Lemaradt az előző hsz.-nél, hogy honnan van:

Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza
2006. október 24.

ÖRÖK ÖSSZEÜTKÖZÉSEK

„Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket:” l. Kor. 9, 22.

A keresztyén embernek meg kell tanulnia, hogyan lehet Isten nemes embere a nemtelen dolgok áradatának kellős közepében. Sohase említsd ezt a kifogást: ,Ha más helyzetben volnék!’ Istennek minden embere egészen közönséges ember, akiket rendkívülivé csak azok a dolgok tesznek, amelyeket Isten adott nekik. Ha csak értelmileg a gondolkozásunkban, érzelmileg a szívünkben nincs meg a helyes tartalom, haszontalanokká válunk Isten számára. Nem szabad választásunk szerint vagyunk Isten munkásai. Sokan saját elhatározásukból lesznek munkások, de az ilyenekben nincs meg Isten mindenható kegyelmének és Isten mindenható Igéjének tartalma. Pál apostol egész gondolkozását, szívét-lelkét elfoglalta az a nagy elgondolás, hogy miért jött Jézus, és sohasem tévesztette ezt szem elől. Nekünk is szembe kell állítanunk magunkat a központi nagy ténnyel: Jézus Krisztussal, a megfeszítettel (I. Kor. 2, 2).
„Én választottalak titeket” (Jn. 15, 16). Őrizd meg a nagyságnak ezt az ismertetőjelét hitvallásodban. Nem azt mondja ez, hogy te szerezted meg Istent, hanem hogy Ő szerzett meg téged. Isten itt is munkában van, hajlít, tör, formál és cselekszik, amint jónak látja. Hogy miért teszi ezt, nem tudjuk. Csak egy cél érdekében teheti mindezt: azért, hogy elmondhassa: ,Ez az én emberem’. Annyira Isten kezében kell lennünk, hogy a Sziklára állíthassa az embereket, amint minket is a Sziklára állított.
Sohase határozd el, hogy Isten munkása leszel; de amikor Isten szólít, jaj neked, ha elfordulsz jobbra, vagy balra. Olyan dolgot fog veled cselekedni, amit hívó szava előtt sohasem cselekedett; olyan dolgot, amit nem tesz más emberekkel. Hadd cselekedjék tetszése szerint.

KICSODA A MISSZIONÁRIUS?

„Amiként engem küldött vala az Atya, én is aképen küldelek titeket.” Jn 20, 21.

A misszionárius Jézus Krisztus küldötte, amint Ő is az Atya küldötte volt. Küldetésében nem az emberek szüksége, hanem Jézus parancsa az uralkodó vonás. Istenért való munkánkban ihletésünk forrása mögöttünk van, nem előttünk. A mai kor irányzata az, hogy az ihletést előre helyezzük, hogy elsöpörjön előlünk mindent és sikerre vigyen minket. Az Új-Testamentumban az ihletés mögöttünk van, és az Jézus Krisztus. Eszményünk az, hogy hűek legyünk Hozzá, hogy vállalkozása valóra váljék.
A Jézus Krisztushoz és az Ő szempontjához való személyes hozzákapcsolódást nem szabad figyelmen kívül hagyni. A missziói vállalkozásban az a veszedelem, hogy Isten hívása elhomályosul az emberek szükségeivel szemben, míg végül is az emberi rokonszenv teljesen el- nyomja a Jézustól való küldetés gondolatát. A szükségletek oly nagyok, az állapotok olyan zavarosak, hogy az emberi gondolkozásnak minden hatalma ingadozik, és csődöt mond. Elfelejtjük, hogy minden missziói vállalkozás egyetlen nagy, alapvető értelme elsősorban nem az emberek felemelése, nem a népek nevelése, nem az ő szükségeik, hanem legelsősorban és legfőképpen Jézus Krisztus parancsolata: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket.” (Mt. 28, 19).
Amikor visszatekintünk Isten választott embereinek életére, önkéntelenül is ez jön az ajkunkra: ,Milyen csodálatosan mély volt az ő bölcsességük! Milyen tökéletesen megértették, mit akart Isten!’ A belső, éles értelem, amely mögöttük volt, Isten értelme volt, nem emberi bölcsesség. Mi az emberi bölcsességnek tulajdonítjuk a dolgot, holott Isten isteni vezetésének kellene tulajdonítanunk, amelyet gyermeki lelkületű emberein keresztül végez, akik a világ szerint elég bolondok arra, hogy bízzanak Isten bölcsességében és Isten természetfölötti hatalmában.

