm ez nekem egyházam szempontjából, hogy beérhessem a magam számára a kívülálló szemlélő szerepével. De ő egyedül állt ellenkezésével. Mindenki marasztott. Ő is belenyugodott. S én maradtam.
A mozgalom aztán sok szép munkát végzett, úgy látszott, hogy mindnyájunk nagy örömére és megelégedésére. Most utólag nagy meglepetéssel olvassuk, hogy a mozgalom egy része „nem tartotta magát teljes komolysággal a református alaphoz”. Tréfálkozás nélkül: ugyanilyen joggal mindjárt azt is lehetne állítani, hogy mohamedán vagy buddhista alapra siklott át. Mondani éppen olyan könnyen lehetne ezt is. Bizonyítani éppen olyan lehetetlenség amazt is. Minden anyagi fedezet nélkül is busás pályadíjat mernék ígérni annak, aki egyetlen református elvet is tudna mutatni, amelytől a mozgalom az idők során eltántorodott volna. A pályázat szánalmas meddőségre volna kárhoztatva.
Ha voltak elvi lazulások, miért nem emelte fel Dr. Sebestyén Jenő ott. a mozgalomban, óvó szavát? Soha nem tette, mert senki nem adott rá okot és alkalmat! Hogy engem „egy bizonyos csoport hovatovább mind inkább az előtérbe tolt” – a mozgalom református jellegének rovására, – arra is csak azt mondhatom, hogy ha így volt csakugyan, akkor micsoda kálvinisták azok, akik egy nagyra hivatott református ügynek ilyen romlását passzív némasággal nézték, soha egy szót nem szólva ellene? Szívesen áthárítottam volna minden rám bízott munkát a mozgalom valamelyik másik tagjára, ha megtudom, hogy aggályosnak tekintik az én „előtérben” állásomat!
Ha pedig az is szerepet játszott Dr. Sebestyén Jenő elkedvetlenedésében, hogy „végül vezérré választattam”, ebben nagy előrelátás állapítható meg. Mert én 1928. –án választattam meg ővele együtt alelnökké, ő pedig már hónappal előbb félreállt a mozgalomtól, és kivonta magát annak minden munkájából.
Hogy miért, arra egészen konkrét feleletet adott akkor. Nézeteltérések támadtak őközötte, mint megrendelő, és a mozgalomnak a Sylvester-nyomdát vezető tagjai, mint iparosok között. Lapjának olyan címszalagokat is szállítottak, amelyeken homályos volt az írás. Egyik könyvére, a kiadónak a karácsonyi piacra sürgősen elkészített első szállítmányban, olyan borítékképet nyomtak, amely nem tetszett neki. Egy másik könyvébe nem nyomtatták bele azt az előszót, amelynek a kéziratát ő nem is adta le. És volt egynéhány más hasonló magánviszonylatbeli differenciája az illető tagtársaival. Ha igaza volt is ezekben, kár volt az egyházi közéleti együttműködést megszakítani miattuk. És természetesen nem lehet a meghasonlást a kálvinizmus elvi ügyévé felmagasztalni.
Ezeket az üzleti ellentéteket 1928. aug. –én egy döntőbizottság elé vitték a felek. Az mindkét fél hozzájárulásával békésen felbontotta szerződésüket, a nyomda jelentékeny anyagi áldozata árán békésen visszaszármaztatva a Kálvinista Szemle kiadását Dr. Sebestyén Jenő kezébe.
Az egyességben, amely ekkor köttetett, Dr. Sebestyén Jenő aláírásával vállalt egy kötelezettséget. Annak teljesítésével bizonyságot tett volna arról, hogy az üzleti kontroverziák sírbatételével, helyreállt az egymás lojális megbecsülése, és lehetővé válik a Hit és Szolgálat mozgalmában való együttműködés. Erre a bizonyságtételre több tagtársa hetekig várt. Hiába várt. Mentek hát tovább a maguk útján. Megindították a következő hónap –én a Református Figyelőt. Erre Dr. Sebestyén Jenő, hivatkozva arra, hogy az új lapnak tudta nélkül való megindítása felborítja a Hit és Szolgálat mozgalmának alapegységét, – barátaival együtt formálisan is kilépett a mozgalomból.
Ez a mozgalomban feszülő „teológiai ellentétek” története.

4. A Református Figyelő, mint ellenlap.

Ön azt írja, hogy a Református Figyelőt a Kálvinista Szemle ellen alapították; megindulása egy, Dr. Sebestyén Jenő ellen folyó „vad offenzíva” egyik súlyos mozzanata. A Kálvinista Szemle is így fogta fel valóban, és így is írt róla állandóan. Mi az igazság? Az, hogy Dr. Sebestyén Jenőnek az új lap megindulásakor és annak nevében személyesen és ünnepélyesen kijelentettem, hogy tudjuk, hogy lesznek, akik ilyen ellenreakciónak fogják felfogni a dolgot, és ha volt valami, amiért nehezen szántuk el magunkat erre a vállalkozásra, akkor az éppen ez a fenyegető látszat volt az. De bízunk benne, hogy munkánk mindenki előtt el fogja oszlatni ezt a látszatot, s meg fogja mutatni, hogy olyan pozitív céljaink vannak, amelyek mellett a két lap testvériesen megfér egymás mellett. Azonban ez a nyílt kijelentés nem érte el célját. Voltak olyan mozzanatok, amelyekből Dr. Sebestyén Jenő mégis csak azt a meggyőződést merítette, hogy az új lap ő ellene irányul.
Az egyik az volt, hogy a lap megindulásáról ő nem értesült előre, annak terveibe ő nem volt beavatva. A lap megindítói persze úgy vélekedtek, hogyha egyszer éppen azért kell egy új lapot indítaniuk, mert Dr. Sebestyén Jenővel nem lehetett együtt dolgozniuk az ő lapjában, akkor egész természetes, hogy nem ővele fogják megbeszélni egy új lap terveit. Igen, de ez a külön úton járás ellenkezett a Hit és Szolgálat mozgalmának egyezségével, mondja Dr. Sebestyén Jenő. És ez az egyetlen konkrét mozzanat, amely az új lap ellen szórt vádjaiban megfogható. Széltében ki is használták: a Református Figyelő „bűnben fogantatott”, megindítása szerződésszegés volt. Valóban, a Hit és Szolgálat mozgalmának az alapokmányában van egy pont, amely ezt mondja:..........
Csakhogy azok, akik erre a pontra hivatkoztak, egy dolgot nem tudtak, vagy elhallgattak. Azt t.i., hogy Dr. Sebestyén Jenő már kilenc hónappal azelőtt kivonta magát minden „közös irányítás” alól, a mozgalomtól való teljes félreállásával. Az ilyen kötelezettségek nem érvényesíthetők egyoldalúan. A Református Figyelő megalapítói jó lelkiismerettel meg voltak győződve róla, hogy ha egyszer Dr. Sebestyén Jenő következetesen megtagadja a lojális tagtársi viszonyt, akkor őket nem kötelezheti ugyanennek a megtartása ővele szemben. A Hit és Szolgálat mozgalma –én hozott határozatában ezt a tényállást megállapította, és nyilvánosságra hozta. Mivel felelt erre Dr. Sebestyén Jenő? Mélyen hallgatott róla. A Kálvinista Szemle, nem hogy szembeszállt volna ezzel a határozattal, – egy szót sem írt róla.
Volt egy másik körülmény is, amely az ellenséges szándék benyomását keltette őbenne. Az, amiről Ön is bőven megemlékezik. A Református Figyelő megindulásakor állást foglalt a lapok koncentrációjának gondolata mellett. „Programul tűztük ki valamennyi egyházi lapnak egy lappá való összeolvasztását” – idézi Ön informátora nyomán. Ez ugyan így nem volt olvasható a Református Figyelőben sohasem. Ez a mondat szóról-szóra így jelent meg: „Programul tűztük ki egyházi lapjaink egyesítésének munkálását”. Tehát nem „valamennyiét”, aminek nem volna értelme, mert hiszen egy lapnál többre, többfélére van szüksége egyházunknak. Csak azokét, amelyeknek párhuzamos munkája mindenki által elismerten erőpazarló duplikációt, vagy triplikációt jelent. És nem a koncentrációt magát, hanem annak „munkálását” jelentettük be. Hogy a cél maga nem rossz, abban egyházi életünk minden ismerője egyetért. A módot, amelyen „munkálni” akartuk, feltételezte Dr. Sebestyén Jenő olyan kárhozatosnak, hogy megtámadva érezte lapja érdekeit. Egy Dr. Ravasz László püspök úr által összehívott értekezleten, amelyen megkíséreltük a két lap viszonyát méreg-mentesíteni, megtudtuk, hogy ez a balvéleménye bizonyos fülébe jutott hírekből táplálkozott. A hírek mendemondáknak, félreértéseknek bizonyultak. Végül is megállapíttatott, hogy a Református Figyelőtől távol állt a lapegyesítés gondolatának felvetésekor minden erőszakos szándék, amelytől bármely lapnak féltenie kellene a maga exisztenciáját. Ezt az említett értekezlet határozatában Dr. Sebestyén Jenő is neve aláírásával „megnyugvással vette tudomásul”. Így olvashatta mindenki a Kálvinista Szemlében is. (1929. jan. 5-i szám 6-7.l. „Egy fontos értekezlet határozata:”)
Ön mégis egy hónappal később, a Reformatie febr. 1-i számában homlokegyenest ellentétes információt tesz közzé. Azt imputálja, hogy „az egyházi sajtómonopóliumot akartuk megszervezni”, és „agyon akartuk konkurrálni a többi lapokat”. Ám legyen. Ön, vagy informátora talán még nem tudott a fenti közleményről. De hogy lehet akkor az, hogy márc. 30-án a Kálvinista Szemle korlátozás nélkül „alaposnak és igazságosnak” dicséri az Ön helyzetképét? Csak úgy, hogy az aláírt „megnyugvás” nem hatolt valami mélyre Dr. Sebestyén Jenő lelkében. Aminthogy ez a monopólium-vád egy s más formában az ő lapjában is fel-felbukkant azóta is – az aláírt „megnyugvás” ellenére is.
Az elmondottaknál csakugyan van még egy mélyebb ok, amely miatt ő ellenlapot lát a Református Figyelőben. A maga által képviselt református elvekkel szembeni ellentétes elvek sajtószervét látja benne. Vagyis megint ott vagyunk az „általános keresztyénség” szörnyetegénél, amely kitátotta torkát, hogy elnyelje a kálvinizmust.
És erre a következő meggyőző bizonyítás szolgál: „Hogy az alapítók szellemükben, teológiájukban, egész lelkületükben mennyire távol állnak a Kálvinista Szemle szellemétől, teológiájától, egész lelkületétől, annak legvilágosabb bizonyítéka maga az a tény, hogy egyáltalán új lapot indítottak.” Más szóval: aki új lapot indít, „eo ipso” elvi ellenfele Dr. Sebestyén Jenőnek; ő a kálvinizmus elvi alapján áll, az ellenfélnek eszerint nincs mit keresnie a református egyház területén. Dictum-factum: másnak nincs joga magyar reformátusok számára lapot szerkeszteni. Mi ez az egész gondolkozásmód, ha nem a sajtómonopólium igénylése?
A Kálvinista Szemle egy olyan évtizedre tekinthet vissza, amelyen át ő volt az egyetlen boldoguló országos hetilapunk. Sajtóegykéje volt a református közvéleménynek. Élvezte ennek az egyedüllétnek minden előnyét. Most aztán született egy életképes kisöccse, a Református Figyelő. Persze, hogy nagyon kellemetlen betolakodó. A megjelenése offenzív ellenségeskedés.

