Árvai Emil:
TÖRTÉNELMI LELKIZÉS

"Könnybe mártott tollal" kéne írni:
szívünk kemény, nemcsak két kezünk;
nem tudunk a mások baján sírni;
nem fáj, mikor magunk vétkezünk.

Háborúból háborúba mentünk.
Egyikünk se jobb a másiknál.
Kiábrándult egész nemzedékünk;
iramot már csak a pénz diktál.

Küzdeni-bízni, mégis, érdemes:
még ha érdemnek senki se nézné,
akkor is légy jó és becsületes:
"a jövő a béke emberéé".

(1997.)

Olajos Kata: Váróteremben - Egy orvos emlékirataiba-

Kezemből a lapokat lassan tépkedem,
Hajamból a színeket lassan engedem.
Ezüstös napóra árnyékán
lassan üget az éteren át - az iszonyat.
Letűnt idők nyomát lesve a temetőben,
Hangra hallott szirénát egy mentőnek
Ébred az új - a szárnyas kendővel
bevont sötét, szétszakadt felhőnek
árnya, mely öntudatlan száll át rajtad.
Egy felvillanó sziréna hang -
Néhány "pici" vérfolt s egy férfi hang -
A fekete csönd s az anyai hang -
Egy kiáltás, egy tompa fájdalom,
a férfi, a nő, a nádhalom;
hol egy néhai árnyalak vár rád
ha fut, rohan a halál elébe - aki vár rám!

Az egyik kedvenc költőmtől ...

Paul Éluard: Az utolsó éjszaka

E gyilkos kis világ
Mindig az ártatlanra támad
Elvonja szájától a kenyeret
S a tűznek adja házát
Elvesz tőle ruhát cipőt
El idejét s gyermekeit

E gyilkos kis világ
Élőt s holtat egybekever
Sarat fehérít árulót ment
És zajjá torzítja a szót

Köszönöm éjfél tucat puska
Ad már békét a bűntelennek
S a tömegnek el kell temetni
Vérző husát sötét egét
S a tömegnek kell tudni már
Milyen gyöngék a gyilkosok

Unbending Trees

SIMON ISTVÁN
MIRZA


Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bungó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
„Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

off ugye nincs baj, cilla? remélem, már nincs ilyen kedved. on

Kispál és a borz: Az égbolt zár

Maradunk élve, valamit mondunk
Mi okunk van rá, aki megáll
Homokos, vizes síkon az tudja
Tovább kell menni, szétnézni kár
Nem ott a parton van az a balkon
Szomorú nővel aki talán
Szeretni tudna egy ilyen bajszost
Aki egy cseppet se mediterrán

Igyekezz az égbolt zár
Igyekezz az égbolt zár

Talán egy déli tengerben délen
Nyirkos vaskorlát, langyos eső

Jól van majd holnap elhagyott csónak
Aljában alszom, és elhever ő

Valami ágyon Magyarországon
Balatonszárszón közelebbről
Mindenki alszik aki haragszik
Csak abban dolgozik némi erő

Igyekezz az égbolt zár
Igyekezz az égbolt zár
Igyekezz az égbolt zár

Úgy volt pedig hogy ki fogjuk bírni
Kíváncsi voltál, hogy kibírod-e
Úgy volt hogy mindig a másik hal meg
Más bolondul meg mi meg sose
Egy mutatványom van még ha látom
Hogy sokan néztek megmutatom
Nálam egy fénykép tessék csak nézzék
Bálnák a parton, de minek vajon?

Á, csak néha van ilyen hangulatom.Most egy kicsit felszakadt a múlt, és ezért voltam ilyen borongós, de már nem.

ui.Nem ismertem ezt a verset, de nagyon jó, mármint azt a verset amit feltettél.

TÓTH ÁRPÁD: AZ ÖRÖM ILLAN

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.
Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.
Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.
Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei.