A MISSZIÓK MÓDSZERE

Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket.” Mt 28, 19.
Jézus Krisztus nem azt mondta: ,Menjetek és mentsetek lelkeket’ (a lelkek megváltása Isten természetfölötti munkája), hanem azt mondta: „Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket”, addig pedig nem tehetsz tanítvánnyá senkit, míg te magad tanítvánnyá nem lettél. Amikor a tanítványok első küldetésükből visszatértek, örömmel voltak eltelve, mert még az ördögök is engedtek nekik. Jézus akkor azt mondta: ,Ne örüljetek a sikeres szolgálatnak; az öröm nagy titka az, hogy helyes viszonyban legyetek Énvelem’. A misszionárius fő dolga az kell, hogy legyen, hogy hű maradjon Isten elhívásához, és tudatában legyen annak, hogy az az egyetlen célja, hogy Jézus tanítványaivá tegyen férfiakat és nőket. Van a lelkek megnyerésére irányuló olyan szen- vedély is, amely nem Istentől származik, hanem abból a vágyból, hogy térítsünk embereket és megnyerjük őket saját szempontjainknak.
A misszionárius próbára tétele nem az, hogy nehézsége támad emberek megmentésével, hogy nehéz a visszaesőket újra visszaszereznie, hogy az érzéketlen közömbösség akadályaival kell szembeszállnia, hanem az, hogy fenn tudja-e tartani saját személyes viszonyát Jézus Krisztussal. „Hiszitek-e, hogy én azt megcselekedhetem?” (Mt 9, 28.) Urunk gyakran fölteszi ezt a kérdést; szembeállít vele minket minden egyes esetben. Az egyetlen nagy, próbáló kérdés ez: Ismerem-e az én feltámadt Uramat? Ismerem-e az Ő bennem lakozó Lelkét? Elég bölcs vagyok-e Isten szempontjából és elég bolond vagyok-e a világ szerint, hogy arra alapítsak, amit Jézus mondott, vagy pedig elhagyom a magasztos, természetfölötti álláspontot, ami az egyetlen elhívatás a misszionárius számára, t. i. a Jézus Krisztusban való határtalan bizalmat? Ha bármi más módszert veszek fel, egészen eltávolodom attól a módszertől, amelyet Jézus Krisztus állapított meg: „Nekem adatott minden hatalom . . ., elmenvén azért . . .”

MEGIGAZULÁS HIT ÁLTAL

„Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az Ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az Ő élete által.” Róm. 5, 10.

Nem azért üdvözülök, mert hiszek: hitemmel csak elfogadom az üdvösséget. Nem is a megtérés üdvözít: a megtérés annak a jele, hogy tudatában vagyok annak, amit Isten Jézus Krisztusban cselekedett értem. Az a veszély fenyeget minket, hogy a hangsúlyt az eredményre helyezzük az ok helyett: ,Talán az engedelmességem, odaszentelődésem az, ami helyes viszonyba állít engem Istennel?’ Soha! Megbékülök Istennel mindenekelőtt azért, mert Krisztus meghalt. Amikor Istenhez fordulok, és hittel elfogadom, amit Isten kijelent, hogy elfogadhatok, Jézus Krisztus csodálatos váltsága azonnal békés viszonyt teremt Isten és köztem. Isten természetfölötti kegyelmének csodája által megigazíttatom; nem azért, mert bánkódom bűneim miatt, nem azért, mert megtértem, hanem azért, amit Jézus Krisztus cselekedett értem. Isten Lelke világosan megláttatja ezt velem és én, bár nem tudom; hogyan, mégis tudom, hogy megválttattam.
Isten váltsága nem emberi okoskodás szerint történik, hanem Jézus áldozati halálán alapszik. Hogy újjászülethetünk, az az Úr Jézus váltsága folytán lehetséges. Bűnös emberek nem a bűnbánatuk, vagy hitük által válhatnak új teremtményekké, hanem Istennek Jézus Krisztusban való csodálatos munkája által, amely minden élmény fölött való. A megigazulás és megszentelődés megrendíthetetlen biztosítéka Isten Maga. Ezeket nem magunknak kell kiharcolnunk: már megszereztettek ezek a váltság által. A természetfölötti természetivé válik Isten csodája által. Tudomásunkra jut, amit Jézus Krisztus már megcselekedett: „Elvégeztetett”. (Jn 19, 30.)

