NEM SZÉGYELLI ŐKET AZ ISTEN
,Vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön... Jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék."
(Zsid 11,13-16)
A hit hőseivel kapcsolatban olvassuk ezt: „nem szégyelli őket az Isten". Ez a megállapítás önvizsgálatra indít: vajon minket nem szégyell-e Isten? Nem az a kérdés tehát, hogy mi szégyelljük-e Istent, hanem az, hogy Ő nem szégyell-e minket? Minket, mai keresztyéneket. Nem szégyelli-e azt, ahogy mi beszélünk Róla, ahogy mi hivatkozunk Rá, ahogy mi képviseljük az Ő országát ebben a világban. Vajon Isten nem mondja a mi istentiszteleteinkre azt, hogy „megelégeltem, nem gyönyörködöm benne... ki kívánja ezt tőletek..., ünnepeiteket gyűlöli lelkem..., terhemre vannak, elfáradtam viselni" (Ézs 1,11.14).
A hit hőseit - akikről a Zsidókhoz írott levél 11. része szól - nem szégyellte Isten. Az ő hitüket példaként adja elénk. Tegyük fel a kérdést: milyen az a hit, amelyet nem szégyell Isten?
Jobb után vágyakozó. Nem önelégült. Semmiképpen nem dicsekvő, másokat lenéző. Azt kutatja, hogy „mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes" (Róm 12,2). Az Istennek tetsző hitben mindig van valami erős vágyakozás a jobb és tisztább után, tudniillik mennyei után. Nem törődik bele abba, hogy „ez van", hanem azt kutatja, hogy mi lenne kedves Istennek. Vágyakozik Isten közelségére. „Jobb egy nap a te tornácodban, hogysem ezer másutt. Inkább akarnék az én Istenem házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonoszok sátorában" (Zsolt 84,11). A mindennapi élet nyelvén ez azt jelenti: „Jobb a kevés az Úrnak félelmében, mint a temérdek kincs, ahol háborúság van" (Péld 15,1). Az ilyen „jobb" után vágyakozókat nem szégyelli Isten.
Bizalommal teljes. Akkor is biztosra veszi Isten ígéretét, ha annak beteljesülését ő maga nem láthatja meg. Isten népe hitben jár, nem látásban. Ábrahám például ezt az ígéretet kapta Istentől: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak." És mit látott? Azt, hogy megöregszik és nincs gyermeke. De ő reménység ellenére reménykedve hitt Isten ígéretének. Jézus tanítványai azt az ígéretet kapták, hogy „meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben, nagy hatalommal és dicsőséggel" -és szemük előtt ott volt a kereszten szenvedő Mesterük.
Nem minden nemzedéknek adatik meg az, hogy meglássa Isten munkájának kézzelfogható eredményét. De aki hitben él és hitben hal meg, az tudja, hogy Isten végzi a maga munkáját általunk is, de nélkülünk is. Az ilyen bizalommal teljes hitet nem szégyelli Isten.
Jövőbe tekintő. Isten népe itt vándorol e földön, de örökkévaló hazát keres. Testben él, de mennyeiek után vágyik. Vállalja, hogy „idegen és vándor" ezen a földön, de tudja, hogy örökkévaló hajléka van a mennyben. Nincs itt maradandó városa, a jövendőt keresi. Ez a jövő-várás adott erőt Ábrahámnak ahhoz, hogy eszébe se jusson visszafordulni oda, ahonnan Isten kihívta őt. Jézus erről azt mondja: „Aki az eke szarvára veti kezét és visszatekint, nem méltó a mennyeknek országára." Az ilyen jövőbe tekintő hitet nem szégyelli Isten.
A feltámadásban reménykedő. Ábrahám életében nagy próbatétel volt az, hogy későn született egyetlen fiát oltárra kellett tennie. Ezzel jövője, reménysége is kérdésessé vált. Ő azonban úgy gondolkodott ebben a válságos helyzetben is, hogy Isten a halálból is fel tudja támasztani azt, akit akar (Ez 37).
Az is nagy dolog, ha Istennek nem kell szégyellni övéit. Mennyivel nagyobb az, ha valakire azt mondja az Atya: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm." Egyedül Jézusra mondhatta ezt. Őbenne elrejtve és Őáltala lehetünk mi is kedvesek Istennek.
Vizsgáljuk meg magunkat őszintén: a mi hitünket és engedelmességünket látva szégyenkezik-e miattunk Isten, vagy gyönyörködik bennünk?
|