|
Robertson prédikációjából 1849-ből. (Fordította: Dr. Czeglédy Sándor nagysallói ref. lelkész 1912.)
„Mily fájdalmas csapás lehetett ez a szívükre is. Értékes kéziratok tele írva titokzatos jelekkel, sok közülük valószínűleg egy család firól-fira szálló öröksége, sok más olyan, amelyhez mindenféle egykor átélt, régen átérzett élmény fűződött, régi tanulók, régi társak emlékezete: most mindezt irgalom nélkül átadták a tűznek. Jusson eszetekbe, hogy hányféleképpen lehetett volna másként rendelkezni velük. El lehetett volna őket adni s árukkal szegényeket segélyezni. Vagy oda lehetett volna adni valami rokonnak, aki kevésbé aggódó lélekkel nyugodtan birtokolhatta és használhatta volna azokat. Vagy végtére is mért ne lehetett volna megtartani őket, használatukat abba hagyva, mint érdekes emlékeit a múltnak, mint értékes tárgyakat, amelyekben oly sok szépség és bölcsesség van? Ekkor azonban a lelkiismeret hallatta a maga szigorú és világos hangját. E könyvek emlékei a sötétségben tévelygő és bűnös múltnak. Itt nincs helye a hamis gyengédségnek; az áldozatnak valódinak kell lennie, különben nem áldozat. A tűzbe velük, míg a szél felkapja hamvukat és füstjük, mint jó illatú áldozat nem száll az ég felé.
Aki valaha végzett ilyen áldozatot – már pedig a gyülekezet minden igaz keresztyén tagja megtette ezt egy, vagy más formában, – emlékszik rá, hogy mily sajátszerűen vegyes érzések kísérik az áldozatot. Tévednénk, ha várnók, hogy az ilyen tettet egészen egyszerű érzésekkel végrehajtjuk. Minden ilyen áldozatban vegyes érzések játszanak szerepet. Itt a cselekvőket részben az a félelem vitte rá a tettre, amely a többi varázsló megítéltetése felett támadt bennük, részben őszinte bűnbánat, részben bizonyos mélabú is elfogta őket, amint látták, hogy levél levél után hamvad el a lángokban. A megkönnyebbülés érzete mellett ott volt szívükben a veszteség tudata is, hiszen e percekben évek munkája semmisült meg. A múlt elveszett idő volt s az életet újra kellett kezdeni. Nem hiányzott a szégyenkezés sem, de mindezt túlharsogta az ujjongó öröm s egy nemesebb tisztább élet virágzó reménye. Nem tudjuk, de nem is szabad az ilyen dolgot pontosan kutatni. Az áldozat megtörtént és az, aki tudja, hogy teremtményeinek szívében földi és mennyei dolgok vegyülnek, bizonyára szívesen fogadta azt.
Minden keresztyéni életnek megvan a maga áldozata és csak az az áldozat, amelyet lélekben hozunk s amelyben a mi efézusi könyveinket tartózkodás, habozás és képmutató gyengédség nélkül elégetjük. Ha a rabszolgakereskedő, meg lévén győződve az emberkereskedés gazságáról, a birtokán levő rabszolgákat eladja a szomszéd farmernek, tettében hiányzik az őszinteség jele; ha a pálinka- vagy ópiumkereskedő felhagy káros üzletével, de hogy a nyereséget biztosítsa, előbb a boltjában, vagy hajóján levő egész készletet eladja, valami megint bizonyítja azt, hogy hiányzik belőle az igaz és becsületes szív; vagy ha a könyvtár tulajdonosa, könyves szekrényében egyes köteteket már nem tűrhet tovább, mert erkölcstelenek s az olvasó lelkületét beszennyezik, de eladja a könyveket, hogy legalább a csinos kötésért kapjon valamit – mit tartsunk mi az ilyen ember őszinteségéről?
Két dologból láthatjuk, hogy az efézusiak komolysága milyen őszinte volt: hitvallásuk önkéntes volt s másfelől alaposan s teljesen megsemmisítették a gonoszságnak ez emlékeit és eszközeit. És én azt mondom nektek: ha van közöttetek ember, akinek emlékezetét bűn terhe nyomja, gondolja meg, hogy a lelkiismeret fel fog támadni és végtére is megteszi rettentő munkáját. Lehet, hogy akkor, amikor már késő lesz. A rögtöni bevallás az egyetlen eszköz, amellyel szívét az elviselhetetlen tehertől megszabadítja. Ha valakit megsértett, vallja meg és kérjen bocsánatot; ha megcsalta felebarátját, megvonta tőle, ami az övé, tegye jóvá, adja vissza, térítse meg; vagy ha bűne nem ember ellen való, hanem olyan, amiről csak a jó Isten tudhat, akkor még ma este, még mielőtt holnap hajnallanék, öntse ki az ő szívének titkát térden állva az Isten előtt, különben lehet, hogy úgy ebben a világban, mint a jövendőben, a békesség örökre száműzve marad a szívéből.
