Nos ez lett a téma folytatása bennem:
Keresztények sírjatok…
Van egy ilyen című és kezdetű népének a katolikus vallásgyakorlatban. Mikor és hol van helye – ha egyáltalán – a sírásnak a hitéletünkben? Kapcsolódhat-e a jézusi útjárásunkhoz, az Úrral való közösségi létünkhöz a sírás?
A hivatkozott népének így folytatódik:
„… mélyen szomorkodjatok! Keseregjen minden szív, aki Jézusához hív! Nincsen abban irgalom, Hozzád buzgó fájdalom, aki Téged meg nem szán, ó Jézus a keresztfán. Szent testednek sebeit, vérrel folyó kékeit, aki látja és nem sír – élő hittel az nem bír.”
Nagyböjtben rendeli énekelni ezt az egyház liturgiáért felelős vezetősége. A húsvétot megelőző negyven nap a bűnbánat, a lelki tisztulás ideje a katolikus egyház szerint, amikor nem keresztényi dolog az örömködés. Ezt a hangulatot kívánja előidézni, elősegíteni az idézett gyülekezeti ének. Túl azon a kimondva- kimondatlanul létező (különösen a katolikus egyházban tapasztalható) félreértéstől, miszerint a keresztyén élet, mint olyan, a liturgikus naptárhoz igazított hangulat-érzelem dolga – nézzük meg azt, hogy a nagypéntekre gondolva, azt aktualizálva; mennyire van helye a sírásnak, együtt érző „kétségbeesésnek”!
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy minap olvastam William MacDonald elmélkedését ilyen formán:
„Olykor, amikor az Úr asztalánál ülök, meg kell kérdeznem önmagam: ’Mi van velem? Hogyan ülhetek itt és gondolhatok a Megváltó szenvedésére anélkül, hogy könnyekben törnék ki?’ (…) Nagy tiszteletet érzek minden érzékeny lélek iránt, akit a haldokló Megváltó szenvedése annyira megindít, hogy könnyekben tör ki. (…) Nem szégyen a Golgota árnyékában sírni, inkább az a szégyen, ha ott sem tud az ember.” (augusztus 06. „Ösvényem világossága”)
A Biblia nem kevésszer beszél a „sírásról”, annak helyénvalóságáról (gondoljunk csak Prédikátor 3,4 Igére, miszerint „ideje van a sírásnak”), el egészen addig, hogy „Boldogok, akik sírnak..”(Mt 5,4). Már most vizsgáljuk meg vonatkoznak-e ezek a megállapítások, felszólítások a golgotai eseményre, Krisztus kereszthalálára!
(Ha egy konkordancia /szójegyzék/ segítségével átnézzük a Szentírást, mintegy ötvenszer találkozunk a sírni főnévi igenév valamilyen változatával, alakjával. Ennél összehasonlíthatatlanul több az öröm, örül előfordulása. Talán ez is jelez valamit a két, ellentétes tartalmú hangulat, lelkület fontossági sorrendjéről).
Biblikus értelemben többnyire kétféle dolog miatt sírhat az ember. Az egyik, amikor Isten „bevilágít” az életébe, ráébred elveszettségének és elkövetett bűneinek súlya alatt lelkileg összeroskad és kétségbeesetten zokog. Ilyen volt a bűnös asszony esete Jézussal, a farizeus Simonnál. (Lk 7,38 ). De ez történt Péterrel is, amikor a kakas hangjára rádöbbent gyáva árulására, s hogy mindezt az Úr Jézus az ő hősködésére válaszul meg is mondta előre.(Mt 26,75). A másik, amikor valakinek a fájdalma olyan megrendítő – talán azért, mert az illető kedves, közeli személy –, hogy együtt „kell” sírni vele. S mindez spontán, természetesen megy végbe, anélkül, hogy valaki önmagát nevelné rá a Róma 12,15 Igéinek megfelelni akarván. Ilyen megrendültség tapasztalható Jézusnál, amikor Lázár sírjához megy, s látja a jelenlévők megtörtségét. A legnemesebb sírás és fájdalom persze a mások elrontott élete, kárhozatba vivő, megtéretlen állapota feletti érzésből, gondolatból fakad. Ezt tette az Emberfia, Jeruzsálemet siratva az oda bevonulása előtt. S ezt kellene tennie gyakorta minden keresztyénnek is a világ fiaiért közbenjárva.