Helyettes áldozat


,,Azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága

legyünk Őbenne.” II. Kor. 5, 21.

A Jézus haláláról való divatos nézet az, hogy emberi rokonszenvből halt meg a mi bűneinkért. Az újtestamentumi felfogás azonban az, hogy nem rokonszenvből vette Magára a bűneinket, hanem azért, mert azonosította Magát velünk. Jézus bűnné tétetett. Bűneink Jézus halála miatt vétetnek el, és az Ő halálának magyarázó oka az Ő engedelmessége Atyjával szemben, nem pedig velünk való együttérzése. Isten nem azért fogad el minket, mert engedelmeskedtünk, vagy azért, mert megígértük, hogy bizonyos dolgokkal felhagyunk, hanem egyedül Krisztus haláláért. Azt szoktuk mondani, Jézus azért jött, hogy kijelentse nekünk Istent, mint szerető Atyát; az Új-Testamentum azonban azt mondja: Jézus azért jött, hogy elvegye a világ bűneit. Atyjáról való kijelentése azokhoz szól, akiknek Ő, mint Megváltó jelent meg. Jézus Krisztus nem úgy beszélt Magáról, mint Aki az Atyát jelentette ki a világnak, hanem úgy, mint Aki botránkozásköve e világnak. (1. Jn 15, 22-24.) A Jn 14, 9-et tanítványainak mondotta.
Azt, hogy Krisztus meghalt értem, tehát szabad vagyok minden kötelezettségtől, sehol sem tanítja az Új-Testamentum. Amit az Új-Testamentum tanít, az az, hogy Ő „meghalt mindenkiért” (nem: halálom szenvedte el) és az Ő halálával v
aló azonosítás révén megszabadulok a bűntől én is, és az Ő igazsága nekem is beszámíttatik. Az a helyettesítés, amelyet az Új-Testamentum tanít, kétszeres: „Azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne”. Nincs Krisztus a számomra, míg el nem határoztam, hogy Krisztus bennem is kiábrázolódjék.

HIT

„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni”: Zsid. 11, 6.

A hit, amely a közönséges gondolkozással szemben áll: vakbuzgóság, a közönséges gondolkozás, amely a hittel áll szemben: észszerűség. A hitben való élet hozza a kettőt egymással helyes viszonyba. A közönséges gondolkozás nem hit és a hit nem közönséges gondolkozás; a köztük lévő viszony a természetinek és a lelkinek, az ösztönnek és az ihletésnek a viszonya. Amit Jézus Krisztus valaha mondott, abból semmi sem közönséges gondolkozás szerinti, hanem kijelentés, amely ott is eredményt ér el, ahol a másik csődöt mond. A hitet ki kell próbálni, mielőtt ténylegessé válnék a hit valósága. „Tudjuk, hogy . . . minden javukra van” (Róm. 8, 28.) azoknak, akik hisznek, és bármi történjék is, Isten gondviselése átalakítja az eszményi hitet tényleges valósággá. A hit mindig a személyes élet vonalán munkálkodik, ninthogy Isten célja éppen az, hogy lássa, vajon az eszményi hit valósággá lesz-e a gyermekeiben.
A közönséges élet minden részlete számára van Istennek kijelentési ténye, ami által az élet gyakorlatában bebizonyíthatjuk, mit hiszünk Isten felől. A hit az életnek rendkívül tevékeny eleme, amely mindig Jézus Krisztust teszi az első helyre: ,Uram, Te így és így mondtad’. (Pl. Mt 6, 33.) ; ,őrültségnek látszik, de én vállalkozom rá igéd alapján’. Hogy a hitet személyes tulajdonná tegyük, ez szüntelen, nem csak egyszer megtörténő harcot jelent. Isten életkörülményeinkkel neveli hitünket, mert a hitnek az a természete, hogy valóságossá teszi a tárgyát. Amíg nem ismerjük Jézust, csak elvont fogalom a számunkra, nem lehet Benne hitünk; de amikor halljuk, hogy Jézus ezt mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14, 9.), azonnal érezzük, hogy van valamink, ami valóságos, és végtelen nagy lesz a hitünk. A hit az egész embert jelenti, úgy, amint helyes viszonyban van Istennel, Jézus Krisztus Lelkének ereje által.