5. A Református Figyelő támadó hadjárata.

„Nem csak megjelenése volt ellenséges aktus, hanem tényleg vesztére is tört a Kálvinista Szemlének.” – így tudja, és így írja Ön. – Mi az igazság?
Azt a „halálharangot”, amit Ön szerint a Református Figyelő „kongatott a Kálvinista Szemle felett”, visszhangozni lehetett hallani az utóbbiban, de magában a Református Figyelőben senki sem hallotta. Arra az ingerült fogadtatásra, amiben idősebb testvére részesítette, a Református Figyelő a 3. számában ezt üzente válaszul: „Ha a Kálvinista Szemle lapunk megindulásában nem tud mást látni, mint egy ellene tömörülő és megsemmisítésére törő tábor megmozdulását, akkor nagyon sajnálatos módon egy teljesen, de teljesen téves benyomás áldozata, amelyre lapunknak sem eddigi számai nem adtak semmi okot, sem a jövőben megjelenők nem fognak alapot szolgáltatni! És ehhez tartotta is magát híven. A Kálvinista Szemle számot-számra támadott, hol vádaskodott, hol csúfolódott. Sejtéseket hintett el, és imputációkat adott tovább. Folytonosan ígérte a kellemetlen leleplezéseket: „mindenre sor fog kerülni...” Még olvasóit is felszólította kompromittálás céljára felhasználható adatok beszolgáltatására, – el egészen magánlevelek bekéréséig. A Református Figyelő mind-erre hallgatott. Ezért lehet, hogy egyesek elítélték. Sokkal többen megszerették. Mindenesetre valótlanság azt mondani, hogy „vad offenzívát” szolgált. Hiszen végre már a Kálvinista Szemle is megirigyelte laptársa hasábjainak csendes békességét, és kijelentette, hogy „utóvégre neki is joga van megkímélni olvasóit a vitatkozásoktól...” (1929. febr. 9-i szám 45.l. „Új megoldás” cím alatt)

Így áll a dolog azzal az öt tétellel, amelyből az Ön helyzetképe összetevődik. Ne vegye tiszteletlenségnek, ha ezekben a dolgokban nem tudom a Kálvinista Szemlével együtt dicsérni az Ön „imponálóan éles szemét”. Ön ezeket egy informátor szemén át látja, aki valószínűleg megint másnak a szemén át látta, a végső forrás pedig, a Kálvinista Szemle ezekben a dolgokban – nem tisztán látott.
De az Ön helyében, ezeknek az elolvasása után, énbennem mégis megmaradna egy nagy kérdés: mi lehet az oka annak, hogy ha mindezek így vannak is, hogy Dr. Sebestyén Jenő elvi ellenfeleket lát bennünk? Megvallom őszintén: ez a kérdés énbennem is él. Ez az éppen, amit tíz év óta kérdezünk, s amire nem tudunk feleletet kapni. Ön erre nagy szemeket mereszt, és én megértem, hogy egészen hihetetlenül hangzik Ön előtt. Mégis így van. Az állítólagos elvi ellentétek tisztázásában Dr. Sebestyén Jenő hihetetlen következetességgel meg tudta eddig őrizni a némajátékos szerepét.
Hogy magamról beszéljek, tíz év óta sokszor polemizált velem – közvetve vagy közvetlenül, – úgy általánosságban. De soha egyetlen egyszer sem tett vita vagy ellentmondás tárgyává egyetlen általam képviselt konkrét elvet sem. Pedig eléggé nyilvánosan kiteregetve fekszik mindenki előtt a gondolkozásom. Szószékekből prédikálok évről évre legalább húszszor. Előadásokat tartok a nyilvánosság előtt évenként legalább kétszer annyi-ízben. Néhány könyvem is megjelent már. Cikkeket is írtam elég gyakran kisebb elterjedtségű egyházi lapokban. A Református Figyelő megindulása óta pedig szélesebb olvasóközönséghez szólok meglehetős sűrűn. Négy év óta, hagy tanár vagyok, vagy 200 hallgatóm előtt mintegy 800 előadást tartottam már, és ha nem is a szisztematika teológia körében mozognak tárgyaim, de állandóan súrolják annak határait, úgy hogy van alkalmam színt vallani kardinális teológiai kérdésekben. Mindezekben a megnyilatkozásokban következetesen a református elvek alapján állok. Ha valaki ezzel ellentétben mégis tagadja református voltomat, annak ugyebár, – saját érdekében is – bizonyítania kellene ezt, idézve valamit, vagy hivatkozva valamire, ami merész állításának valamelyes alapjául szolgálhatna! Dr. Sebestyén Jenő ezt tíz éven át nem tartotta szükségesnek megtenni.
Sőt, tovább megyek: amikor egyenesen nyilvános kihívásban részesül e tekintetben, akkor is következetesen hallgatásba burkolózik...Íme, az esetek: - ban a Reformációban egy .... számon át folytatott cikksorozatot írtam. Az volt a cél

