Lackfi János: ÉPÍTŐKÖVEK

Eléggé ledöbbennék, ha látnám a világot,
és benne az imák hatását.
Annak az imái is hatnak,
aki nem hisz erejükben.
Öngyilkos,
aki visszahőköl, mégsem ugrik,
társ vagy rokon,
aki visszaszalad a lakásba,
és levágja azt, aki felkötötte magát,
kómában fekvő,
aki évek után hirtelen felébred,
halálos beteg,
aki hirtelen makulátlan leletet kap,
eladósodott,
akire, hopp, megmentő összeg zuhan,
erőszakoló,
aki megriad, elfut, mielőtt megtenné,
vagánykodó biciklis,
aki pont nem az autó elé esik.
Pláne ha látnám szakszerűen
színesre satírozva mindazt,
ami zárt térben elmondott imáknak
köszönhetően változott meg végleg.
És igen, vannak imák,
amelyeknek hatására
mégsem jön vissza kedvesem,
mégis meghal, akit szeretek,
mégis utcára kerülök,
mégsem veszi fel a telefont a gyerek,
pedig jót akarok, és olyan hittel kérem.
Ez nem mágia, imával senki
kezét és akaratát nem lehet megkötözni,
hogy tegye a jót, ne tegye a rosszat.
Isten évmilliókkal ezelőtt megírta
forgatókönyvét az összes változatban,
melyet akaratunk, ösztöneink és imáink
szeszélye szülhet.
Meghívott a jóra
és felismerhetővé tette a rosszat.
Persze bármikor
elmaszatolhatom a határvonalat.
Na de hová lesznek
a visszautasított, célról lepattant imák,
Isten be nem teljesült álmai?
Dunába hullnak? Hamuvá válnak?
Elnyeli őket a fekete lyuk?
Egy sem vész kárba,
olyan ország építőkövei,
ahol nincsen halál.

(interetről)

Gárdonyi Géza: NE FÉLJ!

Mintha látnám a fehér-ruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák, hogy: Meghalt már a lányka!
Jézus ránéz az elsápadt apára:
„Ne félj, csak higgy!”

Ha ránk is így szakad a fájdalom,
szerettünket látva a gyászpadon,
s kiáltjuk: Nincs már, nincs, aki megmentsen!
törjön át Jézus szava a bús csenden:
„Ne félj, csak higgy!”

Túrmezei Erzsébet:
A soha el nem némuló hívás

"Kövess engem!” – hangzott először
csaknem kétezer éve már.
A Genezáret kék hullámait
beragyogta fénylőn a napsugár,
és odahagyva hálót, otthont, múltat,
az első tanítványok elindultak.

Azóta századok tűntek tova,
de ez a hívó, szent, jézusi szó
nem némult el soha!
S várhattak rájuk próbák, szenvedések,
mindig voltak, akik nyomába léptek,
hogy elveszetteket keressenek,
halálból új életre mentsenek,
békét hirdessenek, szeressenek!

Áldott az a felejthetetlen óra,
amikor ez a hívás felém hangzott,
s elindulhattam a Mester nyomában
a boldog, szolgálatba hívó szóra!

Élőn, győzelmesen, feltámadottan
Jézus ma is itt áll előttetek.
Hív, hogy tanítványai legyetek,
s szívetek boldog, új életről zengjen!
Ma felétek hangzik a "Kövess engem!”
Hogy szemetek csodát csodára lásson!

Legyen áldás minden elinduláson!

Tompa Mihály: ÚJ SIMEON

Térdem remeg, hajam fehérlik,
Orcám redős ... öreg vagyok!
S az új évet megértem ismét ...
Nem vittek el bú, kor, bajok!
Az élet mintegy kérdi tőlem:
Mire vársz még? minek vagy itt?
És tol, mikép a fán letolja
Az ifju lomb a tavalyit.

Mégis, mit szivem váltig óhajt
És fennhangon kér ajakam:
Az: hogy csak éljek! kínosan bár,
Kenyér nélkül, hajléktalan;
Ha most meghalnék, el nem érve,
Mit szívem oly buzgón remélt:
Nem tartanám hosszabbnak éltem,
Mint egy kimúló kisdedét.

S mért függök e zajos világon,
Mikor csend s béke lesz amott?
Mit várhatok még életemtől?
Semmit, semmit ... csak egy napot!
Melynek fényes, csábos reménye
A rég megunt földön maraszt,
S gátolja e sárház ledőltét ...
Azt a napot várom, csak azt!

Szép, szép leend az! sok hasonlót
Nem szűlnek évek, századok;
Oh, hogy e fényes, e dicső nap
Mivoltáról nem szólhatok!
Pedig képét itt hordom ... amint
Magát lelkembe rajzolá;
Ahogy velem volt alva s ébren,
Ahogy kisért mindenhová.

Rá gondolék magányom csendén,
S ha örvény nyilt hajóm alatt,
Rá a börtön fojtó legében,
És bujdokolva, mint a vad;
Heves csatákban azt kerestem
A por- s füstben szakadt derűn,
Hulló vérem- s muló napomra
Miatta néztem keserűn.

Sokszor véltem, hogy messze van még,
Sokszor hittem, hogy már közel!
Sugárit fellövelni láttam:
Akkor fedé sürű köd el;
Elhalványult, leszállt reményem,
S megint mosolygva tűnt elő,
Mint nyári esthajnal világa
Lassan mindig keletre jő.

Igy folyt el éltem, - s vén vagyok már
De boldogabb, mint annyi sok,
Kiknek tört hittel kelle délben
A koporsóba szállniok:
Az új évet köszöntve: lelkem
A hitnek karján ringatom,
Hogy e feltünt év rejti, hozza
Ama napot, az én napom!