A HIT ÉRTELME

„Hitetek . . . mint a mustármag . . .” Máté 17, 20.
Lehet, hogy eleinte még az a véleményünk, hogy Isten megjutalmaz minket a hitünkért, a hit azonban nem szerez nekünk semmit. A hit helyes viszonyba hoz minket Istennel, és alkalmat ad Istennek a további munkára. Ha szentnek tartod magad, Istennek gyakran romba kell döntenie élményeid épületét, hogy érintkezést teremthessen közted és Közte. Isten azt akarja, hogy megértsd: itt hitben való életről van szó, nem pedig az Ő áldásainak érzelgős élvezetéről. A régebbi hitéleted szűkkörű volt és heves, mert élményednek kicsiny, napsütött he- lye körül mozgott állandóan, amelyben éppen annyi volt az érzés, mint a hit, tele volt világossággal és édességgel. Azután visszavonta Isten az áldásait tőled, hogy megtanítson hitben élni. Most sokkal értékesebb vagy Neki, mint azelőtt voltál, a tudatos gyönyörűségek és remegő bizonyságtételek napjaiban.
A hitet, éppen természeténél fogva, ki kell próbálni. A hit igazi próbája pedig nem az, hogy nehéznek találjuk Istenben hinni, hanem az, hogy Isten képének kell a lelkünkben egyre jobban kibontakoznia. A hitnek a maga tényleges kifejlődésében elhagyatottságokon és találgatásokon kell keresztülmennie. Sohase téveszd össze a hit próbáját az élet rendes fegyelmezésével; sokszor az, amit mi a hit próbájának tartunk, nem egyéb, mint annak az elkerülhetetlen eredménye, hogy egyáltalában élünk. A hit, a Biblia szerint, hit Istenben mindennel szemben, ami ellene mond Neki: ,Hű maradok Istenhez, bármit cselekedjék is’. ,Ámbár megöl engem, mégis bízom benne’ (Jób 13, 15.): ez a hit legfenségesebb kifejezése az egész Bibliában.

NEM A MAGATOKÉI VAGYTOK

„Avagy nem tudjátok-e, hogy . . . nem a magatokéi vagytok ?” I. Kor. 6, 19.

Nincs magánélet, azaz „világ a világon belül” az olyan ember számára, aki közösségben él Jézus Krisztus szenvedéseivel. Isten feltöri az Ő szentjei magánéletét és megnyitja azt részben az egész világ, részben pedig saját maga számára. Ember nem képes ezt kiállani, hacsak közösségben nem él Jézus Krisztussal. Nem a magunk számára szenteltetünk meg, hanem az evangélium közösségére hívattunk el és olyan dolgok által is, amelyekhez semmi közünk nincs, Isten Magával való közösségre vonz minket. Ne álljunk ellen az Ő bölcs tetszésének; ha beleavatkozunk a terveibe, ahelyett, hogy legkevésbé is szolgálatára lennénk Istennek az Ő megváltó munkájában, csak teher és akadály leszünk.
Az első, amit Isten cselekszik velünk, az, hogy szembeállít minket a rideg valósággal, míg végül nem törődünk már azzal, hogy mi történik velünk személy szerint, csak megtartson minket a megváltáshoz vezető úton. Miért ne mehetnénk keresztül szívet összetörő fájdalmakon? Ilyen kapukon keresztül nyitja meg Isten az utat, amely az Ő Fiával való közösségre vezet. Legtöbben összeesünk, amikor először markol a fájdalom a szívünkbe; leülünk Isten végcélja küszöbére és elhalunk a magunk sajnálatában, az úgynevezett keresztény rokonszenv pedig a halottas ágyunkhoz segít minket. De nem ez Isten akarata. Ő Fia átszegezett kezének szorításával jön, és azt mondja: ,Lépj közösségre Velem; kelj fel, világosodjál’ (És. 60, 1).
Ha Isten szívek összetörése által tudja terveit megvalósítani a világban, akkor adj hálát Neki szíved összetöréséért

TEKINTÉLY ÉS FÜGGETLENSÉG

„Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” Jn 14, 15.

