|
Nicolae Labis
Az öreg erdész
Álmodozik az öreg erdész, s mintha
szerelme, az erdő, mint bárka ringna,
melyet immár időtlen időktől fogva
kormányoz: rendezgetvén benne a
szarvasokat, medvéket, s ügyel a forrásokra,
hogy legyen a vadnak mit innia.
Szemében, mely fénnyel teli és tiszta,
eltűnt messzeség tükröződik vissza:
az erdő minden öröme, fájdalma,
miket lelkében meggyűjtögetett,
s anélkül, hogy arca mutatta volna,
a fákkal együtt sírt vagy nevetett.
Mikor a hold méze csurran a fákra
és minden csillag egy-egy kifent dárda,
feszítvén nyakuk a nagy éjszakának,
egy szerelmes bak s a sutája vágtat…
ő egy rönkön ülve, a fák alatt,
puskáját nézi búsan, hallgatag.
Vagy tavasz táján, mikor már nem fér meg
boccsal az anya, s a kicsi medvéket,
kiket még úgy dédelgetett tavaly,
kiveri, mert kisebbeket akar,
szomorúan nézi, arca csupa részvét,
a kínnal teli élet kezdődését.
Neki dúdol, hallod, a természet,
hol forró, hol meg jéghideg az ének,
a fénylő hó is neki énekel,
az őszi fák susogva hulló lombja,
s a buzgó forrás, melyet most hagy el
egy könnyű léptű, kecses szarvascsorda.
Meglop az idő, s folyton tovaszáll,
terhekkel rak a tűnő tél s a nyár,
s ha szíved nézed: telik-e hombárod?
hovatovább mind üresebbnek látod,
ha arra gondolsz, holnap menni kell,
szegényen indulsz akkor innen el.
De ő nyugodtan tekinthet magába,
mert napról napra gyarapszik kamrája;
kincset terem az erdő fája, bokra,
amit ad neki, azt megszázszorozza,
s ha mennie kell, jön majd az a nap,
ő lesz mindünk közt a leggazdagabb.
Az erdő, a fák szerény kinccsel áldják…
szereti az erdőt, akár egy bárkát,
melyet immár időtlen időktől fogva
kormányoz: rendezgetvén benne a
szarvasokat, medvéket, ügyel a forrásokra,
hogy legyen a vadnak mit innia.
|