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

folytatása a levélnek
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 16., hétfő 08:28 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
„Magyarországon” – írta legutóbb lapjában – „nekünk is meg kell hallani minden évben a református szellem, a református teológia és hitvallás iránt érzékkel nem bírók, azt nem ismerők, vagy a csak világkeresztyénséget ismerők részéről a gúnyos megjegyzést: „Mi hát a református öntudat? Mondják meg már egyszer, kik az igazi kálvinisták?” – És az ilyeneknek mi azt feleljük: „Nincs érzéketek hozzá...Más a szellemetek, más a lelkületetek...” ... A szomorú a dologban csak az, hogy olyan irányzatokkal kell megküzdeni, amelyek a (református) szellem lényegét nem tudják megérteni, de mégis jogot és szerepet követelnek maguknak az ...egyházi életnek irányításában. Az ilyen irányzatoknak azonban...azt kell odakiáltanunk, amit Nehémiás mondott...gúnyolódó ellenségeinek: „...nektek részetek és jogotok és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben.”(„Más szellem, más lelkület” cím alatt, Kálvinista Szemle, 1929. máj. 29-i szám. 167. lap)
Ez az üzenet természetesen nincsen névre és címre irányítva. De elég világosan céloz azokra, akikhez én is tartozom. És ezt a lutheri választ: „Ihr habt einen anderen Geist.” – nem egyszer hallottam Dr. Sebestyén Jenőtől személyesen is.
Igaz, hogy a kérdéseim némi lényeges eltéréssel voltak felvetve. „Mi hát az a református öntudat, amelyet nem találsz meg bennem is? Mondd meg már egyszer, hogy kik az igazi kálvinisták, ha engemet nem számítasz közéjük?” Nem a gúnyolódó ellenség szólt belőlem, hanem a testvér, aki keresi az elválasztó okokat, hogy talán el lehetne oszlatni őket valahogyan. A válasz azonban az volt: „Más a szellemed!”
Mit szól Ön az elvi ellentéteknek ehhez a fíxirozásához?
Abban bizonyára egyetértünk mindnyájan, hogy a kálvinizmusnak, mint minden nagy történelmi szellemi hatalomnak, megvan a maga sajátos íze és zamatja, vagy bibliaibb kifejezéssel élve: az illatja. Van benne valami, ami nem definiálható, s azért nem tanítható, és el nem tanulható. Ami nemzedékről nemzedékre szálló karaktere, s amibe úgy lehet leginkább belenőni, ha az ember gyermekségétől fogva a levegőjét szívja már magába. De az ellen minden tudásom és meggyőződésem tiltakozik, hogy a kálvinizmusban ez az imponderábilis atmoszféra volna minden, vagy akár csak a döntő dolog. Más nagy szellemi hatalmak „illata” is határozottan megállapítható és megszövegezhető elvekből száll fel. És mindenekfelett a kálvinizmus jellemvonása, hogy öntudatos világossággal igyekszik tételezni az igazságait, amelyekből él, s amelyekért harcol. A kálvinizmusnak kedvenc locusa: „Mindig készen legyetek megfelelni mindenkinek, aki számotkér tőletek”. (I. Pét. 3,15.) Az ilyen világos számadás elől a szubjektív „érzék” területére menekülni, sőt egy szuverén „szuper-érzéket” vindikálni, amelyik intuitív bizonyossággal még azt is megítéli, hogy másnak megvan-e az „érzéke” – nem, kérem, ez, hogy mást ne mondjak róla, – nem kálvinista „szellem”. Objektív, határozottan megállapítható kritériumai vannak annak, hogy valaki kálvinista-e. Ezeket kell felmutatnunk, ha valaki kálvinistának tartja magát, és mi nem ismerjük el őt annak. És ezeket kell hirdetnünk és védenünk még akkor is, ha gunyoros ellenség kérné számon tőlünk a kálvinizmus lényegét.
Mégis csak különös egy új teológiai módszer volna a nézetek érdemleges tisztázása helyett egymás „szellemét” fürkészni akármilyen éles „érzékkel” is, és a „de gustibus non est disputandum” címén kivonni magunkat a vitatkozás felelőssége alól! Miért folyt századokon át annyi szó és annyi tinta teológusok vitáiban, ha a világos érvelés fáradságait megtakaríthatták volna egyszerűen egymás körülszimatolásával, és tisztázhatták volna, hogy hányadán vannak?
Összegezzünk! Az elmondottakból kitűnik, hogy nem igaz az, hogy Dr. Sebestyén Jenő „mindent megtett, ami módjában állt” a harcok elkerülésére. Elmulasztott egy elemi dolgot. Tíz év óta – minden kérés, ösztönzés, kihívás ellenére is – titokban tartotta azokat az elveket, amelyek miatt ellenfeleket lát olyanokban, kik vele együtt akartak dolgozni közös hitükért és közös egyházukért. – És nem igaz, hogy a másik fél részéről „megoszlás magvait hintették el”. Csak az történt, hogy amikor Dr. Sebestyén Jenő mindig újra kitagadta őket „Jeruzsálem részességéből, jogaiból és emlékezetéből”, ők ebbe a lelki exkommunikációba nem nyugodtak bele. Siont ők is szerették, mint a szemük fényét. Romladozó falainak építésében minden erejükkel részt akartak venni. A kiközösítő emberi szó helyett az isteni parancsra hallgattak, amely munkára kötelezte őket. Ha az egyik falon dolgozók elzárkóztak előlük, úgy látták, hogy találnak még elég építeni valót egy másik falon. Hagyták, hadd buzgólkodjék tovább a Kálvinista Szemle, – de ők megindították a Református Figyelőt.
A „jó békesség” kedvéért azt kellett volna tenniük, hogy összecsukott kézzel megállnak messziről? Nem lettek volna reformátusok, ha meg tudták volna tenni!
Az Ön egész helyzetképe hamis. Informátora talán jóhiszeműleg tanította Önt így látni, mert ő is így tanulta a Kálvinista Szemlétől. De az nem elfogulatlan bíró ebben az ügyben, hanem olyan elfogult hangos vádló, aki az igazság ítélőszéke előtt néma vádlottá változik át.
Végül azonban rá kell térnem azokra az információkra, amiket sehogy sem tudok menteni. Ezek adták a számba, minden enyhítési kísérlet után mégis a kemény kérdést: „Ki hazudott Önnek?”
1. Hogy megint magamon kezdjem: Önnek valaki azt mondta, hogy én „közismert anti-református” vagyok. Hát az illetőnek lehetett ez a bátor magánvéleménye énrólam. De amikor közvéleménnyé fújta fel becses egyéni véleményét, – csúnyát füllentett. Huszonnégy óráig nem tölthetném be a rámbízott állást egyházamban, ha engem „anti-reformátusnak ismernének”. És ezt nálunk mindenki tudja. Az Ön informátora is. Hazudott.
2. Ugyanilyen hazugság volt az is, amely Önnél aztán így jelentkezik: „A lap (t.i. a Református Figyelő) bevallotta, hogy a nagy egyházközi keresztyén világmozgalmak szolgálatában akar állni, tehát felekezetközi.” Az idézett „bevallás” így szól szóról szóra: „Hozzá akarunk járulni azoknak a nagy keresztyén világmozgalmaknak az előbbreviteléhez is, amelyeknek éppen olyan szükségük van a történelmi magyar református egyház szellemének erőteljes színeire, mint amilyen szükségünk van nekünk a világkálvinizmus és világkeresztyénség egyetemes mozgalmaiba való bekapcsolódásra.” Aki Önnel ebből az első mondatot közölte, annak ismerne kellett az utána következőket is. Azokból mindenki láthatta, hogy az új lap nem olyan „csak világkeresztyénséget ismerő” színtelen felekezetnélküliségért lelkesedik, hanem éppen a magyar református szellem történelmi színei alatt vonul fel, és mindenestől fogva a magyar református egyház érdekei szerint orientálódik. Hogyan festhette hát Ön előtt „felekezetközi” szürkére a Református Figyelőt jó lelkiismerettel? – Hazudott!