Urunk nem kényszeríti ránk az engedelmességet. Határozottan megmondja, mit kell tennünk, de nem nyúl kényszerítő eszközökhöz, hogy meg is cselekedtesse azokat velünk. Nekünk a lélek egységéből folyólag kell engedelmeskednünk. Ezért van az, hogy bármikor beszélt Jézus az Ő követéséről, mindig elébe tette ezt: HA. Nem kell megtenned, ha nem tetszik neked. „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát” (Mt. 16, 24) ; adja fel a magához való jogait. Urunk nem valami örökkévaló állapotról beszél, hanem csak arról, hogy valami értékünk legyen az Ő számára a dolgok ilyen rendjében, ezért beszél olyan szigorúan. (vö. Lk 14, 26.) Sohase magyarázd ezeket a szavakat függetlenül Attól, Aki kiejtette azokat.
Az Úr nem ad nekem aprólékos szabályokat, törvényét azonban tisztán elém tárja, és ha Hozzá való viszonyom a szeretet viszonya, habozás nélkül azt fogom cselekedni, amit Ő mond. Ha határozatlankodom, ez azért van, mert valaki mást szeretek Jézussal szemben, t. i. saját magam. Jézus Krisztus nem segít nekem, hogy engedelmeskedjem Neki; nekem magamnak kell engedelmeskednem; és amikor engedelmeskedem, betöltöttem rendeltetésem. Lehet, hogy személyes életem tele van apró, egészen jelentéktelen és csekély balesetekkel; de ha engedelmeskedem Jézus Krisztusnak az adódó körülmények között, azok olyanokká válnak, mint a tűszúrás okozta lyuk, amelyen át megláthatom Isten arcát, és amikor szemtől-szemben állok Istennel, észreveszem, hogy az én engedelmességem folytán ezrek nyertek áldást. Amikor Isten Váltsága elér oda, hogy engedelmességet ébreszt az emberi lélekben, annak mindig teremtő ereje van. Ha engedelmeskedem Jézus Krisztusnak, Isten Váltsága eljut rajtam keresztül más életekhez is, mert az engedelmesség cselekedete mögött ott van a Mindenható Isten Valósága.

„Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek” (Zsolt. 84:12)

A „kellemes” dolgokat sokszor megtagadja tőlünk az Úr, de a jót soha. S hogy nekünk mi jó, annak Ő a legbölcsebb elbírálója. Bizonyos dolgok kétségkívül jók, és ezeket elkérhetjük Urunktól, a Jézus Krisztus által.
A szentség jó dolog, és ezt Ő bőségesen munkálja is bennünk. Kész győzelmet adni gonosz hajlamaink, indulatos természetünk és rossz szokásaink felett, ezért bátran kérjük csak Tőle mindezt.
Üdvösségünk felől teljes bizonyosságot, és Vele való szoros közösséget akar adni nekünk az Úr, az igazságban vezetni minket és bátorságot adni, hogy bizalommal járuljunk a kegyelem trónusa elé. Ha mindezeknek híjával vagyunk, annak az az oka,hogy nincs hitünk az elfogadásukra, nem pedig az, hogy Isten nem akarja mindezt megadni nekünk. Ő mennyei lelkületet, béketűrést és buzgó szeretetet akar mindazoknak adni, akik komolyan kérik ezt Tőle.
De vigyázz: feddhetetlenül kell élned! Ne legyenek hátsó gondolataid, se görbe utaid; ne legyen benned képmutatás vagy csalárdság. Ha hamisan élünk, Isten nem halmozhat el ajándékaival, mert akkor a bűnt jutalmazná. Csak az őszinte becsületesség útja vezet mennyei gazdagsághoz, amely minden jó dolog összessége.
Hatalmas ígéret ez, amelyre szabad imádságban hivatkoznunk. Térdeljünk hát le, és tegyük ezt!

JÉZUS FOGLYA

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Gal. 2, 20.