Amennyiben az evangéliumok tudósításait tanulmányozzuk abból a szempontból, hogy Jézus kínszenvedése, megalázottsága és kereszthalála mennyiben késztette a jelenlévőket sírásra, csak egy asszonycsoportról olvashatunk ilyen értelemben (vö. Lk 23,28 ). Eldöntendő kérdésünk szempontjából az most mellékes, hogy valóságos volt-e a megindultságuk, vagy a keleti népeknél szokásos, „hivatalból síró”, ún. sirató asszonyok voltak. A keresztúton találkozott velük a Megváltó. Így reagált az ő szánakozásukra:
„Jeruzsálem leányai, ne sírjatok rajtam. Inkább magatokon sírjatok, s gyermekeiteken.” (Csia ford.).
Ez azért elég egyértelmű. Bizonnyal nem az együttérzésből nem kért az Úr, még csak nem is az ennél fontosabb dologra kívánta irányítani a sírók figyelmét. (Persze ez nem jelenti, hogy az a megfelelő hozzáállás, ha szenvtelenül, gúnyos-kárörvendően tekint bárki akár egy emberi gyötrelemre, kínhalálra – aki esetünkben történetesen Isten Fia is egyúttal). Az ember alapvető rendeltetése, keresztyéni útjárásának előfeltétele, hogy Isten szemével és szívével lássa a világot, önmagát, küldetését. Ilyen értelemben kell a Golgotára, Jézus kínszenvedése és halálára tekinteni. A teremtő és mindenható Isten, Aki téren és időn kívüli, örök létező, Aki számára nincs múlt- jelen-jövő, csak folyamatos MOST – látja és tudja a világ (s benne minden ember) végérvényes állapotát is. Ezt mi emberek úgy éljük meg, s akként értelmezzük (hiszen mi tér és idő korlátai között éltük és éljük múltunkat, jelenünket, majd jövőnket), hogy a földi életét befejező xy vélhetően üdvözült vagy vélhetően elkárhozott. De, mert Isten az állandó jelenben van, már a világ teremtése előtt tudta és látta, hogy az ember Ádámban és Ádámot követően a bűn foglya, Sátán jogos tulajdona, a kárhozat állapotában leledzik. Teljesen nyilvánvaló volt az is, hogy a maga erejéből, bármennyire megfeszített igyekezetével az ember képtelen erre az állapotra megoldást találni és kreálni. Ezért volt Isten üdvtervében elvégzett dolog már a világ felvettetése előtt, hogy Fiát küldi a Földre, hogy helyettes áldozatul kifizesse az emberek bűneiért az árat, vagyis a HALÁLT, Jézus gyalázatos kereszthalálával. (vö. 1Pét 1,20). Tehát az Úr Jézus megfeszítése s az ezzel kapcsolatos testi és lelki szenvedése, megaláztatása az isteni szeretet embert-megmentő terve és kivitelezése volt. Ha úgy tetszik; az ember üdvözíthetőségének egyetlen megoldási feladatát vitte véghez Krisztus urunk, Megváltónk. Ezért mondta a siránkozó asszonyoknak: Ne engem, hanem magatokat sirassátok! Ebben a felszólító figyelmeztetésben benne vagy egyfelől az, hogy ha Vele, a bűntelennel így el lehet bánni, ugyan mire számíthat a bűnös – és benne van az is, hogy éppen azért kell bánkódni, sírni annak, aki bűnös, mert az istentelen állapota, az örök halál rabságában ennél összehasonlíthatatlanabbul tragikusabb, fájdalmasabb. (Az már üdvtörténeti, teológiai spekuláció, agytorna, ha azon elmélkedünk; mi lett volna az emberiséggel, velem, ha Jézus nem vállalja az Atyától való elszakítottságot, a keresztáldozatot, ha a Gecsemáné kertből visszafordul? Mert) csak attól kezdve, és annak kegyelmi ajándékaként lehetséges a megmentettsége bárkinek, aki fel- és beismeri, megvallja: ENÉLKÜL A FELFOGHATATLAN ÉS ÉRTHETETLEN ISTENI SZERETET NÉLKÜL, AKI - ÉS AMI ÍGY MEGALÁZZA MAGÁT, ÉS AMI ISTENI TELJESSÉGÉBŐL TELIK AZT ÁLDOZZA ODA AJÁNDÉKKÉNT; ENÉLKÜL MENTHETETLENÜL ÉS VÉGÉRVÉNYESEN AZ ÖRÖK KÁRHOZAT MARADT VOLNA AZ OSZÁLYRÉSZE.