3. Arról az információról is ugyanezt kell mondanom, amely szerint a dunamelléki egyházkerület főjegyzőválasztása a Kálvinista Szemle és a Református Figyelő mérkőzése volt. „A Victor-csoport is, a Sebestyén-csoport is” – írja Ön – „előállt a maga jelöltjével”. A dolognak ilyen beállítását minálunk mindenki csak fejcsóváló derültséggel olvashatja. A Kálvinista Szemle ezzel a választással kapcsolatban – hogy igazságosan-e, ne vizsgáljuk most, – élénk szemrehányásokat tett a Református Figyelőnek. De mi volt a legmesszebb menő ténybeli vádja? Az, hogy a hozzá közelállók az egyik jelölt ügyét támogatták – (és ezzel – szerinte – ártottak neki). De azt, hogy ezt a jelöltet a „Victor-csoport” állította ki a porondra, még a Kálvinista Szemle sem merte állítani. Még ehhez megközelítően hasonlót sem mert állítani. Éppen olyan komikumba fulladt volna az is, ha azzal dicsekszik, hogy Dr. Kováts J. Istvánt, a megválasztott jelöltet, a „Sebestyén-csoport” állította, mint a „maga jelöltjét”. Ilyen tényállást csak Önnel, a külföldivel lehetett elhitetni. Itthon mindenki tudja, hogy mind a két jelöltnek hosszú évek óta sokkal régebbi, mélyebb és szélesebben elágazó gyökerei vannak egyházunk közéleti talajában, semhogy ilyen vagy olyan szerkesztőségi „csoportok” virágcserepeiben költött plánták gyanánt lehetne őket felfogni. Beszámítható ember jó lelkiismerettel így nem informálhatta Önt. – Hazudott.
4. De ez csak egy részletmozzanat abból az általános lódításból, amellyel Ön előtt valaki felfújta a dolgokat. „A Magyar Református Egyházban olyan harc folyik mostan, amilyen évszázadok óta nem fordult elő.” Szeretném, ha Ön láthatná azoknak az arcát, és hallhatná azoknak kacaját, akik ezt itthon olvassák. Nem, akármilyen csábító dolog volna Dr. Sebestyén Jenővel együtt odaállnom a történelmi jelentőségnek arra a magas piedesztáljára, amire valaki odaállított bennünket Ön előtt, ha valamennyire is komolyan akarom venni magamat, és komolyan akarok vétetni másoktól, – nem tehetem meg. Igaz ugyan, hogy Dr. Sebestyén Jenő megjövendölte, hogy a nagy elvi ellentétek harca (amelyekről senki sem tudja, hogy miben állnak!) „végig fog vonulni az egész egyházi életen, le az egyházmegyékig, sőt a gyülekezetekig.” De hát ez egyelőre csak jóslat, nem valóság. És hála Istennek, nem igen mutatkoznak megvalósulásának az előjelei sem. Személyi harcok lehetnek itt-ott. De két ellentétes teológiai álláspont miatt sem egyházmegyéink, sem gyülekezeteink egyikében sem kerültek eddig szembe „Sebestyén-pártiak és Victor-pártiak.” Egyházunk nagy folyama csendesen hömpölyög tovább a maga medrében. Bárcsak kavarogna benne egy-egy valóban nagy kérdés világos elvi ellentétei közül egy-egy komoly örvénylés. A folyó sodra sebesebb lenne akkor. De jelenleg? Olyan kavarodás van csak benne, amilyet a parti sekélyben csapdosó libák csinálnak. (Másoló megjegyzése: a kéziratban e mellett a mondat mellett „nem jó!” megjegyzés található.) Micsoda dimenziókból látszhat ez a hullámverés évszázadokra kimagasló viharnak?
A dolog úgy áll – ebben minden itthoni olvasóm igazat fog nekem adni, – hogy az ... gyülekezetből álló másfél milliónyi magyar reformátusság jóval nagyobb domínium, semhogy a „Sebestyén-csoport”, és a „Victor-csoport” football-pályájául lefoglalható volna, és a magyar református egyház vezetőinek és tagjainak sokkal több egyéb gondjuk és bajuk van, semhogy egy K.Sz.C. és R.F.C. mérkőzés izgalmaiban a tribünön egymást kezdenék gyomrozni.
Aki Önnek így referált egyháztörténelmi helyzetünkről, maga sem hihette. Hazudott. Még akkor is, ha a Kálvinista Szemle minden kifogás nélkül a helyzet „alapos és igazságos ismertetéséért” mond Önnek köszönetet. Ez csak egyike a sok bizonyságnak arról a rossz szemüvegről, amelyet a Kálvinista Szemle visel, s amely miatt nem tudtak egyesek belenyugodni abba, hogy – mint egyetlen országos lapnak, – mindenkit és mindig az ő látása befolyásoljon...
Bevégzem hosszú írásom. Szívesebben hallgattam volna. Álmatlan éjszakákat és fizikai szívszorongásokat szerzett mindezeket elmondanom. De nem lehetett hallgatnom. Egyszer már igazán „tisztuljon a helyzet”.
Megismétlem kérésemet: nevezze meg informátorát. Hadd vonhassam felelősségre. Senki nem lesz hozzá kegyetlen. Egyházi közéletünk nagyon türelmes és elnéző. Csak arra fogjuk kényszeríteni, hogy becsületes bűnbánattal tegye jóvá, amit vétett. És aztán szemmel fogják tartani, hogy bajkeverő többé ne lehessen; szavát csak akkor hallathassa egyházunk életében, ha előbb valahol csendes, hűséges szolgálattal bebizonyította, hogy lehiggadt és megokosodott.
És mi lesz a helyzet alakulása?
Ön szerint „a közeledés már nem látszik lehetségesnek”. Ez Dr. Sebestyén Jenőn fordul meg. A másik „csoport” részéről nincsen semmi akadálya. Két igényünk van csak – bírálja el bárki: békebontás és engesztelhetetlenség-e ezeknek a fenntartása?
Az egyik így szól: nyugodjék bele a Kálvinista Szemle abba, hogy mellette van egy párhuzamosan működő testvérlapja. Ne lásson a megszületett új családtagban támadót, hanem legyen kész testvériesen együttélni vele, aminthogy az is kész erre ővele szemben.
A másik igény pedig ez: válasszon egyet a következő két nyilvános megnyilatkozás közül. Vagy tegyen közzé egy érthető nyilatkozatot, amellyel lerója végre a Dr. Révész Imre által olyan világosan meghatározott „súlyos adósságot”, világosan megnevezve „ellenfeleinek” azokat az elveit, amelyek miatt „ellenfeleknek” kezelte és kezeli őket. Vagy pedig, ha erre nem képes, becsületesen vonja le a konzekvenciát, és tegyen róla nyilvános nyilatkozatot, hogy sajnálatosan elhibázott ítélet vezette ezekben a harcaiban.
Egyik nyilatkozattal sem árthat magának, hanem csak használhat. Az állítólagos elvi ellentétek világos tisztázásáért mindenki hálás lesz neki, legfőképpen „ellenfelei”. És egy esetleges férfias retrakrációért is általános tisztelet és helyeslés övezné. A saját érdeke kívánja a választást. „Tertium non datur”. Sem „quartum”, sem „quintum”. Ha ő a felállított két lehetőség közül azt a harmadikat választaná, hogy újra hallgatag szfinxé dermed, vagy azt a negyediket, hogy minden vitán felül álló arbiterként felülről szórja felháborodásának ítéleteit erre a szózatra; vagy azt az ötödiket, hogy üldözött mártír pózában a közrészvétet kéri ez újabb „megtámadtatásért”, – ám ne panaszkodjék „presztizsének súlyos károsodása miatt.”
Hajlandó vagyok egy ajánlattal megkönnyíteni a helyzetet. Ha világos tételekben előadja, mely elveim miatt tart engem ellenfelének, magamtól telhetőleg hajlandó vagyok viselni az „..... probandit”. Neki volna ugyan kötelessége bizonyítani: mikor és hol képviseltem én nem református elveket. De bizonyítékok nélkül is elfogadom, ha egyszerűen megnevezi az általam megsértett elveket. Amennyire lehet, én fogom a negatív bizonyításnak – mindig jóval nehezebb – munkáját elvégezni; kimutatom, hogy én nem vétettem azok ellen az elvek ellen. Csak ahol az ilyen bizonyítás természetes határaiba ütközném bele, hárítanám át őreá a pozitív bizonyítás terhét.
Még egy személyes kérésem is van természetesen őhozzá. Ezt is meg fogja Ön érteni. És igazat fog adni nekem abban, hogy lovagias kötelessége lesz neki ezt a kérésemet teljesíteni. Nevezze meg ő nekem azt a munkatársát, aki az Ön cikkének valótlanságait „alapos és igazságos” ítélkezés gyanánt üdvözölte. Igaz ugyan, hogy „mindenkor magas elvi fejtegetéseknek” minősítette az Ön cikkének tartalmát. De a feketére hiába mondja valaki, hogy fehér. Az igazság az, hogy nyilvánvalóan valótlan ténybeli megállapítások foglaltatnak az Ön cikkeiben, és pedig személyileg is súlyosan kompromittáló jellegűek. Aki ezekkel a nyilvánosság előtt lelkesülten azonosítja magát: vállalja és viselje érte a felelősséget!
Tehát végül is, és még egyszer: – ki hazudozott Önnek?
Számítva férfias és nyílt válaszára, maradok őszinte nagyrabecsüléssel Ön iránt, mint hazánk és egyházunk melegszívű barátja iránt, aki megérdemli, hogy igaz képet kapjon egyházunk kis és nagy eseményeiről.
Szolgatársa a református igazságok ügyében:
Dr. Victor János
ref. theol. tanár.