Ezek a szavak azt jelentik, hogy összetöröm a függetlenségem saját kezemmel és megadom magam az Úr Jézus felsőbbsége előtt. Senki sem tudja ezt megcselekedni helyettem; nekem magamnak kell ezt megtennem. Lehet, hogy Isten egy évben háromszázhatvanötször döntés elé állít, de a döntést nem teszi meg helyettem. Ez azt jelenti, hogy fel kell törnöm Istentől való egyéni függetlenségem héját, és fel kell szabadítanom a személyiségem Vele való közösségbe, nem a saját elgondolásaim, hanem a Jézushoz való feltétlen hűség kedvéért. Akkor már nem lehet többé vitatkozni, ha egyszer már odaérkeztem. Kevesen tudunk csak valamit a Krisztushoz való hűségről - „Én érettem!” (Mk. 13, 9.) Ez teszi a szerszámot is szentté.
Bekövetkezett-e már ez a szakítás? Minden más csak kegyes csalás. A döntés azon fordul meg: Felajánlom-e és átadom-e magam Jézus Krisztusnak anélkül, hogy feltételeket szabnék, hogy hogyan történjék a szakítás? Fel kell hagynom a magam érvényesítésének a gondolatával, és amikor elértem ezt a pontot, azonnal megtörténik a természetfölötti eggyé válás valósága, és a Szent Lélek bizonyságtétele félreérthetetlen: „Krisztussal együtt megfeszíttettem”.
A keresztyénségben az a törekvés, hogy határozottan mondjak le minden saját jogomról, és Jézus Krisztus megkötözött foglya legyek. Míg ezt meg nem teszem, nem kezdek el szent lenni.
Ha évenként csak egy diák hallja is meg Isten hívását, ez elég Istennek azért, hogy ezt az iskolát életre hozta. Ez az intézet értéktelen magában véve; semmi másra nem jó, csak arra, hogy Isten hozzáférhessen fiatal életekhez. Vajon eljut-e hozzánk is, avagy talán nagyon elfoglal minket az a gondolatunk, amivé lenni szeretnénk?

A VALÓSÁG TEKINTÉLYE

„Közeledjetek az Istenhez és közeledni fog hozzátok.” Jak. 4, 8.

Fontos az embereknek lehetőséget adni arra, hogy Isten igazsága szerint cselekedhessenek. A felelősségnek az egyén vállán kell maradnia, más nem cselekedhet helyette, neki magának kell határoznia és cselekednie, de az evangélium üzenetének mindig cselekvésre kell indítania az embert. Ha vonakodunk cselekedni, ugyanott vagyunk, ahol az előbb voltunk; ha azonban egyszer már cselekvésbe kezdtünk, egészen megváltoztunk. A nemakarás bolondsága az, ami sok százaknak útjában áll, akiket pedig meggyőzött már Isten Lelke. Abban a pillanatban, amikor cselekvéshez fogok, azonnal élni kezdek, és életem igazi létezés azután. Azok a pillanatok, amikor igazán élek, azok a pillanatok, amikor egész akarattal cselekszem.
Ne engedd, hogy Istennek valamelyik igazsága, amelyik otthont talált a lelkedben, ha külsőleg nem feltétlenül is, de mindenesetre, az akaratodban megvalósulás nélkül maradjon. Készíts róla feljegyzést, tintával és vérrel. A leggyarlóbb keresztény ember is, akinek van valami ügye Jézus Krisztussal, fölszabadul abban a pillanatban, amikor cselekszik: Isten mindenható hatalma az ő oldalán van. Eljutunk Isten igazságához, megvalljuk, hogy rosszak vagyunk, de újra visszafordulunk; azután megint feljutunk oda, és megint visszatérünk; így megy ez mindaddig, míg meg nem tanuljuk, hogy nem a mi hivatásunk visszatérni. Végig kell mennünk megváltó Urunk néhány igéjén, és Vele kell lebonyolítanunk az ügyünket. Az Ő szava: ,jöjj’, azt jelenti: ,cselekedd meg’. „Jöjjetek énhozzám.” Arra, hogy menjünk, csak leg-utoljára kerítünk sort; de mindenki, aki tényleg jön, tudja, hogy azonnal áthatja őt Isten életének természetfeletti árama. A világ, a test és az ördög uralkodó hatalma megbénul, nem cselekvésed következtében, hanem azért, mert cselekvésed hozzákapcsolt téged Istenhez és az Ő megváltó erejéhez.

AZ Ő SZENVEDÉSÉNEK RÉSZESEI

„Amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek.” I. Péter 4, 13.

