Eeyore írta:
Szóval akármilyen nagy és erős, kőszikla biztosságú is valakinek a hite - közösség nélkül a legmélyebb boldogtalanságot élheti át.
Másoknak erről mi a véleménye?
Én nem vagyok a számok embere, így nem mondhatok arányokat, és azért is nehéz válaszolni, mert sohasem voltam szorosabb-lazább közösség nélkül.
Megtérésem előtt minden rendben folyt körülöttem, éltem a vidám diákéletet- s akkor szakadt rám, hogy így,az Istennel való szoros kapcsolat nélkül SEMMINEK nincs értelme.
A megtérésem után automatikus volt, hogy szorosabbra fogtam a már addig is meglévő testvéri közösséget. Létszükséglet volt együtt lenni másokkal, együtt is olvasni az Igét, megbeszélni, ki hogy éli meg, éppen mivel harcol, miben tudott győzni Istennel. Nem az volt a kérdés, hogy akkor melyik nap szorítsunk is ki egy röpke órácskát az együttléthez, hanem, hogy melyik nap nem leszünk együtt. A kiscsoport számban is szépen növekedett.
Amikor elköltöztem arról a helyről, megkerestem a lakóhelyemhez legközelebb eső lelkitestvéremet,s a rendszeressé vált találkozásaink is időről időre bővültek új tagokkal. Intenzív együttlétek voltak ezek,igeolvasással, hosszú imaharcokkal./
Párhuzamosan egy másik csoporttal is rendszeressé vált az Ige köré telepedés.Mivel időben egyszerre mindkét helyen nem tudtam lenni, válaszatnom kellett-úgy láttam, a magyar református közösségben van a helyem.Ebből aztán kinőtt egy ifjúsági munkatársi csoport, amire bizony nagy szükség volt, amikor a bársonyos forradalom után nyíltan lehett evangéliumi táborokat szervezni.
Az a közösség, amibe tartoztunk, főleg az ifjúság körében végzett munka körül folyt. Visszatekintve nem győzünk a férjemmel hálát adni azért, hogy akkor, amikor a mi családunk is egyre gyarapodott, a kisgyerekes problémák bőven elboríthattak volna, mégis volt lehetőségünk ebbe a közösségbe beletartozni. Megjegyzem, számomra ez sok egyedül töltött időt jelentett, mert induláskor sokszor akadt valami leküzdhetetlen akadály- és a férjem a nagyobb gyerekekkel elment a táborba, alkalmakra, én pedig a kicsivel vagy a beteggel otthon maradtam. De csodálatos volt megtapasztalni, hogy ha ilyenkor elcsendesedtem az Úr előtt, mindig betöltött a békességével, tanított, úgyhogy nem volt az az érzésem, hogy én valamiről is lemaradtam volna azért, hogy fizikailag nem voltam jelen a közösségi alkalmakon.
Mivel az ifjúsági munkában való résztvétel nem csupán egy jó ötletünk volt, hanem határozott indítást kaptunk erre az Úrtól, eszem ágában sem lett volna ebből visszahúzni a férjemet, ha én történetesen nem mehettem.
Idővel elértük a korhatárt- amit lehet, hogy emberi szempontokat figyelembe véve szabott meg a vezetőség- de ha megszabta, akkor ránk is érvényes volt.
Jelenleg a régen szorosabb közösségi kötelékeink fellazultak. Ezt most nem akarom boncolgatni, hogy nekünk ebben mi a részünk, akikre tartozik, azokkal szívesen megbeszélnék pár dolgot,-őszintén- de ennek még nem jött el az ideje.