Budapest, 1929. május végén.

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. júl. 16., hétfő 09:03 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 08:52
Hozzászólások: 4464
hú, de ISMERŐS a szöveg...

HAZUDIK!!! HAZUDIK!!!!
szerencsére prof.dr.V.J. ennél a "szalonképes" verziónál marad, azóta csupán annyit "fejlődött" a világ, hogy ebből a megállapításból ma már durvább végkövetkeztetések is levonódnak a közbeszéd szintjén is, hát még a kocsmaközi beszélgetésekben...

azt mondja:
prof.Dr.V.J. írta:
De ez csak egy részletmozzanat abból az általános lódításból, amellyel Ön előtt valaki felfújta a dolgokat. „A Magyar Református Egyházban olyan harc folyik mostan, amilyen évszázadok óta nem fordult elő.” Szeretném, ha Ön láthatná azoknak az arcát, és hallhatná azoknak kacaját, akik ezt itthon olvassák. Nem, akármilyen csábító dolog volna Dr. Sebestyén Jenővel együtt odaállnom a történelmi jelentőségnek arra a magas piedesztáljára, amire valaki odaállított bennünket Ön előtt, ha valamennyire is komolyan akarom venni magamat, és komolyan akarok vétetni másoktól, – nem tehetem meg. Igaz ugyan, hogy Dr. Sebestyén Jenő megjövendölte, hogy a nagy elvi ellentétek harca (amelyekről senki sem tudja, hogy miben állnak!) „végig fog vonulni az egész egyházi életen, le az egyházmegyékig, sőt a gyülekezetekig.” De hát ez egyelőre csak jóslat, nem valóság. És hála Istennek, nem igen mutatkoznak megvalósulásának az előjelei sem.


NEM akarnék "belekotnyeleskedve" a református reál-egyház-politikába IGAZAT ADNI a VJ által támadott dr.Sebestyénnek, de azért partvonalon álló PARTJELZŐként is meg kell állapítanom: a KÉT REFORMÁTUS EGYHÁZ (http://www.reformatus.hu és a http://www.reformatus.org) közti "nagy elvi ellentétek harca" BIZONY ZAJLIK... a BSZ "profiltisztítási elképzeléseiről" nem is szólva...

maradnék mégis az ÁLTALÁNOS MAGYAR KERESZTÉNY HELYZET általam kissé jobban ismert szegmensénél, a Magyar Baptista Egyháznál... ebből EGYELŐRE még csak EGY DARAB van...

viszont: NEKIK is megvan az ÚJSÁGjuk (Békehírnök) és az ELLEN-ÚJSÁGjuk (Jó Pásztor), az EGYHÁZVEZETÉSÜK és annak ELLENTÁBORA (történetesen itt is a teológia rektora által vezetve)

EMBEREK!!!! ez a Nemzet SOHA NEM TANUL? egy PICIT SE? a SAJÁT KÁRUNKON SE?

olyan nagyon-nagyon szomorú ezt a replikát olvasni, hiszen MA IS ÍRHATTA VOLNA... mint ahogy Móricz Zsigmond: Rokonok c. regényét olvasva VISSZAKÖSZÖN a NAPI POLITIKA... ez a cikk is teljesen a HÉTKÖZNAPJAINKAT adja vissza...

SAJNOS :(

_________________
/mT


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. júl. 17., kedd 12:38 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 06., péntek 15:14
Hozzászólások: 1052
Kedves Net!

Ne légy emiatt olyan szomorú... Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál... (most az egyszer nem keresem ki, megpróbáltam fejből idézni... készülök, hogy holnap a csillagponton majd google nélkül is tudjak frappáns dolgokat mondani :) bocs, ha nem volt pontos... ha valaki arra jár, felismerhettek egy fekete, nagymagyarországgal és egy 1000 éves templommal díszített sólyi virtuális református gyülekezet feliratú pólóról)...

Szóval nem tudom, mi célja lehet Istennek azzal, hogy ilyen tudathasadásos egyházakba tett minket... De még majd meglátjuk, ebben biztos vagyok.

_________________
http://hollocsillag.blog.hu
νιψονανωμηματαμημωνανοψιν


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. júl. 17., kedd 12:42 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 02., hétfő 08:52
Hozzászólások: 4464
nem vok szomorú :D

sőt!!!

és JÓ CSILLAGPONTOT kívánok neked, nagyon örülök, hogy sikerül elmenni!!!

pontosan idézted az igét is, pozitív vagy... szóval... el vok ámulva de totál :D

_________________
/mT


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Barth Károlyról
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 18., szerda 20:58 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Beszélgetés Barth Károllyal

(A „Christianisme Social” 1966/5-8. számában közölt szöveg)


Ez év május 10-én töltötte be Barth Károly 80. életévét. A genfi La vie protestante szerkesztője az évfordulón felkereste őt, s a találkozásról lapjában a következő, valóban ünnepi párbeszédet közölte:

Kérdés (K.): Mit mondana egy olyan lelkipásztornak, aki ma kezdi szolgálatát?
Felelet (F.): Ezt mondanám: mindenekelőtt arra törekedjék, hogy koncentrálja önmagát saját feladatára. Ne végezzen túl sokféle dolgot. A mi modern egyházunkban ez a legnagyobb veszedelem.
K: Az tehát a benyomása, hogy a mai lelkészi szolgálat túlságosan szétforgácsolódik?
F: Igen. Amikor lelkészeinket látom, sokszor kérdem magamtól, mikor jut idejük arra, hogy olvassák Bibliájukat, egyáltalán, hogy odaüljenek az asztalukhoz könyveket olvasni (nem teológiai könyveket is!). Ehelyett mindegyiknek gépkocsija van, szaladnak a találkozókra, konferenciákat tartanak, minduntalan konferenciákat...
K: Belefáradt-e a konferenciákba?
F: Igen (egy sóhajtás). És különben is arra van szükség, hogy a lelkész az evangéliumnak ne utazó ügynöke legyen, hanem egyszerű bizonyságtevője. Ahhoz, hogy valaki bizonyságtevő legyen, tudnia kell azt, hogy miről kell bizonyságot tennie. A lelkészek nagyon gyakran azt hiszik, hogy az Evangélium a zsebükben van. Gondolataik e körül a kérdés körül forognak: hogyan kell bemutatni az evangéliumot? Szerintem a nagy kérdés nem a hogyan; többé kevésbé modernül, többé vagy kevésbé liturgikusan, többé vagy kevésbé filozofikusan, hanem – a mit? Egy bizonyos értelemben idegen, meglepő dolgot kell kifejezésre juttatni, az evangélium – idegen dolog! Felfedezése érdekében dolgozni kell!
K: Említette a nem-teológiai olvasmányokat. Az tehát a véleménye, hogy az egyház nem ismeri eléggé a világot?
F: Szükséges lenne, hogy a lelkipásztor és a hívek ne képzeljék azt, hogy ők egy olyan vallásos társaság, mely egy bizonyos dolog körül forog, hanem éljenek benne a világban. Szükséges az én régi formulám szerint a Biblia, és a napilap.
K: Kérem, mondja meg, hogy milyen értelemben világítja meg a Biblia a napilapot, és a napilap a Bibliát?
F: A Biblia arra tanít, hogy az emberi dolgokat a maguk központjában lássuk, magasságukban és mélységükben. A napilap a mindennapi beszámoló, mely elmondja, hogy mi történik az emberiségben; a Biblia pedig arra tanít, hogy ez az emberiség az, amelyet szeret Isten. A kérdés másik oldala: ismerni kell az emberiséget, beleértve az újságírók tévedéseit is...
K: Én is erre gondoltam!
F: Az újságíró olyan szerepet játszik, amely a legfontosabbak közé tartozik. Hosszú idő óta az a szokásom, hogy amikor prédikálok, imádkozom nemcsak a politikai hatóságokért, hanem az újságírókért is, mivel a maguk módján ők is hatóság.
K: A beszélgetés kezdetén említette a lelkipásztorok Biblia-tanulmányát. Nem kíván-e valamit e vonatkozásban mondani a hívőknek?
F: Szükséges lenne az, hogy minden hívő szokja meg a folyamatos Biblia-olvasást. Ne olvassunk csak kiszakított bibliai részeket, hanem – mondjuk – egy teljes zsoltárt, és azután elmélkedjünk a zsoltár felett, vagy az evangélium, vagy Pál, vagy János valamelyik levelének része felett. Számomra, mint teológiai tanár számára, naponkénti kötelesség ezt megtenni. Úgy gondolom, hogy az ú.n. „laikusok” (nem szeretem ezt a kifejezést!) számára is ez az elmélkedés öröm lehet. Meg kell szokni azt, hogy a Bibliával éljünk.
K: Hogyan végzi az imádkozást?
F: Kétféle imádkozás van, mindkettő szükséges. A szokásos imádság az, amit reggel mondunk, este az asztalnál (miért ne?) – és azután van a közvetlen imádság: nehéz helyzetben van valaki, és az imádsága nem több, mint egy sóhajtás, egy felkiáltás, egy hálagondolat: Isten megengedte, hogy boldog legyek; énnekem most pl. megengedte, hogy elérjem a 80. évet. És azután lehet így fájdalom kiáltása is, a bűnbánaté, a reményé. Egy bizonyos rögtönzés, szavak nélkül, szinte szavak nélkül. Én nem tenném félre a megszövegezett imádságot, de szükség van erre a közvetlen imádságra is, mint egy bizonyos fajta lélegzésre.
K: Az ön 80 évével kapcsolatban elmondaná nekünk, hogy hogyan kell jól megöregedni?
F: Nem vagyok biztos abban, hogy jól öregedtem meg. (A falióra a Bruderholzallée kis szobájában épp e pillanatban ütni kezd.) Én nagy bűnös vagyok, sok mindent elmulasztottam, sok mindent elhanyagoltam. Nem tehetek mást, mint hogy megvalljam, nagyon csodálkozom, hogyan telt el ez a 80 esztendő. Megvolt a munkám, minden nap tudtam mit kell tennem. A két utóbbi évben volt egy nagy tapasztalatom: egész egyszerűen beteg voltam; háromszor kórházban, kétszer operáltak; átéltem egy rohamot – itt (a homlokát mutatja), és a Jó Isten megengedte, hogy kilábaljak belőle; és most jobban érzem magam, mint két évvel ezelőtt.
Mindent el kell fogadni. Azt hiszem, hogy ami mindnyájunknak hiányzik, az, hogy nem vagyunk eléggé hálásak azért, amit Isten ad nekünk. Ime, most e tavasz (megfordul székén és kitekint), és azután a nyár, az ősz, a tél. Megvan az életnek is a tavasza és ősze. Az emberi élet minden ideje Isten ajándéka. Azt hiszem, hogy a nagy bűn a hálátlanság.
K: A beszélgetés elején a zsoltárt említette, mint legelső bibliai olvasmányt. Ez kapcsolódik ahhoz, amit most mondott. Nem gondolja, hogy az evangéliumnak vannak részei, amelyeket hajlamosak vagyunk ma rosszul érteni a mai életformánk miatt, és fordítva: vannak az evangéliumnak részei, amelyeket jobban meg tudunk érteni, mint elődeink?
F: Atyáink, nagyatyáink az evangéliumot a törvény tekintete alatt értették meg, mint hit-törvényt, mint erkölcsi törvényt. Lehet, hogy nekünk adatott, hogy megvalósítsuk az evangélium üzenetét, mint a szabadság üzenetét. Nem „kell hinni” – hanem „szabad hinni”.
De lehet, hogy nehéz ma megérteni, hogy ez a szabadság az engedelmességben megvalósuló szabadság. Ma az emberek lebegnek a víz színén, s ez a lebegés nem szabadság, hanem minden feltörő hullámnak való kiszolgáltatottság.
K: Nem gondolja, hogy az egyháznak az állammal szemben megvalósuló szabadsága, ami nagy vonalakban a történelem fővonala, hozzájárul ahhoz a fejlődéshez, amit említett?
F: Igen. A „kötelező” vallásról vallott felfogás összefüggött az egyháznak az államban betöltött pozíciójával. Az ú.n. „vallás” a társadalmi élet része volt. Most saját lábunkon kell járnunk. Az, ami minket ma megtarthat, egyedül a szentek közössége, és többé nem a politikai vagy társadalmi közösség.
K: Apropos, mi a véleménye arról, a Bonhoeffertől származó formuláról, amely ma nagyon divatos, s amely szerint a világ nagykorú lett?
F: Nem szeretem ezt a formulát. Amikor a napilapomat olvasom, nem az a benyomásom, hogy a világ nagykorú lett. Tekintse az amerikai politikát – hiszen sokak szerint az amerikaiak legfejlettebbek a technikában, a tudományban, és a leghatalmasabbak is – úgy találom, hogy az amerikaiak magaviselete nem a nagykorúság példája. Az egész vietnámi ügy ennek az ellenkezője. Mi inkább elrontott gyermekek vagyunk, játszunk, unatkozunk, és zavarjuk egyik a másikát.
K: A napilapok bejelentették, hogy a bonni egyetem ma reggel kinevezte önt tiszteletbeli tanácstagjává. Minden olyan figyelmesség, amely Németországból jön, különösen értékes lehet az ön számára.
F: Nagyon jó emléket őrzök Bonnról. Szép idő volt az. Az volt az érzésem, amikor ott tanítottam, (1930-35), hogy egy nagy nyílt téren működő kereskedő vagyok, Itt Bázelben inkább egy kis szatócsnak éreztem magamat. De nagyon hálás vagyok Bázel államtanácsának. Egy szombati napon „mondtam le” Bonnban, és az államtanács hétfőn már kinevezett a bázeli egyetemre. Egész életemben csak egyetlen vasárnap voltam munkanélküli.