Oh, akkor életem megújul!
Izmam gyors lesz, vérem meleg;
Kézen fognak, kik koszorúsan
S dalolva közben lejtenek;
Az életnek rozsdája: a gond,
Kor, kétség, bánat: egy se bánt!
E várt napon lelkem utószor
Cseng, villog fényes kard gyanánt.

S ha feltárúl az áldozóknak
Ama szent csarnok kapuja,
S megzendül a győzelmi ének:
Hallélujah! Hallélujah!
Ha tömjénem javát az oltár
Izzó tüzére hintenem:
Elég, elég lesz, ...! vén szolgádat
Bocsásd el akkor, Istenem!

Leleszi Balázs Károly:
A KERESZT

A kereszt
alászállásra,
mégis
felemelkedésre hív.
Futni egyenest,
egyre nagyobb
erőfeszítéssel,
Krisztusban növekedni,
Benne kisebbedni,
cselekedve szeretni
az úton,
a végső csúcs felé,
hol nem a kereszt
árnyéka hív,
hanem a Kereszt
fénye,
a megváltás
dicsősége.

Füle Lajos: SÍRNI

Naponta a világon
milliókat költenek arra,
hogy az emberek nevessenek,
pedig a legtöbbnek
arra lenne szüksége,
hogy sírjon.

Sírjon elfeledett,
szívet megszaggató,
megindító szomorúsággal,
mint elveszett gyerek
az élet úttalan,
rémekkel teli dzsungelében.

De ezt csak úgy lehet,
ha rádöbben az ember,
hogy végtelen az éj,
hogy fojtogat a bűn,
hogy semmi az erő
és nincsen más kiút,
csak sírni feltörő,
Lélek szerinti zokogással,
mint eltévedt gyerek;
hogy Aki keres,
megtaláljon.

Venyercsán László: PÜNKÖSD

Eddig egy rossz szót el nem fedeztem,
most szótlanul viszem a keresztem.
Eddig lesújtott bármi gyötrelem,
most golyó is megölhet védtelen.

Eddig vad gőgben lázadva égtem,
most fejem lehajtva állok térden.
Eddig galád bíróként ítéltem,
most igaz fonttal magamat mérem.

Eddig mindent magamnak akartam,
most amim csak volt, másoknak adtam.
Eddig hiún vágytam rangra, névre,
most boldogan állok csendben félre.

Eddig magam bolyongtam úttalan,
most mindennek célja, iránya van.
Eddig öldökölt sötét félelem,
most a kudarc is fényes győzelem.

Eddig szóval falakat emeltem,
most minden rosszat a tűzre vetettem.
Eddig magányos tömlöc volt életem,
most kitágult világom végtelen.


(forrás: Evangéliumi Hírnök)

Herjeczki Géza: MA

ha Isten
csak egy nappal is elõre vezetne
ha csak a holnapi akaratát is megmutatná
jaj lenne a mának
mai feladataink jaj
megposhadnának

(1968)
(forrás: H. G.: Várj még! 1993.)

Antal Szilvia: ISTEN TUDJA

Isten tudja, amit én nem tudok,
hogy merre tartsak,
ha félve indulok,
hogy lesz-e út ott is a lábam alatt,
ahol nem jelzik táblák, vonalak.

Isten tudja, hol van a helyem,
amikor elmém döntésképtelen,
ha nem tudom, hogy menjek,
vagy maradjak,
tárt karokkal várnak
vagy majd letagadnak.

Isten tudja, meddig kell maradjak,
mikor higgyek becéző szavaknak,
mikor csalfák,
s ellopnák a szívem,
s mikor szeretnek majd
a semmiért egészen.

Isten tudja, kinek mit is mondjak,
hogy bántó szó nélkül is, lássanak igaznak,
hogy bölcs lehessek ott is hol bántanak,
hol óráknak tűnik egy fájó pillanat.

Isten tudja, miért is születtem,
mivel áld meg, és mivel tanít,
ha fáj is sokszor,
elbuknom, s újra talpra állnom,
de képessé tesz kibírnom a kínt.

Isten tudja, amit én nem tudok,
hogy merre tartsak,
amikor indulok,
hogy utam során
áldás kiknek leszek.
Isten tudja,
én meg csak hiszek.

(forrás: internet, 777blog)

Király Sándor: Megszabadultan

Megszokott útvonalon járok megszokott helyeket,
Derűs arcomon langymeleg napfény siklik át.
Hágok túl erdőkön, s Budát ölelő hegyeken,
Magasra viszem szabadságom ősi zálogát.

Minél feljebb, hogy ne maradjon senki előtt rejtve
Lelkem nagy örömét, mintha ezerfelé osztanám.
S úgy éljek, nem kérnék többet cserébe,
Osszák tovább ezerfelé! Ezt az egyet csupán.

Én onnan, a legmagasabb hegytetőről csodálnám,
E szívemből lezúduló örömlavinát,
Mely erdőkön, völgyeken hömpölyögve,
Eltemetné a világ minden bánatát.

Akkor nem szólnának többé fegyverek,
A szél messzire vinné a szeretet himnuszát,
Testvérként ölelnék egymást az emberek,
Nem hallanák többé a gonosz kísértő szavát.

Leborulnék térdeimre mint megfáradt gyermek,
Az ég felé tekintve háladalt zengenék,
Mennyei atyámnak, hogy elvett minden terhet,
S kegyelme rám öntötte tüzes Szentlelkét.

Megköszönnék neki minden egyes embert,
S hogy nem csak nekem ily csodaszép a világ,
Megköszönném az óceánnyi könnycseppet,
Hogy feláldozta értünk az Ő egyetlen fiát!


internetről, forrás: magyarkurir hu