Ha fel akar használni Isten, akkor sok olyan tapasztalaton visz át, amelyek egyáltalában nem a te számodra készültek, hanem azért, hogy használhatóvá tegyenek téged az Ő kezében, és képessé tegyenek mindannak a megértésére, ami más lelkekből kiárad, úgy, hogy sohase érjen meglepetés, bármilyen helyzetbe kerülsz is. ’Óh, nem tudok kijönni ezzel az emberrel.’ Miért nem? Isten bőséges alkalmat adott neked, hogy teljessé légy ezen a téren is, de nem éltél az alkalommal, mert ostoba dolognak látszott, hogy ilyesmivel töltsd az időd.
Krisztus szenvedései nem a közönséges ember szenvedései. Ő „Isten akaratából” (19. v.) szenvedett, nem olyan szempontból, ahogy mi, mint egyének, szenvedünk. Csak amikor kapcsolatba jutunk Jézus Krisztussal, akkor tudjuk megérteni, mi Isten terve velünk. A Krisztusban való növekedéshez hozzátartozik, hogy tudjuk, mi Isten célja. A keresztény egyház történetében az volt a törekvés, hogy elkerüljék a Jézus Krisztus szenvedéseivel való azonosíttatást. Arra törekedtek az emberek, hogy Isten rendelésének megvalósítását saját elgondolásuknak rövid úton való megvalósításával biztosítsák. Isten útja mindig a szenvedés útja, a ,hosszú, hosszú elfáradások’ útja.
Részesei vagyunk-e Krisztus szenvedéseinek? Készek vagyunk-e arra, hogy Istenért kiirtsuk gyökeresen személyes vágyainkat? Fölkészültünk-e Isten számára, hogy átalakulásunkkal leromboljuk egyéni elhatározásainkat? Ez nem azt jelenti, hogy pontosan tudni fogjuk: miért visz Isten minket ezen az úton: ez lelkileg önzőkké nevelne minket. Sohasem vagyunk azonnal tudatában annak, hogy min vezet át minket Isten; csak átmegyünk rajta, többé-kevésbé félreértve a dolgokat; míg végül is valami kivilágított helyre érünk, és azt mondjuk: ,Hogyan? Hiszen Isten őrzött engem, pedig nem is tudtam róla!’

A HIT PROGRAMJA

„Hiszed-e ezt?” János 11, 26.

Márta hitt Jézus Krisztus csodatevő erejében, hitte, hogy ha jelen lett volna, meggyógyíthatta volna testvérét. Azt is hitte, hogy Jézusnak különös, közvetlen kapcsolata volt Istennel, és bármit kér Istentől, Isten megcselekszi Neki; de neki magának közelebbi, személyes közvetlenségre volt szüksége Jézussal. Márta hitbeli programjának beteljesülése a jövőben volt; Jézus tovább vezette őt, míg személyes tulajdonává vált a hit, azután lassankint valami különös örökséggé növekedett: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus”. (27. v.)
Van-e valami hasonló abban, ahogy az Úr bánik veled? Vajon Önmagával való személyes közvetlenségre nevel-e téged is Jézus? Hadd adja fel neked is ezt a kérdést: „Hiszed-e ezt?” Mi a te kételkedésed próbaköve? Eljutottál-e már, mint Márta, életkörülményeid közepette valami olyan legyőzhetetlen akadályhoz, ahol hited programja személyes hitté készül válni? Ez nem következik be addig, míg valami személyes kérdésedből kifolyólag személyes szükséged nem támad.
Hinni annyit jelent, mint rábízni magam valakire. Észbeli hitem programjában magamban bízom, és feladok minden mást, ami nincs viszonyban ezzel a bizalommal. A személyes hitben a bizalomnak ugyanerre az útjára bízom magam erkölcsileg, és nem vagyok hajlandó bárki mással egyezkedni. A különös hitben Jézusra bízom magam lelkileg és elhatározom, hogy ebben a dologban egyedül az Úr uralkodását fogom elismerni.
Mikor szemtől-szemben állok Jézus Krisztussal, és Ő azt mondja nekem: „Hiszed-e ezt?” - úgy találom, hogy a hit olyan egyszerű, mint a lélegzés, és elcsodálkozom, hogy olyan ostoba voltam és nem bíztam már előbb is benne.