Vizsgáljuk meg harmadsorban a Diána tisztelői által előidézett zavargást. Irányozzuk tekintetünket elsősorban Demeter beszédére, amelyből a következőket jegyezhetjük meg:
1. Itt megtaláljuk az okát annak, hogy a tévedés és hazugság miért hal meg olyan lassú halállal; bár többszörösen halálra sebzik őket, az életüket mégis tovább tengetik. Azok a visszaélések, amelyek az államban és az egyházban vannak, azért tartják fenn magukat, mert magánérdekekkel vannak összefonódva. A közjót megakadályozza egyesek kapzsisága. A nemzet boldogulása, vagy egy-egy nagy elv keresztülvitele ellen felhangzik a kiáltás, mivel a teendő lépés egyik vagy másik előnyös helyzetben levő iparág monopóliumát rombolja le. A világ boldogulásának meg kell állnia, hogy Demeter folytathassa a kis Diána-templomokkal való kereskedést. Ez az oka, hogy egy-egy baj eltávolítására évszázadok kellenek, bár káros voltukat már régen mindenki ismeri.
2. Láthatjuk itt a vallásos és önző érzések összekeveredését. Mi nemcsak a mi mesterségünkért küzdünk, hanem a nagy istennőnek, Diánának tiszteletéért is. Demeter őszinte ember volt, vagy legalább annak tartotta magát. Valósággal lelkesedett a maga vallásáért. Sok minden történik a hazafiság és keresztyénség leple alatt. „Hazám!” „Egyházam!” „Vallásom!” Ez tart el engem. „Ebből a mesterségből van a mi jóllétünk!”
3. A tömeg még nem bizonyság az igazság mellett. Amit Demeter mondott és a városi jegyző megerősített, valóság volt; hogy t.i. az egész világ tisztelte a nagy istennőt, Diánát. Nagy múlt, a világra kiterjedő befolyás, népszerűség: mindez az oldala mellett állt; a másik oldalon csupán Pál, Gájus és Arisztárkus volt. Ha a tömeg bizonyság lett volna az igazság mellett, akkor Pálnak felesleges lett volna életét Efézusban veszélyeztetnie.
Annak, aki az igazságot keresi, meg kell elégednie magános, kevésbé taposott ösvénnyel. Ha csak akkor tud szolgálni annak, amikor a nagy tömeg már szentnek kiáltja azt, akkor ott a helye ama csőcselékben, amely mintegy két óra hosszat kiáltozta: „Nagy az efézusi Diána!” - míg az igazság, ész és nyugalom, mind belefúl a lármába.
De lássuk még a városi jegyző okos beszédét, amelyből észrevehetjük:
1. hogy az apostol a város okosabb s higgadtabb elemeire milyen nagy hatást gyakorolt. A helytartók, vagy tanácsosok barátai voltak. A városi jegyző felmentette őt, mint Gallio cselekedte Korinthusban. Ebből a következetes, szilárd magatartás hatalmát láthatjuk.
2. De láthatjuk azt is, hogy a keresztyének erkölcsi feddhetetlenségét elismerik. Pál nem „szidalmazta” az istennőt. Így Athénben sem a tévedést vagy előítéleteket, sőt nem is a babonákat támadta meg először. Prédikálta az igazságot s annak hatása már kezdett érezhetővé válni; mert az a virágzó kereskedés, amelyet eddig a Diána-templom apró ezüst másaival folytattak, kezdett megcsappanni. Olyan tény volt ez, amelyen meg lehetett nézni a hatást. Győzzétek meg a rosszat jóval, a tévedést igazsággal. A fejedelmek és hatalmak ellenségei voltak a keresztyénségnek, a kuruzslók majmolták, a bölcsészek gúnyt űztek belőle, a vad csőcselék megpróbálta lehurrogni, a tudományos világ hidegen nézte a távolból, a zsidóság kérlelhetetlen dühvel üldözte, ipar, kereskedelem ellenségévé vált, majdnem minden gonosz emberi szenvedély síkra szállt ellene, s a keresztyénség mégis gyorsan terjedt és győzelemről-győzelemre haladt útjában előre.
A tudomány emberei közül manapság sokan azt állítják, hogy a keresztyénségben nincs többé életerő. Mit mond erre a mi történetünk? Hát olyan igazságnak a története ez, amely magában hordozza a halál csíráit? Vajon múlandó, emberi ész kitalálásából ered-e, vagy inkább az örökkévaló szelleméből?”
_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|
)
