figyelő írta:
Kedves Nemosinex!
Elnézésed kérem, amiért elkerülte figyelmemet szerdai beírásod. Hiába, a félórai (gyakran több) idő kevés mindenre, pláne ha a freemaillal hiába bíbelődöm.
De baj lenne, ha azt hinnéd; egyetértek veled, mintha valamiről is meggyőzne a református adás tématálalása.
Valamikor, katolikusként azt gondoltam nyitottságnak, vallásos sokszínűségnek, ha protestáns feleségem lenne, illetve lehetett volna, sőt többféle felekezetű mindjárt. S gyerekeim mindegyike más vallásban nevekedne: egyik hindu, másik taoista, harmadik mohamedán, majd buddhista. Ez esetben „hivatalból” tartozhatnék mindenikhez, s vehetnék részt változatos gyönyörűséggel a különféle istenimádati alkalmakon. Talán kinevetsz, de bennem őszinte hiányérzet, sóvárgás volt e tekintetben. Persze, hol voltam akkor a megtéréstől, bibliaismerettől, a felismeréstől, hogy ez bálványimádás, már óhaj szinten is.
Az, hogy katolikus-protestáns házasságok jöhetnek létre, semmi mást nem bizonyít, minthogy a protestáns fél sem veszi komolyan a keresztyénségét, csupán vallásos – ami Isten szemében annyi, mint az Ördög ijesztgetése szenteltvízzel. Templomba járni mise és/vagy istentisztelet teljesítésére (de még lelki igény kielégítésére is) nem azonos a Krisztust-követéssel.
A salamoni bölcsesség ebben a vetületben csizma az asztalon. Semmiképp nem lehet analogizálni a katolikus-protestáns „versengéshez”. A gyerek a hitvallás, az istenhit, és Salamon az Urat jelképezi? Ha a protestáns a gyerek valódi anyja, hogyan vehetné-vitathatná el tőle a katolikus? És Isten a Vele való kapcsolatot (gyereket) hogyan tehetné próbára az anyák hűségében? Itt nem egyetlen gyereken huzakodnak. Protestáns és katolikus „anyának” egyaránt van gyereke, s mindkettő a másikét hiszi halottnak. Dehogyis kívánná el a magáé helyett.
Inkább annak vagyunk szemtanúi – ha már mindenképp szimbolikusan akarunk beszélni -, hogy „Salamon” élő gyermeket adott a „protestáns anyának”, s az ő felelősségének körébe utalta, hogy ráébressze a „katolikus anyát” annak kómás bódultságára, melytől észre sem veszi gyermekének halálát, hitegetvén önmagát, hogy „csak édesdeden alszik”…Sehogy nem gömbölyű, még csak nem is tojásdad a magyarázó hasonlat.. Arra viszont jó, hogy a radikális ragaszkodást az igazsághoz ilyen nyakatekert módon szükségtelenítse.
Kedves Figyelő!
Nem értettél meg. Nem a Református adás tématálalásával akartalak meggyőzni. Mondom, nekem is gondom van az ilyen „ide is egy, oda is egy, végül meg nesze semmi fogd meg jól” keresztyénséggel. A salamoni példát sem szeretném így részleteire lebontva megfeleltetni a református-katolikus viszonynak-igazságnak, mert nem lehet. Hanem képzeld el magad úgy megtérni, hogy benne vagy egy vegyesházasságban: te mondjuk, református vagy, és úgy térsz meg. Van ilyen, én láttam. Tehát megtérsz, és látod, hogy a feleséged, aki a katolikus vallásosságban maradt, ragaszkodik az igazához. Te, aki viszont a Szentlélektől meggyőzetve tudod, mi az Igazság, mikor jársz el helyesebben: ha elkezded a szegény feleséged fejére olvasni a megfellebbezhetetlen igazságot, vagy ha a Szeretet szellemében élsz, akár lemondva az igazadról, mint aki tudja, hogy töredékes a tudása az Igazságról? Az Igazság ettől nem szenved csorbát, csak a róla való tudásod, a feleség meg meggyőzetve a szereteted által, talán kívánatosabbnak tartja azt, Aki téged ilyenné tett. Így érzem összehozhatónak az ökumenét az elengedő szeretet példájával.
Nekem, bevallom, gondot okoz néha a lelkek megítélése, mert sokszor azt látom, hogy aki betűileg tökéletesen érti az Igét, olyan lelkülettel él, hogy szeretetlenséget, sőt kegyetlenséget sugároz, és inkább elriasztja, mintsem vonzza a keresőket. Másfelől meg olyat is látok, hogy valaki, aki talán nem tudja az utolsó betűig idézni a törvényt, vagy akár hamis nézeteket vall, olyan szeretetet áraszt, amivel megszégyeníti az Igét ismerőket. Én ezt egyszer meg is kérdeztem egy tudós lelkipásztortól, s ő azt mondta, hogy az embernek a saját gyülekezetében van feladata megítélni a testvéreit, hiszen őket ismeri leginkább. Ez talán analóg lehet azzal is, ahogy az embernek pl. a saját nemzetét érdemes szapulni, ha arra okot lát, de nem szidhat egy másik nemzetet. Ez nagyon nehéz, és hűséget követel. És persze le kell mondani arról a vágyról (ami igen erősen él bennünk), hogy a gyülekezetemben vagy a nemzetemben nekem jól kell éreznem magam. Ha úgy tetszik, az otthonosság iránti vágyról, amiről itt korábban szó volt. Hiszen nincsen itt nekünk maradandó városunk.
Remélem, így egy kicsit jobban érthető, hogy kerül a csizma az asztalra.
Szeretettel:
N