Barth Károly 80 éves
(Nagy Barna írása, Budapest, 1966. április 20.)

Súlyos betegségéből felerősödve, reménységünk szerint ez év május 10-én tölti be 80. életévét korunk legkiemelkedőbb teológusa, a művei és magyarországi látogatásai (1936 és 1948) révén nálunk is jól ismert Barth Károly, sok más kitüntetés mellett előbb a sárospataki teológiai akadémiának, és a kolozsvári teológiai fakultásnak is tb. tanára, 1935 óta a budapesti teológiának tb. doktora. Az ő teológiai munkássága, amelynek korszakalkotó jelentősége az egész világkeresztyénségre nézve elvitathatatlan, mindenestől az igehirdetés gondjából és öröméből fakadt s annak szolgálatára irányul. Jóllehet élete főművét, az Egyházi Dogmatikát – 12 kötet megírása után! – „a nagy megfáradás” miatt úgy látszik, már nem fejezheti be (ehhez legalább két további kötet kellett volna: a kiengesztelés vagy megbékélés tanához tartozó etikai rész, és az eszkatológia), igehirdetői szolgálatát a bázeli börtön lakói között, amennyire egészsége engedi, azóta is hűségesen tovább folytatja. Ennek gyümölcseként jelent meg most, a korábbi Den Gefangenen Befreiung (1959) c. kötet után a Rufe mich an! (1965) c. gyűjtemény, amely 1959-1964 között elhangzott 12 prédikációt tartalmaz a hozzájuk tartozó elő- és utóimákkal. Jó tudnunk, hogy Barth Károly nem kisebb gondot fordít ezeknek az imádságoknak, mint magának az igehirdetéseknek a kidolgozására. Gebete c. kis imádsággyűjteménye külön is megjelent két kiadásban (1963 és 64.) A bázeli egyetem most nagyszabású ünnepélyt rendez világhíres nyugalmazott professzorának. Mi erre a nevezetes évfordulóra egyik legaktuálisabb prédikációját fordítottuk le s közöltük a fentiekben. Amikor hálával gondolunk egész életművére s a mi számunkra is végzett sok-sok szolgálatára, az egyház Urának megáldó és megtartó kegyelmét kívánjuk neki: Ad multos annos! Ave Praedicator, auditores Te salutant!
**

Barth Károlynak, halála évében (1968) adott nyilatkozata a „La Table Rounde” c. párizsi folyóirat novemberi számában feltett kérdésre. Fordította: Dr. Bolyki János

Bizonyságtétel Jézus Krisztusról

Azt bízták rám, hogy „valamiféle bizonyságtétellel” adjak feleletet arra a kérdésre, hogy számomra kicsoda Jézus Krisztus. Az első pillanatban meghökkentem, mert kínosan úgy éreztem, hogy az egykori pietisták és a mai teológiai egzisztencialisták kérdésére emlékeztettek. Ez azonban mégsem változtat azon, hogy a maga módján és a maga helyén valóban nagyon komoly kérdés ez. Megkísérlem, hogy a kívánt rövidséggel feleljek rá.
Természetesen hogyan tudnám ezt másképpen megtenni, mint úgy, hogy azonnal és következetesen...ne így szóljak: Jézus Krisztus számomra pontosan ugyanaz (nem több, nem kevesebb és nem más), mint aki Ő az Általa egybehívott és feladattal megbízott egyház számára...és – az arra rábízott üzenet továbbadása következtében – minden ember, az egész világ számára volt, most is az, és az lesz is?
Ha valami különlegeset akarnék kiemelni abból, hogy ki Ő az én számomra, akkor éppen amellett siklanék el, hogy ki Ő valóságosan az én számomra. Ő a számomra különösképpen éppen az, aki Ő előttem, rajtam kívül és mellettem mindenki, minden keresztyén számára, de éppen ezért az egész világ számára, minden ember számára. Nem több és nem kevesebb, nem elkülönítetten az tehát, hanem tényleg éppen az a számomra is.
Jézus Krisztus Isten és az ember feloldhatatlan összetartozásának, a közösségnek, a szövetségnek az alapja. Én is ember vagyok. Így az én számomra is ennek a szövetségnek az alapja.
Jézus Krisztus úgy jelentette ki a keresztyéneknek a maga személyiségének egyszeriségét, hogy az e szövetség minden ember részére felajánlott szabad ajándéka. Én is keresztyén lehetek. Így számomra is nyilvánvalóvá lett, hogy Ő a bizonyítéka Isten e szövetségben cselekvő, velem szemben is szabad, de engem is megszabadító kegyelmének.
Jézus Krisztus életében és halálában hordozta és elvette a világ és az egyház bűnét. Amennyiben én is részese vagyok az Istennel Benne megbékült világnak, és tagja az Általa egybehívott egyháznak, annyiban én is Istennek a világ és az egyház minden tévelygésével dacoló igazsága és szentsége világosságában élhetek és halhatok meg.
Jézus Krisztus a maga munkáját kiengesztelést szerző életének és halálának e világért és az egyházért lejátszódott története formájában végezte el. Mivel a világ része, és az egyház tagja vagyok emberként és keresztyénként, életem története – minden ellentmondás dacára – Isten által való megigazulásom és Isten által való megszentelésem történetévé válhat.
Jézus Krisztus – mivel a halottak közül feltámadt – az Ígéret arra nézve, hogy életének és halálának győzelme Őáltala egyszer majd véglegesen és egyetemesen kijelentést nyer. Amennyiben nekem hinnem szabad az ő már megtörtént győzelmében, e hitben élve és halva reménykedhetem is ebben az eljövendő kijelentésben, amelyben nyilvánvalóvá válik majd a Benne történő megigazulásom és megszentelésem is.
Jézus Krisztus Istennek mindenkihez szóló szava. Amennyiben én is egyike vagyok ennek a „mindenkinek”, s amennyiben magamat a hitben és ígérete iránti reménységben az ő szava által megszólítottak egyikeként fedezhetem fel, felhatalmazást, megbízatást és szabadságot nyerek arra, hogy Róla – Isten szeretetének erről az Igéjéről – szívvel, szájjal és kezekkel bizonyságot tegyek. Mivel Ő felelősséget vállalt értem Isten előtt, ezért arra rendeltettem, hogy Isten mindenkihez szóló szavára én is tevőleges módon adjak feleletet.
Ez Jézus Krisztus a számomra (a számomra is).

