|
Kedves Testvéreim!
Én itt nagyon ki fogok tárulkozni, amit nem szeretek. De olyan szomorú vagyok mindig, amikor felelőtlenül szólnak emberek olyan dolgokról, amikről azt hiszik, őket nem érinthetik. Én a magam életében azt tapasztalom, hogy amiben a leginkább magabiztos vagyok, abban fog az Úr megalázni.
Hadd mondjam el azt, hogyan volt, amikor majdnem megőrültem.
(Az okosok azt mondták, nem lehet egy filmtől bedilizni!)
Évekkel ezelőtt, még hitetlen voltam, amikor megnéztünk egy David Lynch-filmet a férjemmel (Lost Highway). David Lynch az, aki a Twin Peaks-sorozatot is rendezte. Illetve én már kb. a negyedétől nem néztem, csak hallottam a szöveget. Már semmire nem emlékszem, csak a nyomasztó érzésre, valamiféle titokra, eltűnésre, meg hogy volt benne egy borzalmas külsejű kis törpe, annyira ijesztő, hogy napokig nem tudtam tőle aludni. Mintha a pokol lángja csapott volna ki ebből a filmből. A nem alvástól aztán annyira elfáradtam, hogy elkezdtem hallucinálni, féltem egyedül maradni, de féltem a férjemtől és féltem magamtól is.
Így telt el néhány nap, hét, már nem emlékszem. Egy körfolyosós házban laktunk, lenéztem, és arra gondoltam, mi lenne, ha innen leugranék. Egyszer eljött a barátnőm hozzánk, és elhozta a gyerekét is. Egy pillanatra bement a fürdőszobába, és rám bízta a gyereket (a keresztfiamat), én meg megrémültem: hogy meri rám bízni ezt a kis gyermeket?
Nappal róttam az utcákat, mert nem mertem otthon maradni. Egyszer feldobtam egy pénzt: hova menjek? Hol tudnak segíteni? A közelben volt egy baptista imaház, oda vagy a reformátusokhoz? A reformátusokhoz. Elmentem az Abonyi utcába, ott volt egy szegény titkárnő meg egy vendég pszichológus, eldadogtam nekik, mi bajom.
Kb. ez volt a reakció: bezzeg, neked milyen jó dolgod van, gyerekek, férj, munkahely. Illetve: biztos, a férj az oka (művész ember, azok olyan önzők, csak magukra gondolnak). Illetve: odaadom a telefonszámom (pszichológus), csak nehogy valakinek továbbadd.
Tudjátok, mikor hívtam fel?
Szépen hazamentem, és elővettem a rég nem olvasott Bibliámat. És elkezdtem olvasni és imádkozni, és olvasni és imádkozni. És Isten békessége betöltötte a szívemet. Más lettem, megszűnt a hallucinációm, érzékenyek lettek az érzékszerveim, bátor lettem, segítőkész, szeretetteljes, és végre tudtam aludni. Nem egészen értettem, mi van velem. Egy pár hétig tartott így, aztán szép lassan elmúlt ez az állapot. Visszatért korábbi természetem, a régi rossz, de már nem voltak félelmeim. Nem gondolom, hogy akkor megtértem volna, mert semmiféle bűnlátásom nem volt továbbra sem. Inkább azt mondom, hogy Isten irgalmas szeretetével kirántott a pokolból, de én még nem fogadtam el őt.
Később volt még egy hasonló élményem. Egy fiatalemberrel beszélgettem Jézusról. Ő is hisz, én is. Nem hitte el. Lerajzolta nekem azt a klasszikus rajzot, „a ki ül a trónon?” címűt, biztosan mindenki ismeri. Akkor kezdtem kapiskálni, hogy nem egészen egyről beszélünk. Adott egy könyvet, s miután azt elolvastam, egy reggel ismét ezt a végtelen nyugalmat és békességet éreztem, ami már ismerős volt, hitet, hogy mindenre képes leszek, erős leszek stb. Elképzeltem magam olyan helyzetekben, amikben addig szégyent vallottam, hogy majd így fogok tenni, meg úgy, meg hogy hogyan fognak majd csodálni. Kb. két hét alatt úgy elmúlt ez az érzés, mint ahogy a víz kicsorog a szivacsból, és ott marad csontszárazon. Lécci, lécci jöjjön vissza!
Sokáig azt hittem, ez a megtérés. Ez a jó érzés, ami elmúlt. Gondoltam, nem baj, ha elmúlt, jó hogy volt, van mire emlékezni. De azért valami mégis hiányzott. Akkor kezdtem igazán templomba járni, figyelni, mit akar Isten. Szerettem az Ő rendjét, a szépséget, amit teremtett, azt ahogyan a tenyerén hordozott. De minden vágyam e földi világra irányult. Igyekeztem betartani a törvényeit, s közben a legnagyobb bűnöket követtem el, mert a külső törvény még nem vált belső szükségletté és képességgé.
Hogy nem volt ez a korábbi eset megtérés, azt abból is tudtam később, hogy amikor megláttam a bűneimet, és gyötrelmes-nehezen döntöttem Jézus mellett, ugyanazt a jeges rémületet éreztem, mint korábban a Lynch-film kapcsán. Mintha a Pokol meglódult volna, hogy megakadályozzon, elbizonytalanítson. Hallucináció és félelem. De ekkor már azt is megtapasztaltam, hogy ha Jézushoz fordulok, hogy segítsen, mindez elmúlik, és helyében békesség marad. Még egy-két hétig eltartott ez a gyötrelem, aztán teljesen megszűnt. Talán azért volt, hogy megértesse velem, Jézus hatalmasabb.
Ezek után óvakodnék bárkinek is azt mondani, hogy jó dolgában lesz depressziós. Vagy bármi hasonlót!
|
({)
azért azt hiszem nem CSAK erre a fajta segítségre van szükség
:D:D)