Tamkó Sirató Károly:

KATTENTOTTA

Messze, messze Afrikában
A Zámbézi folyó partján
Élt egy apró Hottentotta.
Kinn játszott a folyóparton
Sziklák között a homokba.
Talált egy különös követ
Mi lehet ez?
Latolgatta
Latolgatta
Fontolgatta
Apró kis Hottentotta.
Arra ballag öregapó
A legbölcsebb Hottentotta.
Hozzárohan, megkérdezi


Öregapó
Mi ez a kő
Itt találtam a homokban.
Nézi, nézi öregapó a
Legbölcsebb hottentotta
Mi ez a kő
Azt sem tudod?
Ide hallgass édes fiam,
Ez egy őskőkori fegyver
Egy szakóca
Egy marokkő
Lehet harmincezer éves
Egyik ősöd pattentotta.


Bámul a kis Hottentotta
Kezében az ős szakóca,
Lehet harmincezer éves
Egyik őse pattentotta.
Ám éppen kezébe illik.
Harcol vele. Csapkod. Vagdos.
Csillog-villog, mint a szikra.


Öregapó bölcsek bölcse
Te legnagyobb Hottentotta
Pattints nekem még egy
Ilyet ide a másik markomba...


Hogy még egy ilyet pattintsak,
Hová gondolsz édes fiam?
Messzi múlté ez az ipar
Hát hol élsz te,
Más divat jár Afrikába


Hát nem tudod,
Már réges-régen
Nem élünk a pattintott
Kőkorszakban.


Hát hol élünk? – Öregapó!
Hogy hol élünk,
Ide hallgass.
Kattintott fénykorszakban.


Imígyen szólt öregapó
A legbölcsebb hottentotta.
És mivel hogy alkonyodott,
Éj szállt volna a bungalóra
Nyelvével nagyot csettint


És a villanyt fel
KATTENTOTTA!

Dsida Jenő: Csak mendegél

Egyszer itt látod, másszor ott.
Nyugodt és derűs ember,
akinek nics gondja
félelme
terve.
Egy a fontos: a könnyű szív
- tanítja
és két fehérke bárány
követi lépteit.

Vándorol a nap alatt
bokrok alján éjszakázik,
szakálla kinőtt,
haja borzas,
szeme sugárzó kék,
mint a messzeség.
Nem beszél sokat és hangosan,
csak mendegél.
És meg- megáll.
És néha dalol.
Olyan az, mint a
zenélő sóhaj.

Reményik Sándor
A szépség próbája

Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.
Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.
A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
A könnycsepp igazolt és ragyogott.
Úgy ragyogott, mint egy gyémánt-pecsét,
Átragyogta a költő kételyét.
A költeményen és a könnyön át
A Szépség találta meg önmagát.

Reményik Sándor Hallgat

Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa .
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irigye vagyok.
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befelenőtt panaszok,
megkövült jajok,elhalt sóhajok,
Finom kéreggel befedett sebek,
Alig kinyílt apró virágfejek,
Szorongó,örök,nagy-nagy aggodalmak
Lappanganak kő,fa,hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem,h. ismerem.
És mégsem ismerem.
És ma sem tudom,miért hallgatag.
csak e hallgatás irigye vagyok.
Fecsegésben szétszórom magamat,
Azután szégyelem,
Jaj,nagyon szégyelem,
Mindig,amikor szemben ül velem,
Hogy szóltam, szóltam,szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórom magamat.
Ő ült és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.

Szabó Lõrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
Valami puha csöndbe, puha végtelenbe,
Valami tegnap, mely mintha ma lenne,
Valami vízalatti ragyogás,
Valami messze, panasznéma gyász,
Valami jaj, melynek már nincs keserve,
Valami vágy, s a vágy tilalma benne,
Valami könnyű, szellőhalk varázs,
Valami, ami nem is valami,
Valami még kevesebb, az, ami
Valami tűntén kezd csak sejleni,
Valami lassú, árnyhűs rejtelem,
Valami, ami újul szűntelen,
Valami gyors, lőtt seb a szivemen