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. okt. 30., kedd 13:14 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
Dévai Bíró Mátyás- a "magyar Luther"

1500? - 1545?, evangélikus, majd református lelkész

Dévai Bíró Mátyás, a reformációnak legkiválóbb apostola, valószínűleg Déván (Erdélyben Hunyad vármegye) szül. 1500 körül, meghalt Debrecenben, de halálozási éve bizonytalan; igen valószínű, hogy 1545 után már nem élt.

A krakkói egyetemen 1523. íratta be magát tanulónak, ahol körülbelül két évet töltött. Hazatérvén, igen buzgó római katolikus pap volt. 1527-ban káplán lett Boldogkán. Majd megragadta Dévai Bírót is a reformáció szelleme s 1529-ben az akkor már világhírű wittenbergi egyetemre ment; itt legfeljebb másfél évig tartózkodott, még pedig többek véleménye szerint mint Luther asztaltársa. 1531 tavaszán már Budán volt; ugyan annak az évnek őszén Kassán működött mint a város papja de az ő befolyásának sikerült Drágfy Gáspárt és egész Újhely városát s több helységet az evangélikus hitre téríteni; Kassáról november elején fogságra hurcolták előbb Likava várába (Liptó megye), majd Pozsonyba s onnan Bécsbe.

Innen két év múlva kiszabadulván, Budára tért vissza, ahol az evangélium buzgó hirdetése miatt ismét fogságba jutott, de a tömlöcben is térített. Budáról, a fogságból kiszabadulván, Sárvárra ment (Vas megye) Nádasdy Tamás birtokára. Itt írta latin műveit. Innen az 1536. év vége felé Wittenberg felé indult, útközben azonban a sok fáradság miatt megbetegedett s egykori tanulótársánál, nürnbergi papnál, Vitus Theodornál időzött néhány hónapig; az 1537. év tavaszán Wittenbergben találjuk, honnan a helvétekhez is tett kirándulást. Az év vége felé visszatérvén a hazába, Nádasdy Tamás védelme alá Sárvárra vonult, akinek Melanchthon ajánlotta Sylvester Jánossal együtt. Itt 1538-41-ig működött s valószínű, hogy akkor járta be a dunai vidékeket, hirdetvén az Isten igéjét mindenfelé, amerre csak járt, úgy, hogy kiérdemelte a "Magyar Luther" nevet.

1541-ben a törökök miatt elbujdosott a hazájából, s Melanchthonhoz menekült. Onnét Svájcba ment, ahol Baselben nyíltan a helvét irányoz csatlakozott. 1543-ban hazájába visszatérvén, Kálvin értelmében tanított, amiért őt, sőt barátját Melanchthont is bevádolták az eperjesi evangélikusok Luther előtt, aki nagy megütközéssel vette e hírt (V. ö. Luther levelét az eperjesiekhez 1544.).

Dévai Bíró 1544-ben debreceni református pap és esperes.

Művei:


Disputatio de statn, in quo sunt beatorum animae post hanc vitam ante ultimi judicu diem (Buda 1531, Basileas 1530)

De praecipuis articulis christianae doctrinao (Buda 1531, Basilao 1530)

Expositio oxaminis quomodo a Fabro in carcere sit examinatus. Ajánlva Bebek Imre gyulafehérvári prépostnak (Sárváron 1535)

Apologia quarumdam propositionüm summam doctrinao christianae continentimn, contra indoctas censuras indocti franciscani Georgu Szegedinensis per M. Dévay (1535)

Oda, magyar nyelven, melyben hitvallását zengi: Minden embernek illik ezt megtudni, kezdettol egy hittani kézikönyve és egy At tiz parantsolatnac Ah hit agazatinac. Am mi at'a'nenac aos ah hit petsaetinec roevidon valo mag'arázat'a. Mat'as Devai c., meg nem határozható idõben, de minden valószínõség szerint Krakkóban nyomtatott mûve. Újra kiadta Szilády Á. (Budapest 1897).


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. nov. 02., péntek 23:02 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
Bornemisza Péter
1535-1584

Evangélikus lelkész.

Pest és Buda 1541-es török kézre kerülése után árvaságra jutott. Élt Váradon, Kassán, Huszton, majd európai tanulmányútra indult. Megfordult Itáliában, Németországban, Bécsben.

Wittenbergben Melanchthont hallgatta. A bécsi kancelláriai íródeákság után 1563-ban elhagyta a világi pályát.
Zólyomi udvari prédikátorként a 16. század legjelentősebb magyar költőjének, Balassi Bálintnak volt a nevelője, majd Csallóközben lelkész, superintendens lett. Többször vitázott a katolikusokkal, mozgalmas életpályája során nemegyszer fogságba vetették. Világi íróként indult: búcsúverset írt, lefordította Szophoklész Élektráját. Saját nyomdájában nyomtattatta ki hitépítő műveit: a protestáns humanista szellemű postillás köteteket, kátét, agendát. Énekeskönyve egyedülálló módon nemcsak gyülekezeti énekeket, hanem a magánájtatosságot szolgáló prédikációs énekeket, bibliai históriákat is tartalmazott. Ördögi kísírtetekről című műve kendőzetlenül tárta fel kora társadalmának valamennyi bűnét, ezért élete végén el kellett hagynia Csallóközt. Balassi István birtokán talált menedéket.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. nov. 02., péntek 23:10 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
Balassi Bálint

1554, Zólyom - 1594, Esztergom

Evangélikus, majd római katolikus, költő. A magyar reneszánsz legnagyobb költője nemcsak a magyar szerelmi líra, az udvari színjáték, hanem az istenkereső költészet megteremtője is. A Felvidék egyik legtekintélyesebb családjából származott, tagjai kiemelkedő szerepet játszottak a török elleni végvári harcokban. Édesapja, a zólyomi várkapitány és főispán Balassi János és édesanyja, Sulyok Anna evangélikus hitben neveltették gyermekeiket. Bornemisza Péter udvari prédikátorként, a költő nevelőjeként a zólyomi várban kezdte lelkészi pályáját. Balassi Nürnbergben diákoskodott, talán megfordult egy német egyetemen és Padovában is. Beszélt horvátul, latinul, lengyelül, németül, olaszul, románul, szlovákul és törökül. 1569-ben a családnak Lengyelországba kellett menekülnie, mivel Balassi Jánost összeesküvés vádjával letartóztatták. Bornemisza bíztatása nyomán, szülei vigasztalására ekkor fordította le az elszászi evangélikus lelkész, Michael Bock elmélkedéseit. Miután apja kegyelmet nyert, a 18 éves Balassi már részt vehetett Rudolf koronázásán, ahol juhásztáncával elkápráztatta az udvart. 1579-82 között egri hadnagyként szolgált. Ha életútját, sokszor szokatlan életvitelét, periratait nézzük, megzabolázhatatlan személyiség tűnik szemünk elé. Költészete azonban egész mást árul el. Egyforma hévvel szolgálta Venust, Marsot és Pallast. Ungnád Kristófné (Anna) iránti szerelmét az unokatestvérével, Dobó Krisztinával kötött házassága követte 1584-ben. A hozománynak tekintett sárospataki vár elfoglalása miatt perbe fogták. Az 1586-ban katolikus hitre áttért költő perét végül megszüntették, házasságát érvénytelenítették. Miután a közben megözvegyült Losonczy Annával kötendő házassági terve kútba esett, egy új hadjárat hírére Lengyelországba ment. 1591-től újra itthon volt. A Tizenötéves Háború során részt vett családi birtokainak, Divénynek, Kékkőnek visszafoglalásában. 1594-ben az esztergomi vár ostromára az egész életútját jelképező zászlóval érkezett, melynek egyik oldalán a hárfával térdepelő, felemelt kezeivel író Dávid király, a másikon pedig, egyes feltételezések szerint, a költő jelmondatával ékeskedő Balassi-címer volt: Életünket, amellyel a sorsnak tartozunk, fordítsuk a haza üdvére!� Az ostromban halálos sebet kapott. Gyóntatója, Dobokay Sándor visszaemlékezései szerint halála óráján a következőket mondta: Krisztus megholt én érettem, és én hogy kételkedjem? Te katonád voltam, Uram, és az te seregedben jártam.
Hibbén, a család sírboltba temették el. Halála után hamarosan, főleg a költőtárs és tanítvány Rimay Jánosnak hála, megkezdődött Balassi alakjának és költészetének kultusza, életművének gondozása.