Meggyőződésem szerint tehát sem nagyböjtben, sem máskor nem kell a „kereszténynek sírnia”, különösen nem azzal a „teljesítménykényszerrel”, mintha az már keresztyén lenne, aki sír Jézus kínjai miatt, aki pedig nem, az máris kiállítja magáról az „antikeresztyén” bizonyítványt. (Az Ige szerint a keresztyénség, a Krisztus-követés hit/engedelmesség dolga. Vö. Jn 3,36)
A szánalom sajnálkozást fejez ki. Akit sajnálunk, azzal azt közöljük metakommunikációilag, hogy szomorúnak tartjuk, hogy ez történt vele. Ha lehetőségünk volna rá, meg nem történtté tennénk ezt a bizonyos kellemetlenséget, bajt, tragédiát. Ugye, milyen képtelenség jönni ki abból, ha ezt a mentalitást, ezt a szánakozást alkalmaznánk Krisztus keresztáldozatára! Pedig nem kevesebbre buzdít, nem kisebb az elvárása a katolikus népéneknek. Egészen más dolog az, ha az úrvacsoravételkor vagy bármilyen elmélkedés kapcsán, amikor az Úr Jézus keresztáldozatára gondolunk, azt próbáljuk elképzelni, ha úgy adódik, ha a Szent Szellem olyan átélést, beleérzést ad, akkor mérhetetlenül megrendülünk, szavunk, sőt szinte lélegzetünk is elakad az isteni szeretetnek eme kifejezhetetlen nagyságától és nemességétől. És igen, ha bűnbe esünk, hasítson belénk a fájdalom, hogy ezért is kellett Jézusnak szenvednie és kínhalált halnia. A szégyennek, a bűnbánatnak vannak – és kell hogy legyenek könnyei, de Jézus kereszthalála felett nem keseregni , hanem ujjongani szükséges egy keresztyénnek.
A megnyúlt ábrázat, a „szomorú szent” viselkedési forma (amihez szervesen kapcsolódik, a „mélyen szomorkodjatok!”) az ún. történelmi egyházak gyülekezeteire jellemzőek, s nemcsak a templomi istentiszteletek alatt, hanem többnyire a köznapokon is. Legalábbis azoknál, akik némileg is hozzátartozónak gondolják a profán életet a hitélethez. Nem kellene ennek így lennie. Elég csak az Ige felszólítására gondolnunk. Pl. „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4) A mai, ún. neoprotestáns kisegyházak nagy részénél viszont gyakran átesnek a ló túlsó oldalára, és bár nem „szomorú szentek”, de öröm helyett súlytalan és szentségtelen viháncolás jellemzi őket. Istentiszteleteik többnyire istentisztelettelenséggel terhesek. Isten Fiát haveri szintre süllyesztenék, a Sátán elleni, vérre menő, Örök Életet veszélyeztető, sosem véget érő harcot a kisujjukból kirázható mókás produkciónak képzelik. Magabiztosan emlegetik az Ördög ülepen-billentési akciójukat. Hogy mindehhez ugyancsak semmi köze Istennek – számomra bizonyosnak tetszik.
S ha már itt tartunk, meg kell említeni azt az Ige-ellenes gyakorlatot ezeknél a közösségeknél, ami az érzelmekre, a hangulatra „utazva”, úgy hív a Jézus melletti döntésre, ami mintegy JÓ BEFEKTETÉS, mert megoldja az élet problémáit, anyagi jólétet biztosít, stb. Ez az olcsó, siker-evangélium kiiktatja a bűnös, elveszett ember szembesítését önmaga elveszettségi állapotával, a bűnbánat szükségszerű könnyeit elmulasztva. Valós, Krisztusban meggyökerező megtérés így aligha jöhet így létre. A hit erős megpróbáltatásai, a feldobott hangulat elmúlása többnyire az „egésznek való hátat fordítást” eredményez.
Tehát: Keresztyének NE sírjatok az Úr keresztáldozata miatt, de ne is idétlenkedjetek! Csak a bűnbánat könnyeit hullassátok – amennyiben a jézusi útjárásban előfordulna valamilyen elbukás, vétkezés. Ige szerint ÖRÜLJETEK, nem feledve: ki az Úr és ki a szolga, ha mégúgy is nagylelkű az Örökkévaló, és gyermekének fogad. A szülői tisztelet nem számolódik fel a gyermekkel kapcsolatos mégoly bizalmi viszony esetén sem.
2008.o8.o9. Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|