Balassit századokig csak mint az istenes énekek, a vitézi élet erényeit dicsőítő versek szerzőjét ismerték. 1874-ben, a Balassi-kultuszt a 17. század óta ápoló Radvánszkyak radványi könyvtárában fedezték fel az ún. Balassa-kódexet, amely a költő szerelmes verseit is tartalmazta. A magyar költészetben elsőként írt az udvari szerelem eszmerendszerébe tartozó verseket, reneszánsz udvari színjátékot. Költői társaságot szervezett, verseit kötetbe szerkesztette. A 100 versből álló, bonyolult kompozícióban fontos szerephez jut a 3-as és 33-as szám: Isten, illetve a krisztusi korú költő jelképei. Bár Balassi hivatalosan áttért a katolikus hitre, ezután is kizárólag a református Théodore de Beze és George Buchanan latin zsoltárparafrázisait költötte át, nézeteiben pedig felekezet feletti hívő volt. Dávidi, perlekedő hangú zsoltárai, istenkereső, metafizikus vallásos költészete közel áll a ma emberéhez is:

Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett,

Hegyeken-völgyeken széjjel mind kergetett,

Rí, léh, s alig vehet szegény lélegzetet,

Keres kútfejeket,



Úgy keres, Úristen, lelkem most tégedet,

Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,

Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,

Mint forrásfejedet.

H. Hubert Gabriella


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. nov. 03., szombat 13:13 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Ki volt Dr. Gyökössy Endre?


Dr. Gyökössy Endre (1913-1997) lelkész-pszichológust, Isten öreg bojtárjának is nevezték, de legnépszerűbb neve, Bandi bácsi volt. Mi több, ő is így nevezte saját magát.
Jézus mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. (Jn 14,6). Bandi bácsi egész életét annak szentelte, hogy ezt az utat, megmutassa másoknak is.
Gyökössy Endre, Budapest-Rákospalotán született 1913. február 17-én. Édesapja, id. Gyökössy András, jogász volt. Elemi iskoláit Újpesten végezte, majd ugyanott a „Könyves Kálmán” gimnázium hallgatója lett. Érettségi után Nagykőrösön tanítói oklevelet szerzett. A budapesti Református Teológia elvégzés után 1939-ben szentelték lelkésszé és a Kálvin téri református templomban kezdte meg szolgálatát.
Két doktorátusa is van, egy bölcsészeti és egy pszichopedagógiai. A baseli (Svájc) egyetemen Karl Barth és Emil Brunner, neves professzorok mellett a többek között egyházjogot és pasztorál-pszichológiát is tanult. Mivel mindig is azt volt a véleménye, hogy a lelkész ne csak prédikáljon, hanem lelkileg is közelítse meg az embert, ezért később a gyakorlati teológia kutató professzora is lett. 1941-ben házasodott meg Baselben. Házasságukból öt gyerekük született. Közülük kettő meghalt.
Dr. Gyökössy sohasem ragaszkodott a titulusainak tiszteletben tartására. Legjobban szerette, ha Bandi bácsinak hívják, mi több ő sajátmagát is úgy nevezte. Voltak, persze akik - talán a valamivel tisztelettudóbbnak hangzó - „Isten öreg bojtárjának” nevezték. Több évtizedes munkásságát, gyakorlatilag lehetetlen összegezni. Szolgálatának legfőbb ismérve, lehajolni az elveszett emberhez, nem csak a szószékről beszélni hozzá.
Külön tanulmányt lehetne írni irodalmi teljesítményéről. Hihetetlen egyszerűséggel ír, még a legbonyolultabb teológiai kérdésekről is. Írói munkáságának, két fontos tulajdonságát emelhetnénk ki. Először is, minden írása azt bizonyítja, hogy igenis lehet beszélni, írni a keresztény élet minden területéről, anélkül, hogy bármelyik felekezetet elmarasztalnánk. Másodszor, Bandi bácsi – Jézushoz hasonlóan – soha nem a bűnöst ostorozta, hanem éppen ellenkezőleg, az Istentől elrugaszkodott ember gyötrődései iránti érzékenységéről tanúskodik.
Ugyanakkor – és ezzel egyáltalán nem leszünk tiszteletlenek emlékének – Bandi bácsi igazi vagány ember volt, és öregségére is az maradt. A rendszerváltás után egyszer felkérték, mondjon beszédet a Parlamentben. Ott minden bizonnyal mindenki azt várta tőle, hogy mézes-mázas szavakat fog használni. Ő viszont hű maradt önmagához, és jól odamondogatott a honatyáknak. Idézem szavait: „Ott ezt mondtam a Tisztelt Háznak: Szenvedjétek el egymást szeretetben! Ha láttátok volna, hogy kapták fel a fejüket az emberek! Igen, mondtam, képviselő uraim, ez még önökre is vonatkozik. Hogy egymás másságát elszenvednénk. Mert ha ezt képesek megcsinálni, ha elfogadják a másikat, ha készek a párbeszédre, akkor abból a másiktól talán valami hasznosat is meríthetnek, és beépíthetik a saját életükbe.” Hát ez volt Bandi bácsi!
Bandi bácsit, életében csak egyetlen egy vád ért, éspedig, hogy túlságosan ökumenikus beállítottságú. Mondhatnám, ő ezt a “vádat” örömmel elviselte. Soha nem titkolta, hogy baráti körének nagy része éppen a katolikus papság köréből verbuválódott. Bandi bácsi szavaival élve, legtöbb ember azt sem tudja, hogy a katolikus szó, valójában az egyetemes, vagy általános fogalmat fedi. 1980 óra „papíron” nyugalmazott lett, de mint ő maga is mondotta, nyugdíjas lelkész pedig nincsen! Az vagy az élete végéig lelkész, vagy soha nem is volt az!
Dr. Gyökössy Endre. lelkész-pszichológus és professzor, 1997. november 20-án költözött el az örökkévalóságba. Utolsó földi útjára 1997. december 6-án kisérték.
Talán semmi sem szőtte át Bandi bácsi szolgálatát annyira, mint az a „felfedezése”, hogy Jézus volt az egyetlen valláslapító, Aki az AGAPÉ szeretetet hozta és gyakorolta a világban. Ez az a szeretet, ami hétköznapi nyelven nem jelent mást, mint, hogy. „Akkor is szeretlek, ha te nem szeretsz engem”! Hogy ezt az elvet mennyire magáévá tette Bandi bácsi, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Kol 3,13. alapján felállított hitvallása:
„Szenvedjétek el egymást szeretetben”
- Ez az én alapigém.
Lényem és szolgálatom alapdallama ez az ige.
Tulajdonképpen ezt kellene ráírni a síromra, ha egyszer meghalok.
Mert a Szeretet és a Szenvedés ebben az igében összekerült.
Minél jobban szeretek valakit, annál jobban megszenvedem
Nincs szeretet szenvedés nélkül, és csak az tud
igazán szenvedni, aki szeret.
Jézusról beszéljek? A keresztjéről?
Olyan nagyon szenvedett - mert olyan nagyon szeretett!
Életét adta érettünk a kereszten.
Maradjunk annál, hogy az Ő követője,
a Homo Christianus csak azt az életet követheti,
amelyet Gazdája bemutatott.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 46 hozzászólás ]  Oldal 1, 2, 3, 4  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: Google [Bot] valamint